Hannah Gold nem mindennapi története tavaly év végén jelent meg a Pagony kiadó gondozásában. A külföldön "Év Gyerekkönyve" és "Legjobb történet" díjas regény méltán díjazott, hisz lapjain egy egyedülálló kaland elevenedik meg.

Történetünk főhőse a tizenegy éves, félárva April, aki meteorológia kutató édesapjával él. Édesanyja hét évvel ezelőtt autóbaleset következtében elhunyt, azóta apja árnyéka önmagának. A kislány mondhatni egyedül él, barátai nincsenek, egyetlen társasága  az állatok, akikkel mindig megtalálja a közös hangot.

Mikor az apját kiválasztják, a férfi fogja a lányát és a Barents-tengeren fekvő Medve-szigetre viszi Aprilt - az Arktiszra!

A sziget magányos, elszigetelt földdarab, távol a civilizációtól, ahol a meteorológiai állomáson kutatást végzőkön kívül nem él senki. Ide költözik hat hónapra April az apjával. Miután a teherszállító hajó leteszi utasait, kéttagú családunk fél évre elszakad a külvilágtól.

April eleinte reménykedik, hogy apjának több ideje lesz rá, de a munkájába menekülő, mélyen a gyászában élő férfinak sokszor mintha fogalma sem lenne arról, hogy van egy lánya, aki megérkezésük estéjén egy jegesmedve alakját pillantja meg a távolban...

Az Arktisz gyönyörű, halálos, elszigetelt hely, ahol - kis túlzással - a madár se jár, s ahol csak a legkeményebbek maradnak életben.

A jeges vidék és a tartósan fagypont alatti hőmérséklet próbára teszi az ott élők szervezetét, s még akik hozzá vannak szokva a viszontagságos életmódhoz, azok is kerülnek bizonyos helyeket.

A Medve-sziget és a jég lepte vidék nem a magamfajta nyápicoknak való. Olvasás közben szó szerint fáztam, s minden elismerésemmel adóztam Aprilnek, aki egy parányi náthával megúszta életre szóló kalandját. Bátor lány!

Hannah Gold szemet-lelket gyönyörködtetően ír, s ezt ültette át ékes anyanyelvünkre a fordító, akinek olyan mesés idézeteket köszönhetek, mint pl. az alábbi: "April egész éjjel forgolódott, ide-oda taszigálták szívének áramlatai."

A történetet jó olvasni. A picit hosszadalmasabb, eseménytelenebb bevezető után a Medve-szigeten átélt hat hónap egy egész életen át velem marad majd...

Nehéz szavakba önteni szerteágazó gondolataimat, olyannyira magával ragadott ez a történet. 

Adott az egyik oldalon egy egymástól elhidegült apa-lánya páros, ahol az apát olyannyira leteríti a gyász, hogy elfelejt élni, s nem akarja tudomásul venni azt sem, hogy van egy lánya. 

Az apa karaktere nem volt szimpatikus. A férfi szó szerint hetekig nem szól Aprilhez, aki egymaga nő fel, majd derít fel egy sarkvidékei szigetet, ahová az apja "száműzi".

April élni akar, szeretetre, társra vágyik, s végtelenül messzire kellett, hogy utazzon ahhoz, hogy a család életébe gyökeres változás köszöntsön be.

Medve és April barátsága páratlan, egészen elképesztő, szó szerint varázslatos. Arról, hogy az életben ez elképzelhetetlen lenne, nem szeretnék beszélni, ehhez a történethez - ahogy az értékelésem elején is mondtam - szív és képzelet kell.

Töretlen hit a cselekmény igazságában, a realitás teljes megsemmisítése fejben. Számomra ez nem okozott gondot.

Hiszek Medve és April lelki kapcsolódásában és abban, hogy ez "megtörtént".

Hihetetlen kalandok, medvegelés, a sziget sóhajának meghallása, a teljes egymásra hangolódás, a rejtett múlt szavak nélküli feltárása, a bizalom, a barátság ember és állat között, egy jó cselekedet, egy elkeseredett tett; egy "pofon", ami felnyitja a szemet; egy kitörés, ami már régen esedékes volt; a továbblépés, a szív legmélyebb titkának felfedése, a figyelem, a határtalan hit, egy halál közeli állapot, túlcsurduló érzelmek, bátorság, jégsapkák és mentőakció.

Ez így egyben Az utolsó medve, aminek záró oldalait zokogva olvastam végig! A katarzis érzelmi vihara teljesen "összetört", s én köszönöm az írónőnek és a fordítónak is ezt a gyönyörű regényt, ami talán képes lesz arra, hogy ha minden olvasója egy picit is tesz a környezetvédelemért, van még remény a bolygó számára...

Amint megláttam ezt a könyvet, teljesen odáig voltam érte, s szégyenletes, hogy addig a pillanatig a létezérésről sem tudtam, holott külföldön négy kötetet megélt az Agatha Christie és Hercule Poirot barátságáról és ifjonti nyomozásaikról szóló sorozat.

Marthe Jocelyn maga is nagy Agatha Christie-rajongó, aki zseniális képzeletével megalkotta a tizenkét éves, Sherlock Holmes történeteiért rajongó Miss Aggie Mortont, aki Agatha Christie gyermekkori megtestesülése, melyet valódi információk és saját képzeletének keverékéből hívott életre.

Az írónő lassan, ráérősen építette fel regényét. Nem sietett sehova, s ez a komótos történetvezetés és részletesség a cselekmény egészére jellemző.

A történet nehezen indult be, ám mikor már igazán a közepébe pottyanunk, megállíthatatlanul visz előre és nem ereszt.

Miss Aggie Morton élete megegyezik AC-jével, míg természetesen a történet csupán az írónő képzeletének szüleménye. A fiatal lány gyászol, és az etikett útvesztőjében próbál meg görcsösen "úri" szerepben maradni.

1902-t írunk, Aggie tizenkét éves és szüksége van egy barátra, akit egy véletlennek köszönhetően szerez, Hector Perot személyében.

Mellettük az írónő egy sor érdekes karaktert teremtett meg, akik között találhatunk tipikus angol személyeket: nagymama, nevelőnő, arrogáns rendőrfőnök; s egyedi, a sorból kilógó figurákat is.

Az elkövető személyére egyébként egészen konkrétan csupán az utolsó oldalakon derül fény, számomra itt megerősítést nyert, hogy a gyanúsítottam személyét eltaláltam.

Aggie sokszor "idegesítő" volt a rossz következtetéseivel és makacsságával, melynek köszönhetően sokszor bajba is került, ám hibaként semmiképp sem rónám ezt fel a jellemének, hisz egy szárnyait próbálgató, tizenkét éves lányként tökéletes karakterívet kapott. Élveztem belső gondolatait, szárnyaló fantáziáját és írói vénájának első lüktetéseit. 

A regény fölöttébb részletes, sokszor ecsetel "csúfságokat', s bár a mai fiataloknak ez talán meg se kottyan, jómagam 5. osztályos kor alatt nem ajánlom; hivatalos korosztályi besorolása 10+. Mindazonáltal kifolyt agyvelőről és társairól adott részletes bekezdésekhez véleményem szerint kell a gyomor...

A fordítás gördülékeny lett, talán egy-két szó helyett választhattak volna jobban korba illőt, ami engem kizökkentett, s csak egy helyesírási hibába ütköztem bele, ami látványos volt. 

"Megérkezett a bekuckózós időszak." ~ "És a város neve történetesen Dream Harbor - az álmok kikötője volt." ~ "Ez a város nem viccel, tényleg megvédi a sajátjait." ~ "Senki sem akarja, hogy úgy bánjanak vele, mintha szégyellnék." ~ "-Mi volt az utolsó könyv, amit olvastál? - Nem tudom! Az olvasás előfeltétele annak, hogy Hazellel randizzak? - Könyvesboltot vezet. Az olvasás az élete..."

A Pumpkin Spice kávézó eredeti kiadása 2023-ban pillanatok alatt elvarázsolta az olvasóközönséget. Az őrült szeretet, ami a könyv iránt azóta sem apad, a mi hazánkat is elérte és nem sokkal később, 2024-ben megérkezett a magyar fordítás. 

A könyvsorozat hazai kiadója, a Pioneer Books azonban megbolondította az eredeti megjelenési sorrendet, s az első rész után idén sorban a negyedik, majd a második kötetet hozta el számunkra. Sajnos a harmadik rész, ami egy karácsonyi történet, idén már nem tudott megjelenni, de remélem, a nagy csend ellenére jövőre azért megjelenhet...

Ugyan a kötetek önálló történeteket rejtenek magukban, s így az olvasás sorrendje felborítható (nem véletlenül adott engedélyt a külföldi kiadó a hazainak), számomra mégsem mindegy a párok összemelegedésének időbeli sorrendje, hisz kivétel nélkül mindegyikük szerepet kap minden kötetben, s én nem szerettem volna lelőni a poénokat egy-egy esetleges, múltra visszautaló spoilerrel. 

Emiatt döntöttem úgy, hogy az első rész olvasásával megvárom a második kötet megjelenését, s nagyon sajnálom, hogy hiába csücsül a polcomon a negyedik rész is, nem habzsolhatom be, hisz a harmadiknak nyoma sincs. /Természetesen beszerezhetném angolul, de ha már magyar nyelven kezdtem el a sorozatot, értelmetlen pénzkidobásnak látnám, hogy megvegyem, csak ezért./

Idén Halloweenkor végre teljesítettem egy pontot a bakancslistámról! Évek óta szerettem volna Halloween éjszakáján elkezdeni olvasni Poirot halloweeni történetét, de sajnos még addig sem jutottam el, hogy megvásároljam a könyvet. Mikor meg tudtam volna venni, hiánycikk lett, s én dorgáltam magam, miért, ó, miért nem vettem meg, mikor még lehetett. 

A Halloween és halál (Hallowe'en Party) Christie egyik legutolsó Poirot-történetei közé tartozik. A regény eredetileg 1969-ben látott napvilágot, s maga a történet is a '60-as években játszódik, ami így igazán modern Poirot-kötet lett. Főhősünk már jócskán benne van a korban, de agytekervényei éppoly zseniálisan forognak, mint fiatalkorában.

A történet szépen felépített és kellően összetett, részletgazdag leírásokkal, elmélkedésekkel és kirakósdarabkák keresgélésével, melynek következtében a cselekmény lassú folyamú, de egy pillantra sem ereszti az olvasót. A kisvárosi báj és a szörnyű gyilkossági rejtély azonnal beszippantott, s egymás után faltam az oldalakat. Igazán hangulatos volt pont Halloween éjszakáján belemerülni a történetbe, minek olvasása közben szinte érezni véltem a természetfelettit és a világunkba özönlött szellemek jelenlétét.

Az írónő a party leírásával, valamint a gyilkosság megtörténtével kezdi regényét. Poirot-t, Miss Ariadne Oliver, a híres krimiíró keresi fel feldúltan, aki régi ismerőse a híres nyomozónak. Miután a nő elmeséli, mi is történt a kérdéses éjszakán, Poirot csomagol és Woodleigh Common-ba utazik, hogy felgöngyölítse ezt a borzalmas gyerekgyilkossági ügyet. 

Első útja Spence főfelügyelő otthonába vezet, ahol a nyugalmazott rendőrtiszt segítségét kéri az ott élők megismerése, s a helyi gyilkosságok és pletykák begyűjtése végett, majd maga keres fel személyesen minden szemtanút és lehetséges elkövetőt. 

A nyomozás közben régen elfeledett, meg nem oldott bűntények kerülnek újra terítékre, amiknek talán közük van Joyce halálához is. Végülis, a kislány nem sokkal halála előtt fennhangon kijelentette, hogy kiskorában szemtanúja volt egy gyilkosságnak...

Ebben az időszakban a világ mondhatni már teljesen megváltozott. Modern idők járnak, a lányokra nem vigyáznak úgy az apák, mint régen, de önmagukban véve is "bolondosabbak" kissé, zajlik a szexuális forradalom, de a régi világ utolsó, idős emberei még élnek és emlékeznek arra, milyen volt az élet, amikor nem volt ennyi deviáns, ennyi elmeháborodott. 

A megidősödött "régi" karakterek nem nagyon tudnak mit kezdeni ezzel az új világgal, amit nem is nagyon értenek, s ezek bizony mókás jeleneteket, magyarázatokat, gondolatmeneteket szülnek, amiken sokszor mosolyra húzódott a szám. 

Poirot régi szokásait levetni nem tudja, ad a megjelenésére, az illemre, ami már rég kiveszőben van ebből a világból. Lehetséges gyilkosokból sincs hiány, olyannyira, hogy a történet elején, ha nem vigyázol, igencsak belegabalyodhatsz abba, ki kicsoda.

A történetet átitatja a misztikum, Poirot gyakran emlegeti a tündéreket és a koboldokat, a varázslat jelenlétét, ami az egyik kulcsfontosságű és egyben lenyűgöző szépségű helyszín jellemzője. 

No, természetesen a teljes ügyet nem sikerült összeraknom, s Agatha képes volt újra elterelni a figyelmem az egyik gazemberről úgy, hogy tudtam, ő is saras, ezért megfogadtam, nem tágítok többet az első megérzésemtől, ami általában mindig a helyes irányba terel. 

Az írónő zsenialitásához egyébként kétség sem férhet. A látszólag érdektelen információ, vagy elejtett félmondat is kulcsfontosságú lehet, ezek sokszor meg is ragadják az ember figyelmét, de sokszor átsiklik rajta az olvasó elme, ami alapvetően szórakozásra vágyik olvasás közben, s nem ragaszkodhat görcsösen, egy pillanatnyi felengedés nélkül a saját nyomozásához. A történet végső csavarára szintén rájöttem, s nem kis büszkeséggel tölt el a tudat, hogy 80%-ban sikerült teljesen felépítenem a rejtélyt. Ez még nagyobb katarzist adott a regény végén, amit boldogan és elégedetten zártam be.

Más volt ez a történet, mint a korábbiak, amiket olvastam, s teljes egészében modern krimiként tudnám jellemezni, hisz ez a korszak már minden tekintetben véve fiatalos, új értékrendekkel teli, amiben a "régi nagyok" setesután, de tőlük minden telhetőt megtéve mozognak.