Rendkívül érdekes volt látni, hogy abban a korban miként oldották meg az efféle helyzeteket. Nem tartom embertelen megoldásnak, ahogy bátorításnak sem. Véleményem szerint igen, emberséges megoldás, mert aki arra kényszerül, hogy elhagyja a gyermekét, de szeretné, hogy jó helyre kerüljön, annak ez maximálisan biztonságos lehetőség volt. Ha valaki eldöntötte ezt és el kellett hagynia a gyermeket, az így is, úgy is megetette volna, s ez a megoldás lehetőséget adott a számára, hogy a kisbabának ne essen baja. Inkább ez, mint hogy bárhol máshol otthagyta volna. 

Igen, bár ennyire részletekbe menően természetesen még nem olvastam róla. Megrázó részletek derültek itt ki számomra, de örülök neki, hogy ilyen mélyen érintve a témát olvashattam erről a foglalkozásról. Ugyanúgy nehéz belegondolni abba, mi lenne, ha nekem is szoptatós dajkát kellene alkalmaznom, mint minden egyéb döntés a könyvben. Én magam nem ellenezném az olyan dajka alkalmazását, aki alkalmas és egészséges a feladat elvégzésére, főleg, ha én valamilyen oknál fogva nem tudom táplálni a gyermekemet. Mivel ő azonban igen, biztos, hogy nem bánnék vele embertelenül, sőt, kifejezetten "jól tartanám", hisz nyilván úgy viszonyulna és bánna az én gyerekemmel, ahogy mi bánunk vele...

Igen, rengeteget, előtte nem igazán voltak a birtokomban ilyen speciális információk. Én minden történelmi romantikus fejezetek elején megosztott érdekességet és a történettel együtt futó kiegészítő történetet imádok, s éppolyan várakozva várom a következő részletet, mint magát a regényt. Jelen esetben az idézetek közt volt, ami nem nyerte el a tetszésem, másnak a tartalma volt kifogásolható, no de ezek természetesen abból fakadtak, hogy milyen embertelen körülményekről vagy módszerekről volt bennük szó...

Ha apukám elfordulna tőlem emiatt, összetörnék. Nekem ő volt mindig a támasz, a határozott, megdönthetetlen bástya, akire támaszkodhatok és mindig mellettem állt (mind a mai napig). Éppen ezért rendkívül fájdalmas volt olvasni Lamb tiszteletes szavait. Természetesen akkor ez tulajdonképpen elfogadott viselkedés volt, hisz mások voltak az erkölcsi szabályok. Úgy vélem, hogy bár elutasította és soha nem nyújtott a lányának békejobbot, nem teljesen zárta ki őt a szívéből, hisz nyomon követte, mi történik vele a gyermek születése után is és nem egyszer nyilvánult meg hatalmas fájdalma és szomorúsága a szavaiból... Daniel apjának jelenléte minden bizonnyal jó hatással volt Charlotte-ra, még ha a saját apját nem is pótolhatta. Látni azonban azt, hogy nem minden "apa" ítéli el a megrontott, "bukott" lányt, rendkívül sokat jelenthetett főhősnőnk lelkének gyógyulásában.

Véleményem szerint hasonlít, s bár nem tudok sokat a mai "fajtájáról", talán a téboly rosszabb állapot lehet. Szerencsére - le is kopogom - sem én, sem az ismerőseim nem szenvedtek ebben, no, de én még nem is szültem... Picit félelemmel is tölt el ez a lehetőség...

Nem tudom, de valamilyen szinten orvos és orvos között természetesen ez a verseny ma is létezik. Magánklinikák kínálta lehetőségek között kristálytisztán látszik, már csak az árakban is, hogy arról ne is beszéljünk milyen távol áll ezektől a "sima szülészet" állapota... A verseny lehet hasznos, de többféle oldalról kellene megvizsgálni a kérdést. Az árak egekbe tolásba végett egyáltalán nem jó, hisz nem mindenki engedheti meg magának a luxust, ugyanakkor minden nőnek kijárnia, hogy minél fájdalommentesebben szülhessen, normális emberi körülmények között, olyan személyzettel, akik nem alázzák meg, más szempontból viszont hasznos, hisz megmutatja, miként is lehetne, s még csak pénz se kéne hozzá, csupán emberség...

Charlotte a regény elején kijelenti, hogy sosem lenne képes magára hagyni a gyermekét - elhagyni őt. Majd a vele ott élő lányok azt mondják neki, soha nem mondja, hogy soha, hisz nem tudni mit hoz az élet. És az élet a lánynak pontosan ezt hozza - elhagyja a gyermekét, hogy az jólétben nőhessen fel... Elképzelni sem tudom, hogy ilyet tegyek. De - ha az ember odakerül, vajon miként dönt? 

Több döntésével viszont nem értettem egyet, de tette azt, amit tennie kellett. Ki lehet jelenteni, hogy nem tennél meg valamit, de lehet az élet mégis rákényszerít...

Semmiképp sem mentem volna hozzá Charles Harris-hez és meg sem bocsájtottam volna neki mindazt a szenvedést, amit okozott (a sorsot, amire ítélte hősnőnket). A férfi elhagyja a nőt, miután elveszi a szüzességét, meg sem próbál segíteni neki, mikor tudja, hogy a gyermekével lett várandós. Elvesz egy másik nőt, akinek meghal a gyermeke szülés közben és gondolkodás nélkül elkéri Charlotte gyerekét, hogy a felesége ne haljon bele a bánatba. De Charlotte-ot magára hagyja a fájdalmával, beszennyezve, szegénységben. Majd újra és újra mindenkit az elé a nő és annak érzései elé helyez, aki egész életében szerette, s emiatt követett el botlást. Nem. Charlotte jól döntött, az ő élete akkor már inkább tartozott Taylor-hoz, mint máshoz. Ám egy pici idő kellett volna még az érzéseik bemutatásához, pár oldal még az utolsó fejezethez, vagy akár az epilógushoz.

Nem, mikor fogytak a lapok, a lezárás már sejthető volt. Harris nem kaphatta meg Charlotte-ot, akit annyit bántott. Érdekes megoldás volt a két gyermek házassága és az, hogy Charlotte milyen szerepet tölthet be végül vér szerinti fia életében. Fájdalmas volt, nekem a szívem szakadt meg, de a lezárás mindent egybevéve mindenképpen pozitív.

Mérhetetlenül felkavart. Azt hiszem még oldalakat tudnék megtölteni azzal, miben ítélem el és miben nem a szereplőket, én mit tettem volna a helyükben, kit hogyan büntettem volna meg, de ezt itt, ilyen terjedelemben nem lehet kifejteni. Az írónő megkísérelt bemutatni nekünk, modern olvasóknak egy teljesen más világot, ahol a nyomor, a kirekesztettség, az elítélés volt az úr. Véleményem szerint tökéletesen sikerült ábrázolni az emberi lelkeket, a normákat. Ki milyen osztályba tartozik, milyen személyiségjegyekkel bír, s ez által hogyan viselkedik embertársaival. Kit mennyire tépáz meg az élet, s ezek milyen hatással lesznek viselkedésére és jövőjére.

A mű üzenete sokrétű, ám mindenképpen kiemelném tanító célzatát, miszerint a döntéseinknek következményei vannak - sokszor a legsúlyosabbak-, ahogy a rávilágítást arra, nem lehet úgy bánni egy emberi lénnyel sem, ahogy a leányanyákkal, szoptatós dajkákkal bántak. Társadalmi osztályok nélkül minden embernek joga van a méltósághoz, az élethez, s senkinek sem kellene söpredéknek és nyomorultnak éreznie magát egy másik emberi lény tettei miatt...! Nyújtsunk segítő kezet, ahol tudunk és tegyünk meg minden tőlünk telhetőt azért, hogy jó életünk legyen, de ne mások átgázolásán keresztül...

A fél csillag mínusz az illusztráció miatt került levonásra, ami bár élettel teli, rendkívül élénk és aranyos is, mégsem az "igazi", hisz Donaldson mellett már megszokhattuk Scheffler vagy Ogilvie személyét. Így nem voltam maradéktalanul elégedett a teljes képpel, no, de ez legyen a legnagyobb probléma!

Sajnos úgy tűnik, hogy az én fejem felől a viharfelhők nem akarnak elvonulni, mert csőstül jönnek a csapások. Ebben a hónapban két hét kényszerszabira a géphiány küldött, mikor is behalt a laptopom, s nem tudtam haladni semmivel. Azóta nagyjából behoztam a lemaradást, s mint láttátok, naponta érkeztek friss tartalmak (volt, hogy egy nap több is), de még így is úgy érzem, hogy képtelen vagyok utolérni magam.