Így jelent meg többek között Zalka Csenge Virág A százegy ajtajú palota - Újraálmodott népmesék c. kötete a Móra kiadó gondozásában, Maros Krisztina Alvó nő rókával c. Papírszínház meséje a Csimota kiadó gondozásában, az Amikor a kukák világgá mentek antológia szintén a Móra kiadó gondozásában és a sort még folytathatnám.

A mecénás a támogatást követően kulisszatitkokba is bepillantást nyer, s láthatja, hogyan önt végső formát a könyv.

A képeken a tavalyi feladatlapokból láthattok néhányat. Tavaly többek között az alábbi kötetek szerepeltek a repertoárban: Bingaminga és a babkák, Barátságháló, Mihályi Csongor és az időgyurma, míg idén is igen színes palettával vár titeket a kiadó! Olyan címekből olvashattok majd mint a Nyaralás a szigeten, a Ramszesz 80 gyereke, az Emma csöndje, a Robotmese vagy épp A virágot jelentő deszkák! Véleményem szerint vétek lenne kihagyni, hisz az idei feladatsorok rendkívül kecsegtetőnek ígérkeznek, s nem egy kimagasló írás várja, hogy minél szélesebb réteg megismerje! 

 

A Facebook oldalamon (katt a linkre!)

1. Lájkold az oldalam (https://www.facebook.com/CaledoniaValleyWriter)

3. Írd meg a Facebook-bejegyzés alá (ide: https://www.facebook.com/photo/?fbid=583630669906187&set=a.538937207708867 ), hogy melyik a kedvenc Csimotás könyved, vagy amennyiben még nem olvastál tőlük, melyik kötetet olvasnád szívesen? 

A kiadó könyveiből itt szemezgethetsz: https://csimota.hu/

A kislány egyedül van és magányos, s hiába szeretne iskolába járni és ugyanazt érezni, mint abban a távoli jövőben, mikor még volt családja - nem teheti. Az emberek nem fogadják el, sokan félnek tőle és ő egymaga él egy piszkos pokróc alatt egy jéghideg helyen...

Köszönöm, hogy elfogadtad az interjúra való felkérésemet! Régóta nagy rajongója vagyok a munkásságodnak, olyan kedvenc könyveket köszönhetek neked, mint például a Pityke és prém és a Találj ki!, és olyan kedvenc szereplőket, mint Pinyőke (Találj ki!), s most a legújabb Márk, a néma táltos.

Majoros Nóra: A könyvkiadás folyamatában nagyon sok szereplővel dolgozunk együtt, és az egyik legfontosabb (legalábbis írói szempontból, és számomra) a szerkesztő. Van egy olyan szerkesztő, aki nagyon sokat tett hozzá ahhoz, hogy megtaláljam az írói hangom, a magabiztosságom. Nem ő az egyetlen szerkesztő, akivel szeretek dolgozni, vagy akitől sokat tanultam, de ő az, aki vette a fáradtságot, és szövegről szövegre haladva elmondta, mi az, ami jellemző az írásaimra. Melyek azok a szavak, mondatok, kifejezésmódok, amelyeket csak én használok úgy, és melyek azok a nyelvi hibák, amelyeket gyakran elkövetek. Rét Viktóriának hívják, és több könyvön is dolgoztunk már együtt, például a Pityke és prémen vagy a Találj ki!-n. A Pagony Kiadó Vikin keresztül keresett meg, hogy lenne-e kedvem Abszolút töri regényt írni. Nekem pedig egyáltalán nem volt. Tele voltam tervekkel, éppen belefogtam egy új fantasy regénybe (az a kezdemény azóta is várja, hogy folytassam), volt egy csomó vállalásom. De ahányszor beszéltünk Vikivel, mindig megemlítette mellékesen, vagy csak mesélt róla, milyen jó regények készülnek. Aztán egyszer csak, ha jól emlékszem, egy kiállítás kapcsán, hirtelen bevillant egy gondolat, A néma táltos első csírája, és onnan már nem volt megállás. Muszáj volt elfogadni a felkérést, és nagyon örülök neki, hogy így tettem, mert életem egyik nagy kalandja volt.

M. N.: Az Abszolút Töri sorozatnak elég pontosan meghatározott keretei vannak. A kalandok mindig ugyanabból az iskolából indulnak, adottak szereplők, akiket lehet (vagy éppen szükséges) használni. Minden epizód a magyar történelem egy-egy jellemző korszakába repít, és mindig találkozunk fontos történelmi szereplőkkel. A helyszín, legalábbis a kiinduló helyszín mindig a mai Budapest területe. A keretek mellett a kiadó remek partner az alkotásban, mert hagyja a szerzőket szabadon szárnyalni. Amikor előálltam azzal a tervvel, hogy ki fogok lógni a magyar történelem idővonaláról, mert a honfoglalás előtti éveket dolgoznám fel, konkrét történelmi eseményről nem tudunk, és a magyarok szinte mellékszereplőként, ráadásul rosszfiúként jelennek meg, éreztem egy pillanatnyi bizonytalanságot, végül mégis teljes bizalmat kaptam. Amikor pedig elakadtam, mindig kaptam segítséget. Azt hiszem, hogy a regény végül történelmi szempontból mégsem lóg ki a többi közül, sikerült megtalálni a nullát az idővonalon.

M. N.: A történelem, legalábbis amikor én tanultam, gazdaságtörténet, politikatörténet, hadtörténet volt, és ezek motivációját egyáltalán nem értettem. Úgy éreztem, az egész érdekről, pénzről, háborúkról szól, és egész egyszerűen nem érdekelt. Egyedül a művészettörténetet szerettem, de a kettő nem kapcsolódott össze. Mintha azok, akik a történelem során alkottak, másik világban éltek volna, mint akik romboltak és háborúztak. Aztán az egyetemen lett két fiatal, lelkes tanárom, aki művészettörténetet és kerttörténetet tanított. Ezeken az előadásokon hirtelen összeállt, hogy az alkotó és a romboló ember ugyanaz. Hogy aki vagyonos, az egyszerre lehet művészek mecénása és háborúk finanszírozója. Az egyetem után a történelem testközelbe került. Megérinthettem tárgyakat, amelyeket sok száz évvel ezelőtt élt emberek alkottak és használtak, járhattam olyan falak között, amelyeket sok száz évig a föld takart. Ezzel vált teljessé a kör: megismerhettem a hétköznapi embert is a történelem sűrűjében, aki ugyanúgy élt, mint én, és ugyanúgy egy normális élet fenntartásán dolgozott, miközben körülötte ott dübörgött saját korának minden feszültsége. Szerintem a kulcs a történelemhez a személyesség, hogy a régmúlt emberének problémáit a sajátomnak tudjam érezni.

M. N.: A sorozatot úgy kezdtem el olvasni, hogy fogalmam sem volt, hogy valaha írni fogok egy Abszolút töri regényt. A királyné violája című kötettel kezdtem, és visszahozta gyerekkorom nagy nyári olvasásélményeit. Az összes szereplő közül Bori néni volt a kedvencem. Nem is értettem, a többi szerző miért nem csapott le a figurára, de hálás is voltam érte, mert így lehetőségem volt tovább építeni. Szerintem szuper menő, hogy egy büfés néni régi korokból vásárolja a harapnivalót, ennél inspirálóbb dolog nem nagyon van, ha az iskolai büfékről beszélünk. 

A regényekben szerettem a jelen és a múlt közötti kontrasztot, ez mindegyikben nagyon izgalmas elem. Az első három regény hasonló logikával építkezik, először az iskolában töltöttünk időt, megismertük a gyerekek közötti kapcsolatrendszert. Nem véletlen, hogy Zágoni Balázs (a Szamos-parti Hollywood című, sorrendben negyedik kötet szerzője) és én is csavartunk egyet ezen a logikán. Az előttünk lévő szerzők annyi mindent elmondtak az iskoláról, hogy erre nekünk már nem volt szükségünk, egy kicsit kitágíthattuk a teret. Ez volt az egyik ok, amiért az iskolát kihagytam a történetből. A másik inkább személyes döntés. Gyerekként nem nagyon szerettem a velem egykorú gyerekek közötti konfliktusokról olvasni, éppen elég volt az iskolában minden nap átélni. Az olvasók különbözőek, van, aki inkább a korosztálya problémáiról olvas, van, aki inkább kiszakadni szeret a saját világából. Jó, ha egy sorozatban mindkét típusú olvasó megtalálja a kedvére való kötetet. Amúgy meg nem maradt ki a szerelmi szál, csak nem a jelenkori szereplők között alakul. Izgalmas megnézni, hogy ugyanaz a korosztály hogyan viszonyult a szerelemhez egy teljesen más korban.

M. N.: Persze, mind tudjuk, hogy területet vér nélkül nem nagyon lehet elfoglalni. De a honfoglalásról nem az a kép él a fejünkben – az enyémben legalábbis soha nem az élt –, hogy jön egy hódító csapat, és durr-durr, lemészárolják az őslakosokat a földért. Ritkán esik szó arról, hogy a Kárpát-medence területe lakott volt, amikor a honfoglalók megérkeztek. Pedig a honfoglalásnak elég sok előzménye lehetett, amiről szintén nem sokat beszélünk, és nem is sokat tudunk. A mai Budapest területe ősi útvonal kelet és nyugat között. A folyó birodalmak határait jelölte ki, fontos kereskedelmi útvonalak találkozásánál vagyunk, a Dunán való átkelés egyik fontos helyszínén. Itt mindig jöttek-mentek a népek, hírt hozó, békésebb kereskedők, átutazók, zsoldos csapatok. Birodalmak és kultúrák váltották egymást. Magyarok is jártak erre többször, ha diplomáciai úton, akkor nem portyázgattak közben, ha zsoldosként vagy felderítőként vitt erre az útjuk, akkor harciasabb csapatokkal közlekedtek. A könyvben felbukkanó csapatnak nem az a célja, hogy pusztítson, vagy hogy területet foglaljon el. Itt egy kisebb, profi katonai egység halad át a területen, a küldetésük célja távoli földön van, semmi köze a Kárpát-medencéhez. Sem Imi, sem Márk nem ezt tanulta, és nem ezt várja. Ők nagy, fényes, honfoglaló magyar csapatokról tanultak. Az itt élő népek nyelvét nem értik, de az erre kalandozó katonákét sem. Semmi közös nincs a magyar csapatban és Imiékben, és nyoma sincs annak a hősies és romantikus képnek, amely a gyerekek fejében a honfoglalásról él. Miért is gondolnák, hogy magyarokról van szó, főleg úgy, hogy ezek a magyarok ijesztőek és fenyegetőek? Senki sem ilyennek szeretné látni az őseit. Persze amikor megismerik őket, árnyalódik a kép, de addig elég sok kalandon át vezet az út. 

M. N.: Mivel a korból írásos emlék nem igazán van, rengeteg régészeti anyagot néztem végig a kutatás során, és több régésszel, múzeumi szakemberrel is beszélgettem. Ami számomra a legizgalmasabb felfedezés volt, és átírta a honfoglalásról és a magyarságról való gondolataimat, hogy a honfoglalásban éppen annyi szerepe volt a Kárpát-medence területén élőknek, mint azoknak, akik bejöttek. Az itt élő emberek, akik gazdag múlttal, eltérő gyökerekkel rendelkeztek, de ezen a tájon voltak otthon, ugyanúgy a Szent István által megalapított ország népességét képezték, mint a honfoglaló magyar törzsek. Egyszerre van jelen a letelepedett és a nomád lélek. Ez számomra sokkal megnyugtatóbb gondolat, mint az, hogy egy hontalan nép elfoglal egy üres területet, és örök ellenállóként védelmezi Európa határait.

M. N.: Bori nénivel együtt ráncoltam a homlokom, amikor Tengre, az erdei sámán nem bírt magával, és arra biztatta a gyerekeket, hogy kalandozzanak tovább a múltban. Teljesen felelőtlen és egy kicsit bolond az ipse. Persze ettől függetlenül imádtam a karaktert, de együtt morogtam Bori nénivel.

M. N.: A letelepedett és a nomád lélek kettőssége volt a regény alapgondolata, és a két főszereplőt is ennek a két típusnak feleltettem meg. Nem véletlen, hogy Imi olyan hamar megtalálja a hangot a halászokkal, Márk pedig még a veszélyhelyzetben is közösséget talál a magyarokkal. Ez a két emberi archetípus ugyanúgy megtalálható a jelenben, mint a múltban, sőt, egy-egy emberen belül is. Ahogy neked is mindkét személyiség ismerős és rokonszenves, úgy számomra is. Mindegyikünkben van egy kiscserkész meg a nagymenő, csak nem mindegy, mikor melyik bújik elő. 

M. N.: Kedvencet nem tudok választani. Inkább az az érdekes, melyikük hagyta magát könnyebben megírni. Imi kedves volt velem végig. Hamar megismertem a személyiségét, és könnyen megértettem, mit miért csinál. Amikor az ő szemszögéből követtem a történteket, nagyon könnyű volt elmesélni, mert ő is simulékony és barátságos. Szép és szelíd szavak jöttek. Márk ellenben nehéz dió volt, nem adta könnyen magát. Amikor az ő szemén át látjuk a történteket, azt sokkal nehezebb volt megírni. Leírtam, kitöröltem, átírtam, újra kitöröltem. Küzdöttem vele sokat, mert sosem volt az igazi. Egyedül akkor volt könnyű dolgom vele, amikor mesélt, mert olyankor átadta magát a történetnek, és ömlött belőle a szó. A két fiú között nem tudok választani, mert ketten együtt adnak ki egy egészet.

M. N.: Márk sármját és bevállalósságát, Imi helyes értékítéletét és kedvességét, Bori néni humorát és eltökéltségét, hogy akkor is jó büfét tart fenn, ha a fene fenét eszik is, és Bekes nevetőráncait. Bár ez inkább külső tulajdonság.

M. N.: Ó, pedig ennek ki kéne derülnie a regényből, elárultam egy fél mondattal, csak ezek szerint nem fejtettem ki eléggé. A Frank Birodalomban elindultak téríteni a papok és szerzetesek, és megdöbbenve tapasztalták, hogy az egykori provinciákban fennmaradtak keresztény közösségek, a Kárpát-medencében jellemzően a Dunántúlon. Folyamatos keresztény jelenlét volt például Pécs és a mai Fenékpuszta területén. A határterületeken is előfordulhattak keresztény közösségek, de ezek rítusa teljesen kevert volt. A hittérítők találkoztak olyannal, hogy halandzsa latin nyelven imádkoztak a hívek, és a szertartásaikat inkább nevezték pogánynak, mint kereszténynek. Kicsit olyan ez, mint az „Antanténusz” mondóka, aminek látszólag semmi értelme, de sokan próbálják visszafejteni, melyik ősi nyelvből származhat. Imi azért nem érti a keresztények imáját, mert az tört latin, és nincs értelme, úgy használják, mint mi az Antanténuszt, mégis hasonlít a latinra, így a csengése ismerős.

M. N.: Legjobban a kalandregényeket szerettem. Nagy kedvencem volt a Nagy indiánkönyv, de tulajdonképpen mindent elolvastam, ami papírra volt nyomtatva. Végigolvastam az otthon lévő pöttyös és csíkos könyveket, a Fekete István sorozatot, Jókait, Móra Ferencet, Vernét, Coopert, Mark Twaint, Rejtőt és Agatha Christie krimit. A kötelező olvasmányokat is mind elolvastam, és az előzményeiket, folytatásaikat, a szerző többi műveit is. A kötelezők közül a Tüskevár, de még inkább a Téli berek volt a kedvencem, Gárdonyitól az Isten rabjai (az Egri csillagok után faltam be sorban a Gárdonyikat), Jókaitól Az új földesúr, Feketétől A koppányi aga testamentuma. Később, középiskolában a drámákat faltam. De ezek mellett folyamatosan olvastam népmeséket és kortárs meséket, még a drámaimádó korszakomban is. Kevés kompaktabb dráma van, mint a népmese.

Mostanában sokkal több kortárshoz jutok hozzá, és nagyon szívesen olvasom azoknak a szerzőknek a könyveit, akikhez kötődöm is. Váltogatom a műfajokat, komoly után szórakoztatót, kortárs után klasszikust, ifjúsági után felnőttet. De a legtöbbet a munkám és az Író Cimborák alkotóműhely kapcsán olvasok, leginkább nyers kéziratokat. Ugyan azok még nem tökéletesek, és ritkán lehet olyan felhőtlenül beléjük feledkezni, mint például az Abszolút Töri sorozat köteteibe, de izgalmas látni, ahogy egy nyers szövegben is ott csillog az írói tehetség.

M. N.: Ezek a mesék nem az én kedvenceim, hanem Márk kedvencei. Amikor az ember egy karakter bőrébe bújik, akkor az ő fejével gondolkodik. Persze a saját bőrömből sem tudok kibújni, és nem tudok olyan dolgokról mesélni, amiket nem ismerek. Az, hogy Márk mit mesél, asszociációs játék volt. Beleképzeltem magam a helyébe, és engedtem, hogy eszembe jusson valamilyen mese az adott szituációról. 

M. N.: A korosztály nem elhatározáson múlik. Amikor megszületik egy történet a fejemben, a legnehezebb mindig elindítani, megtalálni a megfelelő hangnemet, amit passzol a meséhez. Az első bekezdések után kiderül, milyen korosztály számára fogja majd belőni a kiadó – de soha nem olyan szándékkal állok neki, hogy ovisoknak vagy kamaszoknak fog szólni. (Pedig sokszor ez az első kérdés egy kézirattal kapcsolatban, és mindig igyekszem meggyőzően válaszolni. Akkor is, ha blöffölök.) Minden történethez meg kell találni a megfelelő szavakat. Egyetértek veled, egy jó történet mindenkit megszólíthat, de ehhez az kell, hogy ne csak a történet legyen jó, hanem az a nyelv is, amin megszólal.

M. N.: Mozaik családban nőttem fel, amely egy karizmatikus édesapa személye köré szerveződött. Elég gyakran fordult elő az a szituáció, hogy az apukám egyszer csak egyedül találta magát otthon egy csomó gyerekkel, és sajátos módon oldotta meg az evés, alvás, tanulás, szórakoztatás problémakörét, miközben fejben megállás nélkül dolgozott, mert a munkája volt az igazi szenvedélye. Ez a helyzet sok családban ismerős lehet. Egyszer olvastam Ramszesz fáraóról, hogy mennyi felesége és mennyi gyereke volt, és eszembe jutott, mi történt volna, ha szegény egyszer csak egyedül találja magát ezzel a rengeteg gyerekkel. Tulajdonképpen egy teljesen hétköznapi, mindenki által ismert szituációt helyeztem egy másik kultúrába és korba. A fantasy is így működik (például a Pityke és prém), és még rengeteg mese.

M. N.: Az idei évben beérik az a sok szöveg, amelyet a koronavírus járvány tombolása közben írtam, de a kiadásuk beragadt. Még egy önálló mesekönyv fog érkezni a Pagony Kiadótól, és egy papírszínház a Csimota Gyerekkönyvkiadótól. Mindkettő nagyon fontos a számomra. A mesekönyv címe: Álomjáró Márton, és egy régen érlelődő meseciklus áll össze benne. Egy kisfiú a főszereplője, aki minden este álmodik. Csak az álmokat mesélem el, amelyek hol összekapcsolódnak, hol semmi közük egymáshoz, de kirajzolódik belőlük a kisfiú gondolkodása, lelkivilága, személyisége. Pedig egy pillanatig sem találkozunk vele ébren. A papírszínház egy újabb mese a gyerekek és apák között lévő szoros kapocsról, de most nem vicces, hanem inkább lírai hangnemben. Mindkét szöveghez fantasztikus illusztrátor társat kaptam, a mesekönyvet Maros Krisztina, a papírszínházat Rofusz Kinga rajzolja. A közeljövőben meg fog jelenni pár antológia is, amelybe írtam mesét, de nem tudom pontosan, melyik mikor érkezik, így ezekről még nem beszélnék.

M. N.: Konkrét programterv még nincs, de valószínűleg a papírszínház és a mesekönyv kapcsán fogunk találkozni.

M. N.: Hú, ez egy izgalmas kérdés, és még soha, senki nem kérdezte meg. A Találj ki! megírása egy igazi műhelymunka és féktelen játék volt. Mivel a történetben egymásra voltunk utalva, és a nyolc író együtt formálta a történetet, tudtam, hogy nem az lesz az írás lényege, hogy a szálakat hogyan csavarom. Szerettem volna olyan karaktert írni, amilyet amúgy soha nem írnék. Általános iskolában volt egy hasonló osztálytársam, de nem csak róla mintáztam a figurát, hanem belegyúrtam az egyik öcsémet is. Mivel én magam nem voltam balhés, őt hívtam fel, és órákon keresztül mesélt a kollégiumi stiklijeiről. Volt miből mazsoláznom... A pince elárasztása például tényleg megtörtént, és a haverjaival ő is bosszúból csinálta. A könyv megírása nem volt egyszerű, és ahogy előre haladtunk a történetben, egyre nehezebb lett, mert egyre több olyan történés került bele, amire sosem gondoltam volna, vagy nem arra kanyarodtam volna, amerre az írótársak. De pont a meglepetések miatt volt szuper élmény, és izgalmas írói kihívás. Ráadásul olyan karaktereket is mozgatnom kellett, akiket nem én találtam ki. Ugyanígy az írótársaknak is meg kellett szólaltatnia Pinyőt. Például van olyan mondata, amit kedvenc idézetként emlegettél, és nem én írtam. Az írótársak ügyesen mozgatták az én karakteremet, remélem, én is a többi hét szereplőt.

M. N.: Az ember leginkább a saját élményeiből és érzéseiből tud táplálkozni, amikor ír, illetve a beleérző képességéből. Amikor megteremtek egy karaktert, akkor bele kell helyezkednem az ő szerepébe, akkor is, ha szemétláda. Magamnak is értenem, éreznem kell a motivációit. Ha én nem akarom, amit ő akar, akkor megette a fene, nem lesz hiteles a figura. Egopódia királynővel együtt kellett akarnom a hatalmat, hogy meg tudjam írni a sakkjátszmáit a férjével, vagy azt a jelenetet, amikor újra és újra végigjátszotta egy terepasztal fölött, hogyan fogja elveszíteni a háborút. Amikor írok, akkor minden szereplő én vagyok, de ebből az állapotból ugyanúgy ki lehet lépni, mint egy álomból. Ébren nem vagyok Egopódia, és nem vagyok Rettegett Prémgyilok. (Megjegyz.: Az említett szereplők a Pityke és prém c. regény karakterei.)

Eseményeket, reakciókat, személyeket, akár mondatokat is felhasználok a saját életemből gátlástalanul. Hálátlan dolog lehet egy író családtagjának lenni. Nem csak azért, mert bármelyik mondatukat visszaolvashatják egy könyvben, hanem azért, mert időnként olyan figurák bőrébe bújok, mint Egopódia királynő, és ezt ők végignézik. Szerintem teljesen máshogy olvassák a könyveimet, mint egy ismeretlen olvasó. Néha félek is megmutatni nekik...