Irene Adler Sherlock, Lupin és én c. könyvsorozatának tizedik kötetében színre lép Sherlock Holmes legnagyobb ellenfele, a Bűn Fejedelme, maga James Moriarty, a világirodalom egyik legzseniálisabb elméje és "gonosza" - aki nem mellesleg az egyik legnagyobb szívszerelmem, mióta olvasok, azaz élek és lélegzem... ❤
A ​bűn fejedelme címet viselő 10. kötet ismét Londonba kalauzolja el az olvasót, aki a várost keresztül-kasul átszelve nyomoz egy titokzatos, láthatatlan ellenség után, aki most először kerekedik felül a nagy Sherlock Holmes eszén...
Az eredeti Holmes-regények rajongóit nem érheti meglepetés a kötet lezárása láttán, ám az ifjú, Sir Arthur Conan Doyle történeteit nem ismerő olvasók talán meg fognak döbbenni, hiszen a "bűncselekmény-sorozat" elkövetője túljár Sherlock eszén és megszökik főhőseink, valamint az igazságszolgáltatás elől... 

Bízom benne, hogy a tizedik kötet minden ifjú olvasóját arra sarkallja majd, hogy kézbe vegyék az eredeti Sherlock Holmes-regényeket is - amennyiben ezt eddig a pontig még nem tették meg... ;)

London
1872

1872. március 16-án Irene, Sherlock és Arsène az Angol Kupa döntőjére tart egy fiákeren, ami a Kennington Oval felé száguld utasaival. Főhőseink a Carey család tagjainak adják ki magukat, s mialatt Sherlock és Lupin teljesen belemerül a focimeccsbe, addig Irene számára egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy hamis személyazonosságukat a leleplezés árnyéka fenyegeti... Szerencsére a két fiú hamar felocsúdik révületéből és a trió szélsebesen elhagyja a lelátót...

Főhőseink napjai - a kalandos nyomozások idejét leszámítva - csendes nyugalomban telnek, ám mindannyiuknak megvannak a mindennapi problémáik...

Leopold Adler a gyászfeldolgozás egy újabb szakaszába lépett, s noha még most sem heverte ki szeretett felesége halálát, a férfi sokkal jókedvűbb. Geneviève hagyatékát azonban ideje száműzni a házból, mely kellemetlen és szomorú feladat Irene-re hárul... 
Mycroft Holmes hazaérkezik családjához, ezért Sherlock kiköltözik a kerti fészerbe, és ott rendezi be legújabb főhadiszállását valamint fekhelyét...
Arsène továbbra is egyedül él, s mivel a fiúnak ismét pénzre van szüksége, sírásónak, azaz gyászhuszárnak áll, minek következtében számtalan érdekes információ fültanúja lesz a temetőben...
Irene búskomor mindennapjaiba az új, fiatal és jóképű kertész varázsol némi színt, ami természetesen azonnal kiváltja barátai féltékenységét...


Főhőseink - családi  kötelezettségeik elvégzését követően - törzshelyükön, a Shackleton kávéházban találkoznak, ahol Irene a végtelenül búskomor Sherlock Holmes-sal találja szemben magát, akit megöl az unalom... A városban hetek óta nyugalom uralkodik és olybá tűnik, hogy a bűnözők téli álmukat alusszák, ami igencsak elkeseríti zseniális elménket...
Irene a Times-hoz fordul segítségért, amiből eléggé vérszegény, ámde érdekes esetről számol be kedvtelen barátjának... A Bingley's Hotel séfjét súlyosan megsebesítették egy nyíllal... Az elkövető egy közönséges suszter, Mr. Archer, akire holtrészegen találtak rá a rendőrség emberei... A férfi rács mögé került, noha a bűntény elkövetéséről egyetlen halovány emléke sincs...
A fiatalok - érdekesebb ügy nem lévén - apróbb nyomozásba kezdenek, majd a Scotland Yard előtt érdekes hírek keltik fel a figyelmüket...
A Little Tower Hill-i pénzverdéből előző nap elloptak egy láda frissen vert aranyat az értékszállító kocsiról. A tettes egy matróz, aki semmire sem emlékszik az esetből! A Scotland Yard nyomozói egy táviratból értesültek a matróz hollétéről, akit kábultan találtak a helyszínen...

A két eset között félreérthetetlen kapocs áll fenn, hiszen egyik elkövető sem emlékszik semmire sem a bűntényből... Ez pedig már elegendő reményt kelt főhőseink szívében, hogy valami igazán izgalmasra bukkantak... 

Míg Irene az első bűntény helyszínén igyekszik apróbb nyomozást végezni, addig Lupin a pénzszállító kocsiról próbál többet megtudni... A trió Sherlock-ra bízza a távirattal kapcsolatos nyomok felderítését, ám ifjú nyomozónk - most először - nem végzi el a rá bízott feladatot...


Az egyéni nyomozások eredményeit főhőseink a Shackleton kávéházban tárják fel egymás előtt, ám míg Irene és Lupin mondhatni zsákutcába jutott, addig Sherlock hozzá sem látott a rá bízott feladat elvégzéséhez, ami őszintén megdöbbenti barátait... Természetesen a jó öreg Sherlock Holmes korántsem üldögélt tétlenül és olyan felfedezést tett, ami alapjaiban rendíti meg az egész nyomozást... 

Spoiler!
Sherlock a Tom Thumb’s Illustrated Alphabet, avagy a Hüvelyk Matyi képes ábécéje c. könyvet lebegteti meg barátai orra előtt, akiknek természetesen halvány fogalmuk sincs, mit akar a könyvvel a zseniális ifjú elme... Mikor Sherlock megkéri barátait, hogy olvassanak fel az ABC-s könyvből, az olvasó állával együtt Irene és Lupin álla is hatalmasat koppan az asztallapon... 

"A was an archer, who shot a frog... - "A" íjász volt, aki egy békára lőtte ki a nyilát... S was a Sailor, and spent all he got... - "S" matróz volt, és elköltötte minden pénzét..."
Mr. Archer íjjal lőtt a francia séfre, és köztudott, hogy az angolok a franciákat békaevő népségnek hívják, míg a pénzszállító kocsit egy matróz rabolta ki, ám a zsákmányának hűlt helyét találták... 
Spoiler!

A zseniális Sherlock Holmes a kishúga esti meséje közben fedezte fel, hogy ellenfelük a Hüvelyk Matyi képes ábécéjében található versike alapján követi el bűntetteit, de ki lesz a következő? 

Főhőseink hirdetést adnak fel az újságban, ahol leközlik a teljes ABC szövegét, és felteszik ellenfelüknek a legégetőbb kérdést: Ki lesz a következő? A hirdetést "A három árva" néven írják alá, és izgatottan várják titokzatos ellenfelük válaszát... 


A hőn remélt választ főhőseink megkapják, ám ellenfelük oly zseniális módon álcázta azt, hogy az üzenet megfejtésére csupán Sherlock Holmes képes, aki elismeri, hogy egy páratlanul zseniális elmével játsszák macska-egér játékukat...

Spoiler!
"O was an Oyster girl, and went about town"... A következő áldozat nagy valószínűséggel egy osztrigaárus lány lesz a billingsgate-i halpiacon, ahol A bűn fejedelme valóban újra lecsap, ám páratlan ügyességgel csúszik ki főhőseink kezei közül... 

A titokzatos árnyék immár ismeri "a három árvát", ám főhőseinknek fogalma sincs róla, kivel is állnak szemben... Kilesték és átverték őket, s ők mindvégig tehetetlenek voltak...
Spoiler!

Ki lehet ez a titokzatos zseni és hol csap le legközelebb? És vajon mi lehet az a titokzatos hexagram, ami annak a késnek a markolatát díszíti, amivel ledöfték az osztrigaárus lányt? 

Barátaink az idővel futnak versenyt és a végén Hamupipőke meséjében találják magukat...

Értékelés: 5/5 hexagram

Idézetek

"Ha anyám sejtette volna, mit művelek majd a kedvenc ruhájával, lehet, hogy inkább meg sem veszi."

"Sovány voltam, nagyon magas (az utolsó egy évben meglepően sokat nőttem, már majdnem utolértem a barátaimat), hosszú nyakú. Bájos voltam, igen bájos. Sokszor mondták nekem, így hát kénytelen voltam tudomásul venni, bár a megállapítást nem annyira hízelgőnek, mint inkább zavarba ejtőnek találtam.
Szerencsére ha elmentem otthonról, szinte sosem voltam egyedül, számíthattam két hűséges testőrömre és egyben legjobb barátomra, Arsène Lupinre és Sherlock Holmesra.
Azt mondom, szerencsére, de ezt talán csak egyedül én gondoltam így, mert sem Horatio Nelson, sem
apám nem örült, hogy minden időmet a két fiúval töltöm.
Nem nehéz belátni, miért: állandóan a várost jártam Sherlockkal meg Arsène-nel, gyakran elmulasztottam az énekórákat..."

"De nem boldogult vele. Mert alapjában véve az én oldalamon állt. És ez azt jelentette, hogy a lelke mélyén, akarva-akaratlanul, a barátaimat is elfogadta.
Mi hárman elválaszthatatlanok voltunk abban az időben. Az az idő azonban a végéhez közeledett – noha én erről még mit sem sejtettem –, méghozzá énmiattam.
Összekötött minket a lázadó szellem és az a bizonyos könnyelműség, amellyel az élethez viszonyultunk, ugyanakkor titokban (noha már kezdtem sejteni) közénk álltak zavaros kamaszérzelmeink, melyek időről időre felfénylettek köztünk. De nem úgy, mint az arany – ahogy akkor hittem –, hanem csak mint a csillámpor, amely szépen csillog a napfényben.
Sherlock egyszer magához szorított és úgy csókolt meg – bár álmában tette –, ahogy a szerelmesét csókolja meg az ember (legalábbis így gondoltam olvasmányélményeim alapján). És Arsène is megcsókolt, de ő nem álmában. És nem is egyszer.
Én is visszacsókoltam, és – az ember ne szemérmeskedjen, ha önmagának ír – nagyon is élveztem a
dolgot. Szívesen megcsókoltam volna megint, ha lehetséges lett volna. És ha nem féltem volna, hogy ezek a csókok végül megbontják kalandos kedvű triónk egyensúlyát."

"– Segítenétek? Vagy végig ott ültök majd, és a szemeteket meresztgetitek? – kérdeztem, miközben a ruha kapcsaival bajlódtam a kátyús londoni utakon zötykölődő kocsiban.
– Ami engem illet, inkább a szememet meresztgetem… – felelte Arsène a szokásos pimaszságával. Egy pillanatra megfordult, és végigmérte félmeztelen hátamat.
A mellette ülő Sherlock arcán viszont a szokásos megvetés tükröződött. Olyan szigorú elutasítással viseltetett női mivoltom iránt, hogy ebben a pillanatban jobban hasonlított struccra (hosszú, hegyes orra csőrre emlékeztetett, kócos haja meg tollbóbitára), mint a logika nagymesterére, akinek megismertem."

"A futball roppant divatosnak számított Londonban, habár én lényegében csak annyit tudtam róla, hogy fiatalemberek kergetnek a pályán egy bőrlabdát."

"...a két fiú arcán olyan kifejezés ült, amilyet későbbi életem során számos férfinél tapasztaltam: elszakadtak a való világtól, tekintetüket a zöld fűvel borított pályára szegezték, kizárólag a bőrlabda sorsa érdekelte őket, megfeledkeztek minden egyébről. Kisebb-nagyobb eltérésekkel (lényegében csak a labda anyaga volt különböző) ugyanez történt krikett, tenisz és baseball közben. Ez utóbbiban az Egyesült Államokban volt részem, pár hónappal később ugyanis oda vezérelt a sors… De ekkor, a futballmeccs idején ezt még nem tudhattam."

"– Beszélgetni akarsz velem?
– Jaj, az ég szerelmére, Holmes! – csattantam fel.
– Persze hogy szeretnék beszélgetni veled! Ahogy a barátok szokták!
– De mi nem vagyunk barátok – felelte.
– Nem vagyunk?
– Nem.
Megviselt ruhámra, aztán a maga elegáns, bár kopott zakójára mutatott.
– Én Carey úr vagyok. Te meg a becses nejem…
Kuncogva fogadtam a szavait.
– Szeretnéd?
– Á, dehogy – mondta. – Kifejezetten ellenzem a házasság intézményét. Méghozzá alapos okkal."

"Válaszom hallatán tehát Sherlock kizökkent mélázásából, és méregetni kezdett, hátha valami nincs rendben velem. Figyelmesen fürkészett, nem úgy, mint egy aggódó barát, inkább úgy, mint a hentes, aki azt vizsgálja, jó minőségű marhahúst hozott-e a szállító.
– Nyugodj meg, Sherlock – mondtam neki. – Minden rendben. Nincs semmi gond. És nálad?
– Nálam sincs semmi gond – felelte, és felvonta a szemöldökét. Majd hozzátette: – Sajnos.
– A bátyád?
– Még mindig ott van.
– És te?
– Még mindig kint vagyok a kertben."

"Semmiképpen sem állíthattam volna magamról, hogy a családi kapcsolatok szakértője volnék, de úgy éreztem, nem véletlen, hogy a barátom mindig merevvé és bizonytalanná válik, valahányszor olyan téma kerül szóba, aminek az érzelmeihez van köze."

"Most, ha arra gondolok, későbbi élete során milyen utat járt be (ő volt korunk egyik legzseniálisabb elméje, de egyben olyan detektív is, aki a bűnüldözésben mindig csak pompás játékot látott, amely kimenti a komor unalom öleléséből)..."

"Sherlock Holmes egész egyszerűen unatkozott. Most, hogy Arsène heti két napra kikerült a látóköréből, és nem mutatkozott a láthatáron semmiféle kihívás, kaland, még csak egy kupadöntő sem, amelyre álruhában belopózhatnánk, a szellemi tétlenség árnya borult rá. Olyan volt, mint a pókhálóba keveredett légy, csakhogy ő maga volt a pók. És mivelhogy kiszabadulni nem tudott, de önmagát sem akarta felfalni, csak ült ott rémülten, kibámult az ablakon, és nézte a napsütést, amely mindenkit felvidított, csak őt nem."

"– Minket talán jobban érdekel Shakespeare, mint azok a fickók, akik kisgatyában kergetnek egy bőrgolyót.
De megértem, mi vonzza a lelátókra az embereket: a kiszámíthatatlanság – magyarázta. – A színházban tudod, hogy az elejétől a végéig minden úgy fog történni, ahogy megírták. Megpróbálod előre kitalálni a történet fordulatait, de tudod, hogy mielőtt elhagynád a nézőteret, sírni fogsz vagy nevetni. A stadionban viszont nem tudhatod. Akár az unalom kockázatát is vállalnod kell a pénzedért.
– Ha így akarsz meghívni a Globe Színházba, Sherlock, akkor egy kicsit jobban meg kell erőltetned magad – jegyeztem meg, miközben tovább lapozgattam az újságot.
– Eljönnél?
– Ha egy kicsit jobban megerőltetnéd magad – ismételtem meg.
Láttam, hogy éber szemében kis szikra villan. És már meg is bántam, mert elképzeltem, hogy ott ülök
mellette, és a Macbethet, a Hamletet vagy az V. Henriket nézem. Halál, árulás, a hatalom megszerzéséért kiontott vér. Vagyis mindaz, ami a legkevésbé érdekelt az életben, már csak azért is, mert bizonyos értelemben akaratlanul is részem volt benne."

"Elmosolyodtam a gondolatra, hogy bizonyos értelemben még ő is tud féltékeny lenni. De aztán elvetettem az ötletet, és arra jutottam, hogy egyszerűbb a helyzet: csupán kedveskedni próbál, védelmezni akar. – A holnapi viszontlátásra – búcsúztam el tőle a kapuhoz érve. – Gondolkozz a mi Tell Vilmosunk ügyén, jó?
– Hogyne, Mrs. Carey – felelte.
A jelek szerint megtetszett neki a gondolat, hogy házasok vagyunk."

"– Jó napot, kis kertészlányka! – üdvözölt Arsène, miután megismert."

"A mellette álló Sherlock rendetlenebb, kócosabb volt, és noha ő volt a magasabb, valahogy hajlottnak tűnt, mint egy megvetemedett kapu."

"Megállt, és a Temzét bámulta, amely hirtelen feltűnt előttünk. Aztán elégedetten széttárta a karját, mintha magához akarná ölelni a folyót.
– Nem tűnt fel nektek, hogy van ebben a két, egymástól oly távoli bűnügyben valami csodálatos és megmagyarázhatatlan, valami rejtélyes, ami számomra nyilvánvaló, de senki másnak nem az?"

"– Tehát hivatalosan is megkezdhetjük a nyomozást – jelentettem be, majd a helyes kifejezést keresve így folytattam: – Abban az ügyben, amelyet nevezzünk... az ártatlan bűnösök ügyének."

"Nem volt nehéz kitalálni, ha az ember ismerte azt a gyalázatos Sherlock Holmest, az álcázás nagymesterét. Egyik kedvenc öltözéke volt a koldusgúnya, amelyet a legócskább ruhadarabokból állított össze."

"– Ez is valami… – jegyezte meg Arsène. – Van egy nevünk és egy francia módra készült lágytojásunk."

"– Nahát, Sherlock! – csattant fel Arsène. – Nem ezt várná az ember egy összeszokott kalandorcsapat tagjától!
– Nem azt mondtam, hogy nem csináltam semmit – pontosított Sherlock Holmes, és ebben a pillanatban felvillant a tekintetében az elégedettség, amely akkor szokott megjelenni, ha valami meglepetést tartogatott nekünk."

"– Rájöttem! – nevetett Arsène, miután gyorsan végiglapozta.
– Végre megtanulsz írni!"

"– S was a Sailor, and spent all he got. „S” matróz volt, és elköltötte minden pénzét…
– A mindenit! – kiáltott fel Arsène."

"– Nem kívánom kommentálni, miféle történetekkel próbálod elaltatni a kishúgod… – jegyezte meg Arsène. – De ettől eltekintve… Nincs mit mondanom. Az egyezés valóban hihetetlen."

"– A was an Archer, who shot at a frog,
B was a Butcher, and had a great dog.
C was a Captain, all covered with lace,
D was a Drunkard, and had red face.

E was an Esquire, with pride on his brow,
F was a Farmer, and followed the plough.
G was a Gamester, who had but ill-luck,
H was a Hunter, and hunted a buck.

– I an Innkeeper, who loved to carouse,
J was a Joiner, and built up a house.
K was King William, once governed this land,
L was a Lady, who had a white hand.

M was a Miser, and hoarded up gold,
N was a Nobleman, gallant and bold.
O was an Oyster girl, and went about town,
P was a Parson, and wore a black gown.

– Q was a Queen, who wore a silk slip,
R was a Robber, and wanted a whip.
S was a Sailor, and spent all he got,
T was a Tinker, and mended a pot.

U was a usurer, a miserable elf,
V was a Vintner, who drank all himself,
W was a Watchman, and guarded the door,
X was Expensive, and so became poor.

– Y was a Youth, who did note love school,
Z was a Zany, a poor harmless fool."

"– A fiatalok egészségére! – kiáltotta el magát a Shackleton egyik vendége mosolyogva, és a magasba emelte a söröskorsóját. Mi pedig boldog vigyorral meghajoltunk."

"Három fontunkba került, hogy a teljes Hüvelyk Matyi-ábécét megjelentessük. Úgy írtuk alá a hirdetést: „a három árva”, és hozzáfűztük a kérdést: „Ki lesz a következő?”"

"Úgy éreztem, egy könnyed, nyugodt, mégis kézzelfogható világ épül fel körülöttem szinte észrevétlenül."

"Legutóbb, amikor nála jártam, a karjában kötöttem ki (és az az igazság, hogy nem akaratom ellenére)."

"– Láttad a mai újságot?
– Nem. Válaszolt?
– Nem igazán tudom – mondtam. – Azt hiszem, nem.
– Hm – felelte. – Várjunk még ezzel. Bizonyos esetekben jobb, ha Holmes figyelő tekintetére bízzuk a dolgot.
– Hát igen. Minden más esetben pedig… – folytattam, miközben a három táncosnő a hátunk mögött kuncogott.
– …itt van Arsène Lupin! – fejezte be mosolyogva."

"Holmes hirtelen leengedte a Timest. Látszott rajta, hogy roppant elégedett.
– Átkozottul zseniális! – Csak ennyit mondott."

"– Persze hogy válaszolt – felelte Sherlock. – De átkozottul ravasz módon. Barátaim! Közlöm veletek, hogy igazi zseniális elmével van dolgunk."

"– Úgy írtuk alá a hirdetésünket, hogy „a három árva” – mondta Sherlock. – És amíg itt vagyunk együtt, és tereferélünk, szerintem olyan feltűnőek vagyunk, mint egy cseresznyefa a fenyves közepén.
– Micsoda költő! – dicsérte meg Arsène."

"Sherlock mozdulatlanul ült az asztalnál, és gondolataiba merülve hallgatott. Kétség sem fért hozzá, hogy tökéletesen igaza volt, amikor bejelentette, hogy kihívás vár ránk.
Megtörtént, és legyőztek minket.
Legyőzött egy ravasz játékos, aki hihetetlen pontossággal tervezte meg ezt a sokadik jelenetet. És akiről most kiderült, hogy nemcsak briliáns elme, de fizikailag is jó formában van. Ész dolgában felveszi a versenyt Sherlockkal, ügyességben meg Lupinnel.
Úgy tűnt, minden megvan benne… Kivéve persze a női megérzés. És ez talán még kulcsfontosságú tényező lehet, legalábbis szívesen gondoltam, hogy így van."

"– Nem akart megölni senkit. Ugyanúgy, mint az íjász esetében. Meg a matrózéban. Nem a bűncselekmény érdekli. Hanem a bűncselekmény formája. Olyan, mint… – Sherlock végigfuttatta a tekintetét a nappali falait díszítő képeken: az elegáns látképeken, a csendéleteken és a papa őseinek portréin.
– Mint a bűn művésze. Úgy viselkedik, mintha valamilyen művészeti ágról volna szó…
– Hátborzongató… – jegyeztem meg."

"– A gyorsaság sokszor a sikeres alkotások fogyatékossága.
– Nagyon igaza van, Nelson úr – bólogatott Arsène.
– Kivéve ha az alkotó igazi zseni – szólt közbe Sherlock.
– Ebben az esetben a gyorsaság további fegyver az illető kezében."

"A British Museum könyvtárának csendje egészen sajátos csend volt, más, mint amelyet bárhol hallottam addigi életem során. Csupán puha léptek, halk lapozgatás, tiszteletteljesen elfojtott köhögés nesze törte meg. A világ bölcsességének hangja. Nyugodt, állandó."

"Igazi múzeum volt ez a múzeumban. Szúrágta régiségek birodalma."

"– Pfuj! – kiáltott fel Arsène fél óra múlva. – Tetőtől talpig bűzlünk a tömjéntől, és szemernyivel se tudunk többet, mint mielőtt idejöttünk! Honnan szedted ezt a boszorkányt?"

"Hozzátette, hogy amit keresünk, a teremtés és a teljesség jelképe. A kezdeté és a végé, ahol a kezdet nem az igazi kezdet, és a vég nem az igazi vég."

"– Hát persze! – kiáltott fel hirtelen Sherlock. – A varázslónőnek igaza van!"

"– A kezdet nem a kezdet… – mondta Sherlock. – A kezdet egyáltalán nem volt a kezdet!"

"Már éppen ki akartam nyitni, amikor megéreztem, hogy valaki ott áll mögöttem. Hátrafordultam, és megláttam a kis Violetet a lépcső tetején. Vörös hajú rongybabát szorongatott a nyakánál fogva.
– Sosem fogsz feleségül menni a bátyámhoz – sziszegte, miközben átható tekintettel bámult rám.
– Violet! – szólt ki Mrs. Holmes a konyhából.
– FFFTTT! Figyellek ám! – mondta Violet, és kivillantotta a fogait, mint egy hiéna.
Azután ledobta a babát a lépcsőre, és elszaladt a folyosón."

"Meglehetősen feldúltan kopogtattam a szerszámoskamra ablakán.
– A legjobbkor jöttél! – üdvözölt Lupin, és átölelt. Hűvös viselkedésem láttán a fülembe súgta: – Minden rendben? Történt valami?
– Nagyjából rendben – dünnyögtem, és a szemébe néztem. – Sherlock húga épp az imént fojtott meg."

"– Bejönnétek? – csattant fel Sherlock odabent, az ő szűk kis birodalmában.
Az egész kamrát újságlapokkal tapétázta ki, nemcsak a falakat, de még a ferde tetőt és az egyetlen ablak üvegét is újságpapír takarta. Középen, a kapák, seprűk, gereblyék és különféle nagyságú sarlók között kezdetleges asztalt láttam. Mindössze egy hordóból és a tetejére fektetett deszkákból állt. Mellette az ismerős, kopott karosszék, amelyben Sherlock úgy gubbasztott, mint egy nagy bagoly."

"Sherlock olyan lesújtó pillantást vetett rám, hogy eltökéltem, többé nem szólok közbe. És megint csak felmerült bennem a kérdés: miként lehetséges, hogy ez a csalhatatlan logikájú, de vad természetű fiú olyan kedvesen beszélt rólam az anyukájának?"

"– Szerinted ezzel még nincs vége? Az alakzat teljes… Sherlock arcán ördögi vigyor jelent meg.
– A művészünk szerint nem az. Nézzétek meg, mi történik, ha a csillag minden csúcsához odaírjuk a Hüvelyk Matyi-ábécé megfelelő betűjét, időrendben…
Sherlock Holmes még mindig meg tudott lepni minket. Sietve odaírt egy T-t a bádogoshoz, azután a
rabló R-je, az ügyvéd E-je, az íjász A-ja, a tengerész S-e és végül az osztrigaárus O-ja következett.
Az így kialakuló szó a maga csonkaságában is értelmes volt: TREASO. Egyetlen betű jutott eszembe,
ami kiegészíthetné: egy N a végére.
– Treason… vagyis árulás! – dünnyögte Arsène.
– És szerintetek… – kérdeztem – ki árult el kit?"

"És mit mondjunk akkor Arsène-ről meg Sherlockról?
Vakon megbíztunk egymásban. Mégis így vagy úgy, de mindannyian elárultuk a másikat. Hiszen Arsène-nel megcsókoltuk egymást. Sherlockkal pedig összeölelkezve osztottuk meg egymással titkainkat. Ezzel vajon megsértettük a hármunkat összekötő bizalmat, vagy épp ellenkezőleg, még inkább meg erősítettük? Azért bízik meg másokban az ember, hogy benne is megbízzanak? Vagy megbízik bennük, és kész? Létezik itt általános szabály, követendő magatartás, kijelölt út?"

"Hirtelen különös bizonyosság szállt meg: a titokzatos férfi , akit keresünk, nem áruló, hanem valaki, akit elárultak. Megbízott valakiben, és csalódott.
És most borzalmas kegyetlenséggel áll bosszút. Nagy terve, a bosszú, vagyis a hexagramma, amelyet tetteivel London térképére rajzolt, már csaknem megvalósult.
Egyetlen betű hiányzik, a végső gesztus… Ki árulhatta el? Ki hazudott neki? Ki váltotta ki belőle ezt a dühöt?
Úgy érzékeltem, hogy ennyi energia csakis valamiféle bizalmas, személyes kapcsolatból származhat. Ha idegenek közti árulásról van szó, akkor nem így áll bosszút az ember. Nem. Itt valami mélyebb dolog rejlik.
Családi ügy, mondtam magamban.
Egy apa, egy anya, egy testvér.
Egy mester."

"– Szertartáskönyv, bálterem, éjfél, kristálypalota… – dünnyögte Arsène. – Már megint a mesék világában vagyunk? Már csak az üvegcipő hiányzik, meg a tökhintó…"

"– ...de ő nem ezt akarja. Ő azt akarja, hogy leleplezzék, de az tegye meg, akit ő választott ki. És most mintha úgy döntött volna, hogy mi lehetünk az alkalmas jelöltek."

"Kissé felbátorodva követtem két barátomat a titokzatos találkozóra.
Ekkor még nem sejtettük, hogy ez után az éjszaka után minden megváltozik közöttünk."

"A szellőzőberendezés ismét felmordult, Sherlock pedig türelmét vesztve felkiáltott:
– Az ördögbe is, legyen, ahogy akarod!
És eloldotta a kötelet."

"Azon vettem észre magam, hogy Sherlock szemébe nézek, és az arcomon érzem meleg leheletét.
– Jól vagy? – suttogta.
Igennel válaszoltam, és kibontakoztam az öleléséből."

"– Moriarty a nevem – szólalt meg ekkor. – És most, kedves Arsène Lupin, bemutatnád a barátaidat?
– Moriarty? – visszhangozta Sherlock Holmes.
Rápillantottam, és észrevettem, hogy megváltozott az arckifejezése. Talán ismeri?, töprengtem magamban.
És miért van az, hogy számomra is ismerősen cseng ez a név?"

"Már rohantam is ki a Kristálypalotából, hogy megpróbáljak azonnal bérkocsit szerezni.
Sokkal könnyebben ment, mint gondoltam. A kapu előtt, ahol bejöttünk, egy nagy, fekete kocsi állt, és mellette Nelson úr várt minket."

"Milyen ostobák és nagyképűek voltunk!
Abba a hitbe ringattuk magunkat, hogy megértettük Osaert úr homályos logikáját, és mi lettünk Moriarty nagy játszmájának célpontjai. Ily módon pedig figyelmen kívül hagytuk a játék fő célját, pedig már rájöttünk, mi az: a bosszú. Az árulás. A hiányzó betű: az N."

"...mindeközben valósággal repült velünk a kocsi arrafelé, ahol Moriarty szögfelezői találkoztak."

"Ha nem számíthattunk volna arra a jóságos őrangyalra, aki a Horatio Nelson névre hallgatott, és aki titokban egészen a Sydenham Parkig követett, talán nem kaptunk volna még egy esélyt.
De így még maradt egy szalmaszál, amelybe belekapaszkodhattunk."

"Ebben a pillanatban áhítatos csönd telepedett a kocsi belsejére.
– Valósággal ragyogsz – szólalt meg egy hang.
Sherlock Holmes hangja.
Előrehajolt, hogy bátorító csókkal indítson utamra, de nem az arcomhoz érintette az ajkát. Hanem meglepett, összezavarodott, felkészületlen ajkamhoz szorította. Nelson úr szeme láttára. Arsène szeme láttára.
Így esett meg ez a csók. Egyetlen szempillantás alatt, miután átszáguldottunk a fél városon, hogy megakadályozzunk egy bűntényt, amelyről nem tudtunk mást, csak azt, hogy aznap este fogják elkövetni.
Legkésőbb éjfélkor. London nagy órája megkondult, mintha Sherlock Holmes csókja egész éjjel tartott volna, nem pedig – mint ahogyan a valóságban történt – egyetlen másodperctöredékig. Olyan könnyed volt, és olyan rövid, hogy azt hittem, álmodtam csupán."

"– Ismerkedjenek meg a legjobb barátommal – mondta –, a Scotland Yard főfelügyelőjével, Charles Frederick Fielddel."

"– Field úr! Emlékszik rám? – kérdeztem tőle minden köntörfalazás nélkül.
– Hogyne emlékeznék! Irene Adler. Meg a barátai, az a két neveletlen kölyök, Holmes és Lupin… – sorolta, mintha egy láthatatlan nyilvántartásból olvasná.
– A skarlátvörös rózsa ügye…
– Pontosan – vágtam rá sietve. – És óriási szerencse, hogy ma este éppen itt van!"

"– Bizonyos dolgoktól sosem szabadulhat az ember,
Adler kisasszony. Ez a szakma már csak ilyen. Szenvedély, becsület kell hozzá… egyfajta sajátos életfelfogás.
Próbáltam elmagyarázni annak a fiúnak is, aki a segédem volt…
A jégtáblák hirtelen összeálltak. Kitisztult a kép.
– A maga segédje volt!
– Hogy mondta, Adler kisasszony?
– A fiú, aki megfejtette a titkos kódokat a skarlátvörös rózsa ügyében… Moriartynak hívták! – suttogtam, hogy csak Field hallhasson.
A főfelügyelő tágra nyílt szemmel bámult rám.
– És maga honnan ismeri őt?"

"– Hogy honnan ismerem, Field úr? Éppen maga beszélt róla, kalandos nyomozásunk végén… melynek során bebizonyosodott, hogy a fi ú igazi zseni. Sherlock Holmeson kívül csak ő tudta megfejteni a Fekete Barát feladványait…
– Ezt megerősíthetem, Adler kisasszony. Zseni volt, ugyanakkor megrögzött hazudozó… – felelte a nyomozó. – Bemesélte nekem, hogy árva, senkije sincs a világon…
– És mi volt az igazság? – faggattam.
– Nemrég az eltűnt személyekkel kapcsolatos bejelentéseket rendezgettem, és a kezembe került egy irat, amelyben egy norfolki fiú eltűnését jelezték. Ha nem ez a szokatlan Moriarty név szerepelt volna benne, ügyet sem vetettem volna rá. Így azonban felkeltette a figyelmemet, elküldtem egy levelet, kaptam néhány adatot, és megtudtam, hogy a zseniális árva, aki a segédem volt, valójában tisztes családból való fiatalember, a szülei jómódú földművesek, akik tanulni küldték Londonba. Igazi lázadó, mondták a szülők, amikor módom volt elbeszélgetni velük. Döbbenten álltak a történtek előtt, ugyanakkor hihetetlenül boldogok voltak, hogy megtaláltam a fiukat… – magyarázta Field. – Mert ők már attól féltek, hogy nem is él.
– És tulajdonképpen mi van vele?
– Mihelyt a tudomásomra jutottak a tények, elbocsátottam, és megbíztam néhány rendőr kollégámat, hogy vigyék vissza Norfolkba… de úgy tűnik, neki nem volt ínyére a dolog, és megszökött.
– Árulás… – motyogtam.
– Hogy mondja?
– Maga az áruló, főfelügyelő. Maga árulta el Moriartyt, Field úr.
– Én? – nevetgélt Field. – Inkább Moriarty árult el engem, pedig megbíztam benne. Hogyan akar jó rendőr lenni egy olyan fickó, aki azzal kezdi a pályáját, hogy még ha csak szavakban is, de kiirtja az egész családját?
Magam előtt láttam a pillanatot: az ifjú Moriarty azt gondolja, megszabadult a családjától és a tanulmányaitól, amelyeket a városban kellett volna folytatnia, és már látja lelki szemeivel, amint azt a munkát végzi, amelyre cselszövő elméje természettől fogva a legalkalmasabb, ám ekkor egyszer csak azt hallja a mesterétől, hogy mindennek vége. A hazugsága lelepleződött. A családja a nyomára akadt. És semmi esélye rá, hogy villámgyors karriert fusson be a magánnyomozói szakmában, amely épp abban az időben vált egyre népszerűbbé.
– Figyeljen rám, főfelügyelő úr… – húzódtam közelebb Fieldhez. – Moriarty itt van. És bosszút esküdött.
– Bosszút?
– Veszélyes ember, higgyen nekem. És bosszút akar állni magán."

"„Nem!”, állapítottam meg magamban, és megragadtam Field karját. Nincs itt köztünk.
Fölöttünk van.
– Nézzen fel! – kiáltottam, és a mennyezet aranyozott hatszögei között függő nagy csillárra mutattam.
Pontosan alatta állt Lord Featherstone és újdonsült felesége, akik arra készültek, hogy az első tánccal megnyissák a bált."

"Sherlock ekkor elvesztette az egyensúlyát, a padlóra zuhant, így már csak Arsène csimpaszkodott a kötélbe, amely a súlyos kristálykolosszust tartotta."

"Azután vörös képpel, ijesztően kidagadó erekkel megállt. Torkából artikulálatlan hang tört ki, mármár vadállati üvöltés.
– Ááááááá! – bömbölte a barátom, aki egy teljes kristálycsillárt tartott a helyén.
Nem akármilyen mutatvány volt ez, a gyertyafényben mintha csak egy mitológiai jelenet elevenedett volna meg a szemünk előtt. Mintha Arsène az emberfeletti erőfeszítés pillanatában legyőzhetetlen görög hőssé változott volna. Azután Sherlock visszabotladozott iménti helyére, és ő is megragadta a kötelet.
A hős eltűnt, átadta a helyét egy véresre horzsolt kezű fiúnak. Én is odaléptem, és hármasban, egymást segítve sikerült kitartanunk, míg végre valaki a segítségünkre sietett."

"Sherlock viszont mintha megnémult volna. Nem tudtam eldönteni, csalódott-e, amiért itt sem sikerült találkoznunk Moriartyval, vagy egyszerűen csak elfárasztotta ez a hihetetlen éjszaka."

"Le is kellett vetkőzniük, így megláttam londoni barátunk kiugró bordáit, fehér bőrét, amelyre vörös csíkokat karcolt egy üvegszilánk. Sherlock öszszeszorított foggal, némán tűrte, hogy bekötözzék.
Arsène tenyere, ha lehet, még aggasztóbb állapotban volt, mert pont akkor ragadta meg a kötelet, amikor az elszakadt, és úgy nyúzta le a bőrt a tenyeréről, mint egy korbács. Az orvos utasításokat adott Lord Featherstone szakácsnőjének, majd répából, tökből és friss kellevelekből készített pépes borogatást tett a sebekre. Ezután birsalmamagokból, disznóhájból és disznózsírból álló főzetet készíttetett.
– De nem dug be a kemencébe, ugye, doktor úr?"

"– Kedves Leopold! – fordult apámhoz Lord Feather stone, miután elmeséltem, milyen gyanút ébresztett bennem a meghívás a Kristálypalotába. – Nem kis hercegnő a te lányod, hanem valóságos kis boszorkány!"

"...eltűnése miatt az az érzésünk támadt, hogy valami itt még függőben maradt.
Várat magára egy találkozás, egy utolsó bosszú, valami, aminek még meg kell történnie."

"– Az az igazság, barátaim – vallotta be Lord Featherstone az immár kihalt szalonban hajnali kettőkor –, hogy sosem kedveltem ezt a csillárt."

"És észrevettem, hogy forró könnyek hullanak a szememből, miközben a színpadot bámulom.
Hamlet, a jó Horatio… és végül Fortinbras, aki épp most érkezett a követekkel, de elkésett, elkésett!
Hamlet már kiitta a méregpoharat, nem volt mit tenni.
A mellettem álló Sherlock fegyelmezett csöndben követte a jelenetet. Merev válla azonban elárulta, hogy zaklatott, feldúlt, úgy érzi, mintha őt célozták volna a lövések. De nem engedhette meg magának, hogy tudtomra adja, milyen lelkiállapotban van."

"Az összeütődő tenyerek hangja végképp kiragadott minket Helsingör várából, az elátkozott dán udvarból, és visszavitt Londonba, a Globe Színház nagy, kör alakú terébe.
Ekkor még erősebben tört rám a zokogás, Sherlock pedig védelmezően átölelt. Sokáig így maradtunk,
én szipogtam, ő átkarolt, miközben körülöttünk a tömeg hosszan ünnepelte az előadást, amely csodás
volt, kimerítő és rettenetes. Sírtam a zseni iránti tiszteletből, aki a darabot írta. Sírtam, mert a szépség, még ha fáj is, kitörölhetetlen érzéseket hagy bennünk.
És boldog voltam, hogy ezen a napon, amely immár éjszakába hajlott, megoszthatom az érzéseimet Sherlockkal.
Amint talán már említettem ebben a zavaros viszszaemlékezésben, amelyet igyekszem elfogadható köntösbe öltöztetni, vagy legalábbis minél inkább közelíteni az igazsághoz (ahogy Hamlet kérte Horatiótól – mert én is tartozom ennyivel a barátaimnak, bármi lett is belőlünk később), tehát amint már írtam talán, a Moriarty-esetet követően váratlanul sok minden megváltozott."

"...hamarosan újabb, kellemetlen tények kerültek napvilágra a múltammal kapcsolatban. Sejthettük volna, de ekkor még egyikünk sem számított rá."

"Nem. Az aznap esti változások olyan észrevehetetlenek voltak, hogy talán csak most, sok év elteltével váltak láthatóvá. Elsősorban Moriarty tehetett róluk, attól a pillanattól ugyanis a szelleme örökösen ott lebegett Sherlock Holmes fölött. Meg az a furcsa, őrült csók a kocsiban, és hozzá hallgatag barátom szavai: „valósággal ragyogsz”, melyeket Arsène és a jóságos Horatio füle hallatára mondott ki.
Meg azok az egészen újfajta gondolatok tehettek róla, amelyek leginkább éjjelente gyötörtek, és mint valami rejtélyes tápláléktól, egyre csak nőttem tőlük, és egyre kevésbé fértem bele a ruháimba.
Aznap este Arsène viselkedése is megváltozott.
Szelídebb lett, tiszteletteljesebb. Igazából nem is tudom, velem-e vagy Sherlockkal. És hármunk között is valami új dolog kezdődött: nem tánc volt ez, hanem inkább mintha vékony jégen korcsolyáztunk volna, melynek repedései alatt olykor megcsillant a viszály vize.
Továbbra is összetartoztunk, de valami lappangó veszedelmet érzékeltem a kapcsolatunkban (már ha a sértett érzelmeket veszedelemnek nevezzük, nem tragédiának). Mindhárman vágytunk a többiek társaságára, sőt egyenesen szükségünk volt rá, ám ha együtt voltunk, roppant óvatosan és némi távolságtartással kellett viselkednünk. Nem tudom ennél jobban elmagyarázni.
Bár talán megpróbálhatnám."

"Arsène nem jött el.
Azt mondta, várja a munka West Norwoodban. Többször is elismételte, hogy csak azért tudta megtartani azt a csillárt, mert a fenyőfa koporsók emelgetésétől megerősödtek az izmai. Egyébként meg nem sok különbség van a temető és a Hamlet között: itt is, ott is halottak hevernek, állította."

"Arsène pedig, a lobbanékony Arsène, a csodálatos Lupin az elbűvölő nevetésével, aki örökösen mozgásban volt, folyton kereste önmagát, még nem döntötte el, melyik oldalra álljon."

"Ekkor találta meg Sherlock a zsebében a kis borítékot.
Csodálkozva kibontotta, és felolvasta a levélkét:
Figyelj oda a lányra, Holmes úrfi.
Nemsokára találkozunk.
M.
Sherlock felkiáltott, hátrafordult, végigpásztázta az utat a tekintetével, de már elkésett.
Az iménti koldus ledobta a földre rongyos köpönyegét, és most egy kocsi lépcsőjéről üdvözölt minket csúfondáros kalapemeléssel."