Irene Adler Sherlock, Lupin és én c. könyvsorozatának kilencedik kötete a Rókavadászat​ gyilkossággal Devonshire gyönyörű vidékére kalauzol el bennünket, ahol szemtanúi lehetünk egy kegyetlen gyilkosságnak és egy, a régmúlt homályába vesző titoknak, mely a zseniális elmével megáldott Sherlock Holmes nyomozásának köszönhetően napvilágra kerül... 

Az írók India és Egyiptom után Anglia gyönyörű, csendes és meghitt vidéki tájairól rántják le a leplet, és a vidék magánya, valamint bája az Austen regényeiben már oly megszokott helyszíneket elevenítik fel képzeletünkben... :3


Devonshire
1872 tele

A regény egy vérfagyasztó gyilkossággal veszi kezdetét, melyet az éjszaka leple alatt követnek el a Temze partján... Irene, Sherlock és Arsène a Times aznapi számából értesül a gyilkosságról, ami felkelti Sherlock figyelmét... Az áldozat Dr. Timothy Beresford, egy köztiszteletben álló orvos és a Scotland Yard természetesen ebben az esetben is a sötétben tapogatózik... ^^ A trió azonban nem folytathat nyomozást a doktor halála ügyében, ugyanis Irene és Leopold Alder vidékre utazik... Sherlock és Lupin megígéri, hogy a lány távollétében nem bonyolódnak bele semmiféle nyomozásba, és nem hagyják ki barátnőjüket az izgalmas kalandokból...
Sherlock és Lupin ugyanolyan búskomor, amiért Irene egy teljes hétre elutazik, mint maga a lány, aki nem szívesen hagyja maga mögött barátait... Irene búcsúzóul egy-egy könyvet kap ajándékba a barátaitól, akik a pályaudvaron esnek egymásnak bizonyos féltékenységi okokból... :3

Irene és édesapja Nelson úr kíséretében utazik Hemyock-ba, ahol Leopold Adler régi barátjának, Clarence Ralston úrnak a vendégszeretetét élvezik, aki másnap grandiózus rókavadászatra hívja öreg barátját... A rókavadászatot Ashfield Hall ura, Lord Inglethorpe szervezi, kinek arcán a krími háború szörnyű sebhelyeket ejtett... 


Irene női mivoltja végett nem vehet részt a vadászaton, ám szerencsére a lánynak nincs is ínyére az efféle szabadidőtöltés... Ralston úr lovászai ellenben felnyergelnek számára egy gyönyörű lovat, és a lány életében először lovagolni indul - természetesen a női nyereg megtagadásával, férfiként ülve meg a lovat... Míg Irene igyekszik Gladys nyergében maradni, a rókavadászat kezdetét veszi, amit távolról a lánynak is sikerül meglesni. A vadászat közben azonban Irene különös dolgokra lesz figyelmes, mint pl. egy fának kikötözött, magányos ló, vagy egy őrülten száguldó szekér, amit kocsisa úgy hajt, mintha maga az ördög üldözné... A szekér lesodorja a tájat szemlélő Irene-t a nyeregből, aki leesik lováról és csúnyán megüti magát. Miután Irene feltornázza magát az esésből, megállapítja, hogy a szekér nem csupán hatalmas porfelhőt hagyott maga után, hanem egy N. N. monogrammal ellátott cigarettatálcát is... 

Az Ashfield Hall-ban tartott bálon Irene megismerkedik Lord Inglethorpe-pal, majd másnap kirándulást tesz édesapjával a környéken, ahol a Fakó ló kocsmában megtudja, hogy a kocsmáros egyik vendége, egy bizonyos Nathaniel Neele nyomtalanul eltűnt... Irene - női megérzéseire hallgatva - érzi, hogy Hemyock-ban különös események történnek és levelet küld igaz barátainak Londonba... 
Sherlock és Lupin pedig természetesen válaszol a hívásra...

A három jó barát megrészegülve az újabb kalandtól, boldogan veti bele magát a nyomozásba, ám amikor a Boszorkánykút mélyén megtalálják az eltűnt Nathaniel Neele holttestét, főhőseink megállapítják, hogy sokkalta komolyabb és veszélyesebb üggyel állnak szemben, mint azt elsőre gondolták... Egy gyilkosság pedig sohasem gyerekjáték, amiről a rendőrségnek is tudnia kell!  

Értékelés: 5/5 róka

Idézetek

"Úgy vártam a márciust, mint a megváltót – úgy, ahogy a nálam jóval egyszerűbb gondolkodású lányok a vőlegényüket várják."

"...1872 tele úgy font körbe, mint egy pókháló, és a véget érni nem akaró sötét, ködös napok egészen elvették az életkedvemet."

"...ott volt Horatio Nelson, a főkomornyikunk – bár oly sok titkon osztoztunk, hogy talán helyesebb úgy neveznem: családon belüli cinkostársam."

"Sokszor menekültem ide, hogy lejegyezzem a gondolataimat, amelyek úgy töltötték be a papírlapokat, mint a füstgomolyok a levegőt."

"Amikor elhúztam a függönyt és lenéztem a járdára, minden járókelőt valami sötét történet szereplőjének képzeltem. Ha egy férfi felnéz az egyik ablakra, nyilván tolvaj, aki a következő akciót készíti elő. Ha megérinti a kalapját, titkos üzenetet küld az utca túloldalán várakozó bűntársának. Ha egy lány kezéből kitépi az ernyőt a szél, csak azért van, hogy nyilvánosan hozzáérhessen a kedvese kezéhez, aki sietve felkapja az elrepült ernyőt. Ezekben a képzelgésekben nem volt nehéz felfedezni két barátom hatását: Sherlock Holmesét, aki a megfigyelőkészségemet fejlesztette, és Arsène Lupinét, aki arra tanított, hogyan lássak át az emberek ravaszkodásán."

"Itt kellene kezdenem ezt a történetet. Egy olyan bűnténnyel, amelynél nem voltam jelen, de – amint azt utóbb számos, nem kevésbé borzalmas tény bizonyította – nagyjából a következőképpen mehetett végbe."

"– FORDULJUNK VISSZA! VALLJUK BE, AMIT TETTÜNK! Valljuk be, és… és szabaduljunk meg ettől a rothadástól! Nem érzed körülöttünk? Ezt a bűzt?
– Az csak a Temze – felelte a másik nyugodtan.
– NEM! Mi vagyunk azok! Én vagyok az!..."

"– Az imént azt mondtad, hogy nem akarsz így élni többé – sziszegte dühösen, miközben lovaglóülésben a másik fölé helyezkedett. – Akkor hát legyen, ahogy akarod.
És belevágta a tőrt.
– Nem…
Újabb döfés.
– Élsz…
És egy harmadik.
– Többé!
Azután belelökte a folyóba."

"Sherlock bűvészeket megszégyenítő mozdulattal hajtotta négyrét a hangosan zizegő újságot. Jelentőségteljes pillantást vetett rám (volt ebben némi önelégültség, de megkönnyebbülés is, amiért ott ülök velük, és nemcsak hogy elviselem a hóbortjait, de egyenesen ragaszkodom hozzájuk), majd elmosolyodott."

"– Gyilkosság a Temze-parton – olvastam fennhangon.
Ez volt a vezető hír címe. – Dr. Timothy Beresfordot, a köztiszteletben álló fővárosi orvost ma hajnalban halva találták egy elhanyagolt folyóparti részen, a Jacob’s Island néven ismert környéken… – Leengedtem az újságot, és megjegyeztem: – Ha annyira köztiszteletben állt, mit keresett egy olyan rémes helyen, mint Jacob’s Island?
– Jól mondod – helyeselt Arsène. – A rendes doktor bácsik éjszaka otthon kucorognak a jó meleg lakásban."

"– És a rendőrség sötétben tapogatózik.
– Ezt amúgy is tudtuk – vigyorodott el Arsène, majd a merev tartással ülő Sherlockra nézett. – Ezért találod érdekesnek, Sherlock?"

"– Á, nem, dehogy – felelte Arsène. – Amíg Devonshire-ben leszel, a mi kis nyomozócsoportunk egyetlen megoldatlan bűnügybe sem ártja bele magát…
– Hm – mondtam erre. – Nem tudom, bízhatok-e ebben az ígéretben.
– Hát persze! – kiáltott fel Arsène. – Sőt: bíznod kell benne. És kérlek, ígérd meg, hogy te is így teszel, ha az utazásod során netán összetalálkoznál… mondjuk… a hírhedt hemyocki fojtogatóval…"

"– És – szólaltam meg – elárulnád, ezt mégis honnan tudod?
Arsène levette a lábát a fotel karfájáról, és úgy nézett rám, mint egy kisgyerek, akit rajtakaptak, hogy rossz fát tett a tűzre. Jól ismertem ezt az arckifejezését.
– Hogy mit tudok? – kérdezett vissza tettetett ártatlansággal.
– A falu nevét – feleltem. – Sosem említettem előttetek.
– Hajjaj – jegyezte meg Sherlock, aki már sejtette, mire megy ki a játék, és alig várta, hogy kiélvezze a jelenetet.
Arsène arca bíborvörös lett.
– Talán Horatio úr…?
– Ühüm…
– Vagy… – dadogta. – Á, nem! Megvan! A múltkor véletlenül pont felétek jártam, és összefutottam a házvezetőnővel, mi is a neve?
– Arsène! – kiáltottam fel. – Azt akarod mondani, hogy képes voltál Fowler kisasszonyt zaklatni, csak hogy megtudd, hová utazunk?
Sherlock kuncogott, de kénytelen volt sietve abbahagyni, mert Arsène ráförmedt:
– Hát te meg miért vagy olyan nagyra magaddal? Talán meséljek Irene-nak a postás egyenruhádról?
– Postás egyenruha? – hüledeztem. – Bocsáss meg, de mégis minek vettél fel postás egyenruhát?
Sherlocknak esze ágában sem volt válaszolni. Levette a lábát az asztalról, felállt, elnézést kért, amiért nem tud kikísérni a Victoria pályaudvarra, majd kilépett a kávéház ajtaján."

"– Az jutott eszembe, hogy ha a vidéken töltött napok mégsem olyan izgalmasak, mint mondják… és netán hiányozna egy kis borzongás…
Kék kabátja zsebébe nyúlt (ebben a ruhadarabban páváskodott egész télen), és egy könyvet húzott elő, majd felém nyújtotta.
– Gazember! – kiáltott fel ebben a pillanatban egy hang.
Mindketten megfordultunk, és nem kis meglepetésünkre Sherlock Holmes barátunkat láttuk feltűnni a peronon.
– Hát te meg mit keresel itt? – szólította meg Lupin.
– Ugyanazt, amit te! – felelte a közeledő Holmes.
Neki is könyv volt a kezében. Amikor Arsène ezt észrevette, igyekezett eldugni a magáét a zsebébe. – Mutasd csak!
– Azt mondtad, nem jössz ki! – vágott vissza Arsène.
– Te meg azt mondtad, ostobaság könyvet ajándékozni neki az útra – csattant fel Sherlock.
– Attól függ, milyen könyvet!
– Attól függ, mit mondasz!
Olyanok voltak, mint két vén, hosszú nyakú lúd, amint azon veszekednek, melyiküknek jusson több hely a szomorúfűz alatt. És amikor megértettem, mi történt, akaratlanul is kitört belőlem a nevetés.
– Fiúk! Fiúk! – kiáltottam el magam, és megállítottam őket. Beléjük karoltam, hogy ne tudjanak tovább hadonászni egymás orra előtt. A következő pillanatban azt éreztem, hogy mindketten átölelnek, és én is átöleltem mindkettőjüket, hátha így abbahagyják a civakodást. Az arcom egyik oldalát Sherlock orra súrolta, a másikat Arsène álla. Magamhoz szorítottam sovány, ideges hátukat, egyszerre próbáltam közelíteni és távol tartani őket.
– Úgy volt…
– Ő mondta, hogy…
– Minek kellett…
– Az én ötletem volt!
Még mindig nem ült el a vita.
– Fiúk – suttogtam ekkor. – Örülök, hogy mindketten kijöttetek a pályaudvarra elbúcsúzni tőlem. De nem örökre megyek el. Csak egy rövid kis vakáció lesz… és még csak nem is nekem, hanem apámnak.
A két fiú csak ekkor ébredt rá, milyen szoros közelségben vagyunk, ráadásul a londoni Victoria pályaudvar kellős közepén. Éreztem, hogy zavarukban szinte megdermednek.
– És főként annak örülök, hogy mindketten könyvet hoztatok nekem… – tettem hozzá, miközben elengedtem őket. Előbb Sherlockra, majd Arsène-re pillantottam, és így folytattam: – Csak azt remélem, hogy nem ugyanazt a könyvet!
– Nem hinném – mondta Sherlock.
– Kizárt dolog – tette hozzá Arsène.
A hátunk mögül vonatfütty hallatszott. És ezúttal egész biztosan Nelson úr hangját hallottam:
– Irene kisasszony! Irene kisasszony!
– Akkor megkaphatnám a könyveket? – kérdeztem két barátomról, akik olyan mereven álltak ott, mint a Buckingham-palota őrei.
Odaadták a könyveket (mind a kettőnek vörös bőrkötése volt), de mindketten lefelé fordították a fedőlapot.
Egymásra pillantottak.
Én fogtam a könyveket, gyorsan megnéztem a címüket, és elmosolyodtam.
– Na? – fordult felém Arsène. – Ugyanaz?
– Gazember! – vágta a fejéhez Sherlock.
– Nyugalom! Két különböző könyv – csitítottam őket. – Még szerencse, mert a vidék pokolian unalmas tud lenni!
– Igen, de… – kezdte Lupin.
– Csitt! Elég a veszekedésből – vágtam a szavába, és tettetett szigorral néztem rájuk. Olyan könnyű volt a szívem, mint egy tollpihe. – Mihez is kezdenék nélkületek? – Egymás után arcon csókoltam őket, aztán a kabátom alá rejtettem a könyveket.
Ezután sarkon fordultam. Az év eleje óta most először töltött el a boldogság, miközben végigszaladtam a vágány mellett, amerre Nelson úr dörgő hangját hallottam."

"– Ó, én csak… – kezdtem kissé zavartan. A barátaimtól kapott könyvek ott hevertek az ülésen egymás mellett. És a kettő közül az egyikről semmiképpen sem lehetett volna azt állítani, hogy korombeli lánynak való olvasmány."

"Gyorsan kézbe vettem a másik könyvet.
– A fehér ruhás nő, Wilkie Collinstól – mondtam. – Vidéken játszódó történet…
– Á – felelte apám. – Ez nagyszerű, pont illik az úti célunkhoz.
Jobbnak láttam, ha nem részletezem, valójában miről szól a regény."

"– Az elmúlt napokban nem találkoztál véletlenül Sherlock Holmes barátommal, aki… – Elhallgattam, nem tudtam, hogyan folytassam.
– Postásnak volt öltözve? – fejezte be helyettem a mondatot Nelson úr. Aztán a fejét rázta. – Nem, Irene kisasszony. Nem történt ilyesmi."

"Nelson úr minden udvariaskodást mellőzve felverte álmából. Amikor a kocsis hirtelen meglátta a fekete óriást, minden bizonnyal azt hitte, hogy egyenesen a pokolba került."

"– Az a helyzet, Clarence, hogy Geneviève… vagyis a feleségem… nagyon helytelenítette a rókavadászatot. Mindig is jellegzetesen angol barbárságnak tartotta."

"Ha valaki nem szokott hozzá a vidék csöndjéhez, könnyen érezheti úgy, hogy van benne valami titokzatosság. Pedig nem is igazi csönd ez, mert ha fülelünk, mindenféle távoli hangot hallhatunk: suttogást, recsegést, kiáltást, csöpögést, ám ezek végül egymásba olvadnak, afféle zenei aláfestéssé válnak, amely igen pihentető tud lenni, kivált a városiak számára."

"– Hála az égnek! – kiáltott fel. – Már azt hittem, egyedül én vagyok így ezzel Ashfield Hallban! Mondtam is Edwardnak: mit keres egy olyan hölgy, mint én, a sok vadász, katonatiszt meg háborús hős között? De ő csak erősködött, így hát megint csak le kellett jönnöm Wyndham Lodge-ba, régi, huzatos házunkba. Tíz éve nem jártam ott! De ennyit igazán megtehettem szegény Edwardért, azok után, hogy oly sokat szenvedett. Ugye, tudja róla, hogy a krími háború hőse?"

"Akkor azonban, azon a kedd estén Lady Westmacott története egy ifjú, magányos és szerencsétlen tisztről szólt, aki a döntő csatában súlyosan megsérült, csak a gondos ápolásnak köszönhetően maradt életben, de soha nem jött teljesen rendbe, és a sebhelyek nemcsak az arcát hálózták be, de a lelkét is."

"– ...Azt kérdezed, milyen volt a vadászat? Halálosan unalmas. Az egészben csak az volt a jó, hogy addig se kellett Clarence barátommal társalognom…
– Ezzel a kijelentéseddel akár meg is zsarolhatnálak – feleltem.
– Én meg elterjeszthetném, hogy az én gyönyörű kislányom férjet keres – hangzott az ördögi válasz.
– De papa! – kiáltottam fel elborzadva."

"Pontosan tudtam, mi történik velem. Ekkorra már megtanultam, mikor kell követnem a hatodik érzékemet. Ralston úr házába visszatérve papírt és tollat ragadtam, és írni kezdtem:

Kedves Sherlock és Arsène!
Sajnálattal tudatom veletek, határozott meggyőződésem, hogy ebben az álmos devonshire-i falucskában olyasmi történik, ami igencsak méltó volna a figyelmünkre…"

"– Egy úrihölgy sosem árulja el egy másik úrihölgynek, miért küld levelet valakinek, kedvesem…"

"– Ki vele, Irene kisasszony! – kérte, miután elindultunk egy bizonyos ösvényen. – Tulajdonképpen mire készülünk?
A drága, hűséges Nelson úr! Mihez is kezdtem volna nélküle?"

"– Akkor esett le a lóról? – kérdezte Nelson úr minden rosszindulat nélkül. Aztán meglepett arcomat látva hozzátette: – Nem maga az egyetlen jó megfigyelő, Irene kisasszony. És nem a barátja, Sherlock az egyetlen, aki egyetlen csontocskából képes rekonstruálni egy egész csontvázat."

"Lehetséges, hogy az egész csupán naiv képzelődés, és e pillanatban Londonban Sherlock barátom éppen jót nevet a levelemen.
„Nem”, mondtam magamban. „Irene Adler, te nem vagy buta liba. Gondolkozz. Használd az eszedet.”"

"– Horatio! – kiáltottam fel. – Nézd csak!
Leginkább azért hívtam oda Nelson urat, mert a látványtól, ami elém tárult, végigfutott a hátamon a hideg, és egyszerűen a földbe gyökerezett a lábam."

"A Boszorkánykútból nem maradt más, mint egy billegő fedőlap, amelyet elmállasztott az idő és a sok kúszónövény. Egyik oldalról félig elrothadt gerenda tartotta, a másikról meg egy fal maradványai, amelyeket teljesen benőtt a baljós sárga színben játszó zuzmó – olyan volt, akár azok a kotyvalékok, amiket a csodadoktorok gyógyhatású elixírként kínálnak." A fal – jobban mondva az, ami megmaradt belőle – sötét téglákból épült, melyekre valaki egy széndarabbal ijesztő fekete jeleket rajzolt: karcolásnak tűnő, függőleges vonalakat és gonosz szem képzetét keltő spirálokat.
Ahogy ott álltam ezen a komor helyen, a nyirkos, sűrű levegőben, az az érzésem támadt, hogy egy ősi varázsige rúnajeleit látom."

"Kedves Irene!
Amennyiben még mindig nyomasztanak azok a súlyos ügyek, amelyekről a leveledben írtál, megtalálsz minket a hangzatos nevű, ám szerény Fakó ló fogadóban, ahol, mielőtt bármiféle nyomozásba kezdenénk, először is pompás reggelit szeretnénk elkölteni.
Barátaid,
Sherlock és Arsène

Egyetlen pillantás elég volt, hogy ráismerjek Arsène írására, és miután végigolvastam a szöveget, alig bírtam leplezni a boldogságomat. Itt vannak! Hemyockban!"

"– Koránkelő vagyok, Irene kisasszony, és ha az ember a személyzettel reggelizik, akaratlanul is értesül minden hírről, még a legjelentéktelenebbről is. Így például arról, hogy jött-e posta, és ha igen, kinek. És mivel ebben a grófságban folyton gyanakvó tekintetek kísérnek, arra a következtetésre jutottam, hogy a bőrszínem miatt nagyjából olyan vagyok a környékbeliek szemében, mint egy hatlábú disznó, ezért szívesebben sétálgatok olyankor, amikor még elég kihaltak az utcák… – mosolygott rám Nelson úr. – És véletlenül úgy esett, hogy miközben a falubeli fogadó előtt mentem el, jellegzetes hang ütötte meg a fülemet: az egyik ablakból hangos, pimasz horkolás hallatszott, amelyet már módom volt hallani néhányszor."

"És a két fiú csakugyan ott ült a Fakó ló fogadó legtávolabbi asztalánál, előttük valóságos hegyben állt a füstölt szalonna, és úgy forgatták a villájukat, mint valami szablyát."

"– A katonatisztek mind dilisek egy kicsit… – jegyezte meg Arsène..."

"Felmentünk hát az emeletre. Amikor elindultam felfelé a szobákhoz vezető, keskeny falépcsőn, elkaptam a tulajdonos, Sheppard úr rosszalló tekintetét.
Ő ugyanis úgy vélekedett – és ez valószínűleg egybeesett a józan felfogású emberek véleményével, vagy legalábbis a közfelfogással –, hogy egy fiatal lány nem mehet fel két úriember társaságában arra az emeletre, ahol a szobák vannak."

"– Na végre! – sóhajtott fel Sherlock Holmes. – Most már tényleg kezd érdekes lenni az ügy: van egy ember, aki eltűnt a holmijával együtt, van egy ügyvédi irodától származó, félig elégett levél és most még egy titokzatos paraszt is, aki eltüntet néhány zsákot… pontosan hol is?
Féltem ettől a kérdéstől. De elkerülhetetlen volt.
– A Boszorkánykútnál – feleltem halkan.
Mire Gladys felnyerített."

"Nem mondom, ez aztán szép kis hely… – dünnyögte Arsène, miután a kúthoz értünk.
– Mi a baj, kötéltáncos? Talán inadba szállt a bátorságod? – kérdezte Sherlock, aki végtelenül figyelmesen tekingetett körbe."

"– Na, akkor induljunk – mondta Arsène. És látva, ahogy elegáns cipőjével belesüpped a kopár bozótos száraz levelekkel kevert sarába, nevethetnékem támadt.
Elég volt egyetlen, sebtében lefirkantott levél, hogy a barátaim eljöjjenek ebbe az eldugott falucskába, és nekiálljanak nyomozni egy modortalan fickó után, aki egyszer csak elém vágott az úton.
Elég volt egyetlen levél, hogy megint együtt legyünk, a három féktelen, felelőtlen gyerek, és kövessünk valamit, amiről könnyen kiderülhet, hogy jelentéktelen semmiség, de ami ebben a pillanatban minden egyéb hétvégi időtöltésnél izgalmasabbnak tűnt. Nem lankadt bennünk a szenvedély a szokatlan, borzongató dolgok iránt, másra sem vágytunk, mint hogy felfedezhessük azokat a veszedelmes szakadékokat, amelyeket mások inkább messziről elkerülnek, mi viszont igyekeztünk minél alaposabban felderíteni.
És közben szorítottuk egymás kezét, nehogy bármelyikünk is lezuhanjon.
– Tudjátok, mi jut eszembe erről a helyről? – kérdezte Arsène, miután körbejártuk a bozótost, és megpillantottuk a Boszorkánykút fölé boruló, ingatag tetőt. – Olyan, mint egy rémregény helyszíne.
– Igazad van – helyeseltem. – Ez a kút, meg azok a jelek ott a falon… Jobb helyszínt keresve sem találhatnánk egy vámpírtörténethez.
Arsène rám mosolygott. Ebben a pillanatban világossá vált számomra, melyik könyvet melyik fiútól kaptam."

"– Megkérhetlek, hogy fogd be a szád egy pillanatra, ha lehetséges? Szeretném hallani, hogy van-e víz a kútban, és ha igen, milyen mély.
Azután számolni kezdett.
Egy, kettő, három, négy.
A kavics párszor nekiütődött a kút falának, de végül nem hallatszott csobbanás.
– Nincs benne víz – állapítottam meg.
– De kövek sem – tette hozzá Sherlock, és Arsènere pillantott.
Arsène nagyot sóhajtott.
– Kérj meg rá, ha kérhetem – mosolygott.
– Eszemben sincs. Ha akarod, majd megyek én.
– Hogy aztán félúton beragadj? Nem, ennek semmi értelme… bízd a szakértőre…"

"– Én mászom le – jelentette be.
– Felejtsd el, te lángész – felelte erre Arsène. – A te dolgod a gondolkodás. Az enyém a cselekvés. Figyelj, és tanulj."

"Arsène felém fordult, megérintette a homlokát, és rám mosolygott.
– Mindjárt jövök – mondta.
És ezzel eltűnt a Boszorkánykút mélyén."

"– Folyamatosan beszélj! – parancsolt rá Sherlock.
– Rendben, öregem. Megyek lefelé.
– Látlak.
– És most?
– Most már nem látok semmit.
– Akkor már ketten vagyunk."

"– Láttál már olyan tolvajt, aki bőrmokasszinban settenkedik? – mondta erre ő.
– Hallottalak ám titeket! – tiltakozott Arsène a kút mélyéről. – És véletlenül éppen… jaj!"

"– Arsène! Minden rendben? Arsène!
Egyre hangosabb zihálást hallottunk, aztán Arsène holtsápadtan bukkant elő a kútból. Belekapaszkodott a fűcsomókba, és mély lélegzetet vett, miközben Sherlock megragadta a hónaljánál fogva, és kihúzta.
– Mi történt? – kérdeztem. Soha nem láttam még ilyennek az arcát.
– A mindenit, Irene… az ég áldjon meg… – Még egy mosolyra is futotta az erejéből. – Úgy érzem, tökéletesen igazad volt. Két zsák van odalent…
– Tudtam! – kiáltottam fel. – Mit mondtam? Neele úr pont itt állt meg, hogy eltüntesse…
– És azt hiszem, maga Neele úr is ott van az egyik zsákban… – nyelt egy nagyot Arsène Lupin. – Vagy legalábbis… legalábbis az, ami megmaradt belőle."

"Egyetlen szó nélkül, futva menekültünk a Boszorkánykúttól, még azzal sem törődtünk, hogy a tüskés bokrok beleakadnak a kezünkbe, ruhánkba.
Úgy rohantunk, mintha egy egész kopófalka üldözne minket, mintha egyenesen maga az ördög járna a nyomunkban."

"– Hát persze, a rókavadászat! – kiáltottam fel.
– Nekem is ez jutott eszembe először – mondta Sherlock."

"– ...Attól tartok, meg kell várnunk, míg a rendőrség azonosítja. És amíg nem tudunk róla semmit, nincs indítékunk. Indíték nélkül pedig nincs gyilkosunk."

"– Megtaláltuk Neele urat, Horatio – mondtam neki.
Nagy keze a vállamra ereszkedett.
– A kút mélyén volt… – tettem hozzá elcsukló hangon.
– Szentséges ég, kisasszony…
– Sherlock és Arsène elment, hogy értesítsék a rendőrséget – folytattam. – És holnap… Nos… azt hiszem, holnaptól valakinek egy kicsit komolyabban kell vennie ezt a történetet."

"Tíz órára már elterjedt a hír, hogy a rendőrség a kutat vizsgálja. Tizenegykor már azt is tudni lehetett, hogy a kút mélyén néhány zsák mész és egy holttest hevert. Egy óra múlva Sheppard urat Finchley doktorral együtt odahívták, hogy végezze el az azonosítást.
Látták, amint a fogadós a kúthoz ment, majd pár perccel ezután holtsápadtan távozott. Végre megtudta, mi történt az eltűnt vendéggel. Tehát az áldozat valóban Nathaniel Neele volt."

"– Úgy látom, a felügyelő nemigen jutott előrébb – állapította meg Arsène, aki kettőnk között kuporgott a földön.
– Meglepődnék az ellenkezőjén – felelte Sherlock angyali derűvel. – Egy idegen egy eldugott devonshire-i faluban… Senki sem ismeri, senkinek sincs mondanivalója róla. Kivéve a gyilkosát, természetesen. Neki azonban eszében sincs kinyitni a száját.
Felsóhajtottam.
Olyan érzésem támadt, hogy ebben az ügyben az igazság valahol egy mély kút fenekén rejlik – jóval mélyebben, mint a szerencsétlen áldozat holtteste."

"– ...Édes istenem, lehet, hogy jó ez a modern kor, de manapság már egy olyan tisztességes faluban sincs nyugalma az embernek, mint Hemyock!"

"A véget érni nem akaró kérdéssorozat végén – amelyhez képest a főfelügyelő kihallgatása sétagalopp volt csupán – Sherlock rám nézett, és azt mondta:
– Remek! És most… mondj el minden egyebet.
Tágra nyílt szemmel meredtem rá."

"– Igazán kár, hogy pont most kell elutaznia… – jegyezte meg Arsène.
Nem fordultam meg, hogy lássam az arcát. Mert már a hangjából éreztem, hogy nem őszinte."

"Hány éve is ismertük egymást? Kettő? Három? Nem mindegy? Azt hiszem, nem. Az a pillanat, amikor a barátságunk kezdődött, örökké belevésődött az emlékezetembe: Saint-Malo tengerpartján történt. Ugyanilyen tisztán emlékeztem első nyomozásunk izgalmára, a partra sodort férfi esetére. És a csókra, amelyet Arsène-től kaptam, nem Saint-Malóban, hanem valamivel később, Londonban, de bennem valahogy úgy maradt meg, mintha ez is azon az első nyáron történt volna."

"Egyébként egyszer Sherlock is megcsókolt. De közben aludt, pontosabban nem volt magánál, mert megsérült, amikor a védelmemre kelve megverekedett egy csapat huligánnal. Ha ébren volt, meglehetősen szeszélyesen és kiszámíthatatlanul viselkedett velem, és csak nagy ritkán hagyott fel szigorú tartózkodásával egy nagylelkű gesztus, kéretlen szívesség, váratlan ajándék kedvéért. Ez a véget nem érő játék, érzelmeink leleplezése, majd újbóli elrejtése hatalmas erőt szabadított fel köztünk – olyan volt, akár a viharfelhőkben lapuló elektromosság. Ettől az erőtől hihetetlenül elevennek éreztem magam, és életem legértékesebb kincsének tartottam a barátságunkat."

"– Nem aggaszt, hogy vissza kell menned oda? – kérdeztem tőle.
Ő a szokásos párizsi pimaszságával, nevetve válaszolt.
– Már miért aggasztana? A hamis irataim kiváló minőségűek, és ugyan mivel keltene gyanút egy bárányka, amelyik szépen visszatér az akolba? Főleg ha az az akol tele van zsarukkal – tette hozzá kuncogva."

"– Noha nem mondhatnám, hogy sok mindenben egyetértek nagylelkű házigazdánkkal, aki úgy néz rám, mintha valami mitológiai szörny volnék, attól tartok, ezúttal igaza van."

"A sötétség úgy tapadt az öreg ház ablakaihoz, mint valami sűrű tinta. Ráadásul lehet, hogy odakint járkál az az ember, aki megölt valakit, majd beledobta egy kútba. Ki tudja, mi okból, de azt a gondolatot, hogy a sötét erdő ösvényein sétálgat egy ilyen bűnöző, sokkal rémisztőbbnek találtam, mint ha ugyanez a városban történt volna."

"Szinte megijedtem, amint láttam, hogyan változik az arckifejezése: az egyik pillanatban nyájas beszélgetőtárs, a másikban már lecsapni készülő sólyom."

"Én is legalább olyan ideges voltam, mint ez a jószág: olybá tűnt, hogy Nathaniel Neele egyenesen egy másik világból zuhant a kútba. Még mindig fullasztó köd takarta az egész ügyet."

"– ...Azok a sebhelyek… Olyanok, mint valami pajzs, és nem lehet tudni, valós személy rejtőzik-e mögöttük, vagy csak egy sor udvarias frázis."

"...nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen higgadt, előkelő úr hazudjon. De ebben a pillanatban egy miniatűr Sherlock jelent meg a fejemben, és figyelmeztetett, ne hagyjam, hogy túlságosan befolyásoljon a látszat, úgyhogy inkább megtartottam magamnak a benyomásaimat."

"Bólintottam, de halk sóhaj tört ki belőlem.
Ekkor Lupin odalépett hozzám. Az erdő illata áradt belőle, az arcán keskeny, sötét vonalak húzódtak: összesározta magát, amikor úgy tett, mintha leesett volna a lóról.
– Adj egy csókot – mondta.
– Arsène, ez az egész nem… – próbáltam tiltakozni a fejemet rázva, de ő az ajkamra nyomta az ujját.
– Adj egy csókot, és visszajövök, hogy visszaadjam – mondta.
Engedelmeskedtem.
Ekkor az arcunkhoz tartotta a lámpást, és megvilágított vonásainkon mosoly terült szét. A következő pillanatban már nem láttam az arcát. Arsène barátom eltűnt a föld alatt.
Mit tehettem volna? Odaléptem a csapóajtóhoz, és vártam Lupint meg az ígért csókot.
Ha igaz, hogy a csókra való várakozás szívettépő tud lenni, hát soha életemben nem vártam úgy csókra, mint Arsène-éra azon a napon. Rettenetesen aggódtam."

"– Arsène! – kiáltottam fel, megfeledkezve a számolásról, amikor megláttam, hogy Lupin előbukkan a föld alól. Odarohantam hozzá, két kezem közé vettem az arcát, és hagytam, hogy visszaadja, amit ígért.
– Tudod, hová vezet ez, Irene? – kérdezte suttogva, miközben továbbra is nyugodtan átölelt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Én elpirultam, és kibontakoztam a karjából.
– Igen, Arsène, pont ezen gondolkodom egy ideje. És azt hiszem, hogy… szóval, hogy ennek nem szabad még egyszer megtörténnie köztünk.
– Ne beszélj butaságokat – felelte erre egyszerűen. Azután mosolyogva folytatta: – Egyenesen a Fakó ló fogadóhoz!"

"Egymásra néztünk. Hiába is tagadtuk volna: az ilyen pillanatokban rettenetesen hiányzott Sherlock, az ő éles eszével, amely képes egyetlen, tisztán kivehető képpé összerakni a szanaszét dobált részleteket."

"A lelkészlak melletti út mentén álló, borostyánnal befutott fészer nem az, aminek látszik. Nyissák ki, és megtudják, milyen titkot rejt!

Végül úgy írta alá az üzenetet: „a rendőrség egyik barátja”. Nos, nagyobb hazugságot még sosem írt le emberi kéz!"

"– Holnap találkozunk a Shackleton kávéházban, és Holmes majd közli velünk, ő az első perctől világosan látta, hogy Lemon a tettes! – viccelődött Lupin.
Ezen jót nevettünk, de igazából alig vártuk, hogy megbeszélhessük Sherlockkal legutóbbi kalandunkat egy csésze gőzölgő kakaó mellett."

"– Az emberek élete gyakran még azok előtt is titok, akik a közvetlen közelükben élnek – halásztam elő az emlékezetemből egy frázist, amelyet valamilyen regényben olvastam.
Lord Inglethorpe szája mosolyhoz hasonlatos fintorba görbült."

"– Az életnek mindig adnia kellene egy második esélyt – mondta meglepő határozottsággal."

"Először azt hittem, csak képzelődöm. Mert a küszöbön Sherlock Holmes állt."

"– Hát nem érti? – vágott a szavába tiszteletlenül Holmes. – Vége a színjátéknak, Lord Inglethorpe. Vagy talán szólítsam inkább a valódi nevén, vagyis… Benjamin Beresfordnak?
A név úgy hangzott a tágas Ashfield Hall-i szalonban, mint egy pisztolylövés. Lord Inglethorpe elsápadt, sebhelyekkel szabdalt arcáról eltűnt az iménti düh. Merevek és kifejezéstelenek lettek a vonásai, akár egy régi, repedezett álarc."

"Sok-sok olyan emlékem van, amely mindörökre Sherlock Holmes nevéhez kötődik, de ezt az Ashfield Hall-i váratlan színrelépése az egyik legélénkebb és legmaradandóbb közülük."

"Én azután bejegyeztem a naplómba Sherlock történetét, és a régi, megsárgult lapok alapján most összefoglalom a villámgyors londoni nyomozást, amelyből világosan kiderül, miért is lett később Sherlock minden idők legnagyobb detektívje."

"Ekkorra Sherlock már annyit tanult Lupin barátunktól, hogy gyerekjáték volt számára feltörni az egyszerű zárakat."

"Figyeltem, ahogy a férfi hagyta a földre zuhanni az ezüstbaglyot, és észrevettem, hogy Sherlock szavai elindítottak valamit a lelkében. Valamit, ami annyira borzalmas volt, hogy már az arckifejezésétől is végigfutott a hátamon a hideg. A szeme üveges lett, a szája ugyanúgy remegett, mint a keze."

"Olyan sötét, nyomasztó csönd telepedett ránk, hogy egy pillanatra úgy éreztem, megfulladok. Ekkor a karosszékben ülő férfinak elmúlt a remegése. Hátradőlt a széken, és ezzel mindenki számára világos lett, hogy mostantól ő folytatja ezt a rémisztő történetet."

"– Ne nézz így rám – szólalt meg Beresford félig dühös, félig könyörgő hangon. – Végül is pont úgy történt, ahogy az előbb mondtam, nem? Kaptam egy második esélyt… és minden erőmmel megragadtam. Várj, míg megtanulod, milyen ocsmány az élet, és utána ítélkezz fölöttem, kislány."

"Vannak történetek, amelyek annyira borzalmasak, annyi gonoszság árad belőlük, hogy ha csak szemernyi emberi érzés van valakiben, nem reagálhat rájuk másképp, mint hogy elfordítja a fejét, hátha máshol legalább egyetlen fénysugarat talál."

"Ralston úr egyszerűen nem akarta elhinni, hogy Lord Inglethorpe, aki ennek az aprócska, derűs falusi világnak a középpontja volt, valójában nem más, mint véreskezű csaló. Szerencsétlen ember megállás nélkül csóválta a fejét, és amikor szóra nyitotta volna a száját, csupán sóhaj tört ki belőle, még a szemét is lesütötte. Számára ez az ügy bizonyos értelemben szó szerint a világvégét jelentette."

"Feltétel nélkül hittem Sherlock Holmesnak, de egy pillanatra azért felmerült bennem a kérdés, hogy féktelen kalandvágyunkban nem lépjük-e át a határt, nem sodorjuk-e halálos veszedelembe magunkat.
Ám ebben a pillanatban befutott a vonat, és a sípolása minden kétséget, minden kérdést kisöpört a fejemből."