A rendkívül minőségi meseregény gyönyörű illusztrációkat rejt magában, melyek Jon Klassen nevéhez fűződnek, aki egy igazi, varázslatos képi világot teremtett meg.

Főhősünk, Borz Felsőkanyaros csodaszép vidékén éli magányos, zárkózott életét. No, persze Borz korántsem érzi magát magányosnak, s köszöni szépen, jól meg is van egyedül takaros kis házikójában, melyet Lula néni adott neki bérbe, s ahol tökéletes biztonságban, elzárva a külvilágtól éli mindennapjait.

Borz házába váratlan "látogató" érkezik, egy szkunk (csíkos bűzösborz) személyében, akit szintén Lula néni fogadott be, s annak rendje és módja szerint tájékoztatta is fő albérlőjét Szkunk érkezéséről. Csak hát a levél bontatlanul hever valahol...

Mit van mit tenni, Borz hiába tiltakozik, be kell fogadnia Szkunkot, aki annak rendje és módja szerint nemcsak hogy Borz napi rutinját borítja fel, de állandóan láb alatt is van...

Szkunk természetesen csak barátkozni próbál, egészséges reggelit készít, odafigyel Borz étkezésére és pihenésére, ám eközben szépen be is rendezkedik, ami nemigen tetszik főhősünknek... Borz azonban szépen-lassan félreteszi ellenérzéseit és egészen megbarátkozik a sorsfordító helyzettel, ám aztán megjelennek a csirkék...

A csirkék, akiket Szkunk valamilyen különös oknál fogva igencsak szeret, s akkor végleg betelik a pohár... A kialakult helyzetet nehezíti még egy "vérszomjas" menyétpostás megjelenése, ami - mint köztudott - imádja a csirkéket, egy váratlan spriccelés és egy meggondolatlan kifakadás is, aminek a vége megbántottság, furdaló lelkiismeret és a szó szerinti feneketlen magány lesz... 

Én magam, introvertáltként imádtam Borz karakterét. Nem titkolom, ő volt a kedvencem a történetben, míg Szkunk a maga pezsgésével és sokszori meggondolatlanságával picit "taszított". Teljes mértékben át tudtam érezni, milyen lehetett Borznak a változás, mit jelentett neki az, hogy "egy betolakodó" toppant az életébe, aki mindent felforgatott. Át tudtam érezni a magány szeretetét, a kőzetmintákba való elmerülését és az abból fakadó, földöntúli boldogságát is, ami nálam a könyvek szeretetében, az olvasással  és a blogolással töltött időben merül ki. Jóleső érzés volt azonban látni, ahogy szépen lassan előbújt a csigaházából, megtanulta kinyitni a világ kapuit, s kilépni a fényre. Különösen imádtam Felsőkanyaros bebarangolását a végén, azzal a lényeges gondolattal, hogy Borz nem is ismeri igazán a lakóhelyét, s az ott élőket... Fájdalmas, de csodaszép felismerés volt ez számára, s bevallom, bízom egy esetleges további kapcsolatban a cukrászboltos borzhölgy és Borz között... ^^

Borz személyiségével éles ellentétben áll Szkunk karaktere és egész viselkedése, aki valóban idegesítő lehet olyasvalaki számára, aki ennyire magányosan, visszavonultan él és tökéletesen jól megvan egyedül. Szkunk több lépése taszított, példának okáért szerencsétlen Borzra szabadította a környék összes csirkéjét, ami lássuk be, nem volt kevés..., közvetve szerepet játszott főhősünk rendezett és szeretett dolgozószobájának feldúlásában, s bár minden tettéből következik ki ama jó dolog, amihez elérünk a történet végére, mégsem érzem helyesnek több lépését sem... Azt volt az érzésem, hogy a kötet végére csupán Borz változott, ő azonban óriásit, aminek köszönhetően valóban egy csodaszép történet részese lehettem, mégis úgy érzem, Szkunk egy picikét visszábbvehetne és figyelembe vehetné Borz igényeit is... Egy picikét nem ártana a Szkunk jellemében bekövetkező változás sem, ha már Borz változik, változzon Szkunk is, hisz ahhoz, hogy két ennyire eltérő jellem békésen éljen együtt, szükség van az összecsiszolódásra és a kompromisszumokra mindkét fél részéről... Elég, ha csupán mindennapi életünk kapcsolatait vesszük górcső alá.

A Borz jellemében végbemenő változás, s a fejlődés rendkívül látványos. Az írónő szépen, apró lépések sorozatával haladt előre, s építette fel ezt a változást, ami ezáltal hiteles és szívet melengető is volt egyben. S csakhogy Szkunk karakteréről is mondjak valami jót, imádtam a könyvek és az olvasás iránti szeretetét, azt, hogy tud bocsánatot kérni; hangosan kacagtam az őszinte gondolatain, különösen tetszett a dobozok kilapítása, ami egyenlő a bubifólia lyukasztgatásával számára ^^, lelkesedtem a lelkesedéséért a Hold látványára, ám amit a legjobban imádtam, az Vé Henrik története volt, Szkunk tolmácsolásában... Szegény Henrik, naaaaaaaaaagyon rövid vezetékneve van, csupán egy "vé" betű. Halálos! Szakadtam a nevetéstől, főleg úgy, hogy a szívemnek egyik legkedvesebb királydráma róla szól... 

Borz és Szkunk történetében a sorsfordító változást a menyétpostás érkezése hozza, akinek a felbukkanása szintén a "titokzatos" Lula néninek köszönhető, hisz közvetve neki köszönhető minden, ami főhőseinkkel történik. A menyétpostás bár "maga a gonosz" a meseregényben, én mégis imádtam a karakterét, s nem elítélendő, hisz őt csak az ösztönei hajtják. Neki köszönhető a hatalmas konfliktus, melynek a végén ott a megváltás.

Amy Timberlake története nem lenne azonban teljes Jon Klassen gyönyörű illusztrációi nélkül, aki a fekete-fehér és színes illusztrációkat vegyíti a kötetben, amik mindig a legjobb helyen jelennek meg, s ábrázolnak egy-egy kulcsfontosságú vagy humoros jelenetet. Borz és Szkunk, valamint a többi szereplő alakja és sorsdöntő pillanatait remekül sikerült papírra vetni, az ábrázolás első osztályú, teljesen feldobják az amúgy is izgalmas szöveget! Érdemes jobban elmerülni a teljes oldalas illusztrációkban, amik közül a kedvencem a naplementés kép lett! Varázslatos! ❤

A Borz új lakótársa megtanít arra, hogy nem jó az életet egyedül, magányosan élni. Felnyitja a szemed, megmutatja, milyen csodálatos dolgok és élőlények is várnak a szabadban, s bár az sem baj, ha néhanapján szeretnél egyedül lenni és a szenvedélyednek hódolni, de ne zárd ki magad az életből! Lásd meg a csodát, az élet és a barátság szépségeit, oszd meg a boldog és a szomorú pillanatokat valakivel, s ne hagyd, hogy az élet elmenjen melletted! Nehogy a végén megbánd, mit nem tettél meg...