cserkutidávid
értékelés
holnapkiadó
ifjúsági
mesékazoperából
Tallián Mariann: Bolygó Hollandi - Értékelés
Tallián Mariann Bolygó Hollandi c. kötete a Mesék az Operából kiadói sorozat egyik darabja, mely már régóta csücsült a kívánság- és várólistámon.
Bolygó Hollandi mindig is kedves volt számomra, hiszen egy nem mindennapi történet az övé. A legenda több forrásból, többféle változatban is olvasható, de talán Wagner operája az, ami a leginkább kiemelkedik a többi közül.
Wagner operáját Tallián Mariann remekül adoptálta, s egy élvezetes, rendkívül szerethető és szívet melengető mesét írt számunkra, melyet öröm kézbe venni. A kötet másik nagy erénye az illusztrátor személye. Cserkuti Dávid sötét tónusú, kísérteties hangulatú képi világa tökéletesen illik Bolygó Hollandi legendájához. ❤
"Csak Isten tudja, milyen árnyak léteznek még ebben
a kiismerhetetlen mélytengeri sötétségben."
A kötet a végtelen tenger és a gyönyörű mélység, a titokzatos tengeri világ bemutatásával indul, majd visszatérünk a múltba, s megismerjük Bolygó Hollandi történetét.
A holland ifjú kisgyermek kora óta járta a tengert, s nem volt olyan pontja széles e világ tengereinek és óceánjainak, ahol ő ne járt volna. Mikor kapitány lett és saját hajót kapott, úgy döntött, meghódítja a Jóreménység fokát, s legyőzi egyetlen megmaradt ellenfelét: a vihart.
Sajnos azonban a férfi saját vesztébe rohant, s legénységét is a mélybe taszította, mikor szembe mert szállni a Jóreménység fokán uralkodó igazi ellenséggel, a Patással...
A Patás megátkozta Bolygó Hollandit, s hajóját a Vörös Gyémántot, annak teljes legénységével együtt és arra ítélte a férfit, hogy hét évre alámerüljön a tengerbe, ami fogolyként tartja őt fogva. Hét év elteltével Hollandi esélyt kap, hogy megváltsa szabadságát. Három napot a szárazföldön tölthet, s ha ez idő alatt megtalálja az igaz, hű szerelmet, átka megtörik. Ha nem, újabb hét évre elnyeli őt a tenger rémséges mélye...
Hollandi azonban sok száz év elteltével sem találta meg az igaz szerelmet, s most a hét év ismét letelik...
Mikor a Vörös Gyémánt felemelkedik a habokból, Daland kapitány, halászhajója fedélzetén békésen szunyókál. Ám amikor a legénység találkozik Szent Elmo tüzével, a kapitány partra lép, s egy igen különös embert talál a parton, aki feleséget keres...
Daland felajánlja leánya, Senta kezét a férfi számára, akivel csupán egyetlen probléma van: kislánykora óta várja a tengerek hősét, a legbátrabb férfit széles e világon - Bolygó Hollandit...
Vajon Hollandi rálel végre az igaz szerelemre, s megtörik az átok? Vagy a Vörös Gyémánt és teljes legénysége örökre a Patás karmaiban ragad?
"- Vitorlát bonts! Vár a tenger! Elszállt a remény,
nincs igaz szerelem, nincs hűség a világon! - őrjöngött..."
A Bolygó Hollandi egy ezernyi érzelemmel és fájdalommal, s magával a reménnyel átitatott gyönyörű történet, melyet a Tallián-Cserkuti párosnak köszönhetően igazán minőségi formában vehet kezébe az olvasó. ❤
A Bolygó Hollandi a Mesék az Operából egyik legkiemelkedőbb és legszebb darabja. Cserkuti Dávid lenyűgöző, sötét tónusú, a történet komolyságához és szomorúságához tökéletesen illő illusztrációi gyönyörű képi világot teremtenek, ami a szöveggel együtt teljesen magába szippantja az olvasót. Mintha mi magunk is részesei lennénk a történetnek, s ott járnánk a Vörös Gyémánt fedélzetén, avagy Daland házában.
Ehhez Tallián Mariann lírai szépségű leírásai, gördülékeny történetvezetése is erősen hozzájárul, aki remekül átültette az ifjúság számára Wagner operáját.
Noha Hollandi és igaz szerelmese, Senta végül nem úgy kapja meg boldog befejezését, ahogyan azt az olvasó elsőre gondolná (már ha nem ismeri az operát és váratlanul éri a befejezés), mégis mérhetetlenül gyönyörű véget ér a történetük. Szenvedésükért a megváltás tökéletes formában érkezik, s ők ketten örökre egymáséi lehetnek. ❤
Nem minden opera története ér szerencsés véget, s kapják meg a szereplők a nekik méltán járó boldogságot (vagy épp büntetést...), ám Wagner operája szerencsére pozitív kicsengésű happy end.
E kötet legnagyobb erőssége a gyönyörű leírás és képi világ mellett a szerethető szereplők és a versbetétek jelenléte. Míg a szereplők jelleme és szerethetősége azért is fontos, hisz nem árt, ha az olvasó azonosulni tud a főhőssel, valamint a szívéhez nőnek, s áhítja azok boldog befejezését; addig az utóbbi megszínesíti a költői szépségű leírásokat, melyek a történet szerves részét képezik, s ugyanúgy vétek volna kihagyni őket, mint a könnyedebb hangvételű, ámde ugyanolyan lírai szépségű, ezernyi érzelmet magukban foglaló verseket. A sorok mögé nézve a versek és a leírások még többet adnak, mint az elsőre várnánk, ezért véleményem szerint nem árt elidőzni a sorok fölött, s meghallani az azokban megbúvó, s felszínre törni készülő mondanivalót és mögöttes jelentést.
A kötetet a legendák és a tengerek szerelmeseinek, valamint a Mesék az Operából sorozat kedvelőinek szívből ajánlom! Bolygó Hollandi fájdalmasan szépséges története garantáltan nem fog csalódást okozni!
Értékelés: 5/5 szellemhajó
Kedvenc kötet
Idézetek
"Képzeld el, hogy tengerész vagy, és az Északi-tenger irányába hajózol: cserzett bőrödet szinte égeti a forró napsugár, ezért egy laza mozdulattal felteszed árnyékot adó sapkádat, amelyet rojtosra nyűtt a tengeri viharok rád zúduló zápora."
"Csak Isten tudja, milyen árnyak léteznek még ebben a kiismerhetetlen mélytengeri sötétségben."
"Ebben a pillanatban megmozdul a tengerfenék, a halak ijedten rebbennek szét, és ahogy a tükörhalak raja tovaúszik, egy árbóc tör elő a homokból. A talaj megrázkódik egyszer, majd még egyszer. A kis pislákoló fények árnyékában egy hajó kezd kiemelkedni a több ezer méternyi mélyből. Lassan suhan felfelé, miközben erős sodrása halak ezreit ragadja magával a helyén támadt kráterbe. Először a főárbóc csúcsa tör a felszínre, azután a hold hideg sugarában kibontakoznak a vitorlák, majd a hajó orra, amelyet egy lobogó hajú szirént mintázó fafaragvány díszít. A mosolygós sellő kócos, szőke fürtjeivel, karjait széttárva - mintha hívná magával a hajótestet - bukkan ki a levegőre. A vitorlás dülöngélve keresi egyensúlyát a hullámokon. Mikor a helyére billen, a víz zubogva ömlik kifelé az ablakain. A hajótestre óriás medúzák, piros kőhalak, tűzhalak tapadnak. Rákok és fekete szemű a gébek igyekeznek vissza palánkjairól a vízbe. A hajó orrán óriáspolip nyújtózik száz karjával, majd lassan, mint egy lomha óriás másik vissza a tengerbe. A vitorlás oldalára cirádás betűkkel van rávésve a neve: Vörös Gyémánt."
"Azt mesélik, Hollandiában született, és gyermekkorában egyszer vízbe pottyantották. Na, nem azért, mert el akarták veszejteni, csak úgy véletlenül. Onnantól kezdve csak akkor nem sírt, ha a vízen ringatózott. Amint megtanult járni és beszélni, szülei egy jólelkű hajósra bízták a fiút, aki azóta bolyong a különféle vizeken. Így kapta tengerésznevét az öreg hajóstól: Bolygó Hollandi. Ő lett minden hajós között a leghíresebb. Nem volt olyan zuga a nagy óceánoknak, ahol ő ne járt volna... Egész életében a veszélyes kalandokat kereste, a leglehetetlenebb küldetéseket is elvállalta... Nem akadt ellenfele, senki sem tudta harcban legyőzni, hiába került százszor is veszélybe, mindig győztesként került ki. Csak egyetlenegy ellensége maradt: a vihar. A természet féktelen ereje volt az egyedüli, amin nem tudott úrrá lenni."
"Bolygó Hollandi elhatározta, hogy megkerüli a Jóreménység fokát, és akkor nem marad legyőzője."
"- Én a Patás vagyok! - szólt fojtott suttogással a hang..."
- Megátkozlak! Megátkozlak! - üvöltötte és hangja visszhangzott az égen. - Hét évig kell a tengerek fogságában szenvedned! Hét év után három napra feljöhetsz, és ha találsz magadnak egy hajadont, aki hű társad lesz, akkor megszabadulsz az átkomtól. De ha nem sikerül, újabb hét évre eltemet a víz! - hörögte. Aztán széttárta szorongató vörös leplét, a víztölcsér összeomlott, Bolygó Hollandi hajója pedig lezuhant a mélybe. A patás őrjöngő nevetéssel szállt el a messzeségbe, az ég kitisztult, a vihar elült, Bolygó Hollandit pedig ezután jó ideig nem látta senki.
Ennek már több száz éve. Azt beszélik, hogy hétévente feltűnik a Vörös Gyémánt, kiköt valahol három napra, aztán újra nyoma vész.
De Bolygó Hollandi azóta sem találja az igaz szerelmet."
- Időm lejárt, újra eltelt fölöttem hét hosszú év...
A visszhang pedig megismételte:
- Hét hosszú év, év, év..."
"A hajóorrban megjelent egy szörnyalak. Arcáról lemállott a hús, homlokát kagylók és korallok díszítették, koponyájáról zöldes-szürkés, lucskos moszatok lógtak haj gyanánt. Fekete esőköpönyege alól polipkarok lengtek irányt vesztve. Tíz csápjának gombszerű tapadókorongjai néha megtapadtak a hajó oldalán, néha csak úgy, a levegőbe kalimpáltak. Némelyik időnként belekapaszkodott egy vitorlarúdba és megrázta. A lény lábai helyén két óriás rákolló fogta a talajt, miközben egy-egy célt vesztett polipcsáp körülöttük seperte a földet. Köpönyege alatt ütemesen emelkedett-lüktetett húsos mellkasa, mely emberi testrész maradt. A szíve volt az egyetlen, ami az emberi léthez kötötte."
Isten dicső angyala, megváltást ígértél nekem,
E világban az üdvöt én meg nem nyerhetem!
Hét év telt el s ismét partra vetett a tenger,
Bár halni vágytam én, elátkozott ember.
Sóvárogtam, tán enyhíti kínom a mély,
de nem fogadott be a roppant, víz alatti éj.
Szörnyű szirtek közt reméltem temetőm,
Nem leltem kalózok közt sem szemfedőm.
"Hollandi évszázadokon át bolyongva, hétévente azonban a tenger alatti poklok útjáról visszatérve, a szívén keresztül találta meg emberi külsejét. Fiatalos ábrázatán halvány barázdák jelezték a gyötrelmes évek múlását. Vállára omló, göndör haja, szakálla nemes külsőt kölcsönzött neki. Ruhája régi időkből való volt, nem tudni, egykor miféle lehetett. Spanyol viharkabátra emlékeztető, furcsa szabású, megkopott holmi volt. Bolygó Hollandi egész lénye félelmet és tiszteletet parancsolt, úgy állt a hajóorrban, mint egy király. A legénysége ez idő alatt hasonlóképpen változott át, furcsa hangok kíséretében. Vajon emberi lények vagy szörnyek bárkája ez? A furcsa szellemlény, a mélységből feltörő hajó kapitánya az, akiről meséltem már nektek. Akit csak úgy ismernek: Bolygó Hollandi."
"- Olyan volt ez a vihar, mintha a föld repedt volna meg egy kis időre."
"...azt a butaságot vette a fejébe, hogy egyszer eljön érte Bolygó Hollandi és feleségül veszi.
- Hiába, a nők már csak ilyenek! Kiszámíthatatlanok, mint a vihar!"
Dél felől fúj a tomboló szél,
morajló hullám, hozzád elér!
Szép lányka, őrült vihar fúj feléd,
vágyam a vágyadban új lánggal ég.
Te drága, szép lányka, hazajut, ki él!
Hej hó, hahó, hozzád röpít a déli szél!
Messzi tájról hoztam ajándékot neked,
fogadd el vele együtt a szívemet...
Hej hó, hahó, hozzád röpít a déli szél!
"Homályosan látott a foszló ködben, de ahogy tisztult a látása, a távolban egy különös, kékeszöld fénnyel világító, rőtvörös vitorlájú hajót pillantott meg. Évszázadok távlatából bukkant elő a hatalmas vitorlás. A hajóorron sellőszobor tűnt elő a ködből, úgy siklott a tengeri nimfa, mintha élne. A főárbóc csúcsán fehér gömbvillámok futkorásztak körbe-körbe, még nagy robbanásokkal kísérve végül a vízbe gurultak. A vitorlák, mintha meggyújtották volna őket, ibolyaszín fénnyel világítottak. A sűrű, sötét ködben nem látszottak az árbócai, csak a vörösen izzó vásznak. Akárha lángnyelvek lebegtek volna a vízen. A furcsa tünemény fluoreszkáló fényben úszott, és olyan volt, mint egy varázslat. Pedig amit a kormányos látott, az valóság volt, egy égi jelenség, a szent Elmo tüze."
Bolygó Hollandi megszólalt:
Isten dicső angyala, megváltást ígértél nekem,
de nem találtam se halálom, se életem!
Nincs hűség e földön, megcsalt annyiszor a vágy,
s örökre zárva sírom is, hiába hívom a halált.
Hét hosszú év múlt, míg újra földet értem,
szerelmet álmodtam, s kárhozatban égtem.
Hiú reményem érzem, most megint új kalandba hív,
ments meg vagy pusztíts el angyal, nem bír már többet a szív!
"- Bolygó Hollandi vagyok. A tengeren hánykolódom, ki tudja már mennyi ideje. Fáradt vagyok, és otthont, hűséges feleséget keresek. Kincsem van bőven, megfizetem a segítségedet..."
"Senta szerette Eriket, csak hát nem úgy... Esténként arról a férfiról ábrándozott, arról a tengerészről, akinél nincs bátrabb a világon. Akinek a portréja aranykeretben lógott a falon. Senta ilyenkor becsukta a szemét, és a hősről szóló balladát dúdolgatta."
"Senta aranyos lány volt, de túl sokat ábrándozott Bolygó Hollandiról. Azt beszélték, képes egész nap az ablakban állni, és várni a legendás tengerészt, vagy ott térdel és imádkozik a kép előtt, amely őt ábrázolja."
Huj, huj, juhéj, juhéj,
árboc tűnik fel, fekete mint az éj!
Fekete árbocon vérvörös vitorla dagad,
s a magas hídon őrködik egy sápadt alak:
e rémhajó zordon gazdája az.
Szüntelen száguld e furcsa vízi tárgy,
Szél űzi egyre s a szerelmi vágy.
Zúg, süvít, sikolt a szél a kötélzeten,
zúg, süvít, sikolt szívében az érzelem.
Imádkozzatok hát, hogy hű asszonyra leljen,
S a kárhozat angyala rá megváltást leheljen!
Huj, huj, juhéj, juhéj,
szívén az átok fekete héj!
Hétesztendőnként partra száll,
horgonyt vet és hű asszonyra yár.
Hétesztendőnként megkér egyet,
de ily asszonyt nehezen lelhet.
Huj, horgonyt fel! Juhéj!
Huj, vitorlát fel! Juhéj!
Juhéj! Juhéj! Nyílik a mély!
Hamis hűség és álnok szerelem,
Hatalmas tenger, hozd el őt nekem!
Mint a nyíl, úgy repül gyorsan a hajó tova,
Mintha eget akarna írni kormányosa.
Hű asszonyát keresi szakadatlanul,
Szörnyű páncél-testén lágy emberszív az úr,
azt hajtja folyton-folyvást a sápadt férfiút.
Egy nő, ki örök hűséggel átkát oldja majd,
és hosszú bolyongását megváltja hamar.
Zúg, süvít, sikolt a szél a kötélzeten,
zúg, süvít, sikolt szívében az érzelem.
Huj, huj, juhéj, juhéj,
leselkedik rá sok rémítő veszély!
Gonosz szél tépi-marja, dühöngő vihar,
de ő eszeveszetten esküszik, s kitart:
"Nem nyugszom én az idők végezetéig,
míg pokol és menny fájdalmam meg nem értik!"
Századok óta bolyong és nem adja fel,
Istennel, Patással is perel ő, ha kell.
Megszánja végül a szerencsétlen embert,
s hétévente elereszti angyalszóra a tenger,
hogy üdvét földön találja meg a tengerész,
ki súlyos átkából kitörni mindenre kész.
"- Értem már! Értem az álmomat! Téged az ördög kerített hatalmába, nem látod:
(...)
- Azt álmodtam, hogy egy parti sziklán álltál, fehér hálóinged lobogott a szélben. Bolygó Hollandi oda szállt hozzád a víz felett, a karjaiba vett, majd a hömpölygő vízáradat elnyelt benneteket. Te pedig... megcsókoltad őt! Érted? Megcsókoltad!!"
"Ahogy kirajzolódtak az árnyékból a vendég jól ismert arcvonásai, Senta azonnal ráismert. Daland mondott valamit, de ők meg meg sem hallották, szótlanul nézték egymást. Abban a pillanatban mindketten tudták, hogy egymásnak lettek teremtve, hogy innentől kezdve elválaszthatatlanok. Két idegen lélek a világból, akik mégis öröktől fogva ismerik egymást. Megmagyarázhatatlan dolgok ezek."
"Senta kislánykora óta szerelmes volt a tengerészbe. Mindennap elénekelte a róla szóló balladát, kívülről tudta a történetet, amelyet édesanyja elalvás előtt mesélt neki. "Ne felejtsd el, Senta, a hűség, a bátorság, és a kitartás a legfontosabb az életben!", mondogatta mindig.
Senta úgy gondolta, nincs bátrabb és kitartóbb férfi Hollandinál. Ő maga pedig a hűség mintaképe lesz. Így alkotnak majd egy párt Bolygó Hollandival. Sokszor elképzelte, hogy a férfi eljön érte, és azután csupa kaland lesz az élete. A hajó tatján átkarolják egymást, körbeveszi őket a végtelen kékség... Milyen szabad lesz akkor! Most pedig egyszerre csak itt állt vele szemben. Legszívesebben azonnal megcsókolta volna, de persze nem merte megtenni. Nem volna illendő.
Ekkor Bolygó Hollandi megszólalt.
- Hét év telt el azóta, hogy utoljára a földre léptem. Asszonyom nincsen, én az igaz hűséget keresem. Ha megtalálom, elhagy az átok, élhetem tovább a földi életem..."
"- Sorsod kegyetlen, de bármi legyen a végzetünk, én örökké szeretni foglak és hűséges leszek hozzád. Titokban minden hajnalban kilopódzom a házból, felmászom a parti szirtfokra és kémlelem a tengert, nem bukkan-e fel a Vörös Gyémánt. Olyan régóta várok rád..."
"- Olyan vagy, mint egy angyal, mindig téged kerestelek... - Forrón magához ölelte Sentát.
- Mindenem a tiéd Hollandi, ne bolyongj tovább, ne félj! Én itt vagyok - mondta a lány és tekintetük összefonódott.
- Istenem, hát rátaláltam végre! - sóhajtotta a tengerész, és bizakodás költözött a szívébe. Elvarázsolta a lány szépsége és bátorsága. Annyiszor csalódott már, annyiszor talált egy szép lányt, akit feleségül vett, és aki aztán elhagyta. De most úgy érezte, végre meglelte az igazit. Ez a lány nem a pénzéért szereti. Őt magát szereti, olyannak amilyen.
- Bőröd oly gyönyörű, mint a márvány. Szemed oly kék, mint a tenger, a hajad, mint az arany. Mondd, tényleg tudnál szeretni engem? - kérdezte reménykedve."
"- Szegény Senta! Nem tudja, mit csinál, csapdába csalja őt ez az ördögi alak! (...)
- Ne törődjetek vele, eddig is furcsa volt, jól összeillenek!"
Arra vágyik ifjú szívem,
Fenn messze távoli tájra.
Arra mennék, jaj, nem lehet,
Arra madár sose szállna.
Néha dallam száll völgy öléből,
Lebben tündérhaj a nagy erdőn.
Vízbe viszünk, vízbe vele,
Vízitündér lesz a neve,
Szellemlétünk szívére száll,
Elnyeli a tengeri táj.
"Ahogy a tengerész meglátta Sentát egy másik férfi karjában, mintha tőrt döftek volna a szívébe..."
"Ekkor egy széllökés kicsapta az ablakot, és kísérteties fény világította meg az aranykeretes képet. Mindnyájan odanéztek. Daland és Erik most eszmélt rá, hogy ki ez az ember valójában. Döbbenten nézték hol a festményre, hol Bolygó Hollandira.
- Senta, ő az? Ő? Istenem, Bolygó Hollandi!"
"- Senta - súgta a fülébe -, te nem tudod, mire vállalkozol. Szerencse, hogy még nem esküdtünk meg. Aki a nekem fogadott hűséget megszegi, az örökké szerencsétlen lesz. Te most meg menekültél. Légy boldog ezzel a fiúval!"
"- Vitorlát bonts! Vár a tenger! Elszállt a remény, nincs igaz szerelem, nincs hűség a világon! - őrjöngött..."
"A szellemhajó éppen csak elhagyta a kikötőt és merülni kezdett. Körülötte ismét feltámadt a szél, mennydörgés és villámlás kísérte az útját. Mintha leszállt volna az éj, olyan sötét lett, csak a korlátnál sorakozó, mozdulatlan holland legénység fehér arca világított vészjóslón. Ahogy süllyedt a vízben, a szárazföldről a sűrű, sötét ködben csak a kormánykeréknél álló Hollandit látták, karjában Sentával.
Hosszú hajuk összekapaszkodott a vad szélben, a villámok egy-egy pillanatra kirajzolták szerelmesen összefonódó alakjukat. Hosszan csókolták egymást, miközben a hajó egyre merült, és a tengeráramlat mind mélyebbre sodorta. Már csak az orrdísze, a sellő látszott, amely egy lobogó hajú lányt mintázott. Azt hiszem, valójában Sentát ábrázolta. A lányt, aki megmentette Bolygó Hollandit a magánytól. Senta a zuhanás után sellővé változott, és immáron örökké egymáséi lettek abban a titokzatos és számunkra ismeretlen, tenger alatti világban.
A Vörös Gyémánt végleg elsüllyedt, eltűnt a nyomában keletkező örvény is, a vihar lecsillapodott..."
Ez volt Bolygó Hollandi története az örök szerelemről, amelyet a tengerparti falvakban ma is gyakran mesélnek a gyermekeknek. De mese már nem úgy végződik, hogy Hollandit megátkozta az ördög, hanem úgy, hogy rátalált az igaz szerelem.
0 megjegyzés