Makrancoska - Ilse és Nellie (2)

Őszre fordult az idő. Nellie egy napon örömmel vette észre, hogy az ablakuk előtt álló nagy almafán már érettek az almák. Sajnos tilos volt leszedni őket. Ilse elmesélte neki, hogy otthon egyik kedvenc időtöltése volt a fára mászás. Közösen kifőztek egy tervet: éjjel, amikor mindenki alszik, Ilse fölmászik a fára, és szed pár szem gyümölcsöt. Ilse örült, megint felvehette régi, kedvelt ruháit. Szinte ugrált a boldogságtól, amikor végre elérkezett az idő. Újra úgy érezte magát, mintha otthon lenne, amint egyre följebb és följebb jutott a fán. Az ablakon át látta alvó társait. Nellie egész idő alatt borzasztóan félt, hiszen ha fölfedezik őket, biztosan azonnal hazaküldik mindkettőjüket. 

Ilse azonban magasan az ágak között élvezte a szabadságot. Otthon mindig odakiáltott apjának a fáról egy "hahó"-t, ha arra járt. És egyszer csak most is, akaratlanul kiszakadt belőle a kiáltás: - Hahó! - Az egész házban fölgyulladtak a lámpák. Ilse rettenetesen megijedt, és amilyen gyorsan csak tudott, visszamászott a szobába, ahol Nellie sápadtan fogadta. Ilse úgy, ahogy volt, piszkosan beugrott az ágyba, és állig betakarózott. Mi lesz most? Raimar kisasszony lépett a szobába, és megkérdezte: - Nem hallottátok a kiáltást? - Nellie értetlenül nézett rá, és álmosan nézett rá. Ilse mély alvást színlelt. Raimar kisasszony ugyan csodálkozott, hogy nem ébredt föl, de szerencsére nem vette észre a takaró alól kikandikáló csizmát. Hála istennek! Végre kiment. Nellie föllélegzett, és élvezettel megkóstolta az almát, Ilse azonban nem mert fölkelni. 

Telt-múlt az idő, s nemsokára Karácsony kopogtatott az ajtón. A kislányok együtt díszíthették a karácsonyfát. Mindenki előre örült az ajándékoknak, csak Nellie nem. Nem volt családja, senkije, aki ilyenkor gondolt volna rá. Mégis kapott karácsonyra ő is egy csomagot - Ilse szüleitől. A kislány határtalanul boldog volt.