Történetünk főhőse, Momó épp lefekvéshez készükődik, s szorosan magához öleli kedvenc plüssállatát, a piros színben pompázó, tacskó Max-et.

A kisfiú azonban nem tud elaludni, varázsigét suttog kutyusa fülébe, amitől az életre kel, majd meghallgatja Momó kérdését, akit az izgat mindennél jobban, hogy alszik-e a Nap, mikor ő is?

Max társaságában a fiú hamarosan az űrben találja magát, a Naprendszer csodákkal teli, lenyűgöző világában, ahol a Hold szegődik kalauzuknak, s válaszol kérdéseikre.

Lehet, hogy a gyerekekhez a manapság oly divatos tacskó és maga Momó kerül majd közel, s válik kedvenccé, de nálam a Hold vitte el az aranyérmet!

A Momó és Max, vagyis inkább a Hold ^^, nálam leszorította Pitypangot és Lilit a dobogó tetejéről, s nem csodálom, hogy a most megjelent kötetet már azonnal utánnyomásra kellett küldeni, mert úgy viszik az emberek, mint a cukrot! Nem meglepő, s ha van még könyvmoly, akinek nem vették meg, javaslom, ne habozzatok, irány a bolt érte!

A történet olvasmányos, a tényeket, információkat izgalmasan adja át, a mese tanít. Legnagyobb erőssége mégis a bámulatos képi világ, ami számomra sokkal szebb volt, mint eddig bármely Pásztohy Panka-kötet. Nem tudom, miért ejtette ennyire rabul ez most, de azt tudom, hogy nagyon szeretem a fiús könyveket, amik elsősorban fiú karakterekkel dolgoznak, őket szerepeltetik, hozzájuk szólnak - rémesen kevés van belőlük a mai gyerekkönyvpiacon.

A kiskutya, aki... c. könyvosorzat immár 13. kötete látott most napvilágot, melyben Milli a dinoszauruszokkal ismerkedik.

Nos, a dinoszaurusz-rajongók örülhetnek, új könyvvel gazdgagodhat a gyűjteményük a témában.

Milli gazdái épp a nagymamájukhoz igyekeznek kempingezni, aki egy tengerparti nyugdíjasotthonba költözött. A hely érdekessége, hogy a part nevezetes dinoszaurusz csontokban gazdag földjéről, így Anna már alig várja, hogy elinduljanak.

A kislány az iskolában tanultak miatt rendkívül izgatott, s mindenképpen szeretne dínócsontot találni, mely vágyát - természetesen - Milli szeretné leginkább valóra váltani.

Milli dínós kalandjában olvashatunk e rég kihalt lények fajtáiról, a paleontológiáról, kövületekről, megtudhatjuk, melyik ma élő állat ősei maguk a pterodaktiluszok, s emellett olvadozhatunk Milli suta báján, naivságán és hatalmas szívéből eredendő kedves gesztusain.

Milli hozza a tőle megszokott formát, humoros szituációkba keveredik és bővíti ismereteit a világról. Nem lehet megunni nem mindennapi kalandjait, kell, hogy az egyhangú mindennapokba vidámságot csempésszen a parányi mopsz.

Nina Jones képi világa pedig továbbra is magával ragadó.

A meseregény ismeretterjesztő kötetnek is kiváló, számos dínó fajtát felvonultat, tényei bizonyítottak, az írónő korrekt kutatómunkát végezhetett a történet megírása előtt. 

Hannah Gold nem mindennapi története tavaly év végén jelent meg a Pagony kiadó gondozásában. A külföldön "Év Gyerekkönyve" és "Legjobb történet" díjas regény méltán díjazott, hisz lapjain egy egyedülálló kaland elevenedik meg.

Történetünk főhőse a tizenegy éves, félárva April, aki meteorológia kutató édesapjával él. Édesanyja hét évvel ezelőtt autóbaleset következtében elhunyt, azóta apja árnyéka önmagának. A kislány mondhatni egyedül él, barátai nincsenek, egyetlen társasága  az állatok, akikkel mindig megtalálja a közös hangot.

Mikor az apját kiválasztják, a férfi fogja a lányát és a Barents-tengeren fekvő Medve-szigetre viszi Aprilt - az Arktiszra!

A sziget magányos, elszigetelt földdarab, távol a civilizációtól, ahol a meteorológiai állomáson kutatást végzőkön kívül nem él senki. Ide költözik hat hónapra April az apjával. Miután a teherszállító hajó leteszi utasait, kéttagú családunk fél évre elszakad a külvilágtól.

April eleinte reménykedik, hogy apjának több ideje lesz rá, de a munkájába menekülő, mélyen a gyászában élő férfinak sokszor mintha fogalma sem lenne arról, hogy van egy lánya, aki megérkezésük estéjén egy jegesmedve alakját pillantja meg a távolban...

Az Arktisz gyönyörű, halálos, elszigetelt hely, ahol - kis túlzással - a madár se jár, s ahol csak a legkeményebbek maradnak életben.

A jeges vidék és a tartósan fagypont alatti hőmérséklet próbára teszi az ott élők szervezetét, s még akik hozzá vannak szokva a viszontagságos életmódhoz, azok is kerülnek bizonyos helyeket.

A Medve-sziget és a jég lepte vidék nem a magamfajta nyápicoknak való. Olvasás közben szó szerint fáztam, s minden elismerésemmel adóztam Aprilnek, aki egy parányi náthával megúszta életre szóló kalandját. Bátor lány!

Hannah Gold szemet-lelket gyönyörködtetően ír, s ezt ültette át ékes anyanyelvünkre a fordító, akinek olyan mesés idézeteket köszönhetek, mint pl. az alábbi: "April egész éjjel forgolódott, ide-oda taszigálták szívének áramlatai."

A történetet jó olvasni. A picit hosszadalmasabb, eseménytelenebb bevezető után a Medve-szigeten átélt hat hónap egy egész életen át velem marad majd...

Nehéz szavakba önteni szerteágazó gondolataimat, olyannyira magával ragadott ez a történet. 

Adott az egyik oldalon egy egymástól elhidegült apa-lánya páros, ahol az apát olyannyira leteríti a gyász, hogy elfelejt élni, s nem akarja tudomásul venni azt sem, hogy van egy lánya. 

Az apa karaktere nem volt szimpatikus. A férfi szó szerint hetekig nem szól Aprilhez, aki egymaga nő fel, majd derít fel egy sarkvidékei szigetet, ahová az apja "száműzi".

April élni akar, szeretetre, társra vágyik, s végtelenül messzire kellett, hogy utazzon ahhoz, hogy a család életébe gyökeres változás köszöntsön be.

Medve és April barátsága páratlan, egészen elképesztő, szó szerint varázslatos. Arról, hogy az életben ez elképzelhetetlen lenne, nem szeretnék beszélni, ehhez a történethez - ahogy az értékelésem elején is mondtam - szív és képzelet kell.

Töretlen hit a cselekmény igazságában, a realitás teljes megsemmisítése fejben. Számomra ez nem okozott gondot.

Hiszek Medve és April lelki kapcsolódásában és abban, hogy ez "megtörtént".

Hihetetlen kalandok, medvegelés, a sziget sóhajának meghallása, a teljes egymásra hangolódás, a rejtett múlt szavak nélküli feltárása, a bizalom, a barátság ember és állat között, egy jó cselekedet, egy elkeseredett tett; egy "pofon", ami felnyitja a szemet; egy kitörés, ami már régen esedékes volt; a továbblépés, a szív legmélyebb titkának felfedése, a figyelem, a határtalan hit, egy halál közeli állapot, túlcsurduló érzelmek, bátorság, jégsapkák és mentőakció.

Ez így egyben Az utolsó medve, aminek záró oldalait zokogva olvastam végig! A katarzis érzelmi vihara teljesen "összetört", s én köszönöm az írónőnek és a fordítónak is ezt a gyönyörű regényt, ami talán képes lesz arra, hogy ha minden olvasója egy picit is tesz a környezetvédelemért, van még remény a bolygó számára...