Mike Maihack Csodás Marvel-csapatok c. képregénysorozata a Kisállatok gyülekező! bevezető kötettel vett le a lábamról az év folyamán. A kreatív, humoros és gyerekekre szabott történet mellett a csodaszép illusztrációk is elbájoltak, s izgatottan vártam a további kalandokat, melyben a fiatal Peter Parker játssza a főszerepet. A Kvantumküldetés, mely a Fantasztikus Négyest tette meg mellékszereplőknek nem érdekelt, s bevallom, már azon voltam, hogy beszerzem angolul a Galaxis őrzőiről szóló kötetet, aminek első felvonása végül csak megjelent decemberben a Vad Virágok kiadó gondozásában. 

Történetünk elején Pókember egy űrbéli bárban üldögél és "gofrit" eszeget. Tulajdonképpen Ezüst Utazót keresi, kinek deszkája nála maradt az előző kaland során, s bár az átadás szépen le is zajlik, hősünk azonnal új, nagyobb kalandba csöppen...

Pókember különös talizmánt birtokol, s azt a tanácsot kapja, menjen a Tudástérbe és keresse Mordályt... 

A Tudástérben kiderül, hogy Groot is szert tett egy medalionra, ami tulajdonképpen un. vurbfzax, azaz valóságmanipuláló talizmán, ami nem csupán ritka - mindössze hét darab készült belőle -, de rendkívül veszélyes is...

A hét talizmán együtt hatalmas és természetesen veszélyes kozmikus hatalmat adnak, s már csupán egy-egy darab birtoklása is különleges képességekkel ruházza fel a birtokosát. Mordály azonnal összehívja a Galaxis Őrzőit, hogy segítsenek Pókembernek begyűjteni a talizmánokat, de Űrlord éppen Egón pihen...

Bár a kötet hátoldalán 3+ éves életkor szerepel, azért azt én még nagyon korainak tartom, egy hároméves érdeklődési szintje még nem ezen a skálán mozog.

A kötetben Pókemberen kívül Mordálynak és Grootnak jut egyelőre több szerep, Űrlord még éppen csak megjelenik. Rajtuk kívül a képregény egyik legaranyosabb karaktere egy kis cápa, aki gördeszkás babérokra tör és teljesen belehabarodik az Ezüst Utazó által használt, a saját deszkáját helyettesítő ezüst színű gördeszkába... ^^

Sajnálom, hogy a külföldön egy kötetben megjelent történet itt szétvágásra került, s a folytatásra még három hónapot kell várnia a magyar közönségnek (én elolvastam angolul a befejezést, nem bírtam ki, rémesen rövid ez a 56 oldal...). Egy fél csillag levonás jár a lassú bevezetésnek és a hirtelen félbemaradt, kettévágott kiadványnak.

Jennifer Muro - Thomas Krajewski Paletta c. képregénye a Gabo kiadó gondozásában látott napvilágot még tavasz végén. Ősz elején pedig végre én is a kezembe vehettem és elolvashattam a kötetet, ami repült is a kívánságlistámra! Bár olvasás előtt picit szkeptikus voltam, a történet pillanatok alatt beszippantott, s megnyert magának! Lendületes, sziporkázó történet, szerethető főhősnő - egy új, remek szuperhősnő lányoknak, akire felnézhetnek! 

Főhősünk a tizenhárom éves Ashley nevelőotthonban él. Édesapja börtönben van, ő maga pedig - nehéz természet révén - sorra fogyasztja el a nevelőszülőket...

Történetünk elején Ashley új nevelőszülőket kap Kitch és Yuka személyében, akikkel pillanatok alatt meg is találja a közös nevezőt, ám a félreértések sajnos elkerülhetetlenek... A lány nem csak új családba kerül, de barátot (Luke) is szerez, majd - mivel vonzza a bajt, amibe örömmel fejest is ugrik - az élete gyökeresen megváltozik...

Ashley imád festeni, s kíváncsi természet lévén fel is töri új nevelőanyja páncélszekrényét, amiben egy lezárt aktatáskában ezernyi színben pompázó festékfiolákat talál... Mint kiderül, a festékek szupererővel ruházzák fel, ám amikor a világ tudomást szerez az új szuperhősről, az eltűnt festékfiolák után kutatók szeme is a lányra szegeződik, így nem csupán Ashley, de új családja is veszélybe kerül...

Bevallom, sokáig az tartott vissza a képregénytől - s vidéki lévén még csupán bele se tudtam lapozni, míg a könyvtárunk be nem szerezte -, hogy mennyire színes, az érzékszervekre robbanásszerűen ható borítója és mintaképei vannak, ami az emberben a woke hatására sajnos már elindít egy nem túl pozitív érzést és kétkedős gondolatokat. Mivel az interneten szó szerint sehol nincs jelezve, hogy a kötet LMBTQ+ tartalommal bír-e, nem rizikóztam a vásárlást, hisz nem minden műfajnál szeretek ebben a témában olvasni, az indokolatlan, kvótára használt szereplőkről nem is szólva. Sajnálatos módon piciny hazánkban ez a téma még kényesebb, így bár nem meglepő, hogy a gyerekeknek szóló kötetek ilyesféle tartalmáról már inkább nem is - vagy nem minden esetben - adnak jelzést a kiadók, ezt nem tartom szerencsésnek, hisz blogger lévén én sem ajánlhatok kiskorú számára ilyen tartalmat, attól eltekintve, hogy mint ember és olvasó ezzel nem értek egyet... Ám úgy vélem, ez a szülő és az adott kiskorú döntése kell, hogy legyen, nekem mint bloggernek pedig a hatályban lévő jogszabályok alapján kell vezetnem a blogomat. 

Ashley lendületes, igazán mai, belevaló tizenhároméves csitri, sajátos viselkedési stílussal, ami lehet szerethető és a visszafogottabbak számára idegesítő is egyaránt. Nálam a karakter mindenképpen a szerethető kategóriába tartozik. Illik hozzá a szuperképesség, amit kap, s tökéletesen bele is illik a mai szuperhős-arzenálba. Tökéletes "párja" Pókembernek, s így végre az ő személyében a lányok is kapnak egy szuperhőst, akivel azonosulni tudnak. 

Ashley a történet elején nevelőotthonban él és számtalan nevelőszülő mondott már le róla. Szökdösős, talán picit hiperaktív is, néha szemtelen, ám egy ilyen gyerekkori háttérrel ez mind teljesen érthető. Édesapja rács mögött ül, s eltökélten be akarja számára bizonyítani, hogy ők ketten összetartoznak és egyformák - amilyen az apa, olyan a lánya is... Apjával ellentétben azonban Ashley szuperképességét a jóra fordítja, az emberek megsegítésére, nem önös célok vezérlik, s kimondottan üdítő látni kísérletezgéseit új erejével. Plusz üde színfoltja a történetnek a parókákat készítő barát, Luke, akinek köszönhetően a lány mindig új külsővel lép színre, ami nem csupán a külvilág számára, de az olvasó számára is érdekes izgalmat ad.

Az írópáros ötletességén túl mindenképpen ki kell emelnem az illusztrátor, Gretel Lusky személyét - akit én már ezer éve követek az Instán, elképesztő alkotásai vannak! -, aki szó szerint szemet gyönyörködtető világot teremtett meg számunkra. Nekem ebben semmi meglepő sincs, évek óta követem a munkásságát, szó szerint ámulatba ejtőn rajzol a lány, a képi világa vizuális orgia a szemnek!

Kyle Baker Viharos ​idő c. képregénye a Marvel-akcióhősök: Fekete Párduc 1. kötete, mely itthon sajnos nem aratott túl nagy sikert és a folytatást el is kaszálta a kiadó. 

A történet viszonylag gyorsan összefoglalható. Wakanda királya és vezetői olyan ellenséggel kénytelenek szembenézni, amivel eddig még soha. Szélsőséges időjárási viszonyok, tornádók, malária, melyek csak pusztítást és halottakat hagynak hátra... Mindeközben a vibránium eddig soha nem látott mértékű feldolgozása zajlik.

Az éles szemű olvasó talán már ennyiből maga is rájön, hogy a két tényező szorosan összefügg egymással, ám az igazságra - mely valóban ez - természetesen hőseink csupán később ébrednek rá...

A Viharos idő  - csakúgy, mint társai, a kisiskolásokat megcélzó olvasmányok - tökéletesen alkalmas arra, hogy a még nagyon fiatal rajongó bepillantást nyerjen a Marvel-univerzumba. A képregény mindazonáltal némi előismeretet kíván, hisz nem vázolja fel még csak nagy vonalakban sem, hol járunk pontosan és kik a főhőseink. Ezt mintegy ismert tényként kezeli, s nagy valószínűséggel az olvasó gyerek tisztában is lesz az országgal, annak királyával és a zseni hercegnő karakterével egyaránt.

Shuri itt is humoros, a helyzetkomikumok legjavát adó, sokszor kínos tini, akinek zsenialitásához kétség sem férhet. Vele éles ellentétben állnak saját családtagjai, akik már komoly, felelősségteljes felnőttek, s igyekeznek megmenteni mind a szeleburdi hercegnőt, mind az országot.

Jean-Yves Ferri Asterix ​és a Griff c. képregényében Asterix és Obelix, a két világhírű gall legújabb őrületes kalandját követhetjük nyomon. Hőseink útja ezúttal a szarmaták földjére vezet, ahol a rómaiak expedíciót indítanak a titokzatos Griffért...

A szarmatákról viszonylag keveset tudunk, ám több történetben is megjelennek - hol így, hol úgy. Van, ahol a szarmata férfiak legyőzhetetlen harcosok, más források szerint a szarmata nők voltak harcos amazonok, míg a férfiak vigyáztak gyerekekre... Ez utóbbit veszi alapul jelen képregény is. A szarmata falu férfiai főznek és gyerekeket nevelnek, míg a nők harcolnak a falusiakért és szent állatukért, a Griffért. Ebbe a falucskába érkeznek meg hőseink is, akik a varázsital nélkül kénytelenek szembenézni a gaz rómaiakkal - a varázsfőzet ugyanis megfagy azon a vad, jeges tájon... 

Asterix és Obelix hozza szokásos humoros formáját, s talán itt most Obelix lesz az, akivel több minden történik. Míg Asterix néhány felsült ötlet után már megvalósítható tervekkel áll elő, ami leleményességének köszönhetően segíti az amazonok küldetését, addig Obelix transzba kerül a sámándob hatására, gyomorpanaszai lesznek az erjesztett kancatejtől, az egész történeten át farkasokkal kóborló kiskutyája után sírdogál, s még egy szép, házasulandó amazon is szemet vet rá... ^^

A rómaiak szintén hozzák nevetséges és buta formájukat, akiknek semmi sem úgy jön össze, ahogy eltervezték. Csépelik egymást, az isteneknek áldoznak, veszekednek, beleszeretnek a foglyukba, s "hatalmas" bölcsességeket fogalmaznak meg... ^^

A beszélő, frappáns és remekül megalkotott nevek, valamint a szenzációs magyar fordítás - ami Bayer Antalnak köszönhető - ismét remek perceket adnak az Asterix-fanok számára. 

A gallok szerelmeseinek a kötet kifejezetten ajánlott - bár azt hiszem a rajongóknak nem is kell ajánlani, hisz biztosan lecsaptak már rá megjelenéskor -, ám mindenkinek, aki szeretne megismerkedni világhírű és rendkívül szerethető főhőseinkkel, valamint megismerkedni a képregényekkel - kimondottan ajánlott! 

A medvévé változtatott király meséjét több hazai mesegyűjteményben is olvashatjátok, ám az is igaz, hogy e különleges gyöngyszemet az igazán érdekes gyűjteményekben kell keresnetek...

Bár nem Pókember a kedvenc Marvel-karakterem, s igazán közel soha nem is került hozzám, ennek a képregénynek sikerült elérnie, hogy sokkal jobban megkedveljem a fiatal Peter Parkert és modernebb, humorosabb, mai gyerekeknek írt formáját...

Peter Parkert hátrahagyván a szuperhősök a Central Parkba tartanak, hogy leszámoljanak egy gonosszal, ám ennek a gonosznak a kilétére az első kötetben még nem derül fény. Természetesen Pókember eleinte nehezen tolerálja, hogy háziállat-megőrzővé avanzsálták, de pozitivizmusának köszönhetően igyekszik meglátni a kialakult helyzetben a jót és nem elkeseredni. Az egyre több háziállatra való figyelés azonban kezd sok lenni a szuperhősnek, melynek következményeit minden bizonnyal láthatjuk majd a következő kötetben, ahogy gyanítom azt is, neki magának és a rábízott állatoknak is nagy szerep jut majd annak a gonosztevőnek a legyőzésében...

A képregény alapvetően a legkisebbeknek szól. A pici Marvel- és Pókember-rajongóknak, akiknek még kemény falat lenne a komolyabb képregényekből szemezgetni, ám ez a mesésebb grafikájú, kevés szöveget és rengeteg humort tartalmazó füzetecske tökéletes bevezetőként szolgál. Ezt a tényt nem árt figyelembe venni, s előtte tájékozódni, hisz a komolyabb Marvel-rajongók számára csalódás lehet az egyszerűbb, gyermekibb történet, ha nem olvassák el előtte, miről is szól a kötet. Ezt pedig jó volna elkerülni, ugyanis a képregény a megfelelő helyén kezelve a Marvel-rajongó felnőttek számára is remek szórakozást nyújthat, míg a gyerekeknek elsőrangú választás lehet!

A Mike Maihack által megteremtett Pókember belopta magát a szívembe. Nyilván ehhez hozzájárult a mesésebb, bohókásabb grafika és a rengeteg vicces kalamajka is, amibe a fiú belekeveredik. A főhősünkre bízott állatok közül abszolút kedvencem Thor békája és a valószínűleg megboldogult, szerencsétlen aranyhal, Jarvis lett, de ki kell emelnem még a gyönyörű sasmadarat is. 

Egyébiránt minden állatkának van valami jellemző vonása, ami már az első felbukkanáskor kitűnik, s jelenleg úgy tűnik, mindegyikük remekül passzol szuperhős gazdájához. 

Az állatok közt kakukktojásként megtalálható a történet eleje óta Pókember mellett lebzselő galamb, aki maga is irtó vicces fejeket vág, ám érdemes megfigyelni a kiskedvencek arcára kiült érzelmeket, s nyomon követni a háttérben zajló kis kalandjaikat, melyek úgymond Pókember "háta mögött" zajlanak, s nyilvánvalóan következmények nélkül sem maradnak majd a zűrjeik.

A háttérben zajló kalandok folyamatos nevetésre késztetnek, ahogy Pókember elkeseredett helytállási próbálkozása és egyre konyuló lelkesedése és "arckifejezései" is. A képregény grafikája első osztályú!

Karl Olsberg Hajótörés ​a Smaragd-szigeten c. képregényes meseregényével egy könyvesbolti kóborlás során találkoztam. A Minecraft világában játszódó történetre a férjem akadt rá, akit magát is rabul ejtett a kötet képi világa és humora. Mindketten nagy Minecraft-rajongók lévén izgatottan lapoztuk fel a könyvet, s mosolyogtunk a humoros, szerethető illusztrációkon. Azonnal magába szippantott minket a kötet, s tudtam, hogy ez valamikor a polcomra kerül majd. Nem is tudtam sokáig várni, a könyv már a polcomon lapul a kincseim között. ^^

A kockákból épült faluban az élet úgy folyik, mint bárhol máshol a világban. A gyerekek iskolába járnak, a felnőttek dolgoznak és vigyáznak a falu lakóinak épségére. Nanó rendszerint kalandokba és kalamajkákba keveredik, s csínytevéseinek köszönhetően többször bajba jut. Lelkiismeretének és a józan észnek a hangja barátja, Maffi lesz, aki hiába figyelmezteti sokszor a fiút, azt csak egyre hajtja a kaland és az önfejűség.

Nanó különös ellenszenvvel viseltetik tanára, a szigorú és undok Birta iránt, aki ellen egy újabb csínyt eszel ki. A titokzatos tréfacsináló kis játéka azonban lelepleződik, Nanónak és Maffinak pedig el kell bújnia az emberek biztonságát óvó Primó és a vasgólem elől, akik a tettesek nyomába erednek. Bár Nanó és Maffi megmenekül, hisz sikerül elrejtőzniük egy kikötött csónakban, a csíny nem várt fordulatot vesz, mikor a csónakuk kisodródik a nyílt vízre, ami ismeretlen partok felé sodorja hőseinket...

A kötet hatására ma újra játszottam a játékkal. Rengeteg szép emléket idézett fel, mikor még főiskolára jártam és rendszeresen játszottam, építettem, s futottam a zombik elől. A felnőtt élet sajnos nem ad már annyi szabadidőt, mint régen, ami miatt újra és újra el is szomorodom, de nem hagyom, hogy utat törjön a kétségbeesés!

Hogy egy picikét többet eláruljak a történetről, elmondom, hogy Smaragd-szigeten a játék nagyon sok szereplőjével találkozhatunk, főleg a sötétben élő lényekkel, akik minduntalan az életünkre törnek. Felbukkan egy titokzatos idegen is, miközben hőseink eltévednek a föld alatt, s még egy hatalmas smaragdkészlet is feltűnik a színen, amit Nanó semmi szín alatt nem akar maga mögött hagyni... ^^

Olsberg történetét átitatja a humor, s a játék rengeteg fontos összetevője megjelenik a lapokon. A fekete-fehér illusztrációt a narancssárga szín kreatív használata töri meg, s élénkíti fel, ami remekül passzol ehhez a világhoz, s ragyogó hangulatot is teremt az olvasáshoz. Mindez a kötet illusztrátorának, Philipp Ach-nak köszönhető, aki élettel teli, s hű Minecraft-világot vetett papírra és teremtett meg Olsberg történetéhez.

Hőseink története folytatódik a második kötetben (jelen kötet cselekménye lezárul, nincs függővég), s én nagyon szeretném minél hamarabb megszerezni a folytatást, hogy egy újabb kaland részesévé váljak.

A kötet tökéletes lehet a kezdő olvasók számára is, ugyanis nagyon kevés szöveget tartalmaz, ami villámsebesen behabzsolható. A hangsúly a játékot megidéző illusztrációkon van, amikben azonban percekig el lehet veszni, s ajánlott böngészni és felfedezni minden aprócska részletet, ami elrejtésre került a lapokon. Műfaját tekintve leginkább képregény és meseregény, illetve annak összeolvadása ez a kötet, melyben a teljes oldalas illusztrációk uralják a teret a néhány soros szöveg/oldallal szemben. Így tehát nem kifejezetten képregény, de nem is egy hosszabb meseregény, hanem valami egészen különleges összeolvadás.

A magyar fordítás élvezhető, gördülékeny és olvasmányos, bár egy-két hiba sajnos fellelhető a rövid szöveg ellenére is, amik elírásban mutatkoznak meg. A történet és a képi világ magával ragadó, így ezek felett az avatatlanabb szem valószínűleg el is siklik majd. A kötet kapott egy csodaszép zöld élfestést is, ami rendkívül hangulatos, s tökéletesen illik is mind a borítóhoz, mind a beltartalomhoz.

Rachel Smythe Lore ​Olympus - Olümposzi história c. képregényének első kötete tavaly novemberben látott napvilágot a Ciceró kiadó gondozásában. Sajnos a hosszú értékelésem akkor elmaradt, ám most, a 2. kötet megjelenése kapcsán újraolvastam az első "felvonást" is, s egyben jelentkezem az értékelésemmel.

Az első kötet tavaly 3,5 csillagot érdemelt ki nálam, s legnagyobb fájdalmamra a történet "vége" hatalmas csalódást okozott... Most, hogy már tudtam, mire is számíthatok, az újraolvasás során már nem okozott számomra olyan durva melankóliát a történet kanyarulata, bár továbbra is tartom, hogy ez korántsem az a csodaszép szerelmi rege, amit vártam...

Azt sajnos már tavaly el kellett fogadnom, hogy ez a feldolgozás nem lesz a kedvencem, most azonban, hogy nincsenek magasröptű elvárásaim, s tudom, milyen mocskos dolgok kaptak helyet a képregényben, egészen kellemes olvasmánynak bizonyult - legalábbis a második kötetnek sikerült 4 csillagot bezsebelnie, ami egész jó jel...

Hádész és Perszephoné történetét "mindenki" ismeri... Bár általánosítani nem szabad, s biztos vagyok benne, hogy van olyan, aki még nem hallott kettejük történetéről, most még sem fogok belemenni az eredeti görög mitológia történetébe, így az alapanyag utánanézését rátok bízom. ;)

A modern világ minden pozitívuma és negatívuma megjelenik a lapokon, s bár az ötletet és a megvalósítást rendkívül egyedinek, merésznek és stílusosnak gondolom, mégis úgy vélem, talán nem ártott volna meghagyni az isteneket a saját idejükben és közegükben...

Perszephoné, a tavasz ifjú istennője az emberi síkon nevelkedett, ugyanis anyja, Démétér a széltől is óvni próbálta. Most, a fiatal, 19 éves lány felkerül az Olümposzra, ahol esetlenül próbál meg "túlélni". Mikor a lány Artemis oldalán egy buliba megy, az élete gyökeresen megváltozik, bár azt kell mondjam, hogy az élete már akkor egy olyan útra terelődött, mikor beköltözött Artemis házába...

Kettejük párosa mellett szemtanúi lehetünk azonban különböző mellékszálaknak is, ám a konfliktusok legjava és a figyelem rájuk irányul.

Kétségtelen, hogy számomra a képregény legnagyobb erősségét és báját Smythe egyedi és gyönyörű stílusa adja. Mind a karakterek, mind a színhasználat, az egy-egy istenhez és mitológiai lényhez társított szín és az abban való ábrázolás rendkívül erős, s véleményem szerint ez a nem mindennapi ábrázolásmód és kreatív vizuális orgia az egyik oka annak, hogy a képregény ekkora sikereket ért el. Bár természetesen a képi világ az minden esetben erősen egyéni ízlés kérdése, s sok helyről hallottam vissza, hogy valakit pont ez riasztott el a történettől, a legtöbb visszajelzés engem igazol.

Magát az alapötletet zseniálisnak tartom. Semmi gond nincs azzal, hogy a mitológia hőseit a modern korba helyezi az írónő, s annak rendje és módja szerint változnia kell a környezetnek, a tulajdonságoknak és szokásoknak is, azzal azonban már nem értek egyet, hogy némely szál ennyire megváltozzon.

Azt hiszem, Apollón az a személy, akit minden ép eszű ember szeretne kivéreztetni a képregényben, ám én ennél is tovább megyek... Ebben az egész incidensben hibás maga Artemisz is, akinek pontosan tudnia kellett volna, milyen jellem is a bátyja, s nem lett volna szabad beengedni őt a házába, avagy figyelnie kellett volna arra, hogy ifjú pártfogoltja ne maradjon egyedül, kiszolgáltatott helyzetben. Artemisz felelősségre vonása is egy olyan feladat, ami véleményem szerint a levegőben lóg, s kíváncsian várom, mi történik, ha megtudja, mit csinált a bátyja...

Sajnos azonban Apollón és Artemiszen kívül hibásnak érzem magát Perszephonét is, aki - bocsánat a kifejezésért, de - egy valódi idióta és naiva képében került megalkotásra ebben a képregényben...

Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de Perszephonénak nincs sem ereje, sem bátorsága ahhoz, hogy ellenálljon, s inkább enged Apollónak, majd néhány pillanattal később rájön, hogy ő ezt mégsem szeretné és bezárkózik... Aki nem szeretné az erőszakot, az minden erejével ellenáll és harcol a saját tisztaságáért! Bárki, akit megerőszakolnak, avagy éppen arra készülnek, az minden erejével ellenáll a támadónak, s főhősnőnk olyannyira mulya ebben a helyzetben, hogy legszívesebben hagytam volna a francba a tovább olvasást, annyira felidegesített...
Artemisz háza azon a bizonyos éjszakán korántsem üres, ha Perszephoné akarta volna, kiabálhatott volna, segítséget hívhatott volna, hisz megmenekülésére a lehetőség fennállt!!!

Kerek perec kimondom, hisz ez az igazság, Perszephoné nagyon sok jelenetben, de leginkább a történet elején egy komplett idiótaként van ábrázolva, ami eredeti mitológiai alakjától a lehető legtávolabb áll és olyan emberként, akinek az egyik legkedvesebb istennőjéről van szó, mélységesen felháborít ez az ábrázolás. 

A másik negatívum, amit még ki kell emelnem, hogy a történet végtelenül lassan halad, s bár természetesen olvasható az interneten a folytatás, az sokak számára nem opció, s mire ilyen ütemben, ilyen lassan érkeznek a kézzel fogható, papír kötetek - amiknek nem mellesleg az ára is az egekben van... -, soha nem fogunk végezni...

Ezek mellett a negatívumok mellett a képregény számos pozitívummal is rendelkezik, mint például a fentebb említett látványvilág, ami engem teljesen rabul ejtett, s magasan öt csillagos értékelés jár érte!

De pozitívum emellett Hádész, valamint Héra karaktere is, akik ketten megmentették számomra a történetet a teljes pusztulástól.

Az Alvilág Ura nagyjából megőrizte eredeti formáját, bár kapott egy kissé züllött, szeretőt tartó, modern kori "figurát", ami az "idióta Perszephoné" mellett igazi kuriózumnak számít. Hádészhoz azonban illik ez a romlottabb viselkedés, bár azt meg kell említenem, hogy néhány jelenetben ő is igazi idiótaként került ábrázolásra, amit nem értek ebben a mai világban: miért kell minden férfi karaktert töketleníteni??? Néha maga Zeusz és Poszeidón is igazi kretén, s talán egyedül Héra az, aki megőrizte eredeti jellemvonásait. Eredeti, mert Héra korántsem olyan gonosz, mint a legtöbbek által oly jól ismert görög mítoszokban ábrázolt alakja, ő ennél sokkal összetettebb jellem, aki számos pozitív tulajdonsággal rendelkezik. Ilyen például az anyaszerep, a nők és a gyermekek, valamint a család védelme, a női lelki és testi épség megóvása...

Mint ahogy lenni szokott, a történet tele van konfliktussal, rejtett problémával, áskálódással és rosszakarókkal, s akkor arról még nem is beszéltem, hogy bár biztosan mélyen sérült főhősnőnk lelke, látszólag mégis túl könnyen túltette magát a szexuális erőszakon, amit mintha máris elfelejtett volna, pedig a nyakamat tenném rá, hogy ez nem így van... Azt hiszem Perszephonénak ideje lenne beszélgetnie valakivel, megnyílni, egy picit megkomolyodni, megérezni a veszélyt és nem ennyire naivan élni az életet, ám ezekért elsősorban Démétér a hibás, aki a széltől is óvta a lányát, majd kieresztette a farkasok világába, s most egy 19 éves lány azt hiszi, semmi veszély sem fenyegeti...

A Lore Olympus bár korántsem tökéletes, mégis merészen egyedi, újító alkotás, amit leginkább azoknak ajánlok nyugodt szívvel, akik szeretnének elveszni egy picit a görög mitológiában, de az eredeti történetek annyira nem hívogatják... Emellett a görög mitológia rajongóinak csak abban az esetben ajánlom, ha tudnak elvonatkoztatni, s teljesen más történetnek látni a leírtakat, ami nem meggyalázza az eredetit, csupán a mai fiatalság számára készült és szeretné megmutatni, milyen csodás mélységeket is rejt a görög istenek világa!