Kertész Erzsi Kalandok ​Kirkével /Ne bosszantsd az egyszemű óriást!/ c. mesekönyve a Móra kiadó egyik legropogósabb újdonsága. 

A mesekönyv a tavalyi évben megjelent, Pán, a pásztorok istenének egy modern kalandját bemutató kötet mintegy "folytatása", azaz egy - remélhetőleg újabb és újabb kötetekkel bővülő - mitológiai könyvsorozat második darabja, ami igyekszik az ókori görög mitológiát közelebb hozni a ma gyermekéhez.

Az elátkozott erdő a modernségével együtt nőt a szívemhez a tavalyi év folyamán. "Folytatása" még inkább belopta magát a szívembe. Pillanatok alatt rabul ejtett és kedvencem lett, el is mesélem, miért.

Történetünk gyermeki főhőse Ottó, aki szüleivel vakációzik egy görög szigeten. Megunja azonban a tengert és a napozást, s felfedezőútra, kalandozni indul.

Az ég hirtelen elsötétül és Ottó egy alakot lát közeledni. A kislány Kirké istennőként mutatkozik be, s Ottóban a gyermeki Odüsszeuszt véli felismerni. 

Ottónak van némi ismerete a nagy görög hős kalandjairól és Kirkére is emlékszik halványan, de miért lenne egy nagy hatalmú istennő gyermeki testben? Bár a fiú igyekszik meggyőzni a varázslónőt saját igazáról, miszerint nem ő Odüsszeusz, Kirké hajthatatlan és Odi segítségét kéri.

Mint kiderül, Kirkén Zeusz és a főistenek átka ül, ami gyermektestbe száműzte őt mindaddig, míg a szigeten élő Küklopsz vezérkosát vissza nem szolgáltatja a dühös óriásnak. Kirké maga hozta saját fejére a bajt, mikor disznóvá változtatta a birkanyájat, aminek következményeképp a kos kereket oldott. 

A Küklopsz egy hatalmas sziklát tart a sziget fölé. Hőseinknek két órájuk van arra, hogy megtalálják a tengeren hánykolódó bárányt, s megmentsék a szigeten tartózkodókat. Ha kifutnak az időből, a szikla porrá zúzza a szigetet...

Jelen témaválasztás kiváló ötlet volt, ahogy a formába öntés is kifogástalanra sikeredett. A mese újrateremti Odüsszeusz és Kirké legendáját, megismertetve e két legendás alakot már az egészen fiatal generációval.

"- ...Milyen szép kis emberek! Milyen csodás malac válna belőlük! És ha már így eszembe jut, meg is csinálom az átváltoztatást. Csak sajnos ez nem mindenkinek tetszik.

Serena Valentino Gonosztevők könyvsorozatának 10. kötete az Alvilág urának történetét meséli el. A ​végzet lángja a sorozattól már megszokott, minőségi, fekete élfestett formában látott napvilágot a Manó Könyvek kiadó gondozásában.

A Gonosztevők könyvsorozat kötetei egymásra épülnek, így azokat ajánlott az eredeti megjelenésük sorrendjében olvasni, amit a Manó Könyvek is hűen követ. 

A Sorsfordító történetekkel - Twisted Tales - ellentétben itt korántsem mindegy, mit mikor olvasunk, hisz már egyetlen kötet kihagyásával elveszíthetjük a fonalat. Emellett az sem árt, ha a könyvek történéseit minden újonnan érkező kötet előtt felfrissítjük, ugyanis azok olyan utalásokat tesznek a régebbiek cselekményére, amiket már lehet, hogy elfelejtettünk...

A történet két idősíkon játszódik. Az egyik a jelenben, mikor a három különös nővér ideje már leáldozott, s új boszorkányok uralkodnak, míg a másikban a múltba tekinthetünk a Tündérmesék könyvének segítségével, ami Hádész múltját és a különös nővérekkel való kapcsolatát mutatja be nekünk.

Hádész története ott veszi kezdetét, ahol tulajdonképpen mindig. Kronosz legyőzése után Zeusz felosztja testvérei közt az uralkodási területeket. Zeusz - bár Kronosz legfiatalabb gyermeke - az Olümposz urává válik; bátyjáé, Posziedoné lesz a tengerek feletti hatalom, míg a legidősebb Hádésznak az Alvilág jut. 

Serena Valentino remek képzelőerővel rendelkezik, amit ebben a regényében is bizonyított. Bár a Gonosztevők könyvsorozat korántsem hibátlan, s lehetne - joggal - belekötni néhány részébe, tagadhatatlanul erős és kreatív szálakkal megalkotott folyam, ahol minden Gonosztevő és pozitív hős sorsa és élete kapcsolódik egymáshoz valamilyen módon. Az összes mese egybegyúrása ilyesfajta módon nem kis munkát igényel, így az írónő igazán büszke lehet magára.

A különös nővérek szálának behozása a történetekbe misztikumot, újdonságot, titkokat hozott. Ezek a boszorkák egyrészt meg is fűszerezték a gonosz Disney-karakterek történeteit, másrészt picit el is vették róluk a fő hangsúlyt, hisz mindannyian bábjai és játékszerei lettek csupán egy gonoszabb és nagyobb erőnek. Tetteik ez által érthetőbbek, ők maguk szerethetőbbek, megérthetőbbek és egyben sajnálatra méltók is lettek.

Serene Valentino ezt remekül átültette könyv formájába is. Megkaptuk a mese képkockáit, kiegészítve egy érdekesen felépített háttérsztorival. Hádész pont olyan, mint a mesében, mégis több, hisz láthatjuk személyiségének mélységeit, bepillanthatunk az álarca mögé, s több magyarázatot kapunk arra, miért vált azzá, aki.

Hádész karakterétől sosem állt távol ez a furcsa humor, amin vagy nevetünk, vagy nem; ami néha hangos kacagásra késztet, máskor viszont nem találnak be a poénjai. Számomra egy picikét túl sok volt a jövőre való utalás, ellenben imádtam a Dickens-, és Shakespeare-idézeteket és utalásokat. Szintén érdekes volt a két Hádész figurája, a sorsfonal kettévágása, s kaptam még e mellé őrült Párkákat, gyönyörű leírásokat az Alvilág berendezéséről, vicces Kharón-jeleneteket, s nagy, örök igazságokat.

Gaston után a kedvenc Disney-gonoszom gyermekkorom óta Hádész volt, s a róla szóló könyv sem okozott csalódást! Örültem, hogy egy újabb rétegét ismerhettem meg, újfajta szemléletmóddal megírt történetet olvashattam, kibővíthettem a már meglévő tudásom, s a rengeteg róla szóló legenda most egy újabbal gyarapodott, ami megkísérelte a saját maga verziójában megmutatni, mi - ki - tette Hádészt olyanná, amilyennek megismertük. Ezt a célját el is érte a kötet, Hádész megkapta a neki járó időt és figyelmet. A végzet lángja méltó történet, mely joggal tartozik a Disney-univerzumba! 

Én magam 2018 óta vagyok Schwieger rajongója, mikor a Zeusz és bandája megjelent piciny hazánkban. A német író első kötetét aztán követte a Caesar és bandája, az Odin és bandája, majd a Merlin és bandája, ám itt vége szakadt a sornak, holott az író termékeny volt az utóbbi évek során. Már lemondtam arról, hogy ezek a zseniális, humorban gazdag ifjúsági kötetek megjelennek nálunk, s remegett az ujjam a külföldi kiadások megrendelésének gombjai fölött, mikor derült égből a villámcsapásként megjelent az Odüsszeusz, mely újra a görög mitológia lenyűgöző világába kalauzolja el olvasóját.

Odüsszeusz egy parányi sziget, Ithaka királya volt és természetesen kénytelen volt Agamemnón seregeivel Trója városa alá vonulni. A férfi - többek között - újdonsült kisfiát és feleségét, Pénelopeiát (vagy Pénelopét) hagyta hátra, hogy a háborúban harcoljon, ami - mint köztudott - tíz évig tartott. Odüsszeusz kalandjai azonban nem értek véget Trója városának falai alatt. A férfi megsértvén Poszeidónt, a tenger urát arra kárhoztatott, hogy tíz éven át bolyongjon a tengereken, s megfizessen nagyképűségéért, amiért többre tartotta magát az isteneknél is...

A mesét Thetisz, Akhilleusz édesanyja kezdi, aki a trójai háború előtti eseményeket meséli el nekünk. Miként kárhoztatta őt egy jóslat egy halandó férfi asszonyának, miként gurította Erisz, a viszály istennője az aranyalmát az istenek közé, mely végül odavezetett, hogy Aphrodité Parisznak ígérte a föld legszebb asszonyát...

A történetet Briszéisz szövi tovább, aki Akhilleusz rabszolgája volt, majd megismerhetjük a trójai hercegnő, Kasszandra szomorú sorsát, aki visszautasította Apollónt, s ezért az isten szörnyű átkot szórt rá... 

Ha Laokoón történetét nem is ismeritek, a Laokoón szoborcsoportról - ha másról nem is - biztosan hallottatok már. Ebben a fejezetben már a trójai faló megszületésénél tartunk, ahol láthatjuk, amint a trójaiak a vesztükbe rohannak.

Elpénór már a tíz évig tartó bolyongás kezdeti eseményeit meséli, majd megjelenik maga Kirké, a nagy hatalmú varázslónő is, aki állatokká változtatja főhősünk embereit, ám magát Odüsszeuszt nem tudja kelepcébe csalni, hála Hermész segítségének...

Az utolsó két fejezetben végre hazaérkezünk Ithaka földjére, s a kalandok végét, miként számolt le Odüsszeusz, felesége tivornyázó kérőivel és foglalta vissza trónját már fia, Télemakhosz és dadája, Eurükleia meséli el.

A kötet abszolút gyerekbarát, az író, meséiből kihagyja példának okáért a házasságtörő viszonyokat, a durvább, felnőtteknek szóló részeket, mely által bár nem lesz 100%-ban hű az eredeti alapanyaghoz, s ez picit más megvilágításba helyez néhány eseményt, teszi mindezt a legjobb szándékkal, hisz a kötet elsősorban gyerekeknek és fiataloknak készült. Schwieger célja továbbra is a szórakoztatás, a célközönség ismereteinek bővítése, s az eredeti mitológiára való figyelemfelhívás. Ha bárki ezek miatt a kötetek miatt vesz kézbe egy komolyabb, hűbb kötetet, mely a görög istenekkel és hősökkel foglalkozik, már elérte a célját és hozzájárult ahhoz, hogy ezek az örök mítoszok ne kerüljenek a feledés homályába...

Schwieger írásait ismét Ramona Wultschner illusztrálta a már megszokott formában, humorban gazdagon, egyediséggel. A teljes oldalas illusztrációk bemutatják az adott fejezet főhősét, míg a következő oldalpáron található kisebb képek további vicces jellemzőket ábrázolnak a karakterről, vagy eseményeket jelenít meg azok életéből. Továbbá - ahogy már megszokhattuk - minden karakter kap egy egyedi azonosítót, ami minden oldal tetején látható, amíg "ő mesél".

Kertész Erzsi Az ​elátkozott erdő /Hova tűnt a jókedv?/ c. mesekönyve a görög mitológiát és a modern világot ötvöző tanító mese, mely a Móra kiadó gondozásában látott napvilágot. Főhőse a kecskelábú Pán, a pásztorok istene, aki erdei nimfákkal és különféle varázslatos lényekkel él az erdő mélyén...

Pán egymaga gondoskodik az erdő lakóinak jólétéről, akikhez szoros kapcsolat fűzi. Ő az, aki megoldja társai problémáit, s bár tudja, s bosszantja, hogy társai nem képesek önállóan tenni magukért, mindig segít rajtuk...

Egy nap mogorva öreg hölgy tér be az erdőbe, aki haragosan közli az erdő lakóival, hogy ellopta és elrejtette a jókedvet... A mitikus teremtmények megijednek - mi lesz velük, ha nincs jókedv? A tanács természetesen úgy gondolja, Pán az, akinek fel kell kerekednie és megkeresnie az elveszett jókedvet, míg ők otthon maradnak sopánkodni, s hibáztatni azt, aki tesz is értük valamit...

A történet "főgonosza" Kalapács Károlyné, a mogorva öreg néni, aki egymagában él; morcos, rosszindulatú és tipikusan olyan negatív ember, aki azt vallja és cselekszi - ha neki nem jó, másnak se legyen az... Valójában azonban egy végtelenül magányos lélek, aki a történet folyamán magába néz, s bár az ő gonosz tette lesz az, ami elindítja a cselekményt, ő lesz az is, aki ezzel együtt elindítja a változás folyamatát. Az erdőben, a mitológiai lényekben és saját magában is... Kulcsfigurája az eseményeknek, s a többi szereplővel együtt tanul meg valami igazán fontosat...

Nem csupán pozitív érzelmek léteznek. Rengeteg negatív érzelemmel találkozhatunk nap mint nap, melyek egyike sem kerüli el messzire az embert tartósan. Sokszor diszfunkciót okoz(hat)nak, ám örök igazság az is, hogy öröm nélkül nincs bánat, tragédiák, rossz dolgok nélkül pedig nincs jókedv és boldogság sem... Egyik sem létezik a másik nélkül, ezt nem szabad elfelednünk a legborongósabb napokon sem.

A pozitív és a negatív érzelmek egyensúlyára kell törekednünk, hogy ne lépjenek fel működési zavarok, mint némely szereplőben is... Vicces, de ha nem tud nevetni a megtréfált személyen az, aki alapvetően kárörvendő és mindig "megvicceli" a másikat, mert eltűnt a jókedv, ami nélkül már az egymással való kiszúrás sem az igazi, az éppolyan probléma, mintha a saját gyávaságunk tart minket vissza attól, hogy helyesen cselekedjünk, bátran viselkedjünk... Az elátkozott erdő nem csupán a helyes és pozitív érzelmekre, tulajdonságokra és viselkedési formákra hívja fel a figyelmet, de bemutatja az élet árnyoldalait, valamint az ellenpólusokat is, kerekedjenek abból bármennyire is mulatságos tények, mint a fentebb említett is...

Az erdő és a város éles kontrasztot alkot, majd tulajdonképpen eggyé válik, legalábbis az ott élők által minden bizonnyal, s megmutatja, milyen jól elférnek egymás mellett a különbözőségek - a régi és az új dolgok... A történet sokkalta nagyobb mélységekkel rendelkezik, mint azt eleinte gondolnánk, s mivel többrétegű, rengeteg beszélgetésindító témát találhatunk benne. Mindezek mellett pedig egy bájos meseként is megállja a helyét a legkisebbek számára. 

A tartalmas, követendő gondolatokkal teletűzdelt mesét Káposztás Judit gyönyörű illusztrációi keltik életre. A látványvilágban a természet színei, a kék, zöld és lila árnyalatai dominálnak, míg a városba érve a színek játéka is megmutatja az eltérő környezetet és értékeket. Egy "teljesen másik világban" találjuk magunkat, amint megjelenik a sárga szín, s a lapokról a mindenkori nyüzsgő élet szele köszönt ránk. Külön tetszett a rengeteg mitológiai utalás a hátterekben, a múzeum falán lógó alkotások képében, a szobrok között. A teljes oldalas, aprólékosan kidolgozott illusztrációk végett a kötet bátran adható a kisebbek kezébe, akik egyszerű, kalandos meseként követhetik végig az eseményeket, míg a nagyobbakkal már elkezdhetünk "dolgozni", s a felszín alá tekintgetni...

Pán fölöttébb szerethető főhős, aranyos, bátor, önmagában olykor-olykor kételkedő és esendő hős, aki nem fél bevallani, ha valamit nem tud, mégis bátran szembenéz az ismeretlennel. Bizonytalan, magában puffog, ha az élet úgy hozza, mégis olyan hős, akire felnéznek a társai, s akiért tűzbe is mennének. Erre azonban nekik maguknak is rá kell jönniük, ám amikor ez megtörténik az maga lesz a varázs, mely megmutatja milyen fontosak is a barátok az emberek életében. A történetben, még ha csupán egy icipici hangyányit is, de a romantika is megjelenik, ami még több bájt ad a történetnek.

Luna McNamara Pszükhé ​és Erósz c. regénye a General Press kiadó gondozásában látott napvilágot. A görög mitológia világába kalauzoló kötet végre egy, az átlagos olvasó számára kevésbé ismert mítoszt dolgoz fel, mégpedig a görög mitológia egyik legszebb szerelmes történetét. Természetesen McNamara változtatott az eredeti mítoszon, s a szálakat is kibővítette, ami egy ilyen hosszúságú regény esetén nem is meglepő. A ma piacon lévő, mondhatni fénykorát élő, rengeteg görög mitológiás, elég változatos minőségű könyv között azonban jelen darab kiemelkedő...

Erósz, a szerelem és a vágy istene részese a görög teremtéstörténetnek. Az ő szemén keresztül láthatjuk többek között a főistenek megszületését, Kronosz legyőzését és Zeusz felemelkedését. Bár meséjét átszövi az istenek és a világ megszületésének története, a hangsúly természetesen az ő életére, gondolataira és tetteire fókuszál.

Mivel Erósz szemrebbenés nélkül visszautasította Zeusz kérését annak felemelkedésekor, a főisten Aphrodité alá rendelte a vágy istenét, annak fiaként, aki szépséges, ámde könyörtelen anyja minden szeszélyét kénytelen elviselni.

Pszükhé Alkaiosz király lánya, Mükéné hercegnője, kinek az a sorsa, hogy legyőzzön egy szörnyeteget... Bár apja - a jóslat miatt - fiút várt, lánya született, akit fiúként nevel. Pszükhé gyermekkorát apja mellett tölti, s nem sajátítja el a női lakrészben élő asszonyok mindennapi feladatait. Apja később külön tanítóra bízza őt, a hős Atalantéra, akitől sokkalta többet tanulhat a női harcról.

Pszükhé tudatosan készül sorsa beteljesítésére, keményen gyakorol, az íjászatban különösen jeleskedik, ám eközben természetesen az istenek világában is szépen sorjáznak az események. Mikor Pszükhé véghezviszi Atalante végső próbatételét, az emberek a legnagyobb istennőkhöz kezdik el hasonlítani a lányt, akinek az élete éppen emiatt vesz gyökeres fordulatot. A szerelem és szépség istennője, Aphrodité nem tűri, hogy egy halandó fruskát őhozzá hasonlítsanak, így minden haragja a leányra zúdul...

A kötet főhőseink regéje mellett számos másik mítoszt is bemutat. McNamara bár rengeteget változtatott az ismert és kevésbé ismert mítoszokon, mégis kellő alázattal és szeretettel nyúlt az alapanyaghoz. Természetesen a női szereplők erőteljes feminista vonásokat kaptak, hisz manapság SAJNOS már nem lehet effélék nélkül bemutatni egy szerelmes történetet, ám annak ellenére, hogy sem Pszükhének, sem Atalanténak nem lett volna szüksége ezekre a kidomborított feminista tulajdonságokra - hisz ők már önmagukban is MINDIG, MINDEN KORBAN ÉS IDŐBEN végtelenül erős női karakterek voltak -, illettek a rájuk szabott tulajdonságok, a viselkedésmód és a jelenetek sora...

McNamara ügyesen és gondosan építette fel adaptációját. Noha olyan szálakat és szereplőket varrt össze, akiknek a görög mitológiában nincs közük egymáshoz, okosan építette fel a vérronoki kapcsolatokat és eseményeket. Könyvében főhőseink szerelmes mítoszán túl olvashatunk többek között a világ megteremtéséről, láthatjuk Helené és Menelaosz esküvőjét, szemtanúi lehetünk Iphigeneia feláldozásának (mely tragikus mítosz az egyik személyes kedvencem), hallhatjuk Medusza históriáját, s a sort még hosszan folytathatnám. 

Én magam általános iskolás korom óta a görög mitológia szerelmese vagyok, s nem túlzás és nagyképűség azt állítani, hogy messzemenőkig, a legmélyebb rétegekben is ismerem ezt a világot. Rengeteg vacak feldolgozáshoz volt már szerencsém, s a feminista vonal túlzott és nevetséges mivoltja sem épp a szívem csücske, ezért kíváncsian vártam, mit tud majd nyújtani számomra ez a kötet, ami végre nem az ezredik Hadész és Perszephoné átirat... El kellett vonatkoztatnom a hőn szeretett világom történeteitől, elfogadni, hogy feminizmus nélkül már nincs könyv, s nyitott szívvel szemlélni McNamara meséjét. Jelentem, az írónő kiállta a próbát, s bár lejjebb olvashatjátok majd azt a tulajdonképpen egyetlen negatívumot, ami tényleg kicsapta a biztosítékot, de azt kell mondjam, az írónő nem vetette el a sulykot, s az eredeti mítoszhoz viszonylag hű, szórakoztató és végtelenül szerethető adaptációt írt...

Emellett pedig végtelenül értékelni tudom, hogy az írónő az utószóban bocsánatot kért mindazoktól, akik olyannyira szeretik a görög mitológiát, mint én, s nem szívlelik különösebben a változtatásokat. Ebben a részben maga is leírja, miket toldott hozzá ő maga a saját meséjéhez, ami még inkább erősíti azt a képet, hogy valóban figyelemmel volt minden olvasójára.

A már fentebb említett feminizmus sincs olyan durván a képünkbe nyomva, mint egyes könyvek esetében, Erósz erős férfi főhős maradt, s a férfiak sem lettek benne töketlenítve. Bár Pszükhé már ezer éve egy rendkívül erős hősnő, hisz a szerelméért mindent megtett, harcolt, próbákat állt ki, s nem lett volna szükséges harcos hajadonná változtatni, az ő karakteréhez illett ez a cselekményszál és életmód. Sajnos csupán szerelmesként ma már nem állja meg a helyét a feminista világban, ami számomra végtelenül elkeserítő, de ez ellen nem tehetek semmit. (Kicsit off, de nagy hülyeség volt a végén a rövid hajára való utalás, de a fentebb említett bocsánatkérés miatt ezt is elnézem az írónőnek. ^^)    

Kisebb probléma, de őrületes és nevetséges Akhilleuszt srácnak, Odüsszeuszt pedig fickónak nevezni, ám ezeknél is jobban kiverte a biztosítékot a "Basszus!" felnyögés Erósz szájából (esetleg egy "fenébe" jobb lett volna), aminél életemben először éreztem késztetést, hogy beleírjak egy könyvbe és javítsam, de sürgősen. Ez utóbbi már-már egyenértékű idegbaj volt a "szex" szó használatával, amit a mai írók/fordítók egyszerűen képtelenek hanyagolni a történelmi könyvekből, holott a nemi aktusra a szót legkorábban a 19. század második felében kezdték el használni, s maga a szó ófrancia nyelvterületen is csak 1200 körül jött létre, s akkor is csupán a nemek használatára. Az ókori királylány nem gondolt szexre, maximum szeretkezésre és egyéb szinonimáira, nem a szextől tartotta magát távol és nem érdekel milyen modern az olvasóközönség, akinek a könyv készül, egyszerűen vannak szavak, melyek nem illenek az ókori környezetbe.

Lehetséges, hogy ez a mai olvasók 99%-át nem akasztja meg, s tojnak bele, de aki ilyen mélyen foglalkozik több mint húsz éve ezzel a világgal, annak fájdalmas és bosszantó.

"- Nem volt elég az átok? - tűnődtem. Előbb hozzákötni valakihez, majd megtiltani, hogy valaha is lássuk egymást - ez nem elég?"

A görög mitológia szakavatott ismerői bizonyára több, az általuk ismerttől eltérő részletre is felfigyelnek majd.

Bocsánatot kérek minden érintettől.

Végül, de nem utolsósorban köszönöm a mitológiákból, a történelemből és az irodalomból ismert vagy éppen elfeledett, kellemetlen nőszemélyeknek. Ti ragyogtok a sötétben, miközben egy szebb világ megteremtésén fáradozunk.