Irene Adler Sherlock, Lupin és én c. könyvsorozatának tizenegyedik kötete, Az ​ármány kikötője végérvényesen átrendezi a sakktáblát és ezzel együtt főhőseink életét... 
A napvilágra kerülő szörnyű titok alapjaiban rengeti meg Irene, Sherlock és Arsène világát, kiknek skóciai útjuk első pillanataiban meg sem fordul a fejében, hogy az utazás végén már semmi sem lesz olyan, mint volt... 

Az ármány kikötője az utolsó felvonás, mielőtt főhőseink "egy életre" elszakadnának egymástól, s bár a könyvsorozat első felvonásából még két kötet hátra van, abból a legutolsó már csupán visszaemlékezés, így nem árt, ha az olvasó előre felvértezi a lelkét és maga mellé készíti a száz darabos papírzsepi-csomagot...

"Mi lesz most velem és mindazzal, amit szeretek?"

London
Newark
1872

A kötet - mint ahogy már megszokhattuk - a felnőtt Irene gondolataival veszi kezdetét, ám ebben az esetben sokkalta többet kapunk a hatvanas éveiben járó Ms. Adler szavaiból... Irene szomorú és igyekszik fiatalkora boldog éveinek emlékképeiből minél többet papírra vetni, míg ereje engedi... 
Sajnos már ez a bevezető sem kecsegteti semmi jóval az olvasót...

Londonban Irene két hete folyamatos, szűnni nem akaró fejfájással küzd, melyre az Adler család fiatal háziorvosa sporttevékenységet javasol, amin Leopold Adler rendkívül megütközik... Egy sportoló nő, egy sportoló nő a családban, egy sportoló nő a világban - ki hallott már ilyet??? :3
Mivel a férfi azonban a legjobbat akarja a lányának, beleegyezik abba, hogy Irene sportoljon. Ám hiába egy orvos szava és hiába egy apa beleegyezése, a sportklubok nem engednek maguk közé nőket... 
Irene végül a Temzei Evezősklubba iratkozik be Sherlock Holmes és Arsène Lupin társaságában - természetesen némi csalással... Irving O'Malley, tizenhét éves, bajuszos fiatalember - azaz Irene - élete első evezését mondhatni alig éli túl, hiszen az edző - bár rendkívül kedves az újoncokkal - kemény, minden részletre kiterjedő edzést tart hőseinknek... ^^

Leopold Adler furcsa, meghökkentő levelet kap egy régi barátjától, minek tartalmát a férfi meg is osztja a lányával. Arthur McSweeney el kívánja adni newarki kastélyát, ami a Clyde folyó partján áll, a glasgow-i kikötőtől nem messze... A férfi régi barátjának kínálja eladásra a kúriát és meghívja a családot Skóciába, hogy szemrevételezzék a kastélyt! Arthur felesége beteg, ezért el kell költözniük a hideg Skóciából, Irene apja azonban nem szeretné megvásárolni a kastélyt, ám barátját sem szeretné megbántani, ezért a lány azt mondja édesapjának, hivatkozzon rá a visszautasító levélben... Leopold Adler jól ismeri a lányát, s tudja, hogy Irene nem szeretne elválni a barátaitól, akik bár nem napernyős kisasszonyok, igaz barátok, kiknek jelenlétéért - s mert boldoggá teszik Irene-t - igen hálás...

"– Harmincat teszek egy ellen, hogy még mielőtt lemenne a nap, Sherlock kideríti, mi az, ami bűzlik ebben a szépséges kastélyban!"

Másnap, a Shackleton kávéházban Sherlock végtelenül dühös mindarra a több százezer emberre, akik a városban laknak - mégsem történik velük semmi! Ifjú nyomozónkat megöli az unalom, hiszen egyetlen bűntény sem történik, aminek a nyomába eredhetne! :3 
Miközben Sherlock dühös fel-alá járkálása majdnem gyilkosságra készteti Lupint ^^, a kávéházban megjelenik Leopold Adler, aki soha be nem tette a lábát főhőseink főhadiszállására! 
A férfi tudja, hogy a gyerekek egy evezőversenyre készülnek, ám a McSweeney-nek küldött elutasító válaszára barátja egy újabb táviratot küldött, melyben leírta, hogy ragaszkodik az Adler család látogatásához... Mivel a kastély egy folyó partján áll, a gyerekeknek alkalmuk lenne a gyakorlásra, Leopold meghívja az útra Sherlock-ot és Lupint, akiktől Irene már elválaszthatatlan. A két fiú kapva kap a lehetőségen így főhőseink két nap múlva elutaznak Skócia gyönyörű, vadregényes tájára! 

"– Erre, uraim! Ahogy Skóciában mondani szokták: használjuk ki, ha véletlenül előbújik a nap..."

Glasgow-ban Arthur unokaöccse, Oliver várja a vendégeket, aki a kastélyhoz vezető úton az eladó kúria történelméről mesél hőseinknek. Arthur és Leopold széles mosollyal köszönti a viszontlátást, ám pillanatok alatt nyilvánvalóvá válik, hogy a kastélyban rendkívül fagyos hangulat uralkodik... Arthur és unokaöccse között ki nem mondott feszültség húzódik, ami felkelti főhőseink figyelmét. A finom vacsora elfogyasztását követően triónk rövid sétát tesz a vár környékén, majd mindenki visszavonul a számára kijelölt lakrészbe, ahol Irene-t nem hagyják aludni a kastély zajai, így fellopódzik a padlásra a barátaihoz...

Mivel főhőseink számára nyilvánvaló, hogy a kastély eladása körül valami bűzlik, Arthur és Leopold másnapi kastélytúrájához Sherlock is csatlakozik, hogy éles eszének megdolgoztatásával kiderítse, mi zajlik a háttérben... Miközben Sherlock a kastélyt járja, Irene és Arsène a faluban sétálgat, ahol egy különös idegenbe botlanak... A Lorelei kapitánya, Baumann mondhatni meghívatja magát a kastélyba, ami igencsak felkelti a figyelmét, ami újabb viszályt szül Oliver és a nagybátyja között...

Eközben Sherlock egy titkos járatra bukkan, ami egyenesen Irene hálószobájába vezet... 

"– Micsoda vörös hajkorona! A vak is látja, hogy ízig-vérig skót! De mit csinál egy tősgyökeres skót lány egy olasz fiú társaságában?

– Attól tartok, kétszeresen is ki kell ábrándítanom – feleltem mosolyogva, mert voltaképpen rokonszenvesnek találtam a fickót. – Én nem vagyok skót. A barátom pedig nem olasz."

Értékelés: 5/5 korona

Idézetek

"Ha jól akar írni az ember, ahhoz idő kell.
Márpedig nekem már nincs időm. Csak úgy zsong a fejem a tömérdek emléktől, amelyeket sokszor alig tudok papírra vetni, és ha sikerül is, mindössze pár óráig bírom, utána elfárad a szemem, és tollat szorító ujjaim is elgémberednek.
Ó, az ujjaim! Nem olyanok már, mint régen. Képtelenek könnyed mozdulatokra, gyakran már egy simogatás is fájdalmat okoz."

"Ezeken az ákombákom lapokon teszek vallomást az életemről, ez pedig csak úgy lehetséges, ha előbb minden dolgot a helyére rakok, sorba rendezem az emlékeimet, felidézem barátaim rég elveszett szavait."

"Abban az időszakban, amely a naplómban szerepel, vagyis az 1870 és 1872 között eltelt három csodálatos évben bezzeg még végtelennek tűnt az idő."

"Persze azért az egzotikus dolgok így sem hiányoztak az életemből, mint ahogy a borzongató rejtélyek sem. És nem csak azért, mert Sherlock Holmes és Arsène Lupin volt a két legjobb barátom, akik életük során mindvégig a bűn veszedelmes tájain hajóztak, bár, hogy úgy mondjam, más-más part közelében. A rejtély azért is hozzátartozott az életemhez, mert nem az voltam, akinek hittem magam, és nem tudtam, ki vagyok. Nem csupán kamaszos képzelgésbe merültem, tényleg így állt a helyzet."

"És az igazat megvallva, Horatio sem volt közönséges főkomornyik. De továbbra sem tudtam, ki volt ez a fekete óriás azelőtt, hogy megismerkedett volna örökbefogadó apámmal, és a szolgálatába lépett volna."

"„Tizenhárom lépés, amelyet meg kell tennem, hogy az legyek, aki lenni akarok.”"

"A tizenhárom pontból talán egyetlenegyet sem valósítottam meg. De ennél is fontosabb, hogy mi lett azzal a nővel, akivé válni akartam.
Annak idején Aldford Street-i szobácskám íróasztalánál ábrándozva leginkább arra vágytam, hogy boldog nő legyek.
A tizenharmadik pont olyan erőteljesen ki volt satírozva, hogy képtelenség volt elolvasni a szavakat.
De pontosan emlékeztem rá, mi állt ott: egyszer s mindenkorra ki kell derítenem, kibe vagyok szerelmes – Arsène Lupinbe vagy Sherlock Holmesba.
Vagy egyikükbe sem."

"Azt hiszem, említettem már, hogy mindkét barátom határozottan rendkívüli egyéniség volt."

"Alig pár hete történt, hogy egy fiatal kertész érkezése be nem vallott féltékenységet váltott ki Sherlockból és Arsène-ből, akik immár mindketten felvállalták mellettem a szárnyatlan őrangyal szerepét, és kéretlen tanácsokkal láttak el, kivel érintkezzek és kivel ne."

"– Szép dolog, ha ilyen jól ismeri magát az ember, kisasszony."

"– Úgy gondolom, elég lesz, ha belépek egy sportklubba.
– Jól van, jól van, de csak diszkréten, a királynő szent nevére kérem! – csattant fel, és újra felemelte az újságot. Azután mérgesen dünnyögött tovább.
– Sportoló lányok. Hová jutunk így, Horatio? Mégis hová?"

"Így történt, hogy miközben Nelson úr – a klub egyetlen színes bőrű tagja, továbbá barátja annak a titokzatos ír úriembernek, aki a gondjaira bízta törékeny egészségű fi át – helyet foglalt egy védett helyen lévő asztalkánál a parton, és felkészült, hogy a következő órát Fenimore Cooper A vörös kalóz című könyvének olvasásával töltse, a rettenthetetlen Sherlock, Lupin és… Irving életükben először ültek be egy négyszemélyes evezős csónakba az oktató, John Drake társaságában."

"– Hogy vagy? – fordult felém Sherlock.
Ahhoz, hogy válaszoljak a kérdésére, kissé több levegőnek kellett volna lennie a tüdőmben. Sherlock megértően bólintott.
– Lehet, hogy a hátamnak jót tesz – leheltem, amikor végre szóhoz jutottam –, de a karomat egyszerűen nem érzem.
– Korai elkezdeni a siránkozást. Holnapra roszszabb lesz – nevetgélt Sherlock.
– Ó, nagyon köszönöm. Az ilyen megjegyzések igazán felvidítják az embert.
– Bátorság! Inkább gondolj arra, milyen szépen megnyúlnak majd az izmaid!
– Attól tartok, az izmaim egész egyszerűen cafatokban lógnak."

"– De mégis miért kellene részt vennünk ezen az ostoba regattán? – fakadtam ki.
– Hát azért, hogy megnyerjük, mi másért? – nevette el magát Arsène."

"Gyakorlatilag egyedül habzsoltam be egy egész tál hercegnő módra készült burgonyát, és a madeiraborban pácolt hússzeletet is meghökkentő gyorsasággal tüntettem el. De még mindig úgy éreztem, mintha valaki ellopott volna valamit a gyomromból, és most sürgősen újra meg kellene töltenem."

"Az illem azt kívánta, hogy vágjam apró falatokra, amelyeket azután elegáns mozdulatokkal emelek a számhoz. Az édesség azonban olyan étvágygerjesztő volt, hogy a legszívesebben nekiestem volna, és belapátolom, mint egy kocsis."

"Apám elmosolyodott.
– Nem. Ezúttal szó sincs szörnyű bűntényekkel be árnyékolt rókavadászatról. De talán ez lenne a megfelelő alkalom, hogy egy kicsit körülnézzünk Skóciában.
– Skóciában? – ismételtem meg. – Az örökösen viszálykodó klánok földjén, ahol a desszertet… így eszik?
És a következő pillanatban felmarkoltam a tortaszeletet, és azonnal befaltam a felét."

"Aztán gyengéd pillantást vetett rám, és hozzátette: – Örülök, hogy ott vannak veled.
– Hogy mondtad, papa?
– Lehet, hogy nyugodtabb lennék, ha két csipkeruhás, napernyős, illemtudó kisasszony társaságában töltenéd az idődet, de tulajdonképpen örülök, hogy ott ez a két barátod – vallotta be. – És hogy segítetek egymásnak.
– Igen – helyeseltem. – Ez nagy szerencse. Valósággal elválaszthatatlanok vagyunk.
És abban a pillanatban, hogy kiejtettem ezeket a szavakat, úgy éreztem, elszakad bennem valami.
Olyan volt ez, mint egy figyelmeztetés, gondoltam, mint valami jel. Mert az érzelmek is olyanok, mint az izmok: ahhoz, hogy megerősödjenek, fájniuk kell."

"Sherlock úgy fújtatott, mint egy mozdony, és nyughatatlanul rótta a köröket a Shackleton kávéház rozoga karosszékei körül."

"– Talán a városi csibészeken is kitört az őszi fáradtság – viccelődtem..."

"Amióta megismertem Arsène-t és Sherlockot, most először vette a bátorságot, hogy megszentségtelenítse kis birodalmunkat.
Nem is gondoltam, hogy ismeri a találkozóhelyünket."

"Sherlock és Arsène könnyedén meghajolt, ahogy két jól nevelt ifjú úriemberhez illik."

"– Bizonyára ő a papa barátja – mondtam, amikor megláttam.
– Hm… akkor egyben ő az örök ifjúság varázsszerének megalkotója is – dünnyögte Arsène. Rosszkedvét nem is az okozta, hogy Sherlock megverte sakkban, apámmal pedig döntetlent játszott, hanem az, hogy én is megvertem: kihasználtam, hogy rosszul lépett a királynővel, és előkaptam az egyik lovamat, amelynek a helyzetét pedig már reménytelennek ítéltem."

"A pontosság kedvéért el kell mondanom, hogy szűkkörű versenyünk Sherlock diadalával végződött (öt partiból ötöt nyert meg), őt Leopold követte, a harmadik helyen pedig Nelson úr végzett, aki mindenki meglepetésére nagyszerűen kihasználta a bástyáit."

"A főépülettől nem messze egy szélmalom állt, amely mintha egyenesen a gonosz Grimm testvérek egyik meséjéből került volna ide."

"– Kívánni sem lehetne jobbat – mondta erre Arsène, akit teljesen megbabonázott a lépcsőt vigyázó két páncél és a szalonban terpeszkedő nagy kandalló látványa."

"Egy dolgot azonban most rögtön elárulhatna… – szólalt meg Lupin. Mindig ilyen hangnemben beszélt, ha fel akarta élénkíteni a társalgást. – Hogy hívják a szellemet, aki a kastélyban lakik?
Mr. McSweeney felvonta a szemöldökét, mintha nem egészen értette volna a kérdést. Még Oliver is elbizonytalanodott.
– Úgy értem… – folytatta Arsène –, ki látott már skót kastélyt kísértet nélkül?"

"– Engedje meg, hogy ellentmondjak, Mr. Mc Sweeney – szólt közbe Sherlock. – Bár egyáltalán nem hiszek a kísértetek létezésében, úgy vélem, hogy a homályos, titokzatos múlt csak növeli a kastély értékét…"

"– Lehetséges, hogy tévúton járunk! – kiáltott fel. – És Arthur azért akar olyan sietősen elmenni innen, mert elege van Lord Maxwell fej nélküli kísértetéből, aki az éjszaka kellős közepén veri fel üvöltésével: „Mit keresel a kastélyombaaan?” – bohóckodott.
Sherlock kuncogva fogadta az ötletet.
– Ez kétségkívül figyelemre méltó feltételezés, Arsène. De miért volna Lord Maxwell fej nélküli kísértet?
– Mi Franciaországban fej nélkül szeretjük a nemeseket, nem tudtad? – nevetett Arsène.
– De fiúk! – intettem csendre őket, bár belőlem is kitört a nevetés."

"– Hahó! Én vagyok az!
A szobában csönd támadt egy pillanatra. Aztán papírzörgés hallatszott, mezítlábas léptek zaja.
– Jelszót! – suttogta Lupin.
– Egy mindenkiért, mindenki egyért – feleltem.
– Hibás! Nem vagyunk a három testőr.
– Nyisd ki, ha nem akarod, hogy Horatio meghalljon minket! – unszoltam.
„Nyisd ki, még mielőtt Lord Maxwell kísértete bokán ragadna”, tettem volna hozzá a legszívesebben,
ha nem tartottam volna tőle, hogy mostantól hónapokig ezzel fognak ugratni."

"– Egy-két font fejében leveleket írok olyan emberek helyett, akik nem tudnak írni-olvasni, vagy legalábbis nem tudnak úgy fogalmazni, ahogy szeretnének.
– Én pedig segítek neki – tette hozzá Sherlock.
– Szerelmes levelekben utolérhetetlen – árulta el Arsène. – És ha elterjed a vállalkozásunk híre, igazi
munka is lehet belőle.
Csodálkozva néztem Sherlockra.
– Nahát! Ki gondolta volna?
– Ha valaha szerelmet kellene vallanom neked, Irene, csakis tőle kérnék segítséget – jelentette ki Arsène.
– Ha szerelmet kellene vallanod nekem? – kérdeztem vissza.
– Ki tudja?
– És te megírnád a levelet?
– Persze, de teleraknám hibákkal – felelte Sherlock kuncogva, de azért enyhe zavar érződött a hangján."

"Azonnal induljon lefelé, Adler kisasszony! És egy szót se halljak! – dörrent rám Horatio másnap, amikor rám  talált Holmes és Lupin szobájában."

"– Erre, uraim! Ahogy Skóciában mondani szokták: használjuk ki, ha véletlenül előbújik a nap..."

"– Harmincat teszek egy ellen, hogy még mielőtt lemenne a nap, Sherlock kideríti, mi az, ami bűzlik ebben a szépséges kastélyban!"

"A kastély hangulata és az a benyomás, hogy az épületben valamiféle ártatlan titok rejlik, amely leleplezésre vár, kifejezetten szórakoztatóvá tette a skóciai kirándulást."

"A szemünk előtt elsuhanó táj – lankás dombok, rétek, ritkás erdők és nagy sziklák – láttán nem kellett különösebben megerőltetnem a fantáziámat, hogy mindenfelé az ősi legendákban szereplő klánokat és lovagokat, csempészeket és kalózokat lássam, akikről oly sokat olvastam a Nelson úrtól kölcsönkapott könyvek lapjain."

"– Az ott Lord Maxwell feje!
Oldalba böktem a könyökömmel, mire kitört belőle a féktelen, gyerekes nevetés. Rég nem hallottam így nevetni – azóta, hogy egymagában Londonba költözött, és nem volt hajlandó válaszolni az apjával kapcsolatos kérdésekre."

"Arthur úr felesége is tősgyökeres skót. Ez kellemes meglepetésként ért, mert egészen mostanáig Geneviève-hez hasonló, apró termetű, törékeny nőnek képzeltem, amolyan filigrán hercegnő típusnak, amelyet annyira kedvelnek a védelmező természetű férfiak."

"– Micsoda vörös hajkorona! A vak is látja, hogy ízig-vérig skót! De mit csinál egy tősgyökeres skót lány egy olasz fiú társaságában?
– Attól tartok, kétszeresen is ki kell ábrándítanom – feleltem mosolyogva, mert voltaképpen rokonszenvesnek találtam a fickót. – Én nem vagyok skót. A barátom pedig nem olasz."

"Azután tökéletes nyugalommal rám emelte a tekintetét – mintha nem is lettem volna anyaszült meztelen, eltekintve a törülközőtől, amelyet páncélként szorítottam magamhoz.
– Nem bújtam el a falikárpit mögött – jelentette ki.
– Akkor hogyhogy onnan jöttél elő?
– Odakeveredtem. – Körülnézett, és csak ekkor vette észre, mibe csöppent. Persze, az is lehet, hogy a
szokásos színjátékot adta elő: úgy tett, mintha eddig elkerülték volna a figyelmét a körülmények.
– Úristen! – dadogta.
– A számból vetted ki a szót – vágtam rá.
– Hidd el, csak az imént jöttem be – védekezett Sherlock.
– És hajlandó lennél kimenni, vagy kezdjek el sikítozni?
Sherlock hátat fordított, és mintha csupán az én egyéni problémámról lenne szó, rám parancsolt:
– Öltözz fel, légy szíves.
– Te pedig hátra ne fordulj!"

"– Nézz rám – mondta.
Ránéztem.
– Látlak – állapítottam meg.
– Nézz meg jobban.
Magas, sovány, szikár testű fi út láttam, és a legokosabb szempárt, amelyet valaha ismertem. Egy fi út, aki iránt mély és ellentmondásos érzelmeket tápláltam, aki időnként olyan őszinte volt, mint egy gyerek, máskor meg olyan távoli és elérhetetlen, mint egy remete. És aki ugyanolyan érzésekkel viseltetett irántam, mint én őiránta, de ezeket túl ijesztőnek és ingatagnak ítélte ahhoz, hogy kifogástalan logikájával tüzetesebb vizsgálatnak vesse alá."

"– Meggyőződésem volt, hogy rajtuk kívül nincs még egy olyan kamasz fiú, akit ennyire lenyűgöznének a pisztolyok és a boksz. Miféle világban nőnek fel ezek a gyerekek, mondja, Adler úr?"

"– Igaza volt, Holmes úrfi! – kiáltott fel izgatottan.
Azután felemelte nagy, fekete kezét, amelyben egy B betűs dísztűt szorongatott. Rögtön ráismertem: ezt láttam Baumann köpenyére tűzve. De hogy került Nelson úrhoz?
– Amikor sötét lett, kilépett a falikárpit mögül! – folytatta a főkomornyik, csaknem kiabálva. – És amikor megpróbáltam elkapni, sarkon fordult, és leszaladt a lépcsőn.
– Baumann? – kérdeztem. – Mit keresett Baumann az én szobámban?"

"...újra futásnak eredtünk az erdőben, mintha maga az ördög járna a sarkunkban."

"Biztos vagyok benne, hogy mások a mi helyünkben még a másnap reggelt se várták volna meg, hanem azonnal összecsomagolnak, és elhagyják a kastélyt. De minket nem ilyen fából faragtak. Minél nyilvánvalóbbá vált, milyen veszélyesek és rejtélyesek a dolgok, annál jobban összetartottunk, és annál hajlamosabbak voltunk új kihívásnak felfogni őket."

"De én már kiszaladtam a szalonból, rohantam Sherlock után, Arsène meg utánam."

"Sosem láttam még akasztott embert.
És bár tudtam, hogy nem lesz szép látvány, azt is jól tudtam, hogy vannak dolgok, amiket a saját szemével kell látnia az embernek, ha rá akar találni az igazságra."

"Mialatt én megreggeliztem, Arsène kihasználta Oliver távollétét, felment az emeletre, és megpróbált bejutni a szobájába. Persze, csak a tintát pazarolom, ha így fogalmazok, mert Arsène nem próbált meg bejutni. Bejutott, és kész."

"– Á, maguk azok! – üdvözölt minket a rendőr. És úgy vettem észre, némi megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy csapatunk harmadik tagja, a hegyes orrú kis tudálékos ezúttal nincs jelen."

"– Személyesen az ördög volt az, kedves gyermekeim… – hadarta. – Az ördög maga!"

"– Szerintem ez nem jó ötlet, Arsène… – mondtam, mielőtt megcsókoltam volna.
Vagy talán ő csókolt meg engem. Sok idő eltelt azóta, de még ma sem tudnám pontosan megmondani.
Ifjonti hevességünkben hosszúra nyújtottuk a csókolózást a Clyde folyó partján. Szertelenül gurultunk jobbra-balra a fűben, mígnem végül a sors – amely minden regényben a szívügyek ellensége – véget vetett a játszadozásnak. Arsène elengedett, és tapogatózni kezdett a magas fűszálak között. Azután váratlanul elkáromkodta magát."

"– Milyen forró vagy! – kiáltott fel. – Irene, neked lázad van!
– De-dehogy – dadogtam reszketve. – Csak túl sok minden történt, és túl gyorsan. Gond van a hátammal, ezért kell sportolnom. Doktor Marqueson mondta. Túl sok időt töltöttem a hideg vízben. Aztán megcsókoltál, te bitang, te tolvaj. Visszaéltél a bizalmammal, igen. Megcsókoltál a fűben, és én…"

"Madárszem, gondoltam, és hirtelen úgy találtam, hogy Oliver egész arca albatroszra, ezüstsirályra vagy valamilyen tengeri ragadozóra emlékeztet."

"– Kicsoda maga? – kérdeztem.
– Hogy én ki vagyok, az nem számít – felelte Oliver, és rám bökött a mutatóujjával. – Az számít, hogy te ki vagy.
– Én Irene Adler vagyok, Leopold és Geneviève Adler lánya."

"– Még egy ilyen visítás, kis hercegnő, és az egész utat betömött szájjal teszed meg.
– Ne szólítson így! – sziszegtem a fogam között.
– Ugyan miért ne szólítsam hercegnőnek, amikor pedig tényleg az, Irene? Talán a valódi nevét kellene használnom, és Maria von Hartzenbergnek kellene hívnom? Mert maga a von Hartzenberg családból való, Irene, az apja Felix, III. Vencel trónjának örököse, az anyja pedig az a nő, akit Felix titokban feleségül vett, Alexandra Sophie von Klemnitz."

"Hogyan fogadhattam volna el én, a Párizsban és Londonban felnőtt fi atal lány, azt a gondolatot, hogy Felix cseh herceg lánya vagyok?
Ez képtelenségnek tűnt. Egyszerűen képtelenségnek."

"– Megint csak lenyűgözőnek találom, milyen logikus következtetéseket tud levonni, Maria hercegnő.
– Irene a nevem! – tiltakoztam.
– Apja lánya: modern nő, aki sportol, és homályos származású, kétes erkölcsű fiatalemberekkel szűri össze a levet.
– Megtiltom, hogy így beszéljen a barátaimról!
– Akkor minek nevezné őket? – kérdezett vissza Oliver. – Pontosan tudja, kik ezek a fiúk. Az egyiknek egy kóbor hivatalnok az apja, aki beleártotta magát a politikába, aztán otthagyta a feleségét három gyerekkel… a másiknak meg egy tolvaj cirkuszi akrobata, aki elcsábított egy párizsi nemes hölgyet. Elég lesz ennyi?"

"– Tudja, az édesapja szerette magát – mondta.
Ez váratlanul ért. A nyelvembe harapva próbáltam visszafojtani a könnyeimet, és közben egyre csak győzködtem magam, hogy nem igaz, nem vagyok Felix von Hartzenberg lánya. Nem vagyok az elsőszülött lánya, a trón örököse."

"Egy kiáltás. Sherlock kiáltása.
Majd a hajó nagy csikorgással mozgásba lendült.
Kétoldalt lezuhantak a kötelek. A horgonyt sietve felhúzták.
Elszakadtunk a parttól. Most már senki sem állíthatott meg minket."

"Ki lőtt? És kire? Gondolni sem mertem arra, hogy esetleg Holmesszal történt valami."

"Kihívó tekintettel fürkésztem az arcát. Hogy megértse: nem egy selyemtopánkás, napernyős, gyenge lánykát rabolt el. És ennek a lánykának a gyanús barátai jóval több bajt fognak okozni neki, mint gondolná. A terve tökéletesen bevált, Arsène Lupin szimatának és Sherlock Holmes logikus következtetéseinek köszönhetően mégis lelepleződött. Nem csak Leopold Adlert kell elhallgattatnia. Van itt két fékezhetetlen fi ú is, akik közül az egyik majdnem megakadályozta, hogy kifusson a kikötőből."

"Talán már úgy kellene emlegetnem ezt, hogy az én dinasztiám? Apámé, Felix hercegé?
Ez a gondolat örvénylő rémülettel töltött el. És úgy éreztem, ez az örvény elnyeli az egész múltamat, és ami még szörnyűbb, az egész jövőmet is."

"– Rálőtt Sherlockra? – kérdeztem azonnal.
– Aggódik miatta? Ő a szíve csücske?
– Csak azt mondja meg, hogy rálőtt-e, az ördögbe is!"

"A legenda szerint Lorelei vízi istennő volt, a Rajna folyó egyik szirénje. Egy szirt tetején ülve dalolt, és énekével a sziklákhoz vonzotta a szerencsétlen hajósokat, akiket teljesen elbűvölt. Egy napon katonákat küldtek ellene, hogy végezzenek vele. De mielőtt lesújtottak volna rá, atyja, a Rajna tajtékos hullámokkal védte meg, és a szirt tetejéről, ahol addig élt, levitte a mélybe, ahonnan Lorelei soha többé nem bukkant fel. Azóta egyetlen hajóst sem babonázott meg a hangjával, és senki sem szenvedett hajótörést a szirten, amely ma is az ő nevét viseli.
De az a szirén, akit én hallottam az elrablásom napján, egy másik Lorelei volt. És Horatio Nelson rémisztő, ellentmondást nem tűrő hangján szólalt meg."

"Négy férfi állt a Queen Mary hídján, valamint Oliver, aki ott tombolt közöttük. A vitorlákat szél dagasztotta, a kötelek ostorként csapkodtak. De nem messze tőlünk egy másik hajó hintázott a vízen: Baumann kékre festett cuttere. A Lorelei.
És a Lorelei fedélzetén, a kormánykeréknél Nelson úr feketéllett, kezében a hajók felszereléséhez tartozó hangtölcsérrel. A vitorlák körül pedig Arsène Lupin szorgoskodott, kidolgozott izmain csak úgy táncolt a napfény.
És a Lorelei… Nos, a Lorelei nem csupán üldözte a Queen Maryt.
Már kis híján utolérte."

"A cédulán ez állt:
Könyv a könyvtárban
Három tej
Kék sál

Ám Sherlock számára ez világosan elárulta, hol kell keresni Mrs. McSweeneyt. Port Glasgow-tól nyolc mérföldre volt egy falucska, amelyet Alexandriának hívtak, vagyis ugyanúgy, mint a könyvtáráról híres várost. Oda vitték Evelyn asszonyt (a könyvet).
Már csak egy olyan házat kellett találni, ahol három tehén van (három tej), és meg kellett mutatni az ajtóban álló őrnek Oliver égszínkék selyemsálját, ebben a jelben egyeztek meg ugyanis az emberrablók.
Egy rendőr oda is ment a sállal, és németül válaszoltak neki. A következő pillanatban a rendőrség betört a házba, és megtalálta a megkötözött, betömött szájú Evelynt."

"Mi lesz most velem és mindazzal, amit szeretek?"

"Ugye, tudod, hogy te Irene vagy? – mondta apám halkan. – Ne higgy el semmit abból, amit hallottál. Örökké és csakis az én Irene-om vagy. És ne félj semmitől. Én itt vagyok.
Igen, gondoltam.
A papa itt van velem.
Egy emelettel följebb pedig ott van Arsène Lupin és Sherlock Holmes. És ott van velük Nelson úr, aki úgy kormányozta azt a cuttert, mintha legalábbis ő lenne Achab kapitány.
Négy férfi és egy lány, akik szilárdan eltökélték, hogy ha kell, az egész Cseh Királysággal szembeszállnak."

"– Szerinted mi értelme ennek? – erősködtem. – Nézd meg, mennyi borzalmas dolog történt itt miattam, papa. És miért?
– Mert az életünk felől nem mindig mi döntünk, imádott kislányom – felelte ő gyengéd határozottsággal."

"– Dönthetsz úgy, hogy nem engeded – felelte apám megindultan. – És ez még nem minden, kicsikém…
Dönthetsz úgy, hogy ragaszkodsz ahhoz, amit valóban szeretsz, dönthetsz a barátaid mellett, dönthetsz… mellettem."

"Igaza van, gondoltam. Lehet, hogy odakint darabokra hullik ez az őrült világ, de én itt a kastély falai között csak néhány egyszerű dologra vágyom.
Sherlock, Arsène és Horatio barátságára. Egy kis melegségre és pihenésre az én szeretett papám társaságában.
Arra, hogy az lehessek, aki mindig is voltam.
Én.
Irene Adler."