Félelmetes árnyékok, hátborzongató neszek, surranások birodalma ez, ahol a Minimó él. És a Minimó különösen szereti a békés gyerekszoba csendjét. Ott ólálkodik a sötétben, kaparász, oson, nem állítják meg reteszek és zárak - de vajon mit csinál és mit akar???

Főhősünk úgy dönt, csapdát állít a Minimónak, hogy megtudja, ki ő, mi ő... Vajon miféle lény esik csapdába, mikor leszáll az éjszaka?

Mrena Julianna ismét nem hazudtolta meg önmagát! Képes volt újra egy fergetegesen humoros, aranyos és tanulságos mesét megteremteni, amit írhatunk is fel a kedvencek listájára! Hősei szerethető, bűbájos karakterek, akikkel az olvasó azonosulni tud. 

A bátor főhős kisfiú, aki magával az éjszakával száll szembe követendő példa lehet, míg a címhős Minimó - akinek a személyazonosságáról nem rántom le a leplet - egy érdekes, izgalmas, aranyos karakter, aki mindezek mellett rendkívül magányos is...

Minimó karaktere maga a sötétség, aminek az írónő és az illusztrátor meghatározott formát - testet ad. Eltérő megjelenése azonban csupán az egyetlen különbség, amiben nem hasonlít Vegas sötétségére - egyébiránt teljesen ugyanolyanok. Magányosak, otthontalanok, nappal pihennek, éjjel járják a világot, s mivel egyedül ők vannak ébren, nincs kivel megosztaniuk érzéseiket, gondolataikat, nem tudnak kivel játszani. Ez a szívfacsaró momentum mindkét kötetben, ami kiváltja az olvasó együttérzését, s a pont, ahol többé már a pici talán nem fél tovább e kedves kis lénytől, aki bár más, mint amit megszokott, mégis szerethető és teljesen ártalmatlan. Viselkedése és tettei érthetővé válnak, s nem is oly földöntúliak, mint az eleinte képzelnénk...

Ezt az újabb csodavilágot kelti életre Szert-Szabó Dorottya gyönyörű illusztrációival, aki értelemszerűen a sötét, a fekete és a mélykék árnyalatokat használja legtöbbször, s remek atmoszférát teremt. Ahol kell, borzongunk, esetleg a hideg futkos a hátunkon, majd szépen felvirrad a hajnal...