értékelés
ireneadler
manókönyvek
sherlockholmes
Irene Adler: A búcsú hajója (Sherlock, Lupin és én 12.) - Értékelés
Irene Adler Sherlock, Lupin és én című könyvsorozatának utolsó felvonásához érkeztünk, mely végérvényesen lezárja főhőseink gyerekkorát. A búcsú hajója kegyetlenül elszakítja egymástól a triót, kiknek élete immáron külön ösvényen halad tovább... Sajnos elérkeztünk a búcsú pillanatához, mely a kezdetektől fogva elkerülhetetlen volt, ám ez a szíveket és lelkeket szétszakító búcsú minden képzeletet felülmúlt... Ennek a pillanatnak el kellett jönnie, melynek tényéről mindvégig tudtam, a regény mégis mély letargiába döntött... Mindemellett azonban az írók nem voltak restek durván átejteni az olvasót sem, akik csupán a fejüket tudják kapkodni a végjáték láttán...
Irene Adler személye soha nem volt különösebben szimpatikus számomra Sir Arthur Conan Doyle regényében, ám az olasz írótriónak sikerült elérnie, hogy megkedveljem ezt a bolondos, kalandkedvelő fruskát, akinek végül a legvégén mégis sikerült kimutatnia a foga fehérjét, s én újra szembesülhettem ifjonti érzéseimmel - miért is táplálok iránta inkább ellenszenvet a megértéssel ellentétben...
"„Azt se bánnám, ha végeznének ezzel a Mariával! – gondoltam.
– Csak engedjék szabadon Irene-t!”"
Wales
1872
Irene vér szerinti édesanyjával, a világtól elzárva, Wales északi részén kénytelen bujkálni. A lány hónapok óta egyedül van, nem láthatja édesapját, Nelson urat és a barátait sem, ugyanis a cseh trón örökösét ellenségei mindenhol keresik... Irene Farewell's Head-ben él, egy tengerre néző villában a sziklacsoport tetején és bujkálásának Sir Robert Bewel-Tevens ad otthont, aki Sophie régi barátjának, Löwendorf hercegnek a barátja...
Löwendorf herceg minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy Irene és Sophie visszatérhessen Csehországba és a trónörökös a trónra kerülhessen... Irene ellenben tehetetlen bábnak érzi magát és örökös rettegésben él... A lánynak esze ágában sincs elfoglalni a királyi trónt, ám ezt hű alattvalói csupán egy tizennégy éves lány szeszélyének tudják be... Irene búskomor, s ha mindez nem lenne elég, még örökös migrén is kínozza...
"Beléptem a szobába, és becsuktam magam mögött az ajtót. Amikor meghallottam Sherlock távolodó lépteit, lassan a földre csúsztam, és sírni kezdtem, de csak halkan, nehogy meghallja."
Farewell's Head tulajdonképpen egy észrevétlenül megközelíthetetlen erődítmény és Irene-t folyamatosan szemmel tartják. Sir Roberten kívül a házban tartózkodnak a Horak testvérek is, Löwendorf herceg megbízható emberei, akik Irene testi épségéért felelősek. Miután a lány egyre szeszélyesebb és ingerültebb, jóakaró "fogvatartói" engedélyezik édesapja, Leopold látogatását, aki az elmúlt hetek során hihetetlen mértékben megváltozott lánya távolléte miatt...
Noha Irene és Leopold is tudja, hogy a viszontlátást követően ismét el kell válniuk - talán örökre -, a lány megpróbálja maga mögött hagyni a gondokat... Ebben azonban koránt sincs segítségére egy, a párnáján megtalált, könyvből kitépett lap, mely halálos fenyegetésként is felfogható... A lapon egy versike olvasható, ám a ház egyetlen lakója sem hisz abban, hogy bárki észrevétlenül bejutott az erődítménybe az ellenség közül...
Leopold látogatása közben Irene-t újabb meglepetés éri amikor két barátja felbukkan a kapunál és bebocsáttatást kér...
"Azután egy idegen váratlanul meglökte Arsène-t, de olyan erősen, hogy elterült a földön. Ugyanebben a pillanatban egy kisfiú termett ott Sherlock előtt, és így szólt hozzá:
– Ezt fejtsd meg, ha tudod!"
Sherlock és Arsène mondhatni a semmiből bukkan fel Farewell's Head-ben ám a látogatásukat Löwendorf herceg emberei nem nézik jó szemmel, hiszen az efféle nagy jövés-menésnek soha sem szokott jó vége lenni... Leopold azonban meggyőzi Sir Robertet, aki azon okból kifolyólag, hogy talán a hercegnő végre megnyugszik, szabad bejárást enged a két fiúnak, akik az erődítmény alatt elterülő tengerparti falucskában (Oakenholt) szállnak meg.
Míg Irene, Sherlock és Lupin között fellobban a féltékenység lángja és a trió tagjai közt haragos szikrák pattognak, addig Irene újabb fenyegetést kap... Egy nap a lány, szobájába lépve hangosan felsikolt, ugyanis ékszereit elszakították, szobáját feldúlták s így immár bizonyosságot nyer, hogy a hercegnőre veszély leselkedik. Mikor Sophie éppen csak hogy elkerüli a felé repülő kést, Sir Robert belátja, hogy Farewell's Head nem biztonságos többé... Az erődítményt senki sem hagyhatja el Löwendorf herceg érkezéséig, kinek felbukkanásától azt remélik, hogy kiderül, ki lehet a tégla a személyzet tagjai közül... A várakozás idegtépő pillanatai alatt Sherlock nyomozásba kezd, ám minden jel arra vall, hogy a fenyegetések körül valami nagyon nincs rendben...
"Heves szorongás tört rám, egyre csak az álombeli képet láttam magam előtt: hány másodperc kell még, hogy az utolsó csepp is legördüljön abban a baljós homokórában? Mit jelent mindez?
Az álmok ritkán hazudnak, de az üzeneteik gyakran kifürkészhetetlenek."
"De ez azt jelentette, hogy örökre el kell szakadnom a múltamtól: Leopoldtól, Nelson úrtól. És a barátaimtól. Az én imádott barátaimtól. Attól a két embertől, akit teljes szívemből szerettem, és akiket kénytelen voltam elárulni."
A búcsú hajója egy feszültséggel átitatott, az olvasó idegszálaival játszó tökéletes befejezés, mely összetöri az ember szívét...
A kötet rendkívül lassan indul be s noha sokáig nem történik semmi érdemleges, a fojtott légkör azonnal rányomja a bélyegét az olvasóra. Az írók a kötet első részében Irene lelki állapotára, magányára és félelmeire koncentrálnak és igyekeznek megmutatni az olvasónak, mivé is vált a lány annak hatására, hogy eredeti származása napvilágra került. Az izgalmak, a bonyodalom és a nyomozás a kötet közepétől indul el, melynek késleltetésére valóban szükség volt ahhoz, hogy lássuk, milyen érzések kavarognak főszereplőink szívében...
A végjáték testközeli jelenléte, az emberek feje fölött gomolygó sötétség és a szereplők fájdalma mind-mind gyönyörűen átitatja a lapokat, ám ahogy Sherlock érzi, hogy valami nincs rendben az erődítményben történtekkel, úgy mi, olvasók is érzünk egyfajta furcsaságot - mégpedig azt, hogy minden más, mint ami eddig volt...
"– Ez a jó a régi házakban: a történetükből fakadó, rejtélyes hangulat."
Spoiler!
Nem titok, hogy Sherlock, Irene és Lupin a kötet végén rengeteg hosszú évre elszakad egymástól ám ezért egyedül Irene döntései és tettei felelősek...
Irene örökös rettegésben él, nem akar Csehország királynője lenni és nem akarja, hogy mások döntsenek sorsa felől. Szabad akar lenni és nem bírja elviselni a gondolatot, hogy miatta bármelyik szerettével történjen valami... Érzései és tettei ennek fényében tökéletesen megérthetőek, ám a lány egy olyan döntést hoz, mellyel minden általa szeretett személy szívébe kést döf... A lány csúnyán átveri barátait, akik hisznek minden szavának és meg sem fordul a fejükben, hogy Irene nélkülük folytatná a harcot... Bár a lány többször meginog, végül kitart döntése mellett, elhagyja barátait, családját és Nelson urat és édesanyjával együtt Amerikába menekül, ahol új néven szeretne új, szabad életet kezdeni...
A lány mindössze egy-egy levelet hagy maga után édesapjának és barátainak, akik sajnos túl későn jönnek rá, mit tervez barátnőjük. A kikötőbe érve a két fiúnak már nincs más lehetősége, mint búcsút inteni a fedélzeten álló Irene-nek, aki megszakadó szívvel fordít nekik hátat...
Noha egyfelől Irene tettei tökéletesen érthetőek, nem hagyhatjuk figyelmen kívül mindazon tettét, amivel mély fájdalmat okoz szeretteinek. Nem gondol arra, milyen soha be nem hegedő sebeket ejt családján és barátain, s bár bizonyos, hogy ő maga is kénytelen majd ezekkel a sebekkel élni, nem ő lesz az, aki az árulással is együtt él... Irene végül elnyeri szabadságát és elhárítja a veszélyt szerettei körül, mellyel kiérdemli az erős, megingathatatlan női főhős címkéjét, ám vitathatatlan, hogy ha a lány beavatja terveibe szeretteit és kellőképpen elbúcsúzik, a fájdalom és a sebzettség kicsivel kisebb méreteket öltött volna...
Az írók tökéletesen átejtik az olvasót, hiszen Irene-t tulajdonképpen semmi veszély sem fenyegeti Sir Robert otthonában, s csupán a lány és édesanyja mesteri játékának áldozataivá válnak nem csupán a szereplők, de mi, olvasók is...
Spoiler vége!
"– Maradnak a többiek. Kezdjük Holdennel, az őrrel. Róla mit tudunk?
– Azt, hogy legszívesebben ezzel a két ujjammal nyomnám ki a szemét! – vágta rá Arsène."
Fájdalmas volt számomra látni Sherlock magányát és vívódását és ebben a kötetben csupán gyűlölni és utálni tudtam a barátjukat kijátszó Irene-t és Lupint, kiknek nagy titokban váltott csókjai és összemelegedései egy-egy jól irányzott döfések voltak Sherlock szívébe...
A trió között fennálló, mélyben lappangó, eddig elhallgatott titkok ebben a kötetben törtek a felszínre, s míg ifjú nyomozónk közös életük során semmit sem titkolt el barátai elől, addig láthatjuk, hogy Irene és Lupin bizony az óta az ágy alatti csók óta nem volt őszinte Sherlock-kal s így a trió őszinte, egymás iránti hű kapcsolata óriási veszélybe került, melyért egyedül Irene és Lupin vonható felelősségre... A trió barátsága megingott, a ki nem mondott szavak, az apró sejtések s végül a végjátszma kegyetlensége örök éket vert hőseink közé...
Noha a tizenharmadik kötet még hátravan, A nagy végjáték csupán egy visszaemlékezés a trió egy közös nyomozásáról, amit még nem olvashattunk, ezért itt szeretném elmondani, mennyire zseniális előtörténetet is építettek fel az olaszok ennek a három irodalmi hősnek. A búcsú hajója ugyanolyan kegyetlen, mint amilyen ártatlan és nemes volt A fekete dáma története, mellyel minden elkezdődött...
Szeretném azonban megjegyezni, hogy egyébiránt őszintén nem tudom, az írók kiknek is szánták valójában regényeiket, hiszen a regényekben számtalan utalás található a Doyle eredeti regényeiben történt eseményekre, amit az ifjú olvasók nagy része bizonyára még nem olvasott, de példának okáért az én korosztályom, akik esetleg Doyle regényein nőttek fel, ők már nem nagyon olvasnak ifjúsági regényeket, hogy erre felfigyeljenek - én pedig ugyebár egész különös csodabogár vagyok... ^^ Ezek az utalások számomra hihetetlen sokat adtak és óriási nosztalgiát ébresztettek bennem, arra sarkalltak, hogy újraolvassam a kora iskolás éveimben olvasott eredeti regényeket és tulajdonképpen bízom benne, hogy aki végigolvassa a Sherlock, Lupin és én ifi könyvsorozatot, kezébe veszi majd Doyle regényeit is, és nem a modern korban játszódó Benedict Cumberbatch főszereplésével készült borzalomból, akarom mondani sorozatból akarja megtudni, milyen is volt az igazi Sherlock Holmes, ugyanis ha ezt teszi, kétségtelenül rengeteget veszít...
Én pedig hálásan köszönöm az olasz íróknak, hogy megírták ezt a csodálatos könyvsorozatot és köszönöm a Manó Könyveknek is, hogy elhozták nekünk magyarul, s ez által lehetővé tették az ifjú olvasók számára, hogy megismerkedjenek e zseniális elmével, akit úgy hívnak, Sherlock Holmes...
"Egy kártyalapot csatolok levelemhez, a pikk dámát, amellyel minden elkezdődött.
Mindkettőtöket csókol:
Irene Adler
Liverpool, 1872."
Értékelés: 5/5 hajó
Idézetek
"Előfordul, hogy az ember belenéz a tükörbe, és nem ismer magára. Nem a saját arcát látja, hanem egy ismeretlenét, egy tizennégy éves, névtelen lányét."
"Leopold pedig eltűnt, elnyelte a köd, amely mintha egész Angliát belepte volna. Köd, köd, semmi más, csak köd mindenütt."
"Az elmúlt két évben megtanultam, hogy ne bízzak senkiben. Kevés kivétel volt ez alól: Leopold, akitől most a sors váratlanul elszakított, mert új élet kezdődött számomra egy pompás, ám rideg villa falai között; Horatio Nelson, fáradhatatlan főkomornyikunk és egyben hűséges barátom; és két, nálam valamivel idősebb fiú, Arsène Lupin és Sherlock Holmes.
A megbízható személyek rövidke listáját mindig kiegészítettem egy ötödik névvel: a magaméval. De, amint naplóbejegyzésem elején írtam, a tükörben látott arc többé már nem ébresztett bennem bizalmat. Most akkor tulajdonképpen ki néz rám a tükörből? Irene? Vagy Maria von Hartzenberg? Jaj, istenem! Hiszen ezt a nevet ki se tudom mondani! Hogy lehet ez a valódi nevem, amikor mindig belebotlik a nyelvem, valahányszor megpróbálom kiejteni? Hogy lehetek ez én?"
"– Irene nyughatatlan, kalandkereső lány volt… – folytatta a tükörbeli arc. – Nevelőt fogadtak mellé, énekórákra járt, és ami a legfontosabb: két fantasztikus emberrel töltötte a londoni délutánjait. Két emberrel, akik most ugyanúgy nincsenek mellette, mint Leopold és Horatio…
Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, de nem hagytam, hogy kicsorduljanak."
"„Azt se bánnám, ha végeznének ezzel a Mariával! – gondoltam. – Csak engedjék szabadon Irene-t!”"
"... És… a csudába! – kiáltottam fel, mert végül mégiscsak kicsordult egy könnycsepp a szememből, és végiggördült az arcomon. Éppolyan dühös volt és dacos, mint a lelkem, amely képtelen volt elfogadni az utóbbi hetek történéseit. Úgy éreztem, ostoba bábu lettem egy ismeretlen ember kezében."
"Még most, annyi év elteltével is nehezen tudom összerakni akkori naplójegyzeteimet. És csodálkozva olvasom őket. Az álmatlanság manapság is hű társam, bár más okból. De most is mindig ugyanabban az időpontban jelentkezik: hajnali fél háromkor. Óra nélkül is pontosan tudom. A függönyök között átszűrődő, halvány fényt sem kell figyelnem. Mindig fél három van, amikor minden ok nélkül felébredek."
"A herceg arcán csodálkozás tükröződött. Olyan embernek látszott, aki képes kézben tartani egy kényes diplomáciai tárgyalást vagy valamilyen nagy jelentőségű államügyet, de egy tizennégy éves lánnyal, aki kétségbeesetten rázza börtöne rácsait, nem tud mit kezdeni."
"– Én nem vagyok felséges úrnője senkinek, kedves uram! – kiáltottam fel ekkor, hogy lehűtsem a lelkesedését.
Mintha valamiféle gonosz varázslatot bocsátottam volna a szobára: mindenki mozdulatlanná dermedve szorította a Sir Robert elegáns készletéből való teáscsészéket. – Én Irene Adler vagyok, úgy, ahogy ön Löwendorf herceg, ön Sir Robert Bewel-Tevens, ön pedig egyszerűen csak Frederick úr – fordultam a titkár felé, és felpattantam. – Már megmondtam, hogy nekem ehhez az egész történethez semmi közöm! Én énekelni tanulok, és Londonban lakom az apámmal, Leopolddal meg Nelson úrral. Az az én életem! Más élet nekem nem kell!"
"A gondolat éppen csak átsuhant az agyamon. Nem állt szándékomban meghalni, sőt… Épp az ellenkezőjére vágytam! Élni akartam, de a saját életemet élni! Nem Maria von Hartzenbergét!"
"Elképzeltem, amint törzshelyünkön, a Shackleton kávéházban belesüppednek a mély karosszékekbe – az a zug volt a mi birodalmunk, az irodánk, ahonnan a nyomozásaink túlnyomó részét irányítottuk –, és olyan keserűség tört rám, hogy le kellett ülnöm."
"A zene szokás szerint csodát tett: messzire repített, Sophie-val együtt. Talán éppen a zongorázással és az énekléssel győzhetjük le a hosszú napok unalmát és tehetetlenségét."
"Vajon volt valaha felesége Sir Robertnek? Arra jutottam, hogy aligha lehetett. Hol talált volna olyan nőt, aki képes végighallgatni ennyi fölösleges adatot?"
"A ruháimon taposva odamentem az ágyhoz, és anyaszült meztelenül bújtam a takaró alá, hadd borzongasson a hideg. És mialatt személyes háborúmat vívtam a libabőr ellen, pillanatok alatt elaludtam. És álmodtam is."
"– Tudtam – jelentette ki ekkor Sherlock.
Hát persze… Sherlock mindig egy pillanattal előbb tudta, mi fog történni, mint mi. A labirintus közepén hatalmas, fekete folyadékkal teli homokóra állt. Olyan volt ez a folyadék, mint a sűrített sötétség. Nem tudom másképp leírni: sűrű volt, fekete, fényes, és nyúlósan folyt le a homokóra felső részéből az alsóba. Sosem láttam még ilyen sötét tintát."
"Heves szorongás tört rám, egyre csak az álombeli képet láttam magam előtt: hány másodperc kell még, hogy az utolsó csepp is legördüljön abban a baljós homokórában? Mit jelent mindez?
Az álmok ritkán hazudnak, de az üzeneteik gyakran kifürkészhetetlenek."
"Amikor újraolvasom egykori naplómat, egyre csak azon csodálkozom, milyen jól tudtam írni. Minden egyes mondatnál feltűnik, hogy a szabadságvágyam nem csupán a napló lapjait itatta át, hanem magát a levegőt is, amit beszívtam."
"Már megfigyeltem, hogy némelyik gazdag ember megmagyarázhatatlan módon kedveli a szúette bútorokat."
"– Ez a jó a régi házakban: a történetükből fakadó, rejtélyes hangulat."
"– Ő tart rabságban, papa!
– Ugyan már, rabságban… Még a legkifinomultabb dámák is sokat adnának azért, ha ilyen helyen lakhatnának!
– De én nem vagyok kifinomult dáma – emlékeztettem.
– Hát nem. Te Irene vagy, az én kislányom!"
"Visszaültem mellé, viccelődtünk a rabságomon, és mindketten egyszerre voltunk vidámak és szomorúak. Tudtuk, hogy ez most afféle búcsú, de nem voltunk képesek kimondani, és azt sem sejtettük, mit tartogat számunkra a jövő. Megszorítottuk egymás kezét."
"A sírásból egy pillanat alatt nevetésbe csaptam át.
– Papa! Én nem akarok elmenni! – kiáltottam fel, és apám selyemmellényébe fúrtam az arcom. Befészkeltem magam két nagy keze alá, és azt kívántam, bárcsak eltűnhetnék.
– Akkor nem mész el, kicsikém. Nem kell elmenned… Minden rendbe jön, még az ingatag csehországi helyzet is rendeződik, és meglátod, így vagy úgy, de hazamegyünk Londonba… és te megint… – Apámból sírós nevetés tört ki. – Megint az őrületbe kergetsz azzal, hogy a barátaiddal mindenféle gyanús helyekre mászkálsz!
– Találkoztál velük? Tudsz róluk valamit? – kérdeztem.
– Nem – felelte apám. – De biztos vagyok benne, hogy szeretnek, és sokat gondolnak rád. És valami másban is biztos vagyok… – A keze, amely eddig a hajamat simogatta, most megállt.
– Miben? – kérdeztem, és felnéztem.
– Abban, hogy te az én kislányom vagy, Irene – mondta Leopold könnyben úszó szemmel. – Az én kislányom vagy, és az is maradsz örökre!"
"Bús szellő kél völgyön, erdőn,
dúdol gyászos éneket.
Kérdi tőlem: „Már meguntad,
szép hercegnő, éltedet?”"
"...a túl sok érzelemtől már fojtogatóvá vált a légkör a házban. Nem akartam félni. Nem akartam arra gondolni, hogy mihez kezdek, ha a papa elmegy, és én megint magamra maradok."
"– Ismerem a White Star Line vezetőit. Ők építtették az Atlanticot, és még sok más modern hajót – dünnyögte Sir Robert, és felsorolt néhány nevet, amelyek apámnak is ismerősen csengtek. – Kiváló társaság. Igazán vállalkozó szellemű emberek!"
"– Elnézést a zavarásért, de… két fiatalember áll a kapuban, és mindenáron látni akarják."
"– AUGUSTE PAPON. Utazó ügynök – olvastam, aztán felkiáltottam: – Arsène! Sherlock és Arsène! Itt vannak! Engedjék be őket!"
"A torkomban dobogott a szívem öltözködés közben.
Boldogsággal töltött el, de össze is zavart a hír, hogy megjött a két fiú. Pár másodperc múlva már a villa bejáratánál voltam. Láttam, hogy gyalogosan közelednek, Pavel társaságában, akin még ilyen távolságból is látszott, hogy roppant ingerült. Sir Robert buldogjai kísérték őket. Arsène fehér, köpönyegszerű ballonkabátot viselt, Sherlock pedig, aki egy fejjel magasabb volt nála, és kócos haja összevissza állt, kockás vadászöltönyben pompázott."
"– És te? Hogyan vetted rá anyukádat, hogy megint elengedjen? – kérdeztem Sherlocktól.
– Nem tudtad, hogy az angliai Alpinista Klub, amelynek legalább két éve vagyok képzeletbeli tagja, csodálatos túrákat szervez Walesbe? – mondta erre a szokásos gunyoros mosolyával."
"– Pont mint a régi szép időkben! – kiáltott fel Lupin. – Sherlock Holmesszal hiába is próbál vitatkozni az ember!"
"De ezúttal akaratlanul is érzékeltem, hogy a szomorúság rátelepszik a gondolataimra, és olyan sötéten vetül ránk, mint a ház árnyéka.
– Igazad van – jegyeztem meg bánatosan, és a tekintetemmel a vitorlákkal pettyezett tengert pásztáztam. – Minden ugyanolyan… De alapjában véve mégis minden más."
"– És ezt is teszi. De én jól ismerem a lányomat, tudom, milyen lázadó természetű. Minél inkább rabnak érzi magát, annál nagyobb a kockázat, hogy elkövet valami meggondolatlanságot… Korábban nekem is voltak kételyeim a két fiatalemberrel kapcsolatban, de ma már nincsenek.
– És mi volt az, ami a véleménye megváltoztatására késztette?
– Nelson úr.
– A főkomornyikja?
– Pontosan. Horatio igen éles eszű, értelmes ember. Ő hívta fel a figyelmemet arra, mennyivel nyugodtabban viselkedik Irene, ha módjában áll találkozni a barátaival, akiket ő választott. Akiket nem mi erőltettünk rá. Arsène és Sherlock derék gyerekek, hihetetlenül fürgén jár az eszük, és a szívük is jó, nekem elhiheti."
"– Annyi mindenesetre bizonyos, hogy mindig is jó hatással voltak Irene ifjonti nyugtalanságára. És ne felejtsük el, hogy ezek a fiúk a világ legtávolabbi sarkába is hajlandók elmenni utána. Nem csak ide. Ott voltak velünk Párizsban, a háború ellenére. Saint-Malóban. Évreux-ben. Meg azon a borzalmas skóciai utazáson, ahol szó szerint megmentették a lányom életét… Minek nevezné ezt, ha nem őszinte, hűséges barátságnak?"
"Az előző napi zokogás után nyugodtabb, békésebb hangulatban vettem búcsút apámtól. A jövő bizonytalan volt, a kettőnket összekötő szeretet viszont biztos, és ezt mindketten tudtuk. Ez mintha erőt adott volna nekünk."
"Amikor megfordultam, nehezen tudtam volna megmondani, hogy kísérőim, vagyis Sherlock, Arsène és Sir Robert közül melyik van a legnagyobb zavarban. A lelkem nem volt olyan feldúlt, mint előző nap, de néhány kis könnycsepp azért végiggördült az arcomon.
– Mi az? – fordultam a két fiú felé, miközben a szememet törölgettem. – Ti még kicsi korotokban sem sírtatok?
Biztosan megvan az oka annak, hogy a fiúk a felnőtté válás egy bizonyos pontján elvesztik az érzelmek kifejezésének képességét. Mintha a sírás, a szomorúság, a meghatódás olyasmi lenne, ami összeegyeztethetetlen a szakállal és a bajusszal. De nem ez volt az alkalmas pillanat a kérdés megtárgyalására.
Már csak azért sem, mert Arsène szépen lebarnult arca egyelőre sima volt, mint a porcelán, és Sherlock képén is csak itt-ott jelent meg egy-egy szőrszál."
"– Szerintem a tüskés természete miatt nem talált soha feleséget.
– Már én is gondolkodtam azon, hogy vajon özvegyember vagy agglegény – szólaltam meg.
– Nem hord gyűrűt, és annak sincs nyoma, hogy a közelmúltban hordott volna – tűnődött Sherlock. – Lehet, hogy nincs igazam, de úgy gondolom, hogy a mi Sir Robertünk megrögzött agglegény."
"– Furcsa, hogy pont én vittelek be a labirintusba – jegyezte meg Arsène, aki mellettem sétált. – Én inkább kimenni szeretek az ilyen helyekről.
– Az álmok szinte sohasem egyértelműek. De szerintem az agyad azt sugallja, hogy… fogytán az időd – jelentette ki Sherlock szárazon. – Hogy mire, azt nem tudom."
"– Badarság – mondta végül.
– Micsoda? – kérdeztem.
– A szökés. Ennél butább ötletet még sosem hallottam.
– Ejnye, Sherlock! – rótta meg Arsène.
De Sherlock csak folytatta.
– Komolyan beszélek, Irene. Sürgősen verd ki a fejedből! Sir Robert nem véletlenül aggódik annyira. Én is aggódnék a helyében. Ez itt most nem olyan, mint a nyomozásaink, ez nem játék.
– Mi sosem játszottunk, Sherlock – tiltakoztam halkan.
– Dehogynem! Azt játszottuk, hogy mindenkinél rettenthetetlenebb és ravaszabb kalandorok vagyunk. Időnként a veszélytől sem riadtunk vissza, és élveztük is, ez tagadhatatlan… De itt most másról van szó – mondta, fejével a kapuslak felé intve. – Ezúttal nem azt kell bebizonyítanunk, milyen ügyesek vagy talpraesettek vagyunk. Itt igazi ellenségek vannak. Veszedelmes ellenségek. Akik bármire képesek. Ostobaság lenne alábecsülni őket.
– Világos – mondtam, és sértődötten csóváltam a fejemet. Bántónak találtam Sherlock szavait. Bántónak találtam, hogy úgy beszélt, mintha hármunk közül egyedül ő fogta volna fel igazán, milyen helyzetbe sodródtam. A nyugodt, megfontolt Sherlock, a jó barát, akivel annyi lélegzetelállító kalandot és veszedelmet éltünk át, hirtelen pökhendi, nagyképű Holmes úrrá változott. – De van itt valami, ami talán elkerülte a figyelmedet… – tettem hozzá, bár legszívesebben egyszerűen csak lekentem volna neki egy pofont. – Mégpedig az, hogy fölösleges volt megtenni ezt a hosszú utat, ha mindössze annyi mondanivalód van számomra, hogy jobb, ha szépen meghúzom magam a ketrecben, ahová bezártak!
Sherlock döbbenten meredt rám, mintha csak most jutott volna el az agyáig, mit is mondott, vagy mintha az egész fejtegetése tévedés lett volna, és most legszívesebben visszaszívná.
– Ott a kapu, Mr. Holmes – mondtam résnyire szűkült szemmel. – Ön, velem ellentétben, akkor lép ki rajta, amikor csak kedve tartja. Nagyon köszönöm a látogatást!"
"– Irene…
– Menj innen – vetettem oda, anélkül hogy hátrafordultam volna.
De ő nem engedelmeskedett. Arsène Lupin soha nem engedelmeskedett nekem. Soha nem engedelmeskedett senkinek.
– Sajnálom, hogy Sherlock ilyeneket mondott.
Én továbbra is makacsul a tengert bámultam.
– Ő valószínűleg nem sajnálja.
– Tévedsz. Már megbánta.
– Igazán? Akkor miért te jöttél utánam?"
"– Ilyen, amióta csak eljöttünk Skóciából – folytatta.
– És azt tudod, hogy én milyen vagyok, amióta eljöttünk? Mindentől félek, Arsène! Mindentől! Mindentől, amit mondok vagy teszek. Az emberektől! Most már a barátaimtól is!
A kezem valahogy a kezében kötött ki. És ott is maradt. Úristen, milyen átható pillantással nézett rám Arsène! És milyen közelről! És a hangja… a hangja akár arról is képes lett volna meggyőzni, hogy a tenger valójában aranyból van, a nap pedig egy hatalmas gránátalma. Nem tudott úgy vigasztalni, hogy ne merüljön fel bennem a gondolat: egyben udvarolni is próbál a maga ártatlan módján, ahogy csak tizennégy évesen tud udvarolni az ember.
„Hát akkor udvarolj nekem, Arsène! Udvarolj, és vigyél el innen a fehér lovadon – gondoltam. – Csak szüntesd meg ezt a félelmet, amely állandóan gyötör, amely nem hagy aludni éjszaka, és minden reggel azt súgja a fülembe, hogy előbb-utóbb elkapnak. Mire vársz, barátom? Mit akarsz még tudni?”
– Fél, hogy elveszít téged – mondta Arsène halkan.
– És te? – kérdeztem. – Te nem félsz ettől?
– Egyre csak ez jár a fejemben – vallotta be."
"– Nem akarlak elveszíteni – suttogta.
– Úgy érted, hogy… nem akarod elveszíteni a barátságunkat… – hebegtem. – Mi ketten meg Sherlock…
De Arsène nem erre gondolt. És a köztünk lévő távolság hirtelen szakadékká mélyült, amelybe gondolkodás nélkül belevetette magát, és megcsókolt.
Isten a megmondhatója, mennyire szerettem volna viszonozni azt a csókot. Amely nem az első volt, de valahogy másnak éreztem, mint a többit. Mintha azt jelezte volna némán, hogy lassanként felnövünk. De ha megtettem volna, ha engedek a csábításnak abban a pillanatban, akkor elfogadtam volna, hogy minden megváltozik, és nincs visszaút.
Mi hárman. Sherlock, Lupin és én. A mi elbűvölő, páratlan barátságunk. Minden véget ért volna, hogy átadja a helyét valami másnak. Válaszúthoz értünk, és egyetlen másodpercem volt, hogy eldöntsem, melyik irányban megyek tovább."
"Azután megsimogattam az arcát.
És azt kérdeztem magamban, miért van az, hogy a legszebb dolgok természetüknél fogva megfoghatatlanok, még akkor is, amikor úgy érzi az ember, hogy a markába szorítja őket."
"Talán túl hevesen pattantam fel. Azt mondják, hogy amikor nagyon fáradt az ember, a hirtelen mozdulatoktól amolyan függönyféleség ereszkedik a szeme elé. Az előző pillanatban még az asztalra támaszkodtam, a következőben meg már a földön hevertem. Sophie segítségért kiabált, Sir Robert pedig tehetetlenül állt mellettem."
"A táj, amint azt örömmel, mégis fájó szívvel állapítottam meg, hihetetlenül emlékeztetett Saint-Malóra, ahol megismerkedtünk. Beszélgetés közben a tengert fürkésztem, mintha arra számítanék, hogy hamarosan egy holttestet sodor elém az ár."
"– Szerintem tegyünk újabb fogadalmat – erősködtem. És hogy lássák, komolyan beszélek, előrenyújtottam a kezem. – Vagy együtt, vagy sehogy.
Pavel szórakozott pillantást vetett ránk, mintha három kisgyereket látna maga előtt, akik homokvárat építenek. Nem sejtette, kikkel van dolga.
– Jól van – mondtam a két fiúra nézve. Éreztem a kezüket a kezemen, és abból, ahogy velem együtt ismételték az esküt, megértettem, hogy a szándékaik semmit sem változtak, és a szívük olyan tiszta, hogy annak semmiféle veszekedés, semmiféle lopott csók nem árthat. Nagy tehertől szabadultam meg. Máris könnyebbnek éreztem magam. És arra gondoltam, hogy a könnyű dolgok hajlamosak elrepülni."
"– Rendben, de legfeljebb negyedóránk van, mielőtt ránk találna – figyelmeztetett Arsène, és körbenézett. – Ebben a pöttöm faluban nagyjából úgy lehet elbújni, mintha egy elefántot arra kérnénk, sétáljon át észrevétlenül a Louvre előcsarnokán. Irene, mit szeretnél kezdeni váratlan szabadságoddal?
– Cukorkát venni. Citromos savanyúcukrot, egész pontosan."
"Sherlock viszont minden jel szerint remekül érezte magát az édességbolt illatos nyugalmában. Úgy láttam, az orra előtt sorakozó üvegekben lévő cukorkákat számolgatja. Legnagyobb meglepetésemre ekkor fedeztem fel, hogy van egy gyenge pontja: imádja az édes finomságokat."
"...nos, pontosan ekkor én, Maria von Hartzenberg hercegnő, mielőtt ünnepélyesen levonultam volna a szalonba, egymagamban, a hálószobámban, a sziklaszirt tetején álló, magányos ház első emeletén akkorát sikoltottam, hogy beleremegett az épület."
"– El akarok menni innen – szólaltam meg, amikor meghozták a desszertet.
– Tudod jól, hogy ez lehetetlen, Irene – felelte Sophie.
– A herceg…
– Fütyülök rá, mit gondol a herceg! – kiáltottam fel olyan hangosan, hogy mindenki összerezzent. – A herceg nincs itt, de annyi bizonyos, hogy valaki viszont itt van, aki ránk akar ijeszteni! Talán olvassam fel a verset, amit pár napja a szobámban találtam?
– Milyen versről beszélsz, Irene?
– Arról, amivel a ti láthatatlan ellenségetek a tudtomra adta, hogy NEKEM VÉGEM! – üvöltöttem. – Egy nappal sem maradok tovább ebben a házban! És nem alszom többé abban a szobában!"
"Hallottam, hogy elmegy, és valaki más veszi át a helyét. Elmosolyodtam, amikor odanéztem: egyenként jöttek elő, mintha nem mernének egyszerre rám törni. És mindannyian ugyanolyan szomorú, meglepett, aggódó arccal fordultak felém. Csak arra nem volt képes egyikük sem, amit igazán szerettem volna: hogy elvigyen abból a házból."
"– Közlöd velem, mit gondolok, és aggódsz értem.
– Mindig is aggódtam érted – felelte Arsène. És úgy láttam, őszintén beszél. Őszinte és ártatlan, mint a legtöbb kalandor. De bízhatok-e benne? És mire jó, ha belerángatom ebbe a katasztrófába, amivé az életem lett?"
"– Igen – felelte. – Ránk mindig számíthatsz. És bárhová vezet is az új életed, Sherlockkal meglátogatunk majd… akkor is, ha te leszel Csehország királynője! – mondta, és nevetni próbált."
"Az újdonság az volt, hogy most nekem kellett megvédenem őket. Mert már a közelemben lenni is komoly veszélyt jelentett."
"– Jól van, na… – mondta. – Itt vagyunk veled… és nem lesz semmi baj, meglátod…
Tudtam, hogy illúziókba ringatom magam, de abban a pillanatban, Arsène karjába simulva semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy hihessek neki."
"Aznap éjjel hosszan álltam az ablaknál, bámultam a csillagok fényét meg a tenger végtelen sötétségén úszó halászhajók lámpásait. Füleltem, és mindig összerezzentem, ha valami zajt hallottam. Végül a karosszékben aludtam el, és úgy ébredtem, mint akit összetörtek."
"Csak akkor torpantam meg, amikor megbizonyosodtam róla, hogy nem vagyok egyedül.
És akkor halkan megszólaltam:
– Te vagy az, Sherlock?
A sötétség megmozdult előttem, Sherlock éles vonású arca az arcomhoz ért."
"– ...Ami ebben a házban történik, az furcsa, sőt inkább abszurd, Irene. Azt reméltem, hogy találok… valamit. Bármit, ami megmagyarázhatja az utóbbi napok eseményeit – felelte."
"– Van itt még valami, amit nem értek.
– Mi?
– A fogadalom… Miért akartad, hogy megismételjük?
Tágra nyílt szemmel bámultam a feketeségbe.
– Én… Egyszerűen csak azért, mert…
– Mert minden változóban van, ugye? A fogadalmunk is kezd érvénytelenné válni…
Csak zavart hebegésre futotta az erőmből. Nem értettem. És Sherlock szavai úgy szúrtak szíven, mint valami tőr.
– Nem kell mondanod semmit… Amit Arsène iránt érzel… Elég világos…"
"– Haha! Ennyivel nem úszod meg. Jó néhány álmatlan éjszakát töltöttünk együtt, és másnap sose voltál ilyen hallgatag.
Hiába, túl jól ismertük egymást a két fiúval.
– Hát jó… – sóhajtottam. – Tulajdonképpen megmondhatom.
– Na, végre!
– Sherlock Holmes féltékeny.
Amikor Sherlock meghallotta a nevét, mozdulatlanná dermedt, azután elfintorodott és továbbindult.
– Féltékeny? – csattant fel Arsène. – És kire?
– Rád.
Arsène kis híján elnevette magát.
– Féltékeny vagy rám? – kérdezte Holmestól, amikor utolérte. – És mégis miért?
Sherlock csupán ideges kézmozdulattal válaszolt, mintha egy legyet akarna elhessegetni, azután megszaporázta a lépteit. Az arcán ellenséges kifejezés ült."
"– Jaj, milyen nehéz veletek! – fakadt ki. – Ha nem volnék biztos benne, hogy ez lehetetlen, azt mondanám, úgy viselkedtek, mint egy sértett párocska.
– Már miért volna lehetetlen?"
"Egymásra néztünk.
És a csókok, nézeteltérések, féltékenységi rohamok és veszekedések egyszerre úgy eltűntek, mintha soha nem is lettek volna."
"Beléptem a szobába, és becsuktam magam mögött az ajtót. Amikor meghallottam Sherlock távolodó lépteit, lassan a földre csúsztam, és sírni kezdtem, de csak halkan, nehogy meghallja."
"– És mindig méltóságteljesen kell viselkedned, hogy bármikor elfoglalhasd apád trónját, ha alkalmasak lesznek a körülmények. Az ember életét kizárólag két tényező határozza meg: Isten akarata, és az, hogy az illető képes-e elfogadni saját vérvonalát, származását.
– Ezek igazán szép szavak, Sir Robert – mondtam erre. – De szeretném hinni, hogy azért létezik más is, Istenen és a vérvonalon túl."
"– Hadd legyek büszke rá, hogy felségnek szólítalak! – kiáltotta.
Majdhogynem a képébe nevettem."
"– Tévedtem, Sophie. Rettentően sajnálom – hebegte Sir Robert. – Farewell’s Head nem biztonságos hely többé!"
"Sherlock és Lupin mindig ott voltak mellettem, ami egyrészt bátorító volt és megnyugtató, másrészt viszont fájdalmas volt a jelenlétük, mert ők sem tudták kivonni magukat Farewell’s Head komor, nyomasztó légkörének hatása alól. Amikor velük voltam, folyton eszembe jutott a korábbi életünk, mindaz, amit együtt csináltunk, és amiről most már biztosan tudtam, hogy nem hozható vissza. Úgy éreztem, sarokba vagyunk szorítva."
"– In girum imus nocte, et consumimur igni… – idéztem fennhangon. – Ismered ezt a latin mondatot?
Sophie a fejét rázta.
– Ez egy palindrom. Vagyis elölről és hátulról olvasva is ugyanaz.
– És azt is tudod, mit jelent?
– Éjszaka röpködünk, és elemészt minket a tűz – feleltem. – Az éjjeli lepkékről szól, amelyek a sötétben szálldosnak, és ha valami fényt látnak…"
"Természetesen tőle, az én szeretett, hűséges Horatio Nelson barátomtól tanultam azt a titokzatos latin mondatot, amelyet az imént Sophie-nak idéztem. Mint ahogy ő tanított meg szöget kalapálni, tengerészcsomót kötni, és a morzejeleket is ő ismertette meg velem. Meg még sok mindent, de éreztem, hogy ettől a gondolattól ismét vibrálni kezdenek megviselt idegeim."
"– Tudod, milyen az, amikor nem jön álom a szemedre? – suttogtam.
– Naná, hogy tudom, amióta Sherlock a szobatársam, aki úgy horkol, mint egy bengáli tigris – felelte mosolyogva."
"– ...Már megint ez az angolos udvariaskodás!
– Igen, gondolom, hogy a cirkuszi majom barátaidnak kevésbé fontos a jó modor – vágott vissza keményen Sherlock.
És máris kisebb veszekedés tört ki köztük. Úgy perlekedtek, mintha ott se lennék, pedig ott voltam, és csodálkozva hallgattam őket. Világos volt, hol keresendő a viszály oka: én vagyok az. A két fiú, hogy megóvja a barátságunkat, valamiféle férfias, becsületbeli egyezséget kötött, és a jelek szerint Arsène ezt nem tartotta be. Ezt vetette a szemére Sherlock – azt, hogy megszegte az adott szavát, nem pedig azt, hogy megcsókolt."
"– Maradnak a többiek. Kezdjük Holdennel, az őrrel. Róla mit tudunk?
– Azt, hogy legszívesebben ezzel a két ujjammal nyomnám ki a szemét! – vágta rá Arsène."
"Következetes gondolkodásával elérte, hogy tisztán lássunk a körülöttünk terjengő homályban, amely olyan sűrű volt, akár az álombeli homokórában a tinta."
"Közben elköszöntem a háztól, mert tudtam, hogy sohasem térek vissza ide. Arra gondoltam, milyen találó a villa neve: Farewell’s Head, vagyis Búcsú-fok."
"Azután egy idegen váratlanul meglökte Arsène-t, de olyan erősen, hogy elterült a földön. Ugyanebben a pillanatban egy kisfiú termett ott Sherlock előtt, és így szólt hozzá:
– Ezt fejtsd meg, ha tudod!"
"És miközben hallottam, hogy odakint egyre fokozódik a zűrzavar, számos asztalt feldöntöttek, és tucatnyi hang kiabál, elrablóm letett a földre, és intett, hogy kövessem.
– Horatio! – kiáltottam fel, amikor megláttam, és a karjába vetettem magam.
– Erre, Irene kisasszony – mondta a jó öreg főkomornyik.
– Jöjjön velem gyorsan, nincs vesztegetni való időnk!"
"Idővel megtanultam, hogy az emlékezet azt gyónja meg, amit hallani akarunk, és közben már készül a feloldozásra."
"Ami pedig akkoriban a legfontosabb volt számunkra, a bálvány, amelynek gyerekkorunkban hűséget esküdtünk, már a kamaszkor viharait sem élte túl."
"Kivételesen tegyünk úgy, mintha mi volnánk Sherlock Holmes, és kövessük őt lépésről lépésre."
"De Arsène nem az a természet volt, aki hosszas fontolgatásra vesztegeti az idejét."
"Az életveszély pillanatában állítólag lelassul az idő. Én ebben nem hiszek."
"Horatio nem felelt. Engem nézett némán, mialatt száguldott velünk a kocsi. Mindketten tudtuk, hogy utoljára utazunk együtt. És hogy búcsút kell vennünk egymástól. Mást nem tehetünk, ha nem akarom, hogy bárki is beavatkozzon az életembe, amely immár fojtogató, veszedelmes gubanccá változott. Nem rejtőzködhetek örökké, kiszolgáltatva a Csehország trónjáért versengő csoportoknak. Nekem nem kell a cseh korona. Egyáltalán nem kívánok királynő lenni, hát még egy elgyötört, megosztott ország királynője, ahol az uralkodók csupán bábuk egy véres sakktáblán."
"De ez azt jelentette, hogy örökre el kell szakadnom a múltamtól: Leopoldtól, Nelson úrtól. És a barátaimtól. Az én imádott barátaimtól. Attól a két embertől, akit teljes szívemből szerettem, és akiket kénytelen voltam elárulni."
"Engem csalt kelepcébe az élet, nekem kellett belevetnem magam az ismeretlenbe, mindent magam mögött hagyva. De így legalább biztos lehettem benne, hogy azok az átkozottak, akik úgy versengenek az életemért, mint a kutyák a koncért, nem sodorhatják többé veszélybe a szeretteimet. Mert eltűntem, köddé váltam a végtelen Amerikában, és minden köteléket elvágtam, ami a régi világomhoz fűzött.
Nagy árat kellett fizetnem ezért a szabadságért, és meg is fizettem azzal a sok-sok könnyel, ami a szemembe gyűlt, ha a barátaimra gondoltam. A mi csodás hármasfogatunkra.
– Ha találkozol velük… – mondtam Horatiónak, és a kezébe nyomtam egy borítékot. – Kérlek, add ezt át nekik. Megpróbáltam elmagyarázni, mit tettem, és miért tettem…"
"– Mondja meg nekik, hogy szerettem őket. Mindkettőjüket. Egyformán. Mondja meg nekik, hogy sosem felejtem el mindazt, amit együtt csináltunk. A hármasfogatunkat. Hogy mindig a szívemben őrzöm, bármi történjék is."
"Mindenemet odaadtam volna ebben a percben, ha Arsène és Sherlock ott lehetett volna velem. Ha legalább rendesen elbúcsúzhattunk volna egymástól, a magunk stílusában. Cinkos pillantások, amelyek szavak nélkül is mindent elmondanak. És egy búcsúlevél– hogy örökre szól-e a búcsú, vagy a legközelebbi viszontlátásig, ki tudja –, amelyet egyikük becsúsztat a bőröndömbe, míg én a horizontot pásztázom a tekintetemmel…
De nem így történt. Én írtam búcsúleveleket, egyet a barátaimnak, egyet meg apámnak, és Horatióra bíztam őket, mivel ő volt az egyetlen ember, aki az utolsó pillanatig mellettem maradt. Mert így akartam."
"Elérkezett hát a pillanat. A hajóhidat leengedték. Sophie és én már a hajón voltunk. Kettesben. Útban az új világ felé. Belekapaszkodtam a mellvédbe, hogy még utoljára lássam Horatio arcát. És akkor láttam meg őket, ahogy közelednek. Mind a ketten. Mint két kígyó, úgy furakodtak előre a tömegben.
Láttam, ahogy az emberek félrehúzódnak, hátrafordulnak, méltatlankodnak.
Én is futva indultam feléjük a fedélzeten.
– IRENE! – hallottam a kiáltásukat, pedig képtelenség volt, hogy eljusson a fülemhez abban a zajban."
"Sherlock Holmes és Arsène Lupin ott állt a kikötőben.
Én pedig fentről, a tatfedélzetről sírva integettem nekik.
Láttam, hogy Arsène felemeli a kezét, a szeme fölé tartja, aztán úgy tesz, mintha szalutálna. Utánoztam a mozdulatát.
Erre Sherlock is felemelte a jobbját, és mozdulatlanul a magasba tartotta, tenyérrel felém. Ezt is utánoztam. Mint ahogy a mellette álló Arsène is.
Még ha távolról is, de utoljára találkozott a három barát keze. Így álltunk ott némán, kétségbeesve, míg a hajó ki nem futott a liverpooli kikötőből.
Én hagytam el utolsóként a tatot. Sophie ott ült nem messze tőlem, és várt.
Már nem sírtam. Kihúztam magam, és egyenesen előre néztem, a nyílt tenger felé."
"Tudom, hogy idegesnek mutatkoztam, sőt valóságos hisztérikának, és ezt főleg azért bánom, mert nem szeretném, ha ijedt kislányként őriznétek meg az emlékezetetekben. Tényleg ijedt voltam, de miattatok. Megijesztett a gondolat, hogy örökre elveszítelek benneteket. Nem tudom, hogy most megjelenik-e egy halvány mosoly az arcotokon, vagy hogy te, Arsène, megpróbálsz-e viccelődni Sherlockkal azon, hogy ha én végül is elutaztam, ti pedig ezt a levelet olvassátok, akkor végeredményben sikerült túljárnom az eszeteken."
"Egy kártyalapot csatolok levelemhez, a pikk dámát, amellyel minden elkezdődött.
Mindkettőtöket csókol:
Irene Adler
Liverpool, 1872."
"– És ezt is teszi. De én jól ismerem a lányomat, tudom, milyen lázadó természetű. Minél inkább rabnak érzi magát, annál nagyobb a kockázat, hogy elkövet valami meggondolatlanságot… Korábban nekem is voltak kételyeim a két fiatalemberrel kapcsolatban, de ma már nincsenek.
– És mi volt az, ami a véleménye megváltoztatására késztette?
– Nelson úr.
– A főkomornyikja?
– Pontosan. Horatio igen éles eszű, értelmes ember. Ő hívta fel a figyelmemet arra, mennyivel nyugodtabban viselkedik Irene, ha módjában áll találkozni a barátaival, akiket ő választott. Akiket nem mi erőltettünk rá. Arsène és Sherlock derék gyerekek, hihetetlenül fürgén jár az eszük, és a szívük is jó, nekem elhiheti."
"– Annyi mindenesetre bizonyos, hogy mindig is jó hatással voltak Irene ifjonti nyugtalanságára. És ne felejtsük el, hogy ezek a fiúk a világ legtávolabbi sarkába is hajlandók elmenni utána. Nem csak ide. Ott voltak velünk Párizsban, a háború ellenére. Saint-Malóban. Évreux-ben. Meg azon a borzalmas skóciai utazáson, ahol szó szerint megmentették a lányom életét… Minek nevezné ezt, ha nem őszinte, hűséges barátságnak?"
"Az előző napi zokogás után nyugodtabb, békésebb hangulatban vettem búcsút apámtól. A jövő bizonytalan volt, a kettőnket összekötő szeretet viszont biztos, és ezt mindketten tudtuk. Ez mintha erőt adott volna nekünk."
"Amikor megfordultam, nehezen tudtam volna megmondani, hogy kísérőim, vagyis Sherlock, Arsène és Sir Robert közül melyik van a legnagyobb zavarban. A lelkem nem volt olyan feldúlt, mint előző nap, de néhány kis könnycsepp azért végiggördült az arcomon.
– Mi az? – fordultam a két fiú felé, miközben a szememet törölgettem. – Ti még kicsi korotokban sem sírtatok?
Biztosan megvan az oka annak, hogy a fiúk a felnőtté válás egy bizonyos pontján elvesztik az érzelmek kifejezésének képességét. Mintha a sírás, a szomorúság, a meghatódás olyasmi lenne, ami összeegyeztethetetlen a szakállal és a bajusszal. De nem ez volt az alkalmas pillanat a kérdés megtárgyalására.
Már csak azért sem, mert Arsène szépen lebarnult arca egyelőre sima volt, mint a porcelán, és Sherlock képén is csak itt-ott jelent meg egy-egy szőrszál."
"– Szerintem a tüskés természete miatt nem talált soha feleséget.
– Már én is gondolkodtam azon, hogy vajon özvegyember vagy agglegény – szólaltam meg.
– Nem hord gyűrűt, és annak sincs nyoma, hogy a közelmúltban hordott volna – tűnődött Sherlock. – Lehet, hogy nincs igazam, de úgy gondolom, hogy a mi Sir Robertünk megrögzött agglegény."
"– Furcsa, hogy pont én vittelek be a labirintusba – jegyezte meg Arsène, aki mellettem sétált. – Én inkább kimenni szeretek az ilyen helyekről.
– Az álmok szinte sohasem egyértelműek. De szerintem az agyad azt sugallja, hogy… fogytán az időd – jelentette ki Sherlock szárazon. – Hogy mire, azt nem tudom."
"– Badarság – mondta végül.
– Micsoda? – kérdeztem.
– A szökés. Ennél butább ötletet még sosem hallottam.
– Ejnye, Sherlock! – rótta meg Arsène.
De Sherlock csak folytatta.
– Komolyan beszélek, Irene. Sürgősen verd ki a fejedből! Sir Robert nem véletlenül aggódik annyira. Én is aggódnék a helyében. Ez itt most nem olyan, mint a nyomozásaink, ez nem játék.
– Mi sosem játszottunk, Sherlock – tiltakoztam halkan.
– Dehogynem! Azt játszottuk, hogy mindenkinél rettenthetetlenebb és ravaszabb kalandorok vagyunk. Időnként a veszélytől sem riadtunk vissza, és élveztük is, ez tagadhatatlan… De itt most másról van szó – mondta, fejével a kapuslak felé intve. – Ezúttal nem azt kell bebizonyítanunk, milyen ügyesek vagy talpraesettek vagyunk. Itt igazi ellenségek vannak. Veszedelmes ellenségek. Akik bármire képesek. Ostobaság lenne alábecsülni őket.
– Világos – mondtam, és sértődötten csóváltam a fejemet. Bántónak találtam Sherlock szavait. Bántónak találtam, hogy úgy beszélt, mintha hármunk közül egyedül ő fogta volna fel igazán, milyen helyzetbe sodródtam. A nyugodt, megfontolt Sherlock, a jó barát, akivel annyi lélegzetelállító kalandot és veszedelmet éltünk át, hirtelen pökhendi, nagyképű Holmes úrrá változott. – De van itt valami, ami talán elkerülte a figyelmedet… – tettem hozzá, bár legszívesebben egyszerűen csak lekentem volna neki egy pofont. – Mégpedig az, hogy fölösleges volt megtenni ezt a hosszú utat, ha mindössze annyi mondanivalód van számomra, hogy jobb, ha szépen meghúzom magam a ketrecben, ahová bezártak!
Sherlock döbbenten meredt rám, mintha csak most jutott volna el az agyáig, mit is mondott, vagy mintha az egész fejtegetése tévedés lett volna, és most legszívesebben visszaszívná.
– Ott a kapu, Mr. Holmes – mondtam résnyire szűkült szemmel. – Ön, velem ellentétben, akkor lép ki rajta, amikor csak kedve tartja. Nagyon köszönöm a látogatást!"
"– Irene…
– Menj innen – vetettem oda, anélkül hogy hátrafordultam volna.
De ő nem engedelmeskedett. Arsène Lupin soha nem engedelmeskedett nekem. Soha nem engedelmeskedett senkinek.
– Sajnálom, hogy Sherlock ilyeneket mondott.
Én továbbra is makacsul a tengert bámultam.
– Ő valószínűleg nem sajnálja.
– Tévedsz. Már megbánta.
– Igazán? Akkor miért te jöttél utánam?"
"– Ilyen, amióta csak eljöttünk Skóciából – folytatta.
– És azt tudod, hogy én milyen vagyok, amióta eljöttünk? Mindentől félek, Arsène! Mindentől! Mindentől, amit mondok vagy teszek. Az emberektől! Most már a barátaimtól is!
A kezem valahogy a kezében kötött ki. És ott is maradt. Úristen, milyen átható pillantással nézett rám Arsène! És milyen közelről! És a hangja… a hangja akár arról is képes lett volna meggyőzni, hogy a tenger valójában aranyból van, a nap pedig egy hatalmas gránátalma. Nem tudott úgy vigasztalni, hogy ne merüljön fel bennem a gondolat: egyben udvarolni is próbál a maga ártatlan módján, ahogy csak tizennégy évesen tud udvarolni az ember.
„Hát akkor udvarolj nekem, Arsène! Udvarolj, és vigyél el innen a fehér lovadon – gondoltam. – Csak szüntesd meg ezt a félelmet, amely állandóan gyötör, amely nem hagy aludni éjszaka, és minden reggel azt súgja a fülembe, hogy előbb-utóbb elkapnak. Mire vársz, barátom? Mit akarsz még tudni?”
– Fél, hogy elveszít téged – mondta Arsène halkan.
– És te? – kérdeztem. – Te nem félsz ettől?
– Egyre csak ez jár a fejemben – vallotta be."
"– Nem akarlak elveszíteni – suttogta.
– Úgy érted, hogy… nem akarod elveszíteni a barátságunkat… – hebegtem. – Mi ketten meg Sherlock…
De Arsène nem erre gondolt. És a köztünk lévő távolság hirtelen szakadékká mélyült, amelybe gondolkodás nélkül belevetette magát, és megcsókolt.
Isten a megmondhatója, mennyire szerettem volna viszonozni azt a csókot. Amely nem az első volt, de valahogy másnak éreztem, mint a többit. Mintha azt jelezte volna némán, hogy lassanként felnövünk. De ha megtettem volna, ha engedek a csábításnak abban a pillanatban, akkor elfogadtam volna, hogy minden megváltozik, és nincs visszaút.
Mi hárman. Sherlock, Lupin és én. A mi elbűvölő, páratlan barátságunk. Minden véget ért volna, hogy átadja a helyét valami másnak. Válaszúthoz értünk, és egyetlen másodpercem volt, hogy eldöntsem, melyik irányban megyek tovább."
"Azután megsimogattam az arcát.
És azt kérdeztem magamban, miért van az, hogy a legszebb dolgok természetüknél fogva megfoghatatlanok, még akkor is, amikor úgy érzi az ember, hogy a markába szorítja őket."
"Talán túl hevesen pattantam fel. Azt mondják, hogy amikor nagyon fáradt az ember, a hirtelen mozdulatoktól amolyan függönyféleség ereszkedik a szeme elé. Az előző pillanatban még az asztalra támaszkodtam, a következőben meg már a földön hevertem. Sophie segítségért kiabált, Sir Robert pedig tehetetlenül állt mellettem."
"A táj, amint azt örömmel, mégis fájó szívvel állapítottam meg, hihetetlenül emlékeztetett Saint-Malóra, ahol megismerkedtünk. Beszélgetés közben a tengert fürkésztem, mintha arra számítanék, hogy hamarosan egy holttestet sodor elém az ár."
"– Szerintem tegyünk újabb fogadalmat – erősködtem. És hogy lássák, komolyan beszélek, előrenyújtottam a kezem. – Vagy együtt, vagy sehogy.
Pavel szórakozott pillantást vetett ránk, mintha három kisgyereket látna maga előtt, akik homokvárat építenek. Nem sejtette, kikkel van dolga.
– Jól van – mondtam a két fiúra nézve. Éreztem a kezüket a kezemen, és abból, ahogy velem együtt ismételték az esküt, megértettem, hogy a szándékaik semmit sem változtak, és a szívük olyan tiszta, hogy annak semmiféle veszekedés, semmiféle lopott csók nem árthat. Nagy tehertől szabadultam meg. Máris könnyebbnek éreztem magam. És arra gondoltam, hogy a könnyű dolgok hajlamosak elrepülni."
"– Rendben, de legfeljebb negyedóránk van, mielőtt ránk találna – figyelmeztetett Arsène, és körbenézett. – Ebben a pöttöm faluban nagyjából úgy lehet elbújni, mintha egy elefántot arra kérnénk, sétáljon át észrevétlenül a Louvre előcsarnokán. Irene, mit szeretnél kezdeni váratlan szabadságoddal?
– Cukorkát venni. Citromos savanyúcukrot, egész pontosan."
"...nos, pontosan ekkor én, Maria von Hartzenberg hercegnő, mielőtt ünnepélyesen levonultam volna a szalonba, egymagamban, a hálószobámban, a sziklaszirt tetején álló, magányos ház első emeletén akkorát sikoltottam, hogy beleremegett az épület."
"– El akarok menni innen – szólaltam meg, amikor meghozták a desszertet.
– Tudod jól, hogy ez lehetetlen, Irene – felelte Sophie.
– A herceg…
– Fütyülök rá, mit gondol a herceg! – kiáltottam fel olyan hangosan, hogy mindenki összerezzent. – A herceg nincs itt, de annyi bizonyos, hogy valaki viszont itt van, aki ránk akar ijeszteni! Talán olvassam fel a verset, amit pár napja a szobámban találtam?
– Milyen versről beszélsz, Irene?
– Arról, amivel a ti láthatatlan ellenségetek a tudtomra adta, hogy NEKEM VÉGEM! – üvöltöttem. – Egy nappal sem maradok tovább ebben a házban! És nem alszom többé abban a szobában!"
"Hallottam, hogy elmegy, és valaki más veszi át a helyét. Elmosolyodtam, amikor odanéztem: egyenként jöttek elő, mintha nem mernének egyszerre rám törni. És mindannyian ugyanolyan szomorú, meglepett, aggódó arccal fordultak felém. Csak arra nem volt képes egyikük sem, amit igazán szerettem volna: hogy elvigyen abból a házból."
"– Közlöd velem, mit gondolok, és aggódsz értem.
– Mindig is aggódtam érted – felelte Arsène. És úgy láttam, őszintén beszél. Őszinte és ártatlan, mint a legtöbb kalandor. De bízhatok-e benne? És mire jó, ha belerángatom ebbe a katasztrófába, amivé az életem lett?"
"– Igen – felelte. – Ránk mindig számíthatsz. És bárhová vezet is az új életed, Sherlockkal meglátogatunk majd… akkor is, ha te leszel Csehország királynője! – mondta, és nevetni próbált."
"Az újdonság az volt, hogy most nekem kellett megvédenem őket. Mert már a közelemben lenni is komoly veszélyt jelentett."
"– Jól van, na… – mondta. – Itt vagyunk veled… és nem lesz semmi baj, meglátod…
Tudtam, hogy illúziókba ringatom magam, de abban a pillanatban, Arsène karjába simulva semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy hihessek neki."
"Aznap éjjel hosszan álltam az ablaknál, bámultam a csillagok fényét meg a tenger végtelen sötétségén úszó halászhajók lámpásait. Füleltem, és mindig összerezzentem, ha valami zajt hallottam. Végül a karosszékben aludtam el, és úgy ébredtem, mint akit összetörtek."
"Csak akkor torpantam meg, amikor megbizonyosodtam róla, hogy nem vagyok egyedül.
És akkor halkan megszólaltam:
– Te vagy az, Sherlock?
A sötétség megmozdult előttem, Sherlock éles vonású arca az arcomhoz ért."
"– ...Ami ebben a házban történik, az furcsa, sőt inkább abszurd, Irene. Azt reméltem, hogy találok… valamit. Bármit, ami megmagyarázhatja az utóbbi napok eseményeit – felelte."
"– Van itt még valami, amit nem értek.
– Mi?
– A fogadalom… Miért akartad, hogy megismételjük?
Tágra nyílt szemmel bámultam a feketeségbe.
– Én… Egyszerűen csak azért, mert…
– Mert minden változóban van, ugye? A fogadalmunk is kezd érvénytelenné válni…
Csak zavart hebegésre futotta az erőmből. Nem értettem. És Sherlock szavai úgy szúrtak szíven, mint valami tőr.
– Nem kell mondanod semmit… Amit Arsène iránt érzel… Elég világos…"
"– Haha! Ennyivel nem úszod meg. Jó néhány álmatlan éjszakát töltöttünk együtt, és másnap sose voltál ilyen hallgatag.
Hiába, túl jól ismertük egymást a két fiúval.
– Hát jó… – sóhajtottam. – Tulajdonképpen megmondhatom.
– Na, végre!
– Sherlock Holmes féltékeny.
Amikor Sherlock meghallotta a nevét, mozdulatlanná dermedt, azután elfintorodott és továbbindult.
– Féltékeny? – csattant fel Arsène. – És kire?
– Rád.
Arsène kis híján elnevette magát.
– Féltékeny vagy rám? – kérdezte Holmestól, amikor utolérte. – És mégis miért?
Sherlock csupán ideges kézmozdulattal válaszolt, mintha egy legyet akarna elhessegetni, azután megszaporázta a lépteit. Az arcán ellenséges kifejezés ült."
"– Jaj, milyen nehéz veletek! – fakadt ki. – Ha nem volnék biztos benne, hogy ez lehetetlen, azt mondanám, úgy viselkedtek, mint egy sértett párocska.
– Már miért volna lehetetlen?"
"Egymásra néztünk.
És a csókok, nézeteltérések, féltékenységi rohamok és veszekedések egyszerre úgy eltűntek, mintha soha nem is lettek volna."
"Beléptem a szobába, és becsuktam magam mögött az ajtót. Amikor meghallottam Sherlock távolodó lépteit, lassan a földre csúsztam, és sírni kezdtem, de csak halkan, nehogy meghallja."
"– És mindig méltóságteljesen kell viselkedned, hogy bármikor elfoglalhasd apád trónját, ha alkalmasak lesznek a körülmények. Az ember életét kizárólag két tényező határozza meg: Isten akarata, és az, hogy az illető képes-e elfogadni saját vérvonalát, származását.
– Ezek igazán szép szavak, Sir Robert – mondtam erre. – De szeretném hinni, hogy azért létezik más is, Istenen és a vérvonalon túl."
"– Hadd legyek büszke rá, hogy felségnek szólítalak! – kiáltotta.
Majdhogynem a képébe nevettem."
"– Tévedtem, Sophie. Rettentően sajnálom – hebegte Sir Robert. – Farewell’s Head nem biztonságos hely többé!"
"Sherlock és Lupin mindig ott voltak mellettem, ami egyrészt bátorító volt és megnyugtató, másrészt viszont fájdalmas volt a jelenlétük, mert ők sem tudták kivonni magukat Farewell’s Head komor, nyomasztó légkörének hatása alól. Amikor velük voltam, folyton eszembe jutott a korábbi életünk, mindaz, amit együtt csináltunk, és amiről most már biztosan tudtam, hogy nem hozható vissza. Úgy éreztem, sarokba vagyunk szorítva."
"– In girum imus nocte, et consumimur igni… – idéztem fennhangon. – Ismered ezt a latin mondatot?
Sophie a fejét rázta.
– Ez egy palindrom. Vagyis elölről és hátulról olvasva is ugyanaz.
– És azt is tudod, mit jelent?
– Éjszaka röpködünk, és elemészt minket a tűz – feleltem. – Az éjjeli lepkékről szól, amelyek a sötétben szálldosnak, és ha valami fényt látnak…"
"Természetesen tőle, az én szeretett, hűséges Horatio Nelson barátomtól tanultam azt a titokzatos latin mondatot, amelyet az imént Sophie-nak idéztem. Mint ahogy ő tanított meg szöget kalapálni, tengerészcsomót kötni, és a morzejeleket is ő ismertette meg velem. Meg még sok mindent, de éreztem, hogy ettől a gondolattól ismét vibrálni kezdenek megviselt idegeim."
"– Tudod, milyen az, amikor nem jön álom a szemedre? – suttogtam.
– Naná, hogy tudom, amióta Sherlock a szobatársam, aki úgy horkol, mint egy bengáli tigris – felelte mosolyogva."
"– ...Már megint ez az angolos udvariaskodás!
– Igen, gondolom, hogy a cirkuszi majom barátaidnak kevésbé fontos a jó modor – vágott vissza keményen Sherlock.
És máris kisebb veszekedés tört ki köztük. Úgy perlekedtek, mintha ott se lennék, pedig ott voltam, és csodálkozva hallgattam őket. Világos volt, hol keresendő a viszály oka: én vagyok az. A két fiú, hogy megóvja a barátságunkat, valamiféle férfias, becsületbeli egyezséget kötött, és a jelek szerint Arsène ezt nem tartotta be. Ezt vetette a szemére Sherlock – azt, hogy megszegte az adott szavát, nem pedig azt, hogy megcsókolt."
"– Maradnak a többiek. Kezdjük Holdennel, az őrrel. Róla mit tudunk?
– Azt, hogy legszívesebben ezzel a két ujjammal nyomnám ki a szemét! – vágta rá Arsène."
"Következetes gondolkodásával elérte, hogy tisztán lássunk a körülöttünk terjengő homályban, amely olyan sűrű volt, akár az álombeli homokórában a tinta."
"Közben elköszöntem a háztól, mert tudtam, hogy sohasem térek vissza ide. Arra gondoltam, milyen találó a villa neve: Farewell’s Head, vagyis Búcsú-fok."
"Azután egy idegen váratlanul meglökte Arsène-t, de olyan erősen, hogy elterült a földön. Ugyanebben a pillanatban egy kisfiú termett ott Sherlock előtt, és így szólt hozzá:
– Ezt fejtsd meg, ha tudod!"
"És miközben hallottam, hogy odakint egyre fokozódik a zűrzavar, számos asztalt feldöntöttek, és tucatnyi hang kiabál, elrablóm letett a földre, és intett, hogy kövessem.
– Horatio! – kiáltottam fel, amikor megláttam, és a karjába vetettem magam.
– Erre, Irene kisasszony – mondta a jó öreg főkomornyik.
– Jöjjön velem gyorsan, nincs vesztegetni való időnk!"
"Idővel megtanultam, hogy az emlékezet azt gyónja meg, amit hallani akarunk, és közben már készül a feloldozásra."
"Ami pedig akkoriban a legfontosabb volt számunkra, a bálvány, amelynek gyerekkorunkban hűséget esküdtünk, már a kamaszkor viharait sem élte túl."
"Kivételesen tegyünk úgy, mintha mi volnánk Sherlock Holmes, és kövessük őt lépésről lépésre."
"De Arsène nem az a természet volt, aki hosszas fontolgatásra vesztegeti az idejét."
"Az életveszély pillanatában állítólag lelassul az idő. Én ebben nem hiszek."
"Horatio nem felelt. Engem nézett némán, mialatt száguldott velünk a kocsi. Mindketten tudtuk, hogy utoljára utazunk együtt. És hogy búcsút kell vennünk egymástól. Mást nem tehetünk, ha nem akarom, hogy bárki is beavatkozzon az életembe, amely immár fojtogató, veszedelmes gubanccá változott. Nem rejtőzködhetek örökké, kiszolgáltatva a Csehország trónjáért versengő csoportoknak. Nekem nem kell a cseh korona. Egyáltalán nem kívánok királynő lenni, hát még egy elgyötört, megosztott ország királynője, ahol az uralkodók csupán bábuk egy véres sakktáblán."
"De ez azt jelentette, hogy örökre el kell szakadnom a múltamtól: Leopoldtól, Nelson úrtól. És a barátaimtól. Az én imádott barátaimtól. Attól a két embertől, akit teljes szívemből szerettem, és akiket kénytelen voltam elárulni."
"Engem csalt kelepcébe az élet, nekem kellett belevetnem magam az ismeretlenbe, mindent magam mögött hagyva. De így legalább biztos lehettem benne, hogy azok az átkozottak, akik úgy versengenek az életemért, mint a kutyák a koncért, nem sodorhatják többé veszélybe a szeretteimet. Mert eltűntem, köddé váltam a végtelen Amerikában, és minden köteléket elvágtam, ami a régi világomhoz fűzött.
Nagy árat kellett fizetnem ezért a szabadságért, és meg is fizettem azzal a sok-sok könnyel, ami a szemembe gyűlt, ha a barátaimra gondoltam. A mi csodás hármasfogatunkra.
– Ha találkozol velük… – mondtam Horatiónak, és a kezébe nyomtam egy borítékot. – Kérlek, add ezt át nekik. Megpróbáltam elmagyarázni, mit tettem, és miért tettem…"
"– Mondja meg nekik, hogy szerettem őket. Mindkettőjüket. Egyformán. Mondja meg nekik, hogy sosem felejtem el mindazt, amit együtt csináltunk. A hármasfogatunkat. Hogy mindig a szívemben őrzöm, bármi történjék is."
"Mindenemet odaadtam volna ebben a percben, ha Arsène és Sherlock ott lehetett volna velem. Ha legalább rendesen elbúcsúzhattunk volna egymástól, a magunk stílusában. Cinkos pillantások, amelyek szavak nélkül is mindent elmondanak. És egy búcsúlevél– hogy örökre szól-e a búcsú, vagy a legközelebbi viszontlátásig, ki tudja –, amelyet egyikük becsúsztat a bőröndömbe, míg én a horizontot pásztázom a tekintetemmel…
De nem így történt. Én írtam búcsúleveleket, egyet a barátaimnak, egyet meg apámnak, és Horatióra bíztam őket, mivel ő volt az egyetlen ember, aki az utolsó pillanatig mellettem maradt. Mert így akartam."
"Elérkezett hát a pillanat. A hajóhidat leengedték. Sophie és én már a hajón voltunk. Kettesben. Útban az új világ felé. Belekapaszkodtam a mellvédbe, hogy még utoljára lássam Horatio arcát. És akkor láttam meg őket, ahogy közelednek. Mind a ketten. Mint két kígyó, úgy furakodtak előre a tömegben.
Láttam, ahogy az emberek félrehúzódnak, hátrafordulnak, méltatlankodnak.
Én is futva indultam feléjük a fedélzeten.
– IRENE! – hallottam a kiáltásukat, pedig képtelenség volt, hogy eljusson a fülemhez abban a zajban."
"Sherlock Holmes és Arsène Lupin ott állt a kikötőben.
Én pedig fentről, a tatfedélzetről sírva integettem nekik.
Láttam, hogy Arsène felemeli a kezét, a szeme fölé tartja, aztán úgy tesz, mintha szalutálna. Utánoztam a mozdulatát.
Erre Sherlock is felemelte a jobbját, és mozdulatlanul a magasba tartotta, tenyérrel felém. Ezt is utánoztam. Mint ahogy a mellette álló Arsène is.
Még ha távolról is, de utoljára találkozott a három barát keze. Így álltunk ott némán, kétségbeesve, míg a hajó ki nem futott a liverpooli kikötőből.
Én hagytam el utolsóként a tatot. Sophie ott ült nem messze tőlem, és várt.
Már nem sírtam. Kihúztam magam, és egyenesen előre néztem, a nyílt tenger felé."
"Tudom, hogy idegesnek mutatkoztam, sőt valóságos hisztérikának, és ezt főleg azért bánom, mert nem szeretném, ha ijedt kislányként őriznétek meg az emlékezetetekben. Tényleg ijedt voltam, de miattatok. Megijesztett a gondolat, hogy örökre elveszítelek benneteket. Nem tudom, hogy most megjelenik-e egy halvány mosoly az arcotokon, vagy hogy te, Arsène, megpróbálsz-e viccelődni Sherlockkal azon, hogy ha én végül is elutaztam, ti pedig ezt a levelet olvassátok, akkor végeredményben sikerült túljárnom az eszeteken."
"Egy kártyalapot csatolok levelemhez, a pikk dámát, amellyel minden elkezdődött.
Mindkettőtöket csókol:
Irene Adler
Liverpool, 1872."
0 comments