A vihar Shakespeare utolsó darabja volt, melynek végén a nagy mágus, Prospero eltöri a varázspálcáját, aminek rendkívül nagy ereje van, s egy igazi szimbólum. Itt, ez a történet végén sajnos elmaradt, pedig vártam a jelenetet, de úgy érzem, ez legyen a legnagyobb problémám ennél a kötetnél. ^^

Emellett furcsának találtam, hogy minden karakter (már ami a külföldi neveket illeti, s nem Szatyorra és Göthösre gondolok) megtartotta eredeti nevének formáját, míg Prospero neve "sz" betűvel került leírásra. Sajnos a magyarosított fonetikától minden esetben, minden nyelvről átvéve rosszul vagyok, de ezt inkább csak furcsa érdekességként tartom számon, a fél csillag levonáshoz semmi köze.

Ezzel a "kis bevezetővel" csupán azt szerettem volna érzékeltetni, hogy nem vagyunk egyformák, szóval lehet, találsz majd itt, ebben a listában számodra kedvenc kötetet, de kérlek, fogadd el, hogy nem tetszhet mindenkinek az, ami neked! 

- A veszekedős már foglalt! - rikkantotta Petruchio." 

Shakespeare talán leghíresebb tragédiája...

Gimesi átiratával ellentétben Jeli története már a kezdetek kezdetén kiborított. Az átirat 80%-a káromkodás és nem félek kijelenteni, hogy egy gyönyörű romantikus történet rendkívül rossz feldolgozása ez... Nem szeretném erősebb szavakkal illetni az átiratot, de az eredeti történet valahol mélyen elveszett a sötétségben... A szereplők teljesen kifordultak önmagukból, bár talán Júlia az, akivel a leggyalázatosabban elbántak... 

Jeli történetében Júlia modern, a szó szoros értelmében vett felvilágosult lányka, tele dühvel, kitörésekkel, egy fortyogó Vezúv, akibe egy cseppnyi szűzi szemérem sem szorult és úgy káromkodik, mint egy kocsis... 

A történet elején főhősnőnk éppen Tybalt előtt kerül befűzésre alsóruhában (páratlanul korba illő, eredeti karakterhez hű jelenet ez kérem alássan), majd közli a fiúval, hogy az ő bugyijába bizony nem fog bejutni... Könyörgöm! Szögezzük le és értsük már meg végre egyszer és mindenkorra, hogy Tybalt soha a büdös életben nem volt szerelmes Júliába, ez a baromság csupán a musical rögeszméje, mely azóta kitörölhetetlennek látszik az emberek fejéből...  

De térjünk vissza szerelmetes főhősnőnkre, aki nyíltan beszél a férfi és nő közt létrejövő testi kapcsolatról, elküldi a halál f*ba a dajkáját és az anyját és egy olyan női karakterként jelenik meg, aki a modern történetek egyik legirritálóbb, legborzalmasabb típusa... 

Ez az átirat kiborító. Vegyük csak a dajka és a Lőrinc barát korábbi viszonyára utaló részeket, vagy azt, hogy Rómeó állandóan kreténként "vigyorog", de Júlia mocskos szája is gyalázat Shakespeare-re nézve... 

Pedig nem kellene ilyennek lennie... Gondoljunk csak a modern környezetbe helyezett, de az eredeti műhöz páratlan mértékben hű Leonardo DiCaprio - Claire Danes feldolgozásra...

 

Királyné

 "Még rajtad egyre felhők csüngenek?

Eközben Claudius, a király útjára bocsátja Polonius, a főkamarás fiát Franciaországba. Laertes csupán a koronázásra és a királyi esküvőre érkezett haza, de szíve visszavágyik tanulmányai színhelyére. A király és a királyné aggódik Hamletért, aki bús és nem találja a helyét a királyi udvarban. Nem tudják mitévők legyenek, és még csak nem is sejtik, hogy a királyi udvarban burjánzó kór egyre csak növekedni fog...
Horatio elbeszéli Hamletnek, hogy királyi atyja szellemét látták a kertben, aki a kakasszó előtt távozott, így aznap éjjel Hamlet maga is őrséget vállal, és a Szellem újra megjelenik... A jelenés négyszemközt beszél a herceggel, és nemsokára kiderül, hogy valóban a halott király lelke az, aki azért tért vissza a túlvilágról, hogy elmesélje erőszakos halálát és felkérje fiát a bosszúra...




Hamlet először kétkedik, belső vívódásai és magánya (monológjai megmutatják mily értelmes is a herceg) miatt mindenkit eltaszít maga mellől. A királyi udvar számára úgy tűnik, hogy a királyfi esze megbomlott, ám Hamlet csupán játssza az őrültet, hogy bosszúját valamiképp véghez vigye.
A Szellem megjelenése és Laertes távozása előtt lép színre Ophelia, Hamlet szerelme, Polonius lánya, akit a herceg szerelmes szavakkal kísért. Polonius és Laertes óva intik a lányt, hiszen bár nemes ember gyermeke, egyszerű fehérnép, és Hamlet nem nősülhet önszántából...


Miután a Szellem elbeszéli szörnyű halálát, Hamlet megtépázva, borongva és elmélyedve saját borús gondolatai közé bolyong a vár folyosóin, és Ophelia megriad a herceg látványától. Polonius úgy véli, hogy lánya "visszautasítása" volt a végzetes döfés, ami a herceg elméjét megbontotta, és a király elé viszi lányát, aki éppen a Rosencrantz és Guildenstern névre hallgató királyfi régi barátait állítja kémkedésre mostohafia ellen. Miközben a két ostoba bolond hiába faggatja búskomorságának igazi okáról az okos és csalafinta herceget, addig Ophelia megmutatja a Hamlettől kapott szerelmes levelet a királyi párnak.


Mivel a király és Polonius a lányt használja fel Hamlet ellen, akinek nincs más választása, mint engedelmeskedni, és ráadásul királyi anyja hűtlensége is mélyen megsebezte a herceget a női nem ellen, Hamlet eltaszítja magától Opheliát, összetörve ezzel a lány szívét.

Ophelia bús, magányos, és Hamlet is borong, de egy vándor színésztársulatnak köszönhetően brilláns tervet eszel ki, majd színpadra állítja atyja meggyilkolásának és anyja hűtlensége ékes bizonyítékának történetét.

Mikor a színészek a darabban éppen oly módon gyilkolják meg a királyt, ahogy azt Claudius tette tulajdon fivérével, a király nem bír el lelkiismeretével, félbeszakíttatja a darabot és kiviharzik a teremből.


A bűn immár bizonyított, így a király mindent megtesz azért, hogy Hamletet eltávolítsa az udvarból. A kegyelemdöfés Polonius halála, ami közvetlen kiváltó oka lesz Hamlet Angliába való "száműzetésének". Hamlet nem ölheti meg a lelki üdvéért imádkozó királyt, s miután anyja hálószobájában a nő ellen fordul - a Szellem kifejezett kérése ellenére -, tévesen megöli a királynak hitt, hallgatózó főkamarást.



Míg a király egy ördögi tervet eszelve küldi el a herceget Rosencrantz és Guildenstern társaságában Anglia felé, addig Laertes apja halálhíre végett visszatér az országba, és szembesül a szörnyű igazsággal: húga, Ophelia megőrült.
Ophelia látszólag összefüggéstelenül beszél és dalol, de szavaiból tisztán kivehető, hogy szerelme Hamlettel beteljesült, s bár apját a szeretett férfi ölte meg, mégsem tudja őt gyűlölni. Hamlet ridegsége és apja halála pedig megadja a lány számára a kegyelemdöfést...


Horatio levelet kap a titkon hazafelé tartó hercegtől, ám eközben Ophelia vízbe öli magát. A szörnyű hírt a királyné hozza.

A következő jelenet már a temetőben játszódik, ahol két sírásó éppen Ophelia sírhelyét ássa meg. Itt Hamlet egy újabb belső monológját hallhatjuk, miközben apja udvari bolondjának koponyáját tartja a kezében.


Mikor világossá válik számára, hogy a szeretett nő halott, Hamlet Ophelia sírjába ugrik, hogy még egyszer ölelhesse őt, és ellentéte Laertessel tisztán megnyilvánul. Immáron senkinek sem lehet kétsége afelől, hogy a herceg valóban szerette a lányt.



Miközben Hamlet felfedi Horatio előtt a király szörnyű tervét az ő megöletésére, amiből a herceg győztesként kerül ki, ám neki köszönhetően két "barátja" Rosencrantz és Guildenstern halott, addig Claudius újabb ármányt eszel ki Laertessel a főszerepben.

Laertes és Hamlet végzetes párbajt vív, mely alól a herceg nem tudja kimenteni magát. Azonban Laertes, kardját méreggel vonta be, mellyel megsebzi a herceget, s míg a királyné megissza a méreggel gyöngyözött bort, amit a király - biztos ami biztos, ha a kard nem lenne elég - mostohafiának szán, addig Hamlet véletlenül kardot cserél Laertessel, és viszont sebzi, majd ledöfi gyilkos mostohaapját is.

A királyné, és a király halálát követően Laertes is távozik az élők sorából, majd Hamlet, utolsó szavaival Fortinbras, norvég királyfira hagyja a megüresedett trónt és az országot és csatlakozik elhunyt szeretteihez a túlvilágon...

Cselekmény

Shakespeare öt felvonásban meséli el nekünk a dán királyi udvarban zajló történetet.
(A képek saját készítésűek, kérlek ne használd őket! Köszönöm!) 

Idézetek

Hamlet

Királyné

"Mit tettem én, hogy nyelved ily gorombán

Mer rám zajongani?"

Hamlet

"Ó, boldog Isten! Egy csigahéjban ellaknám,

s végtelen birodalom királyának vélném

magamat, csak ne volnának rossz álmaim."

Guildenstern

"Ez álmok éppen a nagyravágyás: mert a

nagyravágyónak egész lénye csupán egy álom árnyéka."

Hamlet

"Hisz az álom maga is puszta árnyék."

Hamlet

"Úgy légyen; én is amellett vagyok:

Őrizve járjanak őrült nagyok."

A Hamlet, dán királyfi egy tökéletes és lenyűgöző tragédia, ami elrepít minket a középkori Dániába, Helsingőr komor falai közé, és nemcsak a dánok életébe, a királyi család intrikáiba nyerhetünk bepillantást, hanem részesei lehetünk egy gyönyörű, a háttérben megbúvó, szomorú végkimenetelre kárhoztatott szerelemnek is. ❤