acsairoland
értékelés
gyermekkönyv
ifjúsági
recenzió
zrínyikiadó
Acsai Roland: Titusz, a hős - Értékelés
Acsai Roland Titusz, a hős c. hőskölteménye a Zrínyi kiadó gondozásában látott napvilágot a nyár folyamán. Az elbeszélő költemény különlegessége, hogy Acsai Petőfi Sándor előtt tisztelegve, a János vitéz hosszában és versformájában alkotta meg korunk hőskölteményét, aminek célja az volt, hogy közelebb hozza az ifjúság számára ezt a műfajt, mely a Titusz, a hőssel egy új, modern János vitéz megszületését eredményezte, aminek fiatalos és szabadabb nyelvezete közelebb áll a célközönséghez, akik talán szívesebben veszik majd kézbe régi klasszikusainkat is, ha elolvassák Titusz nem mindennapi kalandját...
Acsai főhőse, Dugovics Titusz az 1456-os nándorfehérvári győzelem kulcsfontosságú figurája, kinek hőstette megmentette az országot a török uralom fenyegetése alól. Nándorfehérvár és a Hunyadi János által vezetett serege győzelme mind a mai napig kihatással van az életünkre, hisz a déli harangszó ennek a győzelemnek a következménye...
Dugovics Titusz hőstette sokak szerint csak egy szép legenda, s a történészek sem értenek abban egyet, hogy a legenda végül is megtörtént eseményeken alapszik-e, ám egy biztos: Dugovics Titusz a hazaszeretet és a hazáért való önfeláldozás mintaképe, s szimbóluma a hazáért életét is feláldozni kész, bátor katonának. Az ő életéről szól ez a hősköltemény...
"Ez a költeményem szólni fog egy hősről,
akit előhívok a régi időkből.
Nándorfehérvárnak régi ostromáról,
mire a harangszó emlékeztet százszor."
"...
Réges-régen történt, amiről itt írok,
előfordul néha, hogy ezt-azt eltúlzok."
Dugovics Titusz létezése és életének folyama erősen homályos. Acsai hőskölteménye egy, a legendát több pontban kipótló, a saját fantáziájára hagyatkozó történet, amit az író zseniálisan épített fel.
A költemény egészen Titusz kisgyermekkorától kezdve mutatja be nekünk az életét, ami tart egészen önfeláldozó hőstettéig.
Titusz gyermeki évei az apa keresésével, a szellemekkel való találkozáson át a pokolban tett látogatásig tart, ahol az ifjú számtalan komoly nehézségbe ütközik, "őrült" kalandokban vesz részt, melynek végén a megmentett apa visszatérhet a rá váró anya mellé, míg a fiú tovább folytatja útját az önálló élet felé - katonának áll, Hunyadi egyik legnemesebb szívű vitéze lesz, szerelembe esik, felbukkan a múltja és a szellemek, párbajozik, míg végül Nándorfehérvár kapuján belépve örökre megpecsételi a sorsát...
"Ebből ők megtudták, közeleg az ellen,
kiknek ők állhatnak majd erősen ellen.
A török serege egy várat kinézett,
Nándorfehérvárét, országon az éket."
"Akkor ellenfelét a mélybe lelökte,
aztán szállt utána: halálba, örökre...
(...)"
A Titusz, a hős valóban egy igazi hősköltemény. Egy eposzi történet egy fiúról, aki mindvégig a becsületességet, a kitartást és a bátorságot képviseli az élete folyamán; aki mindig a jó úton halad, s akire vigyáznak az égiek, hogy aztán hősi halált halva mindörökké megmaradjon az emberek emlékezetében.
Acsai költeménye valóban a János vitéz "tükörképe". Ütemhangsúlyos, négyütemű felező tizenkettes verselésű, páros rímek sorával, ami felidézi az olvasóban régi tanulmányait, s eszébe juttatják az eredeti művet, amit leporolva a polcról érdemes újra kézbe venni.
Ahogy a fülszöveg is hirdeti, az író egy új János vitézt szeretett volna megteremteni, egy olyan hőst, aki bár elképesztően régen élt - mely kort a mai fiatalok már nem tudnak hova tenni -, jelleme, problémái, cselekedeteinek mozgatórugója minden mai emberben megtalálható, hisz lehet, hogy manapság a török uralomtól már nem kell tartanunk, de a hazánkat szerető, a becsületesség útján járó, a rosszat mélyen elítélő emberek igenis lehetünk, sőt: lennünk is kell!
Az eposzi megvalósítás egyfajta magasztos hangulatot teremt a költemény körül, s a könnyedebb hangvételű kezdet ellenére is ott lebeg a szemünk előtt, hogy itt egy dráma, egy tragédiába torkolló végkifejlet felé haladunk, mely a szó szoros értelmében véve korántsem nevezhető annak, ám akit a hősi halált halt férfi maga mögött hagy, kétségkívül tragédiaként éli meg szerette elvesztését...
Mint ahogy Acsai több művében, itt is megjelennek a szellemalakok, akik a hőst segítik és színesítik, misztikussá teszik a történetet. Jelen esetben a szellemvilág mellett "az angyal" karaktere is megjelenik, aki láthatatlanul bár, de Titusz egész életét nyomon kíséri, s csupán a legkritikusabb pillanatokban fedi fel magát.
Igen. A természetfeletti és a misztikum jócskán átitatja a történetet, de egy hősköltemény esetében ez talán nem annyira meglepő. Mivel Dugovics Titusz életéről szinte semmit sem tudunk, be kell érnünk a legendával, amit Acsai épített fel, az életúti mozzanatokkal, melyet a remek és határtalanul élénk fantázia szült, s ami elejétől a végéig nem csak hogy tökéletesen rendben van, de felettébb szerethető is. Acsai Titusza pillanatok alatt belopja magát az ember szívébe - egy olyan hős lesz, akiért mindvégig izgulhatunk, szurkolhatunk a nehézségei közepette a pozitív végkimenetelért, s akinek halála mindennek a végén megrendít. Megrendít, elszomorít, de valami apró kis boldogságot is csempész a szívünkbe, hisz egy olyan régi ősünkről van szó, aki feláldozta magát az országért, s tettét még ma is ismerjük és meséljük!
A remek humor és a szellemvilág mellett van egy harmadik, nagyon fontos jellemzője is Acsai írásainak, ez pedig nem más, mint a lírai szépségű gondolatai, amik ebben a költeményben is jócskán szerepeltetik magukat. Lentebb, az idézetek közt szemezgethettek belőlük, remélem, meghozza a kedvetek a teljes műhöz! :3
A kötetet Igor Lazin fekete-fehér illusztrációi díszítik, kinek munkásságával nagyon régóta hadilábon állok, mert míg a tájak, a háttér, az élettelen tárgyak ábrázolása rendkívül tetszik, addig emberalakjaitól sajnos néha a hideg ráz. Sajnos az emberi fejek furcsa, engem karikatúrára emlékeztető ábrázolása itt sem lopta magát a szívembe, ám ha a teljes egészet, valamint a teljes oldalas "háttér ábrázolásokat" nézem, akkor remekül passzolnak a hősköltemény hangulatához.
Szívből ajánlom a kötetet mindenkinek, aki:
- szereti a János vitézt,
- aki közelebbről szeretne megismerkedni Nándorfehérvár hősével,
- aki imádja a régi magyar történeteket,
- aki egy olyan költeményt szeretne olvasni, aminek megszületését különleges indok hatja át,
- s amit egyszer talán az iskolákban is tanítanak majd, hisz egy olyan legenda, ami gyönyörűen került felépítésre, szerethető szereplőkkel, akikért izgulhatunk az első betűtől, egészen a legutolsóig!
A könyvet köszönöm a Zrínyi kiadónak!
Értékelés: 5/5 vár
Idézetek
ELŐHANG
"Ez a költeményem szólni fog egy hősről,
akit előhívok a régi időkből.
Nándorfehérvárnak régi ostromáról,
mire a harangszó emlékeztet százszor."
"Ebben a mesében lesz minden, mi lényeg:
szellem, sárkány, angyal, bátor hős, veszélyek...
Fogjátok hát kézbe ti is ezt a könyvet,
az iskolatáska lesz a háton könnyebb!"
"Bár félig mese lesz, amit itt olvastok,
remélem, végéig ti velem maradtok!
Követitek Titusz kalandjai sorját,
ami oly izgalmas, mint az ősi mondák."
"Nem tudta, hogy sorsa megismétli még ezt,
egy torony lábánál múlik el az élet.
Az övé és másé, s lesz hősi halála
a bajtársainak bátorítására.
A neve fennmarad örökkön-örökké,
nem lesz, aki ebben egyszer lekörözné.
Hullhat a sok eső, hó is kavaroghat,
üzenhet a rigó újabb tavaszoknak,
és az érett búza kalásza ragyoghat,
a neve fennmarad jövendő koroknak.
Dugovics Tituszé, igen, az ő neve,
de a halálának nem volt még ideje."
""Az apám keresem" - kezdte a vendégük.
"Tudjátok, hol lehet?" Elsápadt a képük
rideg szellemeknek, pedig az nehéz volt,
mert a két orcájuk csak egy-egy fehér folt:"
"Rosszulesett nekik, a lelkük mimóza,
bámultak sértetten a pimasz fiúra.
..."
"...
Réges-régen történt, amiről itt írok,
előfordul néha, hogy ezt-azt eltúlzok."
"Sötét volt odalent, és eléggé büdös,
elé állt egy démon: "A te órád ütött..."
"Szerintem meg tévedsz, neked lesz most véged,
mert fejed dinnyéjén vágok egy nagy léket.""
""Menj csak haza, apa, de az én kalandom
még csak most kezdődött, higgy nekem, ha mondom!
Így történt, hogy akkor elbúcsúztak újra,
egy-egy könnycseppecskét vittek el az útra."
"Kiderült, hogy a nagy Hunyadi serege,
illetve annak csak egy kicsiny tizede.
"Katonának állnék, vigyetek el oda,
ahol vár majd engem néhány büszke csata.""
"Hunyadi János őt jó szívvel fogadta,
és a legjobb lovát neki odaadta.
Titusz ott megtanult mindent, mit kell tudni
egy magyar vitéznek: a kardot forgatni."
"...
Bár ő udvarolni még nem nagyon tudott,
azért a lányszívbe valahogy bejutott."
"A lányt úgy hívták, hogy Gyöngyösi Krisztina,
szépségéről nem volt soha semmi vita.
Amellett okos volt, és nagyon humoros,
de sajnos a várfal volt egy kicsit romos."
"Visszarepült vele a romos várfalra,
és a két nagy szárnya lehullt az udvarra.
Tudta, hogy már többé nem tud majd repülni,
de nem bánta, hiszen volt kit átölelni."
"Ha legközelebb ő a mélybe zuhanna,
tudta, hogy többé már szárnyra nem kaphatna.
A mélybe lehullana, élete kihunyna,
szárnya már nem nőhet soha többé újra."
"Egyszer egy reggelen Hunyadi jött elő
álmosan, fáradtan, nem volt viccre vevő.
Amikor kérdezték, hogy miért nem aludt,
azt mondta, kísértet járta be a falut,"
""Te aztán bátor vagy, eszem a zuzádat!", -
ilyen fickó tetszett minden kapitánynak.
Főleg Hunyadinak, akinek serege
a bátrabbnál bátrabb legényekkel tele."
"Hunyadi Jánosnak szeme nem volt álmos,
a kedve is jó volt, mondhatni, virágos.
Kialudta magát végre-valahára,
nagyobb kedvvel indult aznapi portyára."
"Fiú és farkas egész összenőttek,
egymásért életet adtak volna többet.
De csak egy életük volt nekik letétben,
amit elveszthettek ősszel, nyáron, télen."
"Egyik napon egy jós érkezett a várhoz,
vak volt, mint a sorsunk, mégis mindent látott.
Titusz megkínálta saját kenyeréből,
aztán bort is ittak, hajnal lett az éjből.
"Amiért te hozzám ennyire jó voltál,
megmondom a jövőd, tudd meg végre most már."
Tituszunk tenyerét a jós tapogatta,
és a sorsvonalból gyorsan kiolvasta,
amit tudni akart, de nem volt az jó hír,
nedves lett vak szeme, mint ki könnyeket sír:
"Egy toronyból mélybe te sajnos lezuhansz.
Életed véget ér, öröklétbe suhansz.
Titusz a tenyerét gyorsan visszahúzta,
mintha megégetné egy óvatlan szikra.
Hitte is, meg nem is, amit előbb hallott,
próbáld hozzá vágni nem túl rémült arcot:"
"Ebből ők megtudták, közeleg az ellen,
kiknek ők állhatnak majd erősen ellen.
A török serege egy várat kinézett,
Nándorfehérvárét, országon az éket."
"De ez az idő nem túl békés és nyugodt...
Bizonytalan minden, harc közeleg amott.
A messzi ég alján közeleg az ellen,
a béke menekül a halálos csendben."
"Krisztina köszönte, majd egyet hapcizott,
virágporra szedett sok allergoidot.
Természetes módon, gondolhatjuk, persze,
az orvos még akkor nem írta receptre,
mint ahogy ma teszi, ha elmegyünk hozzá -
kezdetleges kor volt, tűnhet nekünk olybá.
És valahol úgy van, valahol meg máshogy,
de akkoriban is égig értek álmok."
"Pedig azok úgy is ott vannak mivelünk,
ha boldogok vagy ha szomorúak leszünk.
Abban az évben tán nem voltak évszakok:
írtak a naptárak négyszázötvenhatot."
"Mindenkinek hőse épp, mint ő, olyan lesz.
Ez benne a legjobb. Ha barna, képzeld ezt!
Ha szőke, akkor azt. Annyifélék lesznek,
mint ahány olvasó: tőled lélegeznek.
És talán neked is segítenek ők majd,
ameddig olvasol; a saját hősöd vagy.
Mert hős vagy te is ám, komolyan, igazán,
legyél bár te még az életed tavaszán."
"A fegyverek között mindent itt a szablya,
ami az arcokat legjobban átszabta.
Aztán ott volt még a kőkemény buzogány,
abban ki forgatja, harci kedv buzog ám.
Hosszú volt, és nehéz, úgy hívták, alabárd,
ne légy bárdolatlan, mondd azt, hogy á la bárd!
Ha váratlanul rád szegeztek egy íjat,
tudhattad, ahol vagy, oda meg nem hívtak."
"...
Hátulról támadni igen nagy galádság,
szégyellni fogja ezt az egész családfád."
"...
Most azonnal távozz, többet ne lássalak!
Maradjon a gyémánt, tűnjön el a salak!"
"Krisztina és Titusz végre egybekeltek,
az volt ám a szép nap, minden szívnek kedves.
Fogadtak egymásnak szép, örök hűséget,
Titusz galambjai röpködtek az égben."
"...
És ott volt Ármin is, Titusz jó barátja,
s Hunyadi Jánosnak minden katonája.
Ott maga Hunyadi mondta a beszédet,
amivel a pap is mélyen egyetértett.
Krisztina kimondta végre a nagy igent,
ami férfi lelket a pokolból kiment."
"Az Ármin egy kicsit felöntött garatra,
de hazavitte a nyikorgó talicska.
Hunyadi tartotta végig a mértéket,
nála soha nem volt patyolatabb lélek."
"Veszélyesebb sokkal, nemcsak holmi játék,
ezen múlik az is, ország meddig áll még.
Nagy volt a tét tehát, tiszta volt előttük,
odakint már úszott ágyúknak felhőjük.
Sajnos a törökök voltak túl nagy számban,
mindenki sejtette, hogy elég nagy gáz van.
Ha mondhatom így ezt, egy kicsit modernül,
s nem lesz problémája senkinek sem ettől.
Ugyan, miért is lenne?! Ma már így beszélünk,
nem a középkorban vagy még előbb élünk.
Meleg volt, forróság, bizonytalan hónap,
mintha az ajtaja nyílt volna pokolnak."
"(...)
Jobb volt egy kutyánál e drága kis sakál,
jobbat a gazdája soha már nem talál.
Hiába várta őt a nádas, vagy lapály,
vissza már nem térhet, ez az ősi szabály.
Maradt csak a kis hant a várnak sarkában,
nincs rajta fakereszt, csak néhány virág van."
"Megdörgölte szemét: "Legalább jövőnk lesz..."
Felette a nap is elindult, hogy kört tesz.
Krisztina jelent meg bátran mosolyogva,
kinek már a szíve mindörökké foglya."
"(...)
De az arca száraz neki azért maradt,
mert csak belülről sírt, a szíve megszakadt."
(...)
"Rosszul áll a szénánk, azért ne csüggedjünk,
hisz van még bátorság, és megvan a lelkünk!" -
így biztatta a lányt, de még hozzátette:
"Utoljára egymást, ha mi mostan látnánk,
mindketten jól tudjuk, szeretlek s szeretsz te.
Mert ez a szerelem erős, mint a márvány.""
"Betörték a kaput, dőltek le a falak,
özönlött azon be sok turbános pasas.
A szultán csak nézte távoli mezőről,
azt hitte e malom győzedelmet őröl."
"De Tituszunk akkor valakit észrevett,
egy gyanús alakot, eléggé termetest.
Kezében a zászló, az ismert félholdas,
azzal vágott neki a magas toronynak,
amin magyar zászló addig lengedezett,
hogy ő lecserélje azt a büszke jelet.
Elég magasan járt, ügyesen felmászott,
Titusz meg utána indult gyorsan már most,"
"Dulakodás közben csatjuk összeakadt,
nem lehetett többé kiakasztani azt.
Tudták, ha leesnek, most már csak is együtt,
bosszútól ereje Tituszunknak megjött.
Akkor ellenfelét a mélybe lelökte,
aztán szállt utána: halálba, örökre...
De a földdel mégsem találkozott többé,
mert az angyal megjött, Tituszt megölelné."
"(...)
A Titusz azt hitte, az angyal megmenti,
hogy az életébe vissza lehet menni.
De az életébe nem mehetett vissza.
csak az ég várta fent, az örökké tiszta.
A bátor halálnak a dicső emléke.
amire emlékszik majd sokáig népe."
"Amikor társai hőstettét meglátták,
lelkesedni kezdtek, csatát megfordíták.
Legyőzték az ellent, a török elfutott,
várt dicsőség rájuk, nem is kevés, de sok!
Krisztina a férjét hát elbúcsúztatta,
pocakja nődögélt, gyermekük volt abban.
Tituszé s az övé, kettejük gyermeke,
tovább élt méhében Titusznak szelleme.
Történetünk ezzel véget ér most lassan,
kalandokon átkel, ki olvassa majdan.
Kalandok tengerén, na, meg az időén,
köröttünk hullámzik: elsimul, majd fölkél.
Elsimul, majd fölkél, ahogyan a tenger
hullámzik örökké, és nem áll meg egyszer.
Hord az sok emléket, mint a történelem,
remélem, hogy tetszett régi történetem!"
"Nincsenek irányok, és az idő megállt,
akik ott vannak, már nem ismernek halált.
Sokat búslakodott felesége érte,
hát még a gyermeke, Titusznak csöppsége.
De a bánatokra jó gyógyszer az idő,
hiszen nála nincs jobb bánat hozó-vivő.
Titusz csemetéje nem volt más, egy kislány,
az apjára gondolt, üldögélve hintán.
Felnézett az égre, el sem hitte, nincs már,
azt hitte, hogy köztük látatlanul ott jár.
A neve és amit jelképezett tette,
az, ami a vitézt legendává tette.
Sorok végén két rím önmagát tükrözte:
így csendüljön minden önmagától egybe!
Aki tükörbe néz, ne önmagát lássa,
az elődeiben ismerjen magára!"
0 comments