Tea Stilton Varázslatok földje könyvsorozatának legújabb, kilencedik része, A ​Remény Lámpása 2023 tavaszán látott napvilágot. 

A Kolibri kiadó gondozásában megjelent kötet hozta a tőle elvárt minőséget, s a papírhiánynak, az egyre dráguló áraknak és a vele együtt kristálytisztán észrevehető minőségi romlásnak erre a kiadásra nem volt hatása, mert bár a tavalyelőtt már említett lapok vékonyodása megtörtént, mégis, minőségi, strapabíró kötetként került a boltok polcaira a varázserőt birtokló hercegnők legújabb kalandja.

A kötetekben megbúvó történetek mind ez idáig öt csillagos értékelést kaptak, ám A Remény Lámpása már egy fél csillagot vesztett. Fontos már most megjegyeznem, hogy a történet a szokásos színvonalon mozgott, s korántsem vesztett erejéből, ám egy fantasy történethez képest itt már egészen illúzióromboló volt a modern kifejezések használata, ami, az eredeti olasz szöveg ismeretének hiányában kérdéses, hogy maga Stilton, avagy a magyar fordító hibája...

A kötet főhősnője ezúttal ismét a legfiatalabb hercegnő, Yara lesz, az örökké nyughatatlan vadóc, akit randevúra hívnak. A máskor sohasem kecsesen viselkedő, s korántsem hercegnőien öltözködő lányon kitör a pánik, kinek segítségére és megnyugtatására nővérei sietnek, mielőtt azonban a hercegnők átadhatnák magukat a felhőtlen, boldog nap kényelmének, a Varázslatok Földje fölött hirtelen elsötétedik az ég, s eltűnik a napfény...

A Remény Lámpása egy új, szerteágazó, sokkalta sötétebb, veszélyesebb és torokszorítóbb kaland, mint eddig bármikor... Egor varázsereje napról-napra egyre nő, s a hercegnőkre egyre nehezebb küldetések várnak, melyek során minden képességükre, bátorságukra és okosságukra szükség van ahhoz, hogy sikerüljön győzedelmeskedniük a sötétség erői felett.

Ezt már tavaly is így gondoltam, de idén ért meg bennem ez az érzés olyannyira, hogy a most megjelenő 11. kötetre már nem adok ki pénzt, s csupán könyvtárból olvasom el. A tizenhét kötetet számláló eredeti sorozatnak még ebben az ütemben így is kell minimum két, de inkább három év, s bevallom őszintén, bármennyire is szeretem a hercegnők kalandjait, belefáradtam a várakozásba... 2019-ben olvastam az első kötetet, s most, 2024-ben is csupán a 11. kötetet lehet leemelni a boltok polcairól - nekem ennyi türelmem már nincs. Mivel azonban elkezdtem a sorozat köteteit egy bizonyos formában értékelni öt évvel ezelőtt, ezt mindvégig folytatni is fogom, csupán megvárom, míg a könyvtárunk beszerzi a frissen megjelent köteteket.

Mint ahogy fentebb említettem, a 9. köteten éreztem némi visszaesést a színvonalban, ám nem tudom, hogy ezek a magyar fordítás hibái-e, vagy az eredeti szöveg is ilyen szlengesebb, modernebb-e. Valahogy nem érzem a varázsvilágba valónak ezt a modernitást, márpedig a történetben egyre több modern eszköz és szó jelenik meg, ami nálam igencsak visszavette a tetszési indexet.

A kötet újraolvasását követően megért bennem, s meg tudtam fogni, érteni, mi az, ami nem nyerte el a tetszésem jelen történetben. A kaland kerettörténete túl modern lett a sok randiról szóló résszel, amik akár lehetnének "romantikus találkák" is, ám a megfogalmazás félresiklott, s éles ellentétben áll az igazi kaland és küldetés szövegével, ami a régi, megszokott fantasy elemek készlettárával dolgozik. Emellett a kerettörténet illusztrációi is felettébb vegyesek. A titkárnőre hajazó tanító, akinek ruházata teljesen 21. századi, a fiúk abszolút modern ruházata és cipője a lányok hercegnős-fantasys ruhatárával és lábbelijeivel olyan éles kontrasztot alkot, hogy lehetetlen nem észrevenni, s lehetetlen nem bosszankodni miatta... A kettő együtt nálam nem működik.

Yara hercegnő csetlés-botlása ellenben szívet melengető, s aranyos. Nem lehetett nem mosoly nélkül az arcomon olvasni, mennyire próbál kitörni a fiús viselkedésből és egy picit nőiesebb lenni a fiú kedvéért, aki tetszik neki. Manapság már "nem is tudom", mennyire lehet erről ilyen nyíltan beszélni, hisz a nők 90 százalékában már ellenérzést vált(hat) ki ebben a fene nagy feminizmusban ez a fajta viselkedés, de maradjunk meg a gyermeki fantasyvilágban, s a régi korok meséinek világában, melyben ez teljesen normális, s nem ördögtől való volt... Arról nem is beszélve, hogy Yara a történet végére levonja a szükséges konzekvenciákat, s megfogalmaz két nagyon fontos dolgot... Nevezetesen:

A mocsárbéli kalandok, a páncélos lovagok (árnyak) igazán grandiózusak lettek, s a történet egy nagy titokról is lerántja a leplet, nevezetesen Egor rejtekhelyéről (egy baljós formájú fa, melynek vaskos törzsét göcsörtös gyökerek fonják körbe szétválnak a varázslat hatására, s mely egy hatalmas barlangrendszert rejt maga alatt, ahol Egor az árnyakat teremti!!!), melynek köszönhetően a főellenség újra megjelenik a lapokon, s ez által a cselekmény is mondhatni "nagyot halad előre"...

Az Árnyak Atyja, Egor még mindig elég misztikus alak, akit továbbra sem láthatunk tisztán, ám az mindenképp jó jel, hogy végre egyre közelebb jutunk hozzá, s egyre többször jelenik meg fizikai valójában, s nem csupán a beszélgetés tárgyaként, ködbe burkolódzva. A rejtekhely felfedezése pedig magával hozza a nyilvánvalót, nevezetesen, hogy a következő kötetben a lányok bemerészkednek az ellenség búvóhelyére, ahol bizony átélik majd életük legfélelmetesebb és legrizikósabb kalandját...