Rachel Smythe Lore ​Olympus - Olümposzi história c. képregényének első kötete tavaly novemberben látott napvilágot a Ciceró kiadó gondozásában. Sajnos a hosszú értékelésem akkor elmaradt, ám most, a 2. kötet megjelenése kapcsán újraolvastam az első "felvonást" is, s egyben jelentkezem az értékelésemmel.

Az első kötet tavaly 3,5 csillagot érdemelt ki nálam, s legnagyobb fájdalmamra a történet "vége" hatalmas csalódást okozott... Most, hogy már tudtam, mire is számíthatok, az újraolvasás során már nem okozott számomra olyan durva melankóliát a történet kanyarulata, bár továbbra is tartom, hogy ez korántsem az a csodaszép szerelmi rege, amit vártam...

Azt sajnos már tavaly el kellett fogadnom, hogy ez a feldolgozás nem lesz a kedvencem, most azonban, hogy nincsenek magasröptű elvárásaim, s tudom, milyen mocskos dolgok kaptak helyet a képregényben, egészen kellemes olvasmánynak bizonyult - legalábbis a második kötetnek sikerült 4 csillagot bezsebelnie, ami egész jó jel...

Hádész és Perszephoné történetét "mindenki" ismeri... Bár általánosítani nem szabad, s biztos vagyok benne, hogy van olyan, aki még nem hallott kettejük történetéről, most még sem fogok belemenni az eredeti görög mitológia történetébe, így az alapanyag utánanézését rátok bízom. ;)

A modern világ minden pozitívuma és negatívuma megjelenik a lapokon, s bár az ötletet és a megvalósítást rendkívül egyedinek, merésznek és stílusosnak gondolom, mégis úgy vélem, talán nem ártott volna meghagyni az isteneket a saját idejükben és közegükben...

Perszephoné, a tavasz ifjú istennője az emberi síkon nevelkedett, ugyanis anyja, Démétér a széltől is óvni próbálta. Most, a fiatal, 19 éves lány felkerül az Olümposzra, ahol esetlenül próbál meg "túlélni". Mikor a lány Artemis oldalán egy buliba megy, az élete gyökeresen megváltozik, bár azt kell mondjam, hogy az élete már akkor egy olyan útra terelődött, mikor beköltözött Artemis házába...

Kettejük párosa mellett szemtanúi lehetünk azonban különböző mellékszálaknak is, ám a konfliktusok legjava és a figyelem rájuk irányul.

Kétségtelen, hogy számomra a képregény legnagyobb erősségét és báját Smythe egyedi és gyönyörű stílusa adja. Mind a karakterek, mind a színhasználat, az egy-egy istenhez és mitológiai lényhez társított szín és az abban való ábrázolás rendkívül erős, s véleményem szerint ez a nem mindennapi ábrázolásmód és kreatív vizuális orgia az egyik oka annak, hogy a képregény ekkora sikereket ért el. Bár természetesen a képi világ az minden esetben erősen egyéni ízlés kérdése, s sok helyről hallottam vissza, hogy valakit pont ez riasztott el a történettől, a legtöbb visszajelzés engem igazol.

Magát az alapötletet zseniálisnak tartom. Semmi gond nincs azzal, hogy a mitológia hőseit a modern korba helyezi az írónő, s annak rendje és módja szerint változnia kell a környezetnek, a tulajdonságoknak és szokásoknak is, azzal azonban már nem értek egyet, hogy némely szál ennyire megváltozzon.

Azt hiszem, Apollón az a személy, akit minden ép eszű ember szeretne kivéreztetni a képregényben, ám én ennél is tovább megyek... Ebben az egész incidensben hibás maga Artemisz is, akinek pontosan tudnia kellett volna, milyen jellem is a bátyja, s nem lett volna szabad beengedni őt a házába, avagy figyelnie kellett volna arra, hogy ifjú pártfogoltja ne maradjon egyedül, kiszolgáltatott helyzetben. Artemisz felelősségre vonása is egy olyan feladat, ami véleményem szerint a levegőben lóg, s kíváncsian várom, mi történik, ha megtudja, mit csinált a bátyja...

Sajnos azonban Apollón és Artemiszen kívül hibásnak érzem magát Perszephonét is, aki - bocsánat a kifejezésért, de - egy valódi idióta és naiva képében került megalkotásra ebben a képregényben...

Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de Perszephonénak nincs sem ereje, sem bátorsága ahhoz, hogy ellenálljon, s inkább enged Apollónak, majd néhány pillanattal később rájön, hogy ő ezt mégsem szeretné és bezárkózik... Aki nem szeretné az erőszakot, az minden erejével ellenáll és harcol a saját tisztaságáért! Bárki, akit megerőszakolnak, avagy éppen arra készülnek, az minden erejével ellenáll a támadónak, s főhősnőnk olyannyira mulya ebben a helyzetben, hogy legszívesebben hagytam volna a francba a tovább olvasást, annyira felidegesített...
Artemisz háza azon a bizonyos éjszakán korántsem üres, ha Perszephoné akarta volna, kiabálhatott volna, segítséget hívhatott volna, hisz megmenekülésére a lehetőség fennállt!!!

Kerek perec kimondom, hisz ez az igazság, Perszephoné nagyon sok jelenetben, de leginkább a történet elején egy komplett idiótaként van ábrázolva, ami eredeti mitológiai alakjától a lehető legtávolabb áll és olyan emberként, akinek az egyik legkedvesebb istennőjéről van szó, mélységesen felháborít ez az ábrázolás. 

A másik negatívum, amit még ki kell emelnem, hogy a történet végtelenül lassan halad, s bár természetesen olvasható az interneten a folytatás, az sokak számára nem opció, s mire ilyen ütemben, ilyen lassan érkeznek a kézzel fogható, papír kötetek - amiknek nem mellesleg az ára is az egekben van... -, soha nem fogunk végezni...

Ezek mellett a negatívumok mellett a képregény számos pozitívummal is rendelkezik, mint például a fentebb említett látványvilág, ami engem teljesen rabul ejtett, s magasan öt csillagos értékelés jár érte!

De pozitívum emellett Hádész, valamint Héra karaktere is, akik ketten megmentették számomra a történetet a teljes pusztulástól.

Az Alvilág Ura nagyjából megőrizte eredeti formáját, bár kapott egy kissé züllött, szeretőt tartó, modern kori "figurát", ami az "idióta Perszephoné" mellett igazi kuriózumnak számít. Hádészhoz azonban illik ez a romlottabb viselkedés, bár azt meg kell említenem, hogy néhány jelenetben ő is igazi idiótaként került ábrázolásra, amit nem értek ebben a mai világban: miért kell minden férfi karaktert töketleníteni??? Néha maga Zeusz és Poszeidón is igazi kretén, s talán egyedül Héra az, aki megőrizte eredeti jellemvonásait. Eredeti, mert Héra korántsem olyan gonosz, mint a legtöbbek által oly jól ismert görög mítoszokban ábrázolt alakja, ő ennél sokkal összetettebb jellem, aki számos pozitív tulajdonsággal rendelkezik. Ilyen például az anyaszerep, a nők és a gyermekek, valamint a család védelme, a női lelki és testi épség megóvása...

Mint ahogy lenni szokott, a történet tele van konfliktussal, rejtett problémával, áskálódással és rosszakarókkal, s akkor arról még nem is beszéltem, hogy bár biztosan mélyen sérült főhősnőnk lelke, látszólag mégis túl könnyen túltette magát a szexuális erőszakon, amit mintha máris elfelejtett volna, pedig a nyakamat tenném rá, hogy ez nem így van... Azt hiszem Perszephonénak ideje lenne beszélgetnie valakivel, megnyílni, egy picit megkomolyodni, megérezni a veszélyt és nem ennyire naivan élni az életet, ám ezekért elsősorban Démétér a hibás, aki a széltől is óvta a lányát, majd kieresztette a farkasok világába, s most egy 19 éves lány azt hiszi, semmi veszély sem fenyegeti...

A Lore Olympus bár korántsem tökéletes, mégis merészen egyedi, újító alkotás, amit leginkább azoknak ajánlok nyugodt szívvel, akik szeretnének elveszni egy picit a görög mitológiában, de az eredeti történetek annyira nem hívogatják... Emellett a görög mitológia rajongóinak csak abban az esetben ajánlom, ha tudnak elvonatkoztatni, s teljesen más történetnek látni a leírtakat, ami nem meggyalázza az eredetit, csupán a mai fiatalság számára készült és szeretné megmutatni, milyen csodás mélységeket is rejt a görög istenek világa!