értékelés
fantasy
hollyblack
ifjúsági
thecruelprince
thefolkoftheair
Holly Black: The Cruel Prince – A kegyetlen herceg (A levegő népe 1.) - Értékelés
Holly Black The Cruel Prince - A kegyetlen herceg c. regénye (mely A levegő népe-trilógia első kötete) már ősidők óta a kívánságlistámon csücsült.
Tavaly Karácsony előtt éreztem azt, hogy szükségem van erre a történetre, kell nekem ez a könyv, ám mire végre elhatároztam magam, a kötet mindenhonnan kifogyott... A könyvecske végül idén, január 14-én került a birtokomba a szegedi Fókusz Tankönyvnek hála, akiknél még lapult pár hibátlan, olvasatlan példány, s én belekezdhettem ebbe a lenyűgöző mesébe.
Sarah J. Maas óta félek a modern korban íródott fantasy-történetektől... Éppen ezért halogattam oly sokáig Holly Black írását is - egyszerűen rettegtem, hogy ismét egy újabb förmedvényt kapok, és azt nem tudtam volna elviselni... Egy barátnőm szavainak köszönhetően azonban, miszerint biztos, hogy szeretném ezt a kötetet és nincs benne semmi olyan, ami engem Maasnál elborzaszt, rettegve bár, de belekezdtem a történetbe. Noha még két kötet hátravan a trilógiából és én el sem tudom mondani, mennyire félek továbbra is, hogy valami el fogja rontani, most, az első kötet ismeretének fényében ki merem jelenteni, hogy Holly Black egy istennő, aki mögött Sarah J. Maas fülét-farkát behúzva elbújhat...
Bár a történet modern, mai világában játszódó - szerencsére rendkívül kevés - jelenetei és az itt-ott felbukkanó modern nyelvhasználat miatt nem vagyok maradéktalanul elégedett, az írónőnek sikerült egy olyan világot megteremtenie és egy olyan zseniális történetet írnia, ami menthetetlenül a rabjává tett...
Vagy Cardan herceg volt az, aki elrabolta a szívemet...? :3 ❤
"Ha jobbá nem válhatok náluk,
hát ezerszer rosszabb leszek."
Történetünk - az alapkonfliktus felvezetése végett - a modern világban veszi kezdetét (minek köszönhetően egyszer régebben már abbahagytam a történet olvasását...), a Duarte család otthonában, ahol két, hét éves kislány él furcsa, nem mindennapi nővérével, valamint szüleikkel.
Egy nap különös idegen bukkan fel az ajtóban, aki feltűnően hasonlít a legidősebb nővérre, Viviennere... Mint kiderül, az idegen nem más, mint Vivienne édesapja, aki elől az édesanyjuk sok-sok évvel ezelőtt megszökött. Madoc, Tündérfölde nagykirályának hadvezére egyetlen örököséért érkezett... A váratlan látogatás azonban vérfürdőbe torkollik és főhősnőnk, Jude Duarte, valamint ikertestvére, Taryn árván marad...
Madoc magával viszi lányát, Viviennet, valamint a két megárvult kislányt Elfonba, a domb alá és a három testvér a Csodák Szigetén, Insmire-ben kezd új életet...
"Cardan herceg - Eldred nagykirály hatodik sarja,
az összes közül a legborzalmasabb..."
Történetünk főhősnője, a tizenhét éves Jude immár tíz éve él Elfhonban, Madoc házában.
Bár Madoc megölte Jude és Taryn szüleit és elrabolta őket, Jude képtelen gyűlölni a férfit, aki a családját helyezi mindenek elé...
A férfi kötelességének érzi a halott felesége gyermekeiről való gondoskodást és a sajátjaiként neveli őket - így a két halandó lány nemesi neveltetésben részesül. Az élet Tündérföldén azonban két halandó számára nem könnyű...
A folyamatos kegyetlenkedések közepette Jude és Taryn megpróbál túlélni, s míg Taryn szeretne észrevétlen és láthatatlan maradni és némán eltűri a sértegetéseket, addig Jude büszke természete nem engedi, hogy szó nélkül hagyja az ellene elkövetett gaztetteket...
Tündérföldén az élet az árnyékok megnyúlásával veszi kezdetét és napkeltekor zárul. A tíz év alatt Jude és Taryn megtanul tündér módjára élni, viselkedni, míg a harcművészetre maga Madoc okítja őket. Jude titkos vágya, hogy lovaggá váljon, s így bekerülvén a királyi udvarba, előnyös pozíciót szerezzen a nagykirály, Eldred egyik gyermeke mellett, mely titulus által végre tekintélye lenne és védve lenne tündértársai szeszélyeitől...
Jude legnagyobb ellensége Eldred legkisebb fia, Cardan herceg, aki barátaival és hűséges követőivel minden alkalmat megragad arra, hogy kínozza a lányt. Ám míg Cardan soha nem okoz komolyabb sérülést a lánynak, addig Valerian, Nicasia és Locke élvezettel nézi Jude és Taryn szenvedéseit és a legkülönfélébb módokon kínozzák őket...
Mivel Jude nem hajlandó fejet hajtani az elnyomásnak, fő célponttá válik, s bár Madoc - amint értesülést szerez a lányt ért támadásokról - szeretné megóvni a "lányát", Jude önnön erejéből, maga akar felülkerekedni elnyomóin.
Mikor Tündérföldén szárnyra kap a hír, miszerint Eldred lemond a trónról, olyan politikai játszma veszi kezdetét, melyben Judenak minden erejére és eszére szüksége lesz ahhoz, hogy életben maradjon és az események váratlan fordulata végett talán végre sikerül beteljesítenie az álmát is...
"– Ő a kovakő, te a gyújtós..."
 |
| My favourite fanart ❤ |
"Úgy hírlik, a tündérmuzsikának lehetetlen ellenállni,
de azért ez nem teljesen így van.
Megállni nem tud az ember, ha egyszer rákezdett,
amíg tart a zene, táncolni kell."
A kegyetlen herceg az idei évem egyik legnagyobb kedvence! ❤ Egy zseniális, epikus fantasy; egy érdekfeszítő politikai játszma; egy tökéletesen, a legapróbb részletig felépített és kidolgozott történet, melynek olvasása közben mindvégig a torkomban dobogott a szívem...
A kegyetlen herceg a 21. század Szentivánéji álma... Tündérfölde rendkívüli hasonlóságot mutat a Shakespeare vígjátékában bemutatott világgal, ám Holly Black regénye jóvalta sötétebb, mint a legnagyobb drámaíró darabja és a humornak mondhatni a csíráját sem tartalmazza...
Egyetlen értékelésben lehetetlen bemutatni a történetet, hiszen ötven oldalban annyi minden történik, hogy az ember nem győzi kapkodni a fejét, s már az első néhány fejezet tartalmának ismertetése elég lenne két bejegyzésre és a kötet 428 oldalt számlál!!!
A fentebbi leírásom csupán megkarcolja a cselekményt és akkor még Tündérföldéről nem is beszéltem részletesebben...
"Végül is van előnye annak, ha pillantásra
sem méltatják az embert."
Mint már a bevezetőmben is említettem, rendkívül féltem a regény cselekményétől, a karakterektől és attól, hogy valamilyen szinten a modern világ is megjelenik a történetben. Noha a modern világban játszódó jelenetek nem lettek a kedvenceim és a modern szóhasználat itt-ott megtörte a varázst, a cselekmény 95%-a Tündérföldén játszódik, s így elmerülhettem ebben a tökéletes gonddal megálmodott varázsvilágban, ahol bár halandónak lenni nem egy leányálom, mégis azonnal itt hagynám ezt, amiben élek és odaköltöznék...
A kötet kezdetekor bíztam benne, hogy nem sokat kell majd a "modern világban időznöm", ám amilyen formában Black utalt az emberek világára, azzal mondhatni eléggé meg tudtam barátkozni, bár továbbra sem értem, miért kell minden mai fantasyba ez, amiben élünk...
Black rendkívül aprólékosan, figyelmesen, lelkiismeretesen, ügyelve a részletekre építette fel a cselekményt és az első néhány fejezetben nem csupán Tündérföldét ismerhetjük meg, hanem az ott uralkodó hagyományokat is, bepillantást nyerhetünk a legendákba, a régi történetekbe és a főbb karakterek is nagyító alá kerülnek.
Érezhető, hogy az írónő mindenre figyelt, s bár maga a történet lassan indul be, mire eljutunk a tetőpontig, melyben minden főszereplőnk élete gyökeresen megváltozik, már egy árnyalt képpel rendelkezünk a világról és a karakterek jellemvonásairól.
A történet már az elején magába szippantott - a modern fejezet után -, olvasatta magát, ám nem tudtam habzsolni az oldalakat és apróbb szüneteket kellett tartanom...
Tündérfölde világa kegyetlen, s nem kell ahhoz halandónak lenni, hogy az élet borzalmas legyen ott valaki számára... Könyörtelen tündérek, ármányok, a halandókra váró halálos veszélyek, politikai játszmák uralják ezt a földet és mindaz a kegyetlenség, mindaz a durvaság, melyen Jude a regény elején átmegy, mélyen megérintett és felkavart. Többször gyomorgörccsel és elszoruló szívvel olvastam a sorokat, és meg kellett állnom, mert hányingerem lett... Azt hiszem, ilyen egy jó történet, ami annyira a bőröm alá kúszik és nem ereszt, hogy már fizikai tüneteket is produkálok...
Maas elbújhat Holly Black mellett - ez a nő egy zseni... A története magába szippantott és elérte, hogy még többet akarjak Tündérfölde lenyűgöző tájain barangolni, ám volt egy pont, mikor azt hittem, számomra vége a történetnek és megtörténik, amitől féltem...*
"Egyedül Tündérföldén kevésbé gyanús, ha egy hatalmas varangy hátán
érkezik meg valahova az ember."
A kötet legelején úgy gondoltam, hogy a Madocnak makacsul ellenálló, a modern világba vágyó Vivienne lesz az, aki utálni fogok, ám a lánynak sikerült megszerettetnie magát velem. Vivienne egyáltalán nem az, akinek a történet elején mutatja magát, s bevallom, ez meglepett.
Első számú utálatom tárgyai a fej-fej mellett haladó Locke és Taryn, akiknél jobban senkit sem gyűlölök ebben a történetben!!!
Locke már az első pillanattól fogva ellenszenves volt számomra és tudtam, hogy minden szava hazugság, tudtam, hogy valamit forral és valami gonoszság, valami irtózatos kegyetlenség lapul a háttérben. Arra azonban nem számítottam, hogy az ikertestvérek párjának fejét a legszívesebben karóba húznám a történet közepére...
*Spoiler!!!
Locke nem más, mint egy szarkavaró, akit ugyanúgy nem érdekelnek Jude érzései, ahogy Taryné sem, mindemellett összetöri Nicasia szívét és ahol lehet, keresztbe tesz Cardannak...
Mikor Jude ostoba kislány módjára hinni kezd az érzelmeiben, a rettegés a bőröm alá kúszott... Nem tudom elítélni főhősnőnket, hiszen egy olyan világban él, ahol eddig soha senki nem nézett rá lányként, soha senki nem szerette. Persze, hogy jó érzés, ha az embernek először mondja valaki, hogy szép és tudná szeretni... Locke viselkedése azonban rettenetesen átlátszó, s bár a lány - véleményem szerint, hála az okos fejének - nem szeretett bele, mindent megtett volna a kedvéért...
Rettegtem - főleg a buli után -, hogy Jude lefekszik Lockekal és bekövetkezik az a bujálkodás, ami Maas történeteit oly jól jellemzi és el sem tudom mondani, mennyire örültem neki, hogy ez nem történt meg... Ám mindaddig, míg ez a kétely bennem volt, cefetül mardosott...
Nem tetszett, hogy Jude "öt percnyi szép szavak elhintése után" már megengedte Lockenak, hogy az asztalra ültetve simogassa és az sem, hogy komolyabban elgondolkodott azon, hogy lefeküdjön vele... Ha ez a szál szexbe torkollott volna, az számomra a trilógia végét jelentette volna!
Szeretnék, elmondhatatlanul szeretnék már egy olyan gyönyörűszép szerelemi történetet olvasni a fantasy berkein belül, ahol a két főhős egymásra talál és nem kell félrekefélésekről olvasnom... Rettegek, mi lesz a folytatásban, ám ez csak később derül majd ki számomra... :(
Locke árulása nem ért váratlanul, ám az, hogy milyen szerepe volt Tarynnak a saját ikerpárja kínzásában, az teljesen lesokkolt. Taryn nem más, mint egy elképesztően buta liba, akit Locke csak kihasznál, hiszen tulajdonképpen kimondja, hogy bár feleségül akarja venni, ott fog félredugni, ahol csak tud, mert neki nem elég egy, nem elég kettő, neki ezerféle lehetőség kell. Hánynom kell a kettősüktől, de azt kell mondjam, megérdemlik egymást... Kívánom, szívemből kívánom, hogy mindkettő csúnya véget érjen és rúgjon beléjük az élet ott Tündérföldén...
*Spoiler vége!!!
"Életem több mint felét pánikrohamokkal küszködve töltöttem."
Noha a történet legelejét átitatja a kegyetlenség és főhősünk nem éppen a legpozitívabb hős színében tűnik fel a színen, az én személyes kedvencem természetesen maga a kegyetlen herceg, Cardan lett. ❤
Mellette azonban főhősnőnk, Jude is a kedvenc szereplőim táborába lépett, hiszen egy rendkívül okos, ügyes, ambiciózus lányról van szó, aki bölcsen átgondolja a lépéseit és megfontoltan, józan fejjel cselekszik. Bár néha zavaró volt, hogy Jude sokszor sokkalta érettebben viselkedett a koránál, mely által idősebbnek tűnt, tulajdonképpen nem szabad elfelejtenem, hogy egy olyan világban nőtt fel, ahol nem maradhatott sokáig gyerek és ez meg is látszik komoly személyiségén. Intelligens, szerethető hősnő, aki nem megy az olvasó idegeire és ki kell emelnem - egyáltalán nem hasonlít Maas hősnőire!!! Jude a szemünk láttára válik ártatlan lányból szörnyeteggé és kegyetlenné, s bizony a történet végi árulása még engem is szíven ütött... Nem gondoltam volna, hogy a lány így elárulja majd a herceget, de piszkosul ügyes csavar volt az írónő részéről ennek a kártyalapnak a megjátszása...
Noha már a kezdetektől tisztában voltam vele, hogy Cardan herceg és Jude egy pár lesznek a későbbiek folyamán, a kegyetlenségek közepette komolyan elgondolkodtam, miként is szeretnek majd ők egymásba. Cardan viselkedése véleményem szerint már az első pillanattól fogva átlátszó és gyönyörűen látszik, hogy tetszik neki a halandó lány, ám gőgös herceg révén már maga a gondolat, ez az érzés és ez a vágy megriasztja és Jude kénytelen elszenvedni Cardan önutálatát...
A herceg érzései véleményem szerint az Alice Csodaországban könyvecskéből kihullott pergamen jeleneténél válik kristálytisztává, ám természetesen főhősnőnk teljesen félreérti mindazt, amit lát... ^^
Cardan tulajdonképpen egyfajta Mr. Darcy, aki sokáig küzd az érzéseivel és vágyaival és a világ összes kincséért sem vallaná be, mi is lakozik a szívében... :3 ❤
A báli jelenet, Cardan fogságba ejtése és a csók a kedvenc jeleneteim közé tartozik és csak ismételni tudom magam, bízom benne, hogy Black nem szúrta el a folytatást sem...
Noha a regény címe A kegyetlen herceg, őszintén meglepett minden, ami a kötet elején történik... Bár Cardan tettei a szó szoros értelmében véve kegyetlenek, nem tudtam őt nem szeretni... :3
Sok volt a durva húzás, ám azt kell mondjam, mindkét főhősünk megéri a pénzét és mindketten követtek el a másik ellen gonosz dolgokat...
Harmadik kedvencem maga Madoc lett és nem tehetem meg, hogy nem írok róla pár gondolatot az értékelésemben.
Madoc zseniális stratéga és hadvezér, s ha belegondolok, már az első fejezetben - avagy epilógusban - van egy aprócska utálás mindarra, ami csupán a kötet közepén kerül napvilágra... A férfi bár kegyetlen és rengeteg vér tapad a kezéhez, ahogy Jude, én sem tudom őt utálni. A családja iránti hűsége és az a becsületesség, amivel felnevelte a halandó lányokat már önmagában megér egy misét, ám e mellé még rakjuk hozzá mindazon tettét is, amikkel családja tagjait óvta, kösse bár őket össze vér vagy sem...
Kíváncsian várom, milyen szerepe lesz még a későbbiek során Tündérfölde hadvezérének, s ez után a végkifejlet után mit lép a férfi...
"– A foglyok, akár a damaszkuszi szilvák. Minél tovább tartogatod,
annál kevésbé értékesek. Idővel megromlanak."
Pár szó a magyar kiadásról
A kötet eredetileg 2018-ban látott napvilágot magyar nyelven, s e végett a kötés és maga a borító is masszív, erős. A Könyvmolyképző kiadó a lélegzetelállítóan gyönyörű külföldi borítót vette át a trilógia darabjainál, aminek rendkívül örülök, ugyanis mindegyik borító a személyes kedvenceim közé tartozik. :3
Az első néhány fejezetben (kb. a 45. oldalig) noha több központozási hiba is felütötte a fejét, ezek szépen elmaradoztak, így azt kell mondjam, ez egy igazán minőségi kiadvány lett, aminek a hazai olvasóközönség hálát adat.
A magyar kötetben helyet kapott egy extra novella, mely a Látogatás a lehetetlen vidéken címet viseli, melyben egy másik szereplő szemszögéből nyerhetünk bepillantást a koronázási ceremónia jelenetébe és ami olyan információkat tartalmaz, melyeknek köszönhetően személyes kedvencemmé vált.
"– Megkoronázlak – szólal meg Oak bizonytalan gyerekhangon.
– Királlyá. Tündérfölde nagykirályává."
Mit is mondhatnék még egy ilyen rekord hosszúságú értékelés után? ^^ A kegyetlen herceg menthetetlenül a rabjává tett és alig várom, hogy újra elmerüljek Tündérfölde lenyűgöző, ámde halálos veszedelmekkel teli világában! ❤ Ha tehetném, ki sem lépnénk a regény lapjaiból, ám sajnos a való világ nem engedi meg a könyvmolynak, hogy örökre szeretett könyveiben elveszve maradjon... :3
Értékelés: 5/5 dagger
Kedvenc kötet
Idézetek
Kap, aki tündérgyerek,
Inget, ruhát eleget,
Ételt is meg tűzifát,
Teljesül, mit szíve vágy,
Cseng zsebében az arany,
Hétévesen násza van,
S tart, kit tündér ringatott,
Két szép pónit s tíz juhot,
Saját házában lakik:
gránitkő vagy tégla mind.
Kedvére futkos, fal cseresznyét:
Bár tündérgyerek lehetnék!
/Robert Graves: Bár tündérgyerek lehetnék/
"– A feleségem ivadékai, így hát én felelek értük. Lehet, hogy kegyetlen vagyok, szörnyeteg és gyilkos, de a felelősséget komolyan veszem..."
"A tündérek az alkonyat gyermekei, így hát én is azzá váltam."
"Cardan herceg - Eldred nagykirály hatodik sarja, az összes közül a legborzalmasabb..."
"Vajon a tündérszárnyak visszanőnek? Ha egy pillangó szárnyát letépik, többé sosem repül."
"– Belefáradtam, hogy tehetetlen vagyok."
"Az arcomba harapok. Persze hogy olyan akarok lenni, mint ők. Gyönyörűek, égi tűzben kovácsolt pengék. Örökké élnek... És Cardan még náluk is lenyűgözőbb, a haja hollószárnyhoz hasonló, szivárványszínekben pompázik, az arccsontja olyan élesen kiugrik, hogy bármelyik lány szívét kivághatná a segítségével. Őt gyűlölöm legjobban. Annyira gyűlölöm, hogy néha még levegőt venni is elfelejtek, amikor nézem."
"...egy dologról fogalmuk sincsen: igen, megrémítenek, de azóta félek, hogy idekerültem. A szüleim gyilkosa nevelt fel, szörnyetegek között. Együtt élek ezzel a félelemmel, beleivódott a csontjaimba. Csak épp ügyet sem vetek rá."
"– Elrothad – felelem. – Ahogyan mi is el fogunk. Igazuk van. Tényleg mi vagyunk a Féreg-kör. Halandók vagyunk. Nem áll rendelkezésünkre az örökkévalóság kivárni, hogy végre megengedjék, hadd csináljuk azt, amit mi akarunk."
"Az első nagykirálynő, Mab koronát kovácsoltatott magának. A legendák szerint a kovács a Grimsen névre hallgatott, és bármit elkészített fémből: trillázó madarakat, nyakra csúszó láncokat, a mindig célba érő ikerkardokat, a Szívszaggatót és a Szívhezszólót. Mab királynő koronáját varázslatos módon úgy készítette, hogy az csak egyik vérrokonról a másikra szállhat, töretlen vérvonallal. A koronával együtt jár az összes előző tulajdonos vazallusának esküje is. Bár az uralkodó alattvalói minden koronázásnál összegyűlnek és megújítják esküjüket, a valódi hatalom minden körülmények között a koronáé."
"– Nem halunk meg, viszont egy idő után beleununk az életbe..."
"Tudod te, milyen nehéz folyton lehajtott fejjel járni? Lenyelni az összes sértést, elviselni a nyílt fenyegetést?"
"Mindig van mit veszteni."
"– Azt hittem, az lesz a legjobb, ha jól viselkedem, és betartom a szabályokat – folytatom. – De elegem van abból, hogy gyenge vagyok. Elegem van abból, hogy jó vagyok. Ideje másvalakivé válnom."
"Elmondom, miért nem szeretem ezeket a történeteket: rávilágítanak, mennyire törékeny vagyok. Nem számít, mennyire elővigyázatosan viselkedem, végül úgyis hibázni fogok. Törékeny vagyok. Halandó.
Ezt gyűlölöm a leginkább.
Még ha valami csoda folytán föléjük is kerekednék, sosem fogok közéjük tartozni."
"A szemében Tündérfölde végtelen idegensége csillan."
"– Soha? A soha éppolyan, mint az örökké… túl nagy szó ahhoz, hogy a halandók is értsék."
"Egyenesen hazafelé tartok, hogy megfürödjek és lefeküdjek egy olyan világban, ami nem az enyém, és soha nem is lesz az."
"– Madoc olyan büszke lenne. A kislánya emlékszik minden egyes szóra, amit tanított neki – jegyzi meg. – Hevesen hadakozik a románc rémisztő lehetősége ellen."
"A büszkeségem lesz egyszer a vesztem."
"– Oldd meg a problémáitokat! – jelenti ki. – Cardan hercegé a hatalom. Ellene nem nyerhetsz. Nem számít, milyen bátor, agyafúrt vagy akár kegyetlen vagy, Jude. Vess véget ennek az egésznek, mielőtt bajod esik!"
"...Cardan már vár rám, amikor levonulok a csatamezőről. Hirtelen megrémít a magassága, a koronaként viselt arrogáns mosoly. Még rongyokban is hercegnek tűnne."
"– Tudod te, mit jelent a halandó szó? Azt, hogy halni születtél. Ez vagy te, ez határoz meg… a halál. Mégis itt állsz előttem, és elhatároztad, hogy szembeszegülsz velem, pedig belülről rohadsz, te romlott, bomlasztó, halandó lény. Mondd csak, miért van ez így? Tényleg azt hiszed, hogy győzhetsz ellenem? Hogy megnyerheted a csatát Tündérfölde hercege ellen?"
"– Csak mert megszégyeníthetsz, azt hiszed, irányíthatsz is? – nézek egyenesen a fekete szempárba. – Ostoba vagy. Amióta együtt tanulunk, elkövetsz mindent, hogy kevesebbnek érezzem magam. És hogy kedvezzek az önérzetednek, kevesebbként is viselkedtem. Meghúztam magam, lehajtott fejjel jártam. De ez sem volt elég, nem hagytál békén Tarynt és engem. Úgyhogy most elég! Ezentúl szembeszállok veled. Folyton azt hangoztatod, hogy én egyszerű halandó vagyok, te pedig Tündérfölde hercege. Hát akkor vésd az eszedbe, hogy ez azt jelenti, nekem nincs vesztenivalóm, neked viszont annál több. Lehet, hogy végül nyerni fogsz, elvarázsolhatsz, fájdalmat okozhatsz, megszégyeníthetsz, de minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy megfosszalak mindentől, amitől csak tudlak. Abban biztos lehetsz, hogy ez csupán ízelítő volt, ennél sokkal többre is képes vagyok – vágom a fejéhez a saját szavait."
"– ...Senki sem dühíti úgy, mint te."
"– Az egyetlen értékünk az életünk, ezt az egy érmét kaptuk. És arra költjük, amire akarjuk."
"– Halálra unom magam! – nyavalyog Valerian. – A jövendőmondás a vén boszorkák meg az aprónép dolga. Ennél magasztosabb dolgokról kellene tanulnunk. Ha már egész éjjel a hátamon kell feküdnöm, legalább a szerelem művészetére tanítana valaki!
Néhányan felnevetnek.
– Legyen hát – enged Noggle. – Milyen esemény jelzi előre a szerelmi sikereket?
– Az, ha egy lány leveszi a ruháját – vágja rá Valerian, amit még nagyobb hahota fogad."
"Könnyek és takony csorog az arcomon, de csak fetrengek a földön, és köpködöm az édes, húsos gyümölcsöt. Fogalmam sincs, miért sírok.
– Elég legyen! – parancsolja Cardan.
Különös, vad kifejezés ül az arcán, az állkapcsánál ugrál az egyik izom."
"Felpillantok Cardanra, és hirtelen úgy érzem, valami nem stimmel. A szemében düh csillan, ám vágy és talán szégyenérzet is. Egy pillanattal később pislog, és csupán a szokásos, hűvös arroganciája marad."
"– Elvesszük, amit akarunk, valóra váltjuk minden egyes borzalmas gondolatunkat. A rémes viselkedés biztonságot nyújt."
"– Amikor kiderítem, kit védelmezel – fordul felém ismét Madoc –, azt is megbánják, hogy valaha levegőt vettek."
"Azon morfondírozom, mi történne, ha kimondanám: Nicasia megszégyenített. Valerian az életemre tört. Mindezt azért tették, hogy lenyűgözzék Cardan herceget, aki gyűlöl. Félek tőlük. Jobban félek
tőlük, mint tőled, pedig te halálra rémítesz. Állítsd le őket! Érd el, hogy hagyjanak békén!
Azonban nem mondom ki. Madoc dühe végtelen. Láttam anyám vérében a konyhapadlón. Ha egyszer előtör, semmi sem fékezheti meg."
"Végül is van előnye annak, ha pillantásra sem méltatják az embert."
"Életem több mint felét pánikrohamokkal küszködve töltöttem."
"Egyedül Tündérföldén kevésbé gyanús, ha egy hatalmas varangy hátán érkezik meg valahova az ember."
"Tényleg elég eszesnek hittem magam ahhoz, hogy kém legyek Tündérföldén?"
"– Apánk már idős volt, a magja gyenge, amikor megfogantál. Ezért vagy te magad is ilyen gyenge. – Balekin az öccse tarkójára teszi a kezét. A mozdulat mintha testvéri szeretetről árulkodna, ám Cardan összerezzen, másképpen tartja magát. Ekkor rádöbbenek, hogy Balekin lefelé nyomja, a földhöz szegezi őt. – Vedd le az ingedet, és fogadd méltósággal a büntetésedet!
Cardan levetkőzik, a bőre sápadt, mint a hold, a hátán elhalványult sebek rajzolódnak.
Összerándul a gyomrom. Meg fogják verni.
Elégtételt kellene éreznem, hogy így láthatom Cardant. Örülnöm kellene, hogy szar az élete, talán még az enyémnél is rosszabb, pedig Tündérfölde hercege, elviselhetetlen szemétláda és valószínűleg örökké fog élni. Ha valaki azt mondta volna, hogy esélyem nyílik így látni őt, azt hittem volna, egyetlen dolgot kell majd elfojtanom, és az az örömujjongás.
Azonban észreveszem, hogy a dacos arckifejezés alatt félelem lapul. Tudom, milyen okostojásként szájalni csakis és kizárólag azért, hogy ne látszódjon, mennyire rettegsz."
"– Nem vagyok gyilkos – jelenti ki Cardan.
Meglepődöm. Nem hittem volna, hogy ilyesmire büszke lenne."
"Végignézek minden egyes ütést, minden egyes rezzenést. Mást nem igazán tehetek. Lehunyhatom a szemem, ám a hangok éppolyan borzalmasak. A legrosszabb az egészben a Cardan arcán ülő üres kifejezés, a szeme fakó, fénytelen.
Úgy tűnik, Balekin nevelésétől vált ilyen kegyetlenné. Így nőtt fel, minden fortélyát elleshette, a saját bőrén érezte. Bármilyen borzalmas legyen is Cardan jelenleg, őszinte félelemmel tölt el, hogy mivé válhat később."
"– A méreg a gyávák fegyvere, de ettől még igen hatásos."
"– ...Az etikett rengeteg elvárása sok időt vesz igénybe."
"Szeretném azt hinni, hogy bár tegnap elhódítottak és majdnem meggyilkoltak az iskolában, ma képes leszek mindezen túllépni. Jól vagyok.
De ha nem tudok nevetni, akkor talán mégsem vagyok annyira jól."
"– Ő a kovakő, te a gyújtós..."
"A hercegnőkkel mindig rossz dolgok történnek."
"– Tragédiák gyermekei vagyunk."
"– A legenda szerint a korona nem kerülhet olyasvalaki fejére, aki nem Mab leszármazottja, de az is igaz, hogy Mab vérvonala igencsak szerteágazó. Ha két leszármazott próbálja meg elbitorolni a koronát, sikerrel járhatnak. De a lázadás legveszélyesebb része az, hogy a koronát megátkozták. Viselőjének a meggyilkolása a haláláért felelős személy vesztét okozza."
"– Szerintem, ha valakinek a szobájában, sőt az ágyában alszol, az több mint csókolózás."
"Mély levegőt veszek, és eszembe idézem a legfontosabbat: nem kaphatnak el.
Csótány szerint ez egy kém valódi feladata. Az információ másodlagos. A legfontosabb az, hogy ne fogjanak el."
"...nem a szokásos, gúnyos vigyor ül az arcán. Nem úgy tűnik, mint egy történet gonosz ellenlábasa. Inkább egy halhatatlan fiúnak tűnik, aki sétára indult a barátjával a holdfényben."
"Mi lenne, ha nem aggódnék a halál miatt, a fájdalom miatt, semmi miatt? Mi lenne, ha nem próbálnék idetartozni? Ahelyett, hogy én rettegek, féljenek inkább ők tőlem."
"Az álmaim nehezen lehettek volna borzalmasabbak a valóságnál."
"Ha jobbá nem válhatok náluk, hát ezerszer rosszabb leszek."
"– Megátkozlak! – vág közbe Valérián suttogva. – Megátkozlak. Háromszor is megátkozlak. Meggyilkoltál, tapadjon hát örökké vér a kezedhez! Kísérjen utadon a halál!"
"– Tán sok az ellenséged?
...
– Nem sok – felelem, és eszembe jut Cardan lusta, gyűlölettel teli pillantása az útvesztő fáklyáinak fényében. – De megérik a pénzüket."
"– Nem vagyok jó lélek – folytatja Madoc –, de tartozom neked, és megfogadtam, hogy minden tőlem telhetőt megteszek érted."
"Úgy hírlik, a tündérmuzsikának lehetetlen ellenállni, de azért ez nem teljesen így van. Megállni nem tud az ember, ha egyszer rákezdett, amíg tart a zene, táncolni kell."
"...Cardan valójában hatalmas szívességet tett, amikor lekért Locke-tól.
Keze lejjebb csúszik a derekamon, mire összehúzom a szemem.
– Te tényleg gyűlölsz engem – jegyzi meg egyre szélesedő mosollyal.
– Majdnem annyira, mint te engem – vágok vissza a nevemmel teli papírlapra gondolva."
"Bizonyos lények szeretnek meztelenkedni, ehhez már hozzászoktam Tündérföldén, de a királyi családban ez igencsak meglepő."
"Mindig is tudtam, hogy mi ő, győzködöm magamat. Láttam a sapkájára száradt vérfoltokat. Ha elfelejtettem, hát nagyon ostoba vagyok."
"Legalább Oak nem úgy nő fel, ahogy én, őt nem kíséri már a kezdetektől halál."
"Cardan. Az egyetlen, aki jog szerint megkoronázhatja Balekint. A Smilax nemzetség másik életben maradt tagja. Nyilván egész Tündérfölde őt keresi, ő pedig itt császkál egy könnyű, ezüstrókás maszkban, ami csak félig fedi a fejét, és részeg zavarodottsággal pislog rám kissé bizonytalanul állva a lábán."
"Nem eshetek szét. Most nem borulhatok ki, Cardan itt van mögöttem."
"Aggasztó így látni Cardant, mintha benne is érzelmek kavarognának."
"Cardan eszes, de nem a tisztességes fajtából. Aggaszt, hogy ennyire emlékeztet rám, már ami a hazugságra való hajlamát illeti."
"– Jude? – szólal meg a falnak nyomódva.
Óvatosan ejti ki a nevemet, mintha nagyon ügyelne, hogy tisztán és érthetően beszéljen. Azt hiszem, még sosem szólított a nevemen.
– Csodálkozol? – érdeklődöm, és széles vigyor terül el az arcomon. Tündérfölde legfontosabb embere, az esküdt ellenségem végre a karmaim között. Nem hittem, hogy ilyen jó érzés lesz. – Nem kellene."
"– ...Bármennyire is hihetetlen, most te vagy a legfontosabb egész Tündérföldén. Akinek a markában vagy, azé a hatalom. És feltett szándékom ezt a hatalmat magamhoz ragadni."
"Mosolyra húzódik az ajkam, ezt leszámítva viszont kifejezéstelen arccal nézek rá, éppolyan kegyetlenül és ridegen, mint ahogy a rémálmaimban megjelenő személy. Csak most döbbenek rá, kit másolok, kinek az arca rémített meg annyira, hogy magamra akarom varázsolni.
Az övé.
Rosszul vagyok, olyan hevesen zakatol a szívem."
"Gyűlölöm az érzést, ami úrrá lesz rajtam a közelében, az irracionális pánikot, amikor a bőréhez érek."
"Cardan ruhái félrecsúsztak, nem csoda, hiszen asztal alatt mászott, elfogták és megkötözték. Hírhedt farka kibukkan a fehér ing alól. Vékony, szinte szőrtelen, a végén fekete szőrpamacs díszeleg. Egyik remegő ívet írja le a másik után, ide-oda kígyózik, meghazudtolva hűvös arckifejezését, hiszen egyértelműen jelzi, hogy a gazdája bizonytalan és fél.
Már értem, miért rejti el mindig."
"– Még a Tündérkirálynak sem tetszik, ha a fia az asszonya ágyába bújik.
Miért is lep meg, hogy Tündérfölde királyi udvara romlott és undorító? Eddig is tisztában voltam vele, ahogyan azt is tudtam, hogy Madoc borzalmas dolgokat művel azokkal, akiket szeret.
Hogy Dain sosem volt kedves. Rávett, hogy szúrjam magam tenyéren. Azért fogadott a szárnyai alá, mert hasznos voltam a számára, semmi több nem állt a háttérben.
Tündérfölde gyönyörű, de olyan, mint egy aranyszarvas teteme, a bőr alatt férgek rágják a húsát, bármelyik pillanatban szétrobbanhat."
"Hogyan süllyedhetnék a tündéreknél is mélyebbre?"
"– Cardan herceg az én foglyom – ... – Én döntöm el, mi lesz a sorsa."
"– A foglyok, akár a damaszkuszi szilvák. Minél tovább tartogatod, annál kevésbé értékesek. Idővel megromlanak."
"Cardan könyve, az Aliz Csodaországban az éjjeliszekrényemen hever. Újabb pánikhullám söpör végig rajtam. Ki kell találnom, hogyan fordítsam előnyömre, hogy elfogtam Tündérfölde hercegét."
"Magamban érzem az árulás éles pengéjét."
"– Szóval megkérte a kezedet – szólalok meg ismét. – Miközben a királyi családot lemészárolták. Milyen romantikus!"
"Ismét gyereknek érzem magam, szerencsétlen kiskölyöknek a halál otthonában."
"A székhez kötözött Cardanra gondolok, hátha az felvidít. Aztán eszembe jut, hogyan nézett rám hollófekete haja mögül, milyen ívben kunkorodott részeges mosolyra húzódó ajka, és a legkevésbé sem érzem magam jobban.
Kimerültem, és úgy érzem, teljes és tökéletes győzelmet arattak fölöttem.
Gyűlölöm Tarynt. Gyűlölöm Madocot. Gyűlölöm Locke-ot. Gyűlölöm Cardant. Mindenkit gyűlölök. Csak nem eléggé."
"– Mi érhet meg ennyi halált?"
"Madoc szörnyeteg, így hát bármilyen mocskos dologra is vágyom, nem fog ítélkezni. Legalábbis nem nagyon."
"Balekin megpróbálta kikényszeríteni a megkoronázását, és mindenki meghalt.
Kivéve Cardant. Alig maradt már bábu a táblán."
"Vivi iszonyatosan dühös volt, amikor Tarynnel a keblünkre öleltük Tündérföldét, és elkezdtük jól érezni magunkat. A fejünket virágkorona díszítette, és íjakat lődöztünk az ég felé. Kandírozott ibolyát ettünk, és farönkökön hajtottuk álomra a fejünket. Gyerekek voltunk. A gyerekek képesek egész nap nevetni, majd este mégis álomba sírni magukat."
"Azt hittem, Cardan herceg Tündérfölde legértékesebb tündére. Mekkorát tévedtem!"
"A hatalomvágy különös dolog. Lázként kapja el az embert, és nem könnyű kigyógyulni belőle."
"Csak be akartam illeszkedni Tündérföldén."
"Nem vagyok szörnyeteg, mondtam neki, amikor kijelentettem, hogy sosem bántanám Oakot. De talán mégis arra születtem, hogy szörnyeteggé váljak."
"Talán még a sírba is ezzel a mosollyal száll majd."
"Hozzászoktam, hogy féljek tőle..."
"Gyakorlatilag képtelen vagyok Cardant összetört szívvel magam elé képzelni."
"– ...Lehet, hogy szemétkedek, de egy erényem azért van, nem vagyok gyilkos. Meg akartalak ijeszteni, de holtan látni sosem. Nem kívánom senki halálát."
"– ...Neked nem kell folyton dühösnek lenned, mert ha nem vagy az, akkor belezuhansz a félelem feneketlen kútjába."
"– Leginkább azért gyűlöllek, mert gondolok rád. Méghozzá gyakran. Undorító, és képtelen vagyok megállni."
"Észvesztő érzés, hogy ilyen hatalommal bírok valaki fölött. Hogy ilyen hatalommal bírok Cardan fölött, pedig azt hittem, ő senki iránt nem érez semmit.
– Tényleg akarsz engem – állapítom meg, elég közel ahhoz, hogy érezzem, ahogy meleg lélegzete elakad. – És gyűlölöd az érzést.
Megmozdítom a kést, inkább a nyakához érintem. Nem úgy tűnik, mintha megrémíteném, hiába ez a cél.
Az már sokkal inkább megijeszti, amikor az ajkához érintem a sajátomat."
"Durván megcsókol, mintha kétségbeesetten a magáévá akarna tenni, ujjait a hajamba fúrja. Az ajkunk összeér, foggal, nyelvvel kínozzuk a másikat. Mellbevágó hirtelenséggel önt el a vágy. Olyan, mintha harcolnánk, csak itt az a cél, hogy egymás bőrébe bújjunk.
Elfog a rémület. Miféle őrült bosszú az, hogy a hirtelen jött érzelmi változására játszom? Sőt, ami még ennél is rosszabb, élvezem, ami történik. Szeretek vele csókolózni, ismerős félelem bizserget, tudom, hogy épp büntetem, hogy akar engem."
"– Nem akarom Balekin fejére tenni a koronát, hogy aztán elveszítsem a sajátomat."
"– Mi lenne, ha ellopnánk a koronát Tündérfölde összes királyának és királynőjének az orra elől?
Bomba elvigyorodik, felfelé kunkorodik a szája széle.
– Azt mondd, mit robbanthatok fel!"
"Cardan átvág a szobán, egyenesen felém tart, és fogalmam sincs, mit fog tenni. Ha megcsókol, valószínűleg felperzsel az a mohó, szégyenteljes vágy, ami az első alkalommal is elkapott."
"Milyen különös, hogy itt van, durva szöveten hajtja álomra a fejét, napokig ugyanazt a ruhát viseli, kenyeret és sajtot eszik, mégsem panaszkodik egy árva szóval sem. Mintha jobban érezné magát a kémek és orgyilkosok fészkében, mint a saját pompás ágyában."
"Már mindenemet elígértem, most már csak a korona nevében ígérgethetek."
"– Téged is elbűvöltelek, nem igaz?
A szemét forgatja.
– Ne számíts rá, hogy másoknak is ilyen pocsék az ízlése."
"– Pontosan – feleli Cardan, majd felemeli a kezét, és egyik ujjával végigsimít a fülemen.
Az íve érdekli, döbbenek rá. Megborzongok, lehunyom a szemem a forró hullámban rám toluló szégyentől. Tovább beszél, ám úgy tűnik, neki is feltűnt, mit csinál, mert elkapja a kezét. Most már mindketten szégyelljük magunkat."
"– Bármit hallott is Cardan hercegről, jobb király lenne belőle, mint a bátyjából.
Ez legalább nem hazugság."
"– Aki a királyt irányítja, azé a birodalom – jelentem ki. – Te is pontosan tudod, hogy ha Madoc régenssé válik, Tündérfölde folyamatosan háborúzni fog."
"Cardan kinyújtja a kezét, és mivel Tündérföldén nőttem fel, nem sikkantok fel ijedtemben, amikor az ajtó szeme kinyílik.
— Hercegem – üdvözli Cardant.
— Ajtóm – feleli Cardan.
A mosolyából szeretet, az ismerősség melege árad. Bizarr, hogy a szokásos, ellenszenves bűverejét most nem gonoszságra használja."
"Kénytelen vagyok kegyetlenül őszintének lenni saját magamhoz. Hiába rossz ötlet, hiába borzalmas alak, jó móka Cardannal időzni. Örülnöm kellene, amiért nem fog majd számítani ez az egész."
"Hogyan kell magamat megszerettetni másokkal, hogyan vegyem őket rá, hogy mellém álljanak, engem támogassanak? Ez idegen terep számomra."
"Cardan úgy mosolyog, mintha valóban az a gonosz lélek lenne, akinek mindig is hittem."
"Megkaparintotta Locke-ot, én viszont egy herceggel érkeztem."
"Mellbevágó a felismerés: ha folyamatos félelemben él az ember, és mindig ott ólálkodik körülötte a veszély, akkor újabb veszély esetén nem nehéz úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Én ezzel eddig is tisztában voltam, ám nem hittem, hogy pont Cardanban lelek sorstársra."
"– Apám, az vagyok, akivé te neveltél. Mégiscsak a te lányoddá váltam."
"– Megkoronázlak – szólal meg Oak bizonytalan gyerekhangon. – Királlyá. Tündérfölde nagykirályává."
"– Megvan a beceneved – suttogja.
Észre sem vettem, hogy bejött, még mindig zárva az ajtó.
– Na és mi az? – kérdezem.
Sosem éreztem még magamat ilyen fáradtnak, és pontosan tudom, hogy a következő hét évben szemhunyásnyi nyugalmam sem lesz.
Arra számítok, hogy a Hazug nevet adják nekem. Huncutul rám vigyorog, a mosolya titokzatos.
– Na vajon mi? A Királynő."
"Meghoztam egy döntést, és most együtt kell élnem azzal, amit tettem.
Hazudtam, elárultam másokat, és győzelmet arattam. Bár gratulált volna valaki!"
"Fekete haja dús fekete fürtökben keretezi az arcát. Az árnyékok kiemelik éles járomcsontját, hosszú szempilláját, arcának kegyetlen szépségét.
Megrémít, hogy mennyire Tündérfölde urának tűnik.
Megrémít, hogy legszívesebben térdre ereszkednék előtte, hogy gyűrűs kezével megérintse a homlokomat.
Mit tettem? Hosszú ideig benne bíztam a legkevésbé. És most kénytelen vagyok vele bajlódni, megadni magamat neki. Az esküje nem elég biztosíték, annál ő sokkal okosabb.
Mit műveltem?"
"Feláll a trónról.
– Gyere, ülj le!
A hangjában fenyegetés csendül. A virágzó ágak töviseket növesztettek, olyan sűrűn borítják a trónt, hogy alig látszanak a szirmok.
– Ezt akartad, nem igaz? – kérdezi. – Ezért áldoztál fel mindent. Hát tessék! A tiéd."
Látogatás a lehetetlen vidéken - Extra novella
"Ez a halandó lány kesztyűt viselt, és az éjszakai égboltot idéző hosszú estélyi ruhát. Közepes termetű volt, a haja a fűzfák vöröses-barna színében játszott. Arcvonásai finomak voltak, és olyasfajta kecsességgel mozgott, hogy az volt az ember érzése, alaposan ismeri a testét. Talán artista. Vagy katona.
Az őt a karjai között tartó nyúlánk tündérfiú hajkoronája borzas és fekete volt. Az arcát ezüst díszítette, a szemét fekete festék szegélyezte, és részegnek tűnt, csálén állt a koronája. A lány csúnyán nézett rá, és Kaye elmerengett, vajon hogyan
kerültek össze a táncparketten. Azt látta, hogy a fiú hogyan néz a lányra, de ettől csak még érthetetlenebbé vált az egész."
"– Az uralkodás olyan, mint a bor – emelte meg Cardan a kancsót. – Aki alaposan meghúzza az üveget, abból a legrosszabbat hozza ki, mégis mind meg akarjuk ízlelni.
– Még te is? – kíváncsiskodott Kaye.
Cardan elkapta a tekintetét, és az emelvény felé nézett. Kaye rádöbbent, hogy a lányt figyeli.
A halandó lányt.
– Én azt akarom – válaszolta –, hogy Dain sose kerüljön a trónra. Ha ez nem megy, akkor szeretném, ha a Termeszek udvara eskü nélkül vonulna ki innen. De hát én folyton olyasmit akarok, ami nem lehet az enyém."
"NA, KI A KIRÁLY?
Cardan nagykirály értetlenül pislogott az üzenet láttán, majd egy pillanattal később mosolykezdemény görbítette a szája sarkát.
– Én vagyok, nem igaz? – mondta ki hangosan, és oldalra tartotta a bögrét, hogy bort töltsenek bele. – A kérdés már csak az, milyen király legyek."
0 comments