Swift

Kertész Erzsi: Dalia ​és Dália - Értékelés



Kertész Erzsi Dalia ​és Dália c. lovagkori története a Könyvhétre látott napvilágot, s öltött új, gyönyörű külsőt a Cerkabella kiadó gondozásában.
A kötet érkezéséről a Libri oldalán szereztem tudomást, mikor az előrendelhető gyermek- és ifjúsági köteteket böngésztem. 
A varázslatosan szép borító azonnal magával ragadta a pillantásom, s ott helyben beleszerettem. A cím és Kertész Erzsi neve csak a hab volt a tortán, tudtam, hogy erre a kötetre nekem szükségem van.
A meglepetés akkor ért, mikor Molyon szembesültem a könyv adatlapján ama ténnyel, hogy ez a történet bizony nem is új, hanem egy 2014-ben megjelent kötet új köntöst öltött kiadása. A régi borítót megnézve azonban már rögtön tudtam, miért is nem tudtam én ennek a történetnek a létezéséről... Elnézést kérek, de kimondom, az az illusztráció számomra egyszerűen csúnya... Ha láttam is valaha a kötetet, biztos vagyok benne, hogy azonnal elfordultam tőle, s meg se néztem, mi lehet az. Az illusztrációk, a képi világ tetszése/nem tetszése természetesen mindig egyéni ízlések és pofonok kérdése, így azonban már értettem, miért is került el engem eddig a pillanatig a Dalia és Dália.
Az új kiadás borítóképét és illusztrációit Zsoldos Réka készítette, s mindenkinek, akinek a keze és ötlete benne volt abban, hogy ez a kötet ebben a gyönyörű formában idén újra napvilágot lásson - teljes szívemből köszönetet mondok, ugyanis egy olyan rejtett gyöngyszem maradt volna számomra továbbra is észrevétlen, amit vétek lett volna nem megismerni! 
Kertész Erzsi lovagkori történetét mindenkinek olvasnia kell, de én teljes szívemből leginkább az igazi tündérmesék kedvelőinek ajánlom, akik még olyan kislányként nőttek fel, akik várták a lovag és/vagy a szőke herceg érkezését, és olyan kisfiúként, akiknek elsődleges "küldetése" a védtelen királykisasszony megmentése és a sárkány legyőzése volt!
Mert bizony nem győzöm újra és újra hangoztatni, hogy ma is vannak még a világban ilyen kislányok és kisfiúk, hovatovább felnőttek is, akiknek elegük van a mai, modern tündérmesékből, mikor dúl a feminizmus és a férfi egy retardált idióta szerepében tetszeleg, akit a nőnek kell megmenteni... S bizony nekem már elég volt az olyan meséből, ahol a nő bír herculesi erővel, csak neki van esze, míg a férfi egy tökkelütött idióta...
No, hát a Dalia és Dália bizony nem ilyen...

"Dália várúrnő kihajolt az erkélykorláton, 
és nagyot sóhajtott. Sehol egy lovag!"

Főhősnőnk, Dália toronyszobájába "zárva" éli az életét, sóvárog és várja a megmentésére érkező lovagot... A lovag azonban csak nem akar felbukkanni, s bizony ennek már a fele sem tréfa! Hát nincs egy valamirevaló lovag széles e világon, aki megtalálná Dália tornyát?
Kisvártatva a távolban feltűnik egy lovag, s felbukkanásával Dália "rabságban töltött napjainak" immár talán hamarosan vége szakad...
A torony tetejéből ugyan nem látszik, hogy jóvágású lovag érkezik-e, mindenesetre Dália ledobja neki keszkenőjét, s türelmesen várja, míg a lovag megmássza a pontosan 698 lépcsőfokot, hogy aztán végre szemtől szemben álljanak.

Miközben Dália a lovaggal való találkozásra készülődik, addig főhős lovagunk, Dalia azon morfondírozik magában, miért is dobtak a lába elé egy keszkenőt? Talán a lány így próbált meg jelezni, hogy fogva tartják? Különösek ezek a hölgyek manapság...

"De nem adott hangot a véleményének, mert egészen 
lenyűgözte a tény, amit abban a pillanatban felfedezett: hogy 
nagyon boldog, amiért viszontláthatja ezt a szakadt, 
poros, borostás és hazudós lovagot."

Dalia és Dália első találkozása azonban egyáltalán nem úgy alakul, mint ahogy az a várűrnő képzeletében már oly sokszor lejátszódott.
Ez a "tökkelütött" lovag ugyanis nem érti, miért él rabságban a lány, ha nincs, aki fogva tartja, s ő tulajdonképpen nem is a megmentésére igyekezett, csupán meg szeretné kérdezni, kirakhatja-e a toronyra gazdája, Talpig Tivadar képét, aki feleséget keres?
A jóképű szőke lovag arcképe láttán Dáliát új magabiztosság keríti hatalmába, s noha az etikett ilyenre soha nem tanította, úgy dönt, ő maga megy el a bálba, s kutatja fel a saját lovagját!
Ki látott már ilyet? Egy várúrnő elhagyja a tornyát???

De vajon Dalia mit szól ehhez??? Hisz legyen bármilyen kelekótya ez a várúrnő, a gondolatai mégiscsak minduntalan körülötte forognak...
Vajon rájönnek, mit is éreznek valójában, s mi az a különös valami, ami mindkettejüket hatalmába kerítette?

Mielőtt azonban eljönne "a boldogan, amíg meg nem"..., Talpig Tivadarnak és egy hárpiának is lesz egy-két szava az események alakulásában...

"Ő bizony nem vár tovább egyetlen lovagra sem!
Dália sorra vette az utóbbi időben megismert két 
lovagot, és bár tisztában volt vele - A lovagok tizenkét 
típusában olvasta -, hogy álmaink hercegétől a valódiak 
eltérhetnek ebben-abban, de azért az mégiscsak túlzás, 
hogy ennyire alacsony legyen a színvonal."


"Talán éppen most pillantja meg őt, Dáliát, talán 
a szívéhez kap, vagy kiszárad a torka a meglepetéstől, 
vagy földbe gyökeredzik a lába - attól függően, 
hogy a lovagok tizenkét típusa közül melyikhez tartozik."

A Dalia és Dália egy nem mindennapi, a mai, modern kor meséihez képest egyáltalán nem megszokott tündérmese, aminek sokak szerint - s lehet, hogy ténylegesen is - az a célja, hogy kifigurázza a régi korok meséit, hőseit és hősnőit és viselkedésmintáit...
Mondhatnám, hogy ez egyáltalán nem szép, s ha belepusztulok se fogom megérteni, mi a baj a régi mesékkel csak azért, mert a feminizmus mára már elképesztő méreteket öltött; a mesekritikusok- és kutatók véleményével szemben nekem a történet teljesen mást adott...

Noha a történetben nyilván nem kevés irónia van, s számos ponton kifigurázza a tündérmesék viselkedésmintáit, miért ne láthatnánk valami egészen másnak? Egy igazi, szórakoztató tündérmesének, ahol még léteznek nemes lovagok, megmentésre váró várúrnők és hercegkisasszonyok, a lovag figyelmére áhítozó hölgyek és maga a gonosz...

Miért elavult egy tündérmesében a szőke hercegre váró hercegkisasszony? Miért kellene idióta, degradált kreténnek lennie a lovagnak? Mert ez tombol a világban? Mert ezt kell nyomatni mindig és mindenhol, örökkön-örökké??? Mert a fehér férfi az manapság maga a megtestesült földi sátán, akinek pusztulnia kell? Nem, én ezt nem fogadom el!
Én nagyon máshogy látom ám ezeket a dolgokat a mesekritikusoknál és meseelemzőknél és a sok belemagyarázástól néha agybajt kapok...

"Dalia újra ingerült lett. Volt ugyan még a közelében 
egy fésülködőasztalka, amibe eddig nem rúgott bele, de 
önuralmat gyakorolt, és megkímélte a bútort, hátha jönnek 
még ennél is vészterhesebb idők."

Mint ahogy a bevezetőmben már említettem, igenis szükség van régi lovagkori történetekre is. Márpedig a Dalia és Dália egy vérbeli lovagkori történet, ami nem csupán rendkívül szórakoztató, de én magam olvasás közben nem is láttam benne semmi negatív, degradáló jelzőt sem a korra, sem a szereplőkre nézve.
Ez a mese egy humoros formába öntött, a régi mesék eszközkészletével dolgozó valódi gyöngyszem, amiben a várúrnő megmentésre vár; a szőke herceg, akit mindenki akar, talán nem is olyan kincs, mint amit várnának; s talán ez a talpig marcona külsejű, borostás lovag, akit a kalandok éltetnek, s nem a hölgyek különös viselkedésmódjának és titkainak kifürkészése, mégiscsak a megtestesült lovagiasság és férfiasság, csupán nem az udvari intrikák és apró kis trükkök nevelték... 
Talán senki és semmi nem az, mint aminek elsőre látszik, talán túl sok az első pillantásból fakadó félreértés és lekicsinylés, no, de ha nem volna váratlan félreértés vagy egy-egy izgalmas fordulat, hogyan is élveznénk a történet folyását, s miként is szoríthatnánk főhőseink sorsáért?

Kertész Erzsi hamisítatlan mesebeli fordulatokkal gazdagította az írását, a váratlan fordulatok, a torokszorító pillanatok és a szórakoztató, feszültséget feloldó komikumok tökéletes arányban váltják egymást, s végig fenntartják az olvasó figyelmét.
A bonyodalmaknak és félreértéseknek, előítéleteknek köszönhetően mindvégig torkunkban dobogó szívvel szurkolhatunk Dalia és Dália egymásra találásáért és boldog végéért, amit nem csupán a lovagkori etikett és elvárások sora, de egy makulátlannak tűnő szőke herceg és egy hárpia is minduntalan akadályoz...

"És a legjobb, amit tehetünk, ha most 
szépen magukra hagyjuk őket.
A toronyszobai etikett ezt így kívánja."


Kellenek a régi tündérmesék!
Kellenek az olyan szerethető, naiv és ártatlan, a sóvárgást tökélyre fejlesztő főhősnők, mint Dália, akit azonnal a szívébe zár az ember, s noha egyszer-kétszer szeretnénk jól megrázni, hogy hagyja végre maga mögött azt, amivel eddig "tömték a fejét", s romantikus ábrándjait az arra megfelelő személy felé fordítsa, mégis élvezetes olvasni és látni azt a gyönyörű utat, amit bejár, s felfedezi a nagy igazságot...
Dália mellett pedig még inkább szükség van a szíve hölgyéért saját életét kockára tevő, igaz, bátor lovagra, aki szembeszáll az egész világgal - jelen esetben a hárpiával és a "gazdájával" is -, hogy megmentse a lányt, akit szeret, még ha az eleinte nem is felé fordítja a tekintetét...
Dalia egy olyan lovag, aki férfiak közt éli az életét, a hölgyek finom kis taktikáit nem ismeri, s bár ettől sokak számára ostoba fajankónak tűnhet, korántsem az... Harcol, védi az embereket az ellentől, józan, kalandos életet él, s az életében addig még nem jött el a nő, a szerelem, ám mikor megjelenik, természetes hogy a soha nem tapasztalt érzések összezavarják és nem tudja, mitévő legyen. Mégis, minden lovagias tettre kész, s az, hogy szonettre nem futja tőle egyáltalán nem azt jelenti, hogy idióta volna, hanem inkább azt, hogy még az igazi lovagkori erényeket birtokolja, s nem egy dalokat éneklő, bárgyú ficsúrként tengeti mindennapjait...
Kettejük párosa is rendkívül szívet melengető, öröm nézni csetléseiket és botlásaikat, kínjukat és érzelmeik viharát, majd a boldog beteljesedést!

Talpig Tivadar már az első felbukkanásakor sem szimpatikus karakter, de lehetetlen nem szeretni a tökkelütött karakterét, aki egy kicsit sajnálatra méltó, egy kicsit gyáva, s végtelenül ostoba... ^^
A történet gonosza a hárpia, Pupilla, egy csodás szépségű lány, akinek együtt kell élnie az átkával, miszerint elveszi a férfiak józan eszét, s így azok megkövülten követik őt mindenhová, ami nem jelent egyet az igaz szerelemmel.
Kettejük sorsáról sajnos az írónő nem árul el számunkra semmit, s bevallom, égetően kíváncsi lennék arra, miként is alakult Tivadar és Pupilla sorsa, akik egészen jó párost alkotnának együtt, ha Tivadar nagyobb akaraterővel rendelkezne...

A kötetet Zsoldos Réka gyönyörű illusztrációi díszítik, melyek tökéletes lovagkori hangulatot adnak a történetnek, s percekig el lehet veszni az olyan finoman kidolgozott részletekben mint például egy-egy rózsabimbó, vagy Dália ruhájának csipkeszegélye.

Amit pozitívumként emelnék ki, az a fejezetek tagolása és "elnevezése", amik együtt élnek a szöveggel, s remekül passzolnak a történethez és a lovagkorhoz is. Rövidek, frappánsak és végtelenül szórakoztatóak. Megmutatják, mit várhatunk az adott fejezetben, felkeltik az érdeklődést, s néha a tíz körmünket is lerágjuk, hogy megtudjuk, vajon mi is fog történni... :3

"- De az igaz szerelem arról ismerszik meg, hogy 
elnézi a szeretett férfi apró jóízlésbeli hiányosságait."

A Dalia és Dália pillanatok alatt magába szippantott, elvarázsolt, olykor-olykor hatalmas kacagásra késztetett, s a szívem legmélyére fészkelte magát. Nem vagyok hajlandó azonban paródiaként tekinteni rá, az én lelkemnek ebben a modern kori csúf világban már szüksége volt egy vérbeli lovagkori mesére, a klasszikus szereposztással és mesekészlettel, amiket oly hőn szeretek. 

A történetet korosztály besorolás nélkül ajánlom mindenkinek teljes szívből! Garantáltan nem fog csalódást okozni!

Értékelés: 5/5 keszkenő
Kedvenc kötet













Idézetek

"Dália várúrnő kihajolt az erkélykorláton, és nagyot sóhajtott. Sehol egy lovag!"

"A sóvárgás nagyon ment neki. Olvasta valahol, hogy az ilyen toronyszobai várúrnők már úgy születnek, hogy tudnak sóvárogni."

"Itt meg kell említenünk, hogy Dália igazán toronyszobához illő várúrnő volt. Bár fekete haja nem ért le egészen a földig, csak a válláig, de selymesen hullámzott, és volt karcsú dereka, kis fehér kacsói, meg igéző tekintete is, távolba révedésre alkalmas. Ő maga mégis hasztalannak érezte szépségét, hiszen senki nem látja, senki sem értékeli."

"...vajon miért dobtak a fejére egy hímzett rongydarabot, tán ez valami üdvözlés errefelé?
Egyébként meg arra nevelték, hogy mindig segítsen a rászorulókon, és ha ez a hajadon itt mindenféléket kidobál az erkélyről, akkor lehet, hogy valami baja van. Esetleg ez egy titkos jel, talán rabságban van, és így üzen hogy mentsék meg."

"- Ezt itt leejtetted az erkélyről - azzal átnyújtotta a keszkenőt. A kísértésnek pedig, hogy előtte beletörölje a lépcsőmászásban megizzadt homlokát, hősiesen ellenállt."

"Magában azt gondolta, hogy ez a faragatlan lovag nem ismeri a toronyszobai etikettet."

"- Száműzetésem pont addig tart - rebegte dühe ellenére is meggyőző szelídséggel -, amíg egy hős lovag értem jön, s kiszabadít magányom kőtornyából.
- Nincs itthon a gonosz pára? (...)
- Ó, a magány az én rabtartóm, a várakozás az én bilincsem..."

"- A neve Talpig Tivadar főherceg, az édesanyja csak Tivinek hívja - tette hozzá gyorsan, némi rosszindulattal. Sőt, még valami eszébe jutott:
- Amúgy meg fél a pókoktól és jegesmedvétől.
Dália elnézően mosolygott. Máris megkedvelte Talpig Tivadart! Hiszen ki nem fél a pókoktól?
A jegesmedvéket meg majdcsak elkerülik valahogy."

"Talán éppen most pillantja meg őt, Dáliát, talán a szívéhez kap, vagy kiszárad a torka a meglepetéstől, vagy földbe gyökeredzik a lába - attól függően, hogy a lovagok tizenkét típusa közül melyikhez tartozik."

"Noha Tivadar még meg sem jelent, a feszültség kézzelfogható volt, még néhány legyező is megállt a levegőben. Sóvágó pillantásokon edződött leányszemek lövelltek mérgezett nyilakat egymásra."

""Minden hajadon lelke mélyén ott lapul egy hárpia!" - mondogatta Tivadar nagyapja olykor-olykor, vagyis öt-hat alkalommal naponta."

"- De az igaz szerelem arról ismerszik meg, hogy elnézi a szeretett férfi apró jóízlésbeli hiányosságait."

"S ha holmi különös, kényelmetlen érzés furakodott is be lelke valamelyik rejtett zugába, hát gyorsan rácsapta az ajtót."

"- És ráadásul - minő szerencse - a neved sem i-re végződik!
Dália meg se mert mukkanni. Tivadarnak soha nem kell megtudnia, hogy a teljes neve Toronyi Dália. Úgyis hamarosan Talpigné lesz belőle."

"Noha a szalonnát sosem szerette, ez az otromba viselkedés a lelke mélyéig elbűvölte."

"- Hajad gyönyörű barna,
szemed gyönyörű barna,
ó, én szerencsés lovag,
hogy eljöttél hozzám máma!"

"Először természetesen szitkozódik és káromkodik, ízesen, hangosan, mély átéléssel.
Azután felméri a terepet."

"Dália - várúrnői szerepéből némileg kiesve - még Talpig Tivadar háromtornyú kastélyának kapujában lerúgta lábáról a kecses topánkát, ugyanis ilyesmiben egyszerűen képtelenség felháborodottan elviharzani, és ez most mindennél fontosabb volt."

"Ő bizony nem vár tovább egyetlen lovagra sem!
Dália sorra vette az utóbbi időben megismert két lovagot, és bár tisztában volt vele - A lovagok tizenkét típusában olvasta -, hogy álmaink hercegétől a valódiak eltérhetnek ebben-abban, de azért az mégiscsak túlzás, hogy ennyire alacsony legyen a színvonal."

"Dália ezen a ponton kezdett el bánkódni.
Na tessék!
Itt van végre egy igazi lovag: jóképű, bátor, rajong őérte, még az életét is hajlandó feláldozni, hogy megmentse, és erre, nesze neked, elrabolja egy hárpia!
(...)
Dália most már környezett.
Hiszen most látta csak, hogy egyetlen igaz szerelme volt az életben, Dalia, s őt is mily tragikusan elveszítette, még mielőtt egymásra találhattak volna!
Mondjuk szonettre nem sok esély volt tőle, de egy lova azért biztos akadt valahol."

"Elégedetten szemlélte művét: ez majd kihúzza a csávából! Tudomása szerint ugyanis nincs olyan földi halandó, aki találékonyan bármilyen lezárt helyiségbe be ne jutna egy ládányi kincs ígéretében.
Azzal a ténnyel, hogy a kincs ezúttal ő maga, Dalia, ráér majd a megmentés után foglalkozni."

"Az alkonyatot holdkelte követte, aztán jött a hajnalpír, és Dália - aki ezúttal nem várakozott - még mindig ott ücsörgött az erkélyen.
Az éjszaka múlásával érzelmei határozott körvonalat nyertek: biztosan, kétség nélkül érezte, hogy szerelmes Daliába. 
És persze Dalia is őbelé, ez csak természetes. És a lovag most bajban van.
Elrabolták, és lehet, hogy neki, Dáliának kellene őt megmentenie."

"Dalia újra ingerült lett. Volt ugyan még a közelében egy fésülködőasztalka, amibe eddig nem rúgott bele, de önuralmat gyakorolt, és megkímélte a bútort, hátha jönnek még ennél is vészterhesebb idők."

"De nem adott hangot a véleményének, mert egészen lenyűgözte a tény, amit abban a pillanatban felfedezett: hogy nagyon boldog, amiért viszontláthatja ezt a szakadt, poros, borostás és hazudós lovagot."

"- Dália, kérdezhetek valamit?
(...)
- Igen, megcsókolhatsz lovag - és közelebb húzódott Daliához, elébe menve az ominózus kérdésnek.
Daliának így már persze könnyű lett a dolga, és egyáltalán nem volt ellenére az események alakulása."

"És a legjobb, amit tehetünk, ha most szépen magukra hagyjuk őket.
A toronyszobai etikett ezt így kívánja."

Ha tetszett, olvasd el ezeket is...

0 comments

Flickr Images