5. helyezett

Paullina Simons A ​bronzlovas c. regénye 2017-ben látott napvilágot a Könyvmolyképző kiadó jóvoltából. Noha a kötet létezéséről már a magyarországi megjelenés évében értesültem - nem mertem megvásárolni a regényt... Egyrészt ebben az időszakban már irtóztam a "modern történetektől", avagy mindentől, ami nem a XIX. században és attól korábban játszódó történelmi romantikus volt, ugyanis a mai írók ekkora már elvették a hitemet ezek iránt a történetek iránt... 

Másrészt, trilógia révén - ismerve a KMK lassúságát és a könyvsorozatok elkaszálását -, nem szerettem volna újra egy olyan történetbe belefogni, ami rabul ejti a szívemet, de a folytatásra éveket kell várnom - ha egyáltalán megkapom azt... 

Ami a kiadás lassúságát illeti, úgy vélem - igazam volt... A trilógia második kötete, a Tatjána és Alexander csupán most augusztusban, több mint négy év elteltével lát majd napvilágot piciny hazánkban, ami - véleményem szerint - óriási kegyetlenség*, s most, olvasás után azt kell mondjam, hogy piszkosul pipa lettem volna, ha négy évet kell várnom a folytatásra... 

Paullina Simons azonban nem okozott csalódást, s csakúgy, mint Holly Black, visszaadta a hitem egy piciny részét és a kedvenc íróim közé emelkedett! ❤

A bronzlovas az idei évem egyik legnagyobb kedvencévé vált, mely minden kétséget kizáróan örök helyet foglalt el magának lelkem egy piciny zugában... ❤

Főhősnőnk, Tatjána, a Metanova család legkisebb lánya tizenhét éves. A család egy két szobás, apró zugban él, mint mindenki a Szovjetunióban, s a Metanova család még szerencsésnek is mondhatja magát... Tánya édesanyjával és édesapjával, ikertestvérével, Pásával, nővérével, Dásával és nagyszüleivel él. A lány és Pása tizenhét évesek, rendkívül fiatalok s nem igazán ismerik még az életet... 

A Metanova család döbbenettel fogadja a hírt, ám mindenki bízik Sztálinban, s abban, hogy ez a háború rövid lesz... A családfő, Georgij Vasziljevics Metanov azonnal vidékre küldeti a tizenhét éves Pását, mert attól tart, hogy a fiút besorozzák katonának, míg Tatjánát elküldik élelemért. Az élelem beszerzése rendkívül fontos és a családtagoknak minden tőlük telhetőt meg kell tenniük azért, hogy készletet halmozzanak fel, mielőtt a rémhír olyannyira elterjed a városban, hogy az üzletek kifosztásra kerülnek...

A háború hírére a lakosság pillanatok alatt felvásárolja a készleteket, így Tatjána már semmit sem tud venni, amit szeretne. A lány kénytelen úgy dönteni, hogy a város külső területein lévő boltokhoz buszozik, mikor meglát egy fagylaltárust és úgy dönt, az egész napos, viszontagságos küldetése közben megérdemel egy falatnyi boldogságot.

Itt változik meg örökre Tatjána és a katona sorsa, mikor lelkük szétválaszthatatlanul összefonódik... ❤

Miközben Tatjána és Alexander megismerkednek, a lány életébe aznap egy másik férfi is belép, Alexander legjobb barátja, Dimitrij személyében, aki kitartóan, árnyékként követi kettősüket. A két férfi hazakíséri a lányt, ahol kiderül, hogy Alexander Tatjána nővérének, Dásának udvarol, aki halálosan szerelmes a jóképű katonatisztbe...

Alexander és Tatjána továbbra is "titokban találkozik", mikor a férfi nap mint nap a Kirov gyár előtt várja a lányt, annak munkaideje leteltekor. Mikor a férfi felfedi addig a pillanatig kimondatlan, ám nyilvánvaló érzéseit és megkéri Tatjánát, hogy avassák be a nővérét kettejük kapcsolatába, főhősnőnk a nővére boldogságát választja és visszautasítja Alexandert, boldogtalanságra ítélve ezzel mindkettejüket...

A bronzlovas az idei évem egyik legnagyobb szerelmévé vált, Alexander Belov főhadnaggyal egyetemben. ❤ Paullina Simons regénye egy gyönyörű, szívet melengető szerelmi történet. Egy olyan, a halált is legyőző hatalmas szerelem története, mely a háború árnyékában születik és minden gyötrelmet és fájdalmat túlél. Alexander és Tatjána regénye ez, ám mindemellett Leningrád regénye is, melyben történelmi hitelességgel jelenik meg a II. világháború minden borzalma, a leningrádi lakosok éhínsége és pusztulása - a halál kendőzetlen, leplezetlen csúfsága... 

Szinte képtelenség a cselekményről annál is többet mesélni az értékelésem során, mint amit fentebb leírtam. A kötet egy valódi monstrum a maga 872 oldalával, s azt hiszem, ez a szám önmagáért beszél... A regény az 1941. június 22. és 1943 nyara közötti időt öleli fel és az írónő elképesztő részletességgel tárja az olvasó elé Alexander és Tatjána síron is túl tartó, őszinte, nagy szerelmének történetét. ❤

Tatjána és az ő Alexanderének története szívbe markoló, fájdalmakkal és lemondásokkal teli, ugyanakkor halálosan gyönyörű, a lelket a mennyekbe repítő, s minduntalan sírásra késztető rege is, ami a legkőszívűbb embert is képes ledönteni a lábáról...

Tatjána erényei közé tartozik a hatalmas élni akarás, az olvasás és a könyvek szeretete, a tanulás iránti vágy, s noha a regény elején még csupán egy naiv, szeleburdi, s néhol butuska főhősnő, ahogy haladunk előre, úgy válik egyre keményebbé és határozottabbá, az élet ezernyi próbáját kiálló és túlélő erős fiatal nővé, aki megismeri a szerelmet és a boldogságot a férfi oldalán, aki az egész életet, aki az egész világot jelenti számára! ❤

A regény olvasása közben rengeteget gondolkodtam, megadom-e majd a kötetnek az öt csillagot... Sokáig gondolkodtam egy fél csillag levonáson, ugyanis a történet sok-sok olyan jelenetet és viselkedésmintát is hordoz, ami az én szememben visszatetszést keltett és mélyen elszomorított... Mivel azonban az utolsó ötven oldalt a könnyfátylamon át, csupán két részletben, két estén át voltam képes elolvasni és a regény végét követően még tíz percig hangosan zokogtam, úgy vélem A bronzlovas az apróbb hibáival és csúfságaival együtt is megérdemli a maximális öt csillagot...

Noha a történet és főhőseink megismerkedése kezdetén Alexander még egy szoknyapecér katona, a férfi első látásra beleszeret Tatjánába, ám mindezek ellenére még két hónapon át azért csak megdugja Dását... Ez véleményem szerint pokolian gusztustalan, s valahogy nem illik ennek a nagy szerelemnek a képébe, ahogy a második - számomra érthetetlen - csúnyaság, a Néva partján történt sem...

Első szerelmeskedésük után hogyan beszélgethetnek jókedvűen arról hőseink, mit fog majd mondani Alexander a következő nőjének, milyen volt az ágyban Tatjánával? Ezt követően pedig összeházasodnak... Nem! Számomra ez egyáltalán nem vicces, főleg azok után az események és történések után, hogy ők ketten végre egymáséi lehettek! Egymásra vágynak, nem tudnak egymás nélkül élni, de arról beszélgetnek, milyen lesz Alexandernek más nővel dugni... Nem és nem! Sajnos ezek azért levonnak az értékéből ennek a nagy szerelemnek...

*Ahogy a bevezetőmben említettem, a második kötet megjelenésére több mint négy évet vártak a hazai rajongók - amit igazságtalannak tartok... El nem tudom mondani, mennyire örülök neki, hogy nekem csupán egyetlen hónapot kell várnom a folytatásra, mert a négy év, az így kimondva és leírva is hihetetlen idegőrlő lehet. 

Határtalanul örülök annak, hogy piciny hazánkban ilyen gyöngyszemek is megjelennek, mint A bronzlovas, de sajnos ezek  a kötetek itthon nem lesznek túlzottan sikeresek... Ennek egyrészről véleményem szerint a kicsi marketing is az oka, másrészről viszont egy olyan közösség körében, aki rá van állva a félmeztelen pasis, mindenkivel dugós, lightos történetekre, az nem fogja befogadni ezt a mély jelentéstartalmat hordozó, mára már a világban egyre ritkábban előforduló igaz szerelem történetét, ami egy háború és egy város regénye is egyben, s minek megértéséhez és befogadásához ész is kell... Tisztelet a kivételnek, de ez az igazság... Nem véletlenül nem lett idehaza olyan nagy siker, s ha körbenézünk, mi kell a népnek, talán mindenki megérti, miért is van ez...

Amúgy is sajnálom ha egy rajongó éveket vár a kedvence folytatására,  mert ez az igazi, óriási szívfájdalom, de mindazok után, hogy most már én magam is tudom, milyen nagyszerű regény is A bronzlovas és mit ad az olvasóknak és a világnak, még inkább ez a véleményem...

Sura és az ő Ilmen-tavi cigánykerék-királynőjének halhatatlan szerelmi története a Tatjána és Alexander c. kötetben folytatódik, ami úgy vélem, még ennél is több szívfájdalmat fog számomra okozni, mint ahogy A bronzlovas tette! ❤

Gyéduska soha nem bízott meg Hitlerben... Amikor Sztálin elvtárs 1939-ben aláírta a megnemtámadási szerződést Hitlerrel, Gyéduska azt mondta, hogy Sztálin lefeküdt az ördöggel, és most az ördög elárulta Sztálint.

...lélegzetét visszatartva felemelte a fejét, hogy jobban megnézhesse magának a férfit. És csak emelte és emelte. A katona nagyon magas volt. 

Nyári egyenruhát viselt. Bézs zubbonya olyan volt, mint egy ünneplőruha, sapkája díszes, és egy zománcozott vörös csillag ékesítette az elejét. Széles, szürke rangjelzéseket viselt... A mellkasa bal oldalán egy arannyal futtatott ezüstmedált viselt. 

Sapkája alatt sötét haj fénylett. Fiatalsága és sötét haja jól állt neki, gondolta Tatjána, ahogy a férfi karamellszínű szemébe nézett... Egy katona szeme? Egy férfi szeme? Békés és mosolygó szempár volt. 

Tatjána és a katona egy-két pillanatig nézték egymást, de ez pont egy-két pillanattal volt hosszabb a  kelleténél.

Nem tudta volna megmondani, hogy a katona olyan fiatal-e, mint ő; de nem, mégsem, idősebbnek tűnt. Egy idősebb férfi pillantásával nézte a fiatal férfi. (fekete katonai bakancs)

Hirtelen eszébe ötlött, hogy a katona meghallja a mellkasában dübörgő szívét, hiszen hogyne hallaná meg? A zaj még a varjakat is elijesztette a mögöttük lévő fáról.

Ez a férfi katona volt, igen, de de már látott korábban is katonákat. És jóképű volt, igen, de látott már jóképű férfiakat is korábban. 

Beszívta a férfi illatát, ami valami kellemes és férfias illat volt, nem szesz- és izzadságszag, mint a legtöbb orosz férfi szaga. Mi volt ez? Szappan, arcszesz? A szovjetunióbeli férfiak nem használtak arcszeszt. Ez a férfi saját illata volt. 

A férfi keze tiszta volt, ujjai hosszúak és erősek, körmei rövidre vágva. Az ápolt körmök egy férfikézen újabb érthetetlen dolgot jelentettek Tatjána szovjet divathoz szokott életében.

Alexander olyan hirtelenséggel és olyan hangosan nevetett föl, miközben vidám tekintetét egy pillanatra sem vette le a lány arcáról, hogy Tatjána úgy érezte - éppen csak hogy -, olvadni kezd belül. 

- Én voltam apám és anyám egyetlen gyereke...

- Ez csak háború - felelte. - Annyira elkerülhetetlen volt. Vártuk is már egy ideje.

- Na és Tatjána, hol sikerült összefutnod a mi főhadnagyunkkal? 

...

- A buszon futottam belé - felelte Tatjána Dimitrijnek. - Alexander megsajnált, és felajánlotta a segítségét.

- Nos, akkor ez alighanem szerencsésen alakult a számodra - felelte Dimitrij. - Senki sem szeret úgy segíteni a bajba jutott hölgyeken, mint a mi Alexanderünk.

- Azt mondtad, hogy a télen? - Tatjána leintette. - Hogy jön ide még a tél? Még csak június van, nem fogunk a németekkel télig harcolni.

- A mi kis Tányecskánk egy szép szál katonát hozott haza...

Papa töltött és homlokát ráncolva nézett Alexanderre. Miféle ember utasít vissza egy pohár vodkát?

- ...Ugyan már, csak szórakozzunk, ahogy mindig szoktuk!

- Nem. Ma este nem - majd rövid szünet után így folytatta: - Többé nem.

- Tánya, Tánya, Tánya - csóválta Alexander a fejét.

- Mi az, mi az, mi az? - kérdezett vissza Tatjána, és látta, hogy Alexander annak ellenére, hogy komolyságot erőltetett az arcára, majdnem felnevetett.

Miután Tatjána ágyba bújt, némán feküdt és Alexanderre gondolt. Arra gondolt, hogy a fiú nemcsak mesélt neki az életéről, hanem rázúdította azt, ahogyan őrá magára is rázúdultak az események. Miközben őt hallgatta, Tatjána visszafojtotta a lélegzetét, és a szája résnyire nyitva maradt, hogy Alexander kilélegezhesse a bánatát - a szavaival, a lélegzetével -, bele az ő tüdejébe. Kell neki valaki, aki segít elviselni az élet terheit.

Rá van szüksége.

- Ez igaz. Nincs isten.

- Hát persze, hogy nincs - felelte a katona. - A kommunista Oroszországban vagyunk. Mindannyian ateisták vagyunk.

- Tánya! - Alexander odafutott hozzá, kifulladva, kezében két papírzacskót cipelt. - Hová mész? 

Tánya nem is kellett, hogy mondjon semmit. Minden az arcára volt írva, és Alexander megértette.

Alexandernek nagyon szép nevetése volt. Őszinte hahotázás, mélyről jövő férfinevetés, ami a mellkasából indult, és mint valami ragályos kór terjedt át Tatjána tüdejére.

- ...a tél az nem valami örömteli időszak errefelé.

Nem akart mást, csak még egyszer kimondani a fiú nevét hangosan. Sura.

- Semmit sem kapsz meg túl könnyen, Alexander - ... - Nagyon kemény életed volt.

- És még alig kezdődött el - felelte a fiú.

- Bármit kérdezek, te elmondod nekem az igazat? - kérdezte Tatjána, és felnézett a férfira.

- Igen.

Tatjána visszafojtotta a lélegzetét, mert a szíve egy pillanatra megállt.

Megállt, amikor az ajkába harapott, hogy visszatartsa a nyelvére toluló kérdést. Szeretsz engem?

- Én biztonságban vagyok?

- Tatjána - suttogta Alexander, és közel hajolt a lány füléhez -, követnek bennünket. Mindig, mindenhová. Eljöhet még az a nap, amikor valaki eléd ugrik egy titkos ajtó mögül, és előállítanak egy férfi elé, aki egy íróasztal mögött ül, és aki tudni akarja, hogy miről beszélt neked Alexander Belov, miközben hazakísért. 

- Túl sok mindent mondtál nekem, Alexander Belov - jelentette ki Tatjána, és elhúzódott a fiútól. - Miért tetted, ha úgy gondoltad, hogy ki fognak hallgatni miatta?

- Mert bíznom kellett valakiben.

- Miért nem mondtad el mindezt Dásának és tetted kockára az ő életét?

Alexander egy pillanatra elhallgatott, majd így felelt:

- Mert én benned bízok. 

- Bízhatsz bennem - csicseregte Tatjána...

- Mind azt kívánjuk, hogy bár csak ne lenne háború.

- Mire vár itt mindenki? - kérdezte Tatjána.

- Egy vonatra. Nekik van elég eszük. Elhagyják a várost - mondta Alexander.

Ennél többet nem kaphatott tőle, és nem is várt el semmi egyebet, csak ezt az órát, a hosszú napja végén, amikor a szívverése felgyorsult, a légzése szaporább lett, és ő újra boldog volt.

Tatjána munkája végeztével minden áldott nap kifésülte a haját, és szaladt kifelé a gyárból és arra gondolt, hogy könyörgöm, legyél itt. És Alexander minden munkanap után ott volt. 

...de a repülőgépek nyugodtan jöhettek volna, és lerombolhatták volna az egész várost, mert Tatjána nem látott mást, mint Alexander szenvedélyes szemét, és nem érzett mást, mint Alexander szenvedélyes kezét a hevesen verő szíve fölött.

Alexander, te vagy az éjjelem, a nappalom, minden gondolatom. Hamarosan el fogsz engem hagyni ugye? És én újra teljes leszek, és újra élhetek és érzelmeket táplálhatok valaki más iránt, ahogyan mindenki más teszi.

De az ártatlanságom örökre oda van.

- Tánya, nem dohányzol, nem iszol, hát akkor mit csinálsz?

- Cigánykereket hány!

- Felejtsd el a németeket! - mondta Dimitrij. - Ez a hely a szerelemé.

Alexander nem akart belegondolni, hogyan tudják majd a botok feltartóztatni a német tankokat. Ő tudta.

Tatjána a fülére húzta a takarót, hogy ne kelljen többet hallania ebből... Tatjána azonban ébren maradt, és a gyötrelmes szavak tovább visszhangzottak a fülében: Miért nem tudta Isten Tányát elragadni Pása helyett?

...olyan boldognak és egyszerre nyomorultnak érezte magát, hogy láthatta az arcát...

- Most sehol sem biztonságos a Szovjetunióban...

- Ha nem tudnám, azt mondanám, hogy érzel valamit a kis Tányecska iránt.

- De tudod, nem igaz?

Dimitrij vállat vont.

- Gondolom. Csak ahogy ránézel...

- Felejtsd el! - ... - Csak beképzeled az egészet.

Alexander szétnyitotta a papírdarabot. Akkor látta életében először Tatjána kézírását. A lány apró, kerek és formás betűkkel írt.

Kedves Mama és Papa, olvasta Alexander. Elmentem, hogy csatlakozzam a Népi Önkéntesekhez, hogy megtalálhassam Pását, és visszahozhassam őt nektek. Tánya

Alexander, aki mindent megtett, hogy uralkodjon az érzésein...

Tatjána, aki még soha nem szembesült a halállal, lehunyta a szemét, és haza akart menni, de nem fordulhatott hátra, és nem mehetett vissza.

A vasútállomás úgy omlott össze, mint a kártyavár. Tatjána kúszott, mászott az égő gerendák között, de nem volt hová menni... Csak a sajnálat maradt. Sajnálta, hogy elvesztette Alexandert.

Alexander kezdte elveszíteni a reményt.

A kupac alján, a harmadik holttest alatt Alexander rátalált Tatjánára.

- Tánya - suttogta -, miféle bolond lány vagy te?ű

- Te vagy az, Alexander? - ... - Álmodom?

- Nem álmodsz - felelte a katona.

- Biztosan... - ... -, csak álmodtam... az arcodról. Mi történt? 

- Itt vagy a sátramban. Mit csináltál a lugai állomáson? Lerombolták a németek.

...

- Vissza akartam menni Leningrádba, azt hiszem - felelte. - Na és te mit csináltál itt? 

Alexander hazudhatott volna. Korábban azt gondolta, hogy hazudni fog, mert olyan dühös volt, és mert úgy érezte, Tatjána elárulta őt azzal, ahogy eldobta őt magától. De annyira nyilvánvaló volt az igazság.

- Téged kerestelek.

Lefektette Tatjánát a fehér lepedőre. A lány kezével eltakarta a melleit, és lehunyta a szemét.

- Tatjása - mondta Alexander. - Le kell, hogy takarítsalak.

...

- Hadd csináljam egyedül - suttogta. 

- Miért csináltál ilyen őrültséget, Tánya?

...

- Miért nem jöttél vissza a laktanyába és kértél meg engem?

- Kérlek, Sura! - suttogta Tatjána édes hangján, és kezét nyújtotta a férfi felé. - Kérlek, gyere, legyél a közelemben!

Alexander nem tudott volna nemet mondani, még akkor sem, ha akart volna.

Alexander hanyatt feküdt, Tatjána pedig a balján, a karjában. Alexander hallotta a tücskök ciripelését. Hallotta a lány finom lélegzését. Érezte a lány meleg leheletét a vállán és a mellkasán. Érezte a lány meztelen testét a karja alatt, ahogy az oldalához simult. Alig bírt lélegezni.

- Alszol már, Sura?

- Nem még.

- Hiányoztál... hogy elém gyere a Kirovhoz. Nem baj, hogy ezt mondom?

- Te is hiányoztál nekem...

Kérlek, ne nézz fel rám, gondolta.

- Azok az ostoba emberek miért cipelik az egész életüket a hátukon? Ha én menekülnék, nem vinnék semmit, csak magamat.

- ...Nem gondolod, hogy meg kellene kérdeznünk magunkat, hogy mihez kezdjünk az életünkkel? Elhagyjuk az otthonunkat? Kezdjünk új életet? Vagy folytassuk a régi életünket, valahol máshol?

- Ez mind nagyon jó kérdés.

- Most mihez kezdünk? 

Alexander nem felelt.

- Menj, Alexander, menj, és meséld el a nővéremnek, hogy mentettél meg neki!

- Nem neki mentettelek meg - ... - Magamnak mentettelek meg. És nem vagy velem valami igazságos, Tánya.

- Tudom - bólintott szomorúan a lány, és a takaróra meredt. - Semmi igazságos nincs ebben az egészben.

Alexander megfogta Tatjána kezét, és leküzdötte a saját vágyát, hogy újra megcsókolja, és ezzel mindkettejüknek további fájdalmat okozzon. Végül fájó szívvel csókot nyomott Tatjána remegő tenyerébe, és elment.

- Alexander a hétén hozta őt vissza, Georg. A hátán - ... - Hogyan köszönhetnénk ezt meg?

- Nem szükséges megköszönniük - ... - Csak vigyázzanak Tányára!

- Köszönd meg neki, Tánya! - ... - Köszönd meg neki, hogy megmentette az életedet, az Isten szerelmére!

...

- Köszönöm, hadnagy. 

A háború olyan volt, mint az időjárás - erről mindig lehetett beszélni.

...ott alszik mellette, a karjaiban, az ajka a férfi mellére forr és keze a testét érinti. Közelebb érzi magához a férfit, mint bárkit is valaha egész életében... Aztán valami rosszabb - ahogy a zsigereiben érzi, ahogy a férfi ajkai elválnak az ajkaitól.