Luna McNamara Pszükhé ​és Erósz c. regénye a General Press kiadó gondozásában látott napvilágot. A görög mitológia világába kalauzoló kötet végre egy, az átlagos olvasó számára kevésbé ismert mítoszt dolgoz fel, mégpedig a görög mitológia egyik legszebb szerelmes történetét. Természetesen McNamara változtatott az eredeti mítoszon, s a szálakat is kibővítette, ami egy ilyen hosszúságú regény esetén nem is meglepő. A ma piacon lévő, mondhatni fénykorát élő, rengeteg görög mitológiás, elég változatos minőségű könyv között azonban jelen darab kiemelkedő...

Erósz, a szerelem és a vágy istene részese a görög teremtéstörténetnek. Az ő szemén keresztül láthatjuk többek között a főistenek megszületését, Kronosz legyőzését és Zeusz felemelkedését. Bár meséjét átszövi az istenek és a világ megszületésének története, a hangsúly természetesen az ő életére, gondolataira és tetteire fókuszál.

Mivel Erósz szemrebbenés nélkül visszautasította Zeusz kérését annak felemelkedésekor, a főisten Aphrodité alá rendelte a vágy istenét, annak fiaként, aki szépséges, ámde könyörtelen anyja minden szeszélyét kénytelen elviselni.

Pszükhé Alkaiosz király lánya, Mükéné hercegnője, kinek az a sorsa, hogy legyőzzön egy szörnyeteget... Bár apja - a jóslat miatt - fiút várt, lánya született, akit fiúként nevel. Pszükhé gyermekkorát apja mellett tölti, s nem sajátítja el a női lakrészben élő asszonyok mindennapi feladatait. Apja később külön tanítóra bízza őt, a hős Atalantéra, akitől sokkalta többet tanulhat a női harcról.

Pszükhé tudatosan készül sorsa beteljesítésére, keményen gyakorol, az íjászatban különösen jeleskedik, ám eközben természetesen az istenek világában is szépen sorjáznak az események. Mikor Pszükhé véghezviszi Atalante végső próbatételét, az emberek a legnagyobb istennőkhöz kezdik el hasonlítani a lányt, akinek az élete éppen emiatt vesz gyökeres fordulatot. A szerelem és szépség istennője, Aphrodité nem tűri, hogy egy halandó fruskát őhozzá hasonlítsanak, így minden haragja a leányra zúdul...

A kötet főhőseink regéje mellett számos másik mítoszt is bemutat. McNamara bár rengeteget változtatott az ismert és kevésbé ismert mítoszokon, mégis kellő alázattal és szeretettel nyúlt az alapanyaghoz. Természetesen a női szereplők erőteljes feminista vonásokat kaptak, hisz manapság SAJNOS már nem lehet effélék nélkül bemutatni egy szerelmes történetet, ám annak ellenére, hogy sem Pszükhének, sem Atalanténak nem lett volna szüksége ezekre a kidomborított feminista tulajdonságokra - hisz ők már önmagukban is MINDIG, MINDEN KORBAN ÉS IDŐBEN végtelenül erős női karakterek voltak -, illettek a rájuk szabott tulajdonságok, a viselkedésmód és a jelenetek sora...

McNamara ügyesen és gondosan építette fel adaptációját. Noha olyan szálakat és szereplőket varrt össze, akiknek a görög mitológiában nincs közük egymáshoz, okosan építette fel a vérronoki kapcsolatokat és eseményeket. Könyvében főhőseink szerelmes mítoszán túl olvashatunk többek között a világ megteremtéséről, láthatjuk Helené és Menelaosz esküvőjét, szemtanúi lehetünk Iphigeneia feláldozásának (mely tragikus mítosz az egyik személyes kedvencem), hallhatjuk Medusza históriáját, s a sort még hosszan folytathatnám. 

Én magam általános iskolás korom óta a görög mitológia szerelmese vagyok, s nem túlzás és nagyképűség azt állítani, hogy messzemenőkig, a legmélyebb rétegekben is ismerem ezt a világot. Rengeteg vacak feldolgozáshoz volt már szerencsém, s a feminista vonal túlzott és nevetséges mivoltja sem épp a szívem csücske, ezért kíváncsian vártam, mit tud majd nyújtani számomra ez a kötet, ami végre nem az ezredik Hadész és Perszephoné átirat... El kellett vonatkoztatnom a hőn szeretett világom történeteitől, elfogadni, hogy feminizmus nélkül már nincs könyv, s nyitott szívvel szemlélni McNamara meséjét. Jelentem, az írónő kiállta a próbát, s bár lejjebb olvashatjátok majd azt a tulajdonképpen egyetlen negatívumot, ami tényleg kicsapta a biztosítékot, de azt kell mondjam, az írónő nem vetette el a sulykot, s az eredeti mítoszhoz viszonylag hű, szórakoztató és végtelenül szerethető adaptációt írt...

Emellett pedig végtelenül értékelni tudom, hogy az írónő az utószóban bocsánatot kért mindazoktól, akik olyannyira szeretik a görög mitológiát, mint én, s nem szívlelik különösebben a változtatásokat. Ebben a részben maga is leírja, miket toldott hozzá ő maga a saját meséjéhez, ami még inkább erősíti azt a képet, hogy valóban figyelemmel volt minden olvasójára.

A már fentebb említett feminizmus sincs olyan durván a képünkbe nyomva, mint egyes könyvek esetében, Erósz erős férfi főhős maradt, s a férfiak sem lettek benne töketlenítve. Bár Pszükhé már ezer éve egy rendkívül erős hősnő, hisz a szerelméért mindent megtett, harcolt, próbákat állt ki, s nem lett volna szükséges harcos hajadonná változtatni, az ő karakteréhez illett ez a cselekményszál és életmód. Sajnos csupán szerelmesként ma már nem állja meg a helyét a feminista világban, ami számomra végtelenül elkeserítő, de ez ellen nem tehetek semmit. (Kicsit off, de nagy hülyeség volt a végén a rövid hajára való utalás, de a fentebb említett bocsánatkérés miatt ezt is elnézem az írónőnek. ^^)    

Kisebb probléma, de őrületes és nevetséges Akhilleuszt srácnak, Odüsszeuszt pedig fickónak nevezni, ám ezeknél is jobban kiverte a biztosítékot a "Basszus!" felnyögés Erósz szájából (esetleg egy "fenébe" jobb lett volna), aminél életemben először éreztem késztetést, hogy beleírjak egy könyvbe és javítsam, de sürgősen. Ez utóbbi már-már egyenértékű idegbaj volt a "szex" szó használatával, amit a mai írók/fordítók egyszerűen képtelenek hanyagolni a történelmi könyvekből, holott a nemi aktusra a szót legkorábban a 19. század második felében kezdték el használni, s maga a szó ófrancia nyelvterületen is csak 1200 körül jött létre, s akkor is csupán a nemek használatára. Az ókori királylány nem gondolt szexre, maximum szeretkezésre és egyéb szinonimáira, nem a szextől tartotta magát távol és nem érdekel milyen modern az olvasóközönség, akinek a könyv készül, egyszerűen vannak szavak, melyek nem illenek az ókori környezetbe.

Lehetséges, hogy ez a mai olvasók 99%-át nem akasztja meg, s tojnak bele, de aki ilyen mélyen foglalkozik több mint húsz éve ezzel a világgal, annak fájdalmas és bosszantó.

"- Nem volt elég az átok? - tűnődtem. Előbb hozzákötni valakihez, majd megtiltani, hogy valaha is lássuk egymást - ez nem elég?"

A görög mitológia szakavatott ismerői bizonyára több, az általuk ismerttől eltérő részletre is felfigyelnek majd.

Bocsánatot kérek minden érintettől.

Végül, de nem utolsósorban köszönöm a mitológiákból, a történelemből és az irodalomból ismert vagy éppen elfeledett, kellemetlen nőszemélyeknek. Ti ragyogtok a sötétben, miközben egy szebb világ megteremtésén fáradozunk.