értékelés
ireneadler
manókönyvek
sherlockholmes
Irene Adler: Utolsó felvonás az Operában (Sherlock, Lupin és én 2.) - Értékelés
Sajnos a dolgos hétköznapok és a fárasztó ingázás miatt nem tudok olyan ütemben értékelést írni, mint amilyen ütemben olvasok, ami szomorúsággal tölt el, s most hétvégére meg is állok az olvasásban, hogy elkészüljenek az értékelések, hisz egy idő után már nehéz lenne visszaemlékezni az újabb és újabb lebilincselő kalandok gyűrűjében az egyes kötetek történetének pontos részleteire... Irene Adler második kötete az Utolsó felvonás az Operában címet kapta, mely az opera világába kalauzolja el az olvasót, s melyben láthatjuk, amint Sherlock megoldja élete első, londoni bűntényét és ama híres nagyító is felbukkan... ❤
"Nagy lármát hallottam, majd a fakorlát hatalmas robajjal darabokra tört. Sherlock Holmes, akit elsodort a Bethnal Green ördöge, legurult a lépcsőn, egyenesen a lábam elé. Nyomában csak úgy zuhogtak a korlát darabjai. A baljós alak kettesével vette a lépcsőfokokat, és úgy siklott Lupin felé, mint egy nagy fekete árnyék."
1870 Párizs
Franciaország fővárosában javában dúl a porosz-francia háború, melynek következtében Párizs egyre veszélyesebbé válik. Irene - távol a barátaitól - végtelenül unalmas napokat él, és az édesanyja barátnőivel, valamint azok jól nevelt lányaival kénytelen teázni és beszélgetni, miközben a lelke mélyén forrong... A lányt édesapja menti meg attól, hogy belehaljon az unalomba, és amikor a férfi hazatér, majd bejelenti, hogy Londonba utaznak, az Adler-ház felbolydul...
Mielőtt visszavonulna, az opera csillaga, Ophelia Merridew a Royal Opera House - azaz a Covent Garden - színpadán lép fel legutoljára, Londonban! Irene édesapja úgy gondolja, ezt az utolsó alkalmat nem szalaszthatják el, hiszen az énekesnő hatalmas tehetség, akit hallani kell, legalább egyszer az életben...
Irene mamája azonban úgy dönt, hogy Párizsban marad, ezért Irene az édesapjával kel útra London felé, ám előtte még levelet ír Sherlock Holmes-nak, aki időközben Londonba költözött, hogy tudassa érkezéséről...
Irene és édesapja hajója Dover-ben köt ki, ahol egy fékezhetetlen koldus támad a lányra, aki a londoni házuk felé tartva veszi észre, hogy a táskájában egy levél lapul... A koldus nem volt más, mint maga Sherlock Holmes, aki találkozóra hívja barátnőjét a Shackleton kávéházba!
Irene és édesapja csodálatos előadáson vesz részt, ahol a lány nem csupán a művésznőt láthatja, de távolról megfigyelheti a híres-neves zeneszerzőt, Giuseppe Barzini-t is, aki két titkárával az oldalán - Alfredo Santi/Henri Duvel - érkezik az operaházba.
Mivel Irene édesanyja a forrongó Párizsban maradt, a papa visszautazik Franciaországba és a lányát Nelson úrra bízza, aki noha egyre inkább aggódik a lány biztonságáért, mégis mindenben cinkostársa lesz...
Irene és Sherlock újra találkozik a kávéházban, ahol boldogan üdvözlik újra egymást, ám a találkozóra Lupin nem megy el... Lupin édesapjával és a cirkusszal járja a világot, így távolmaradása nem meglepő, ám egy éjjel Irene különös hangokra lesz figyelmes szobája ablaka alatt. Az ablakán Sherlock kopogtat, aki egy újságot szorongat a kezében és a lány azonnal megérzi, hogy valami szörnyűség történt...
Alfredo Santi-t, Barzini titkárát holtan találták a hotelszobában, és a gyilkossággal Théophraste Lupin-t vádolják!
A két gyerek megtudja, hol szállt meg Arsène apja és beszöknek tetőtéri szobájukba, annak reményében, hogy megtalálják barátjukat, akinek a rengeteg szaglászó újságíró miatt nyoma veszett... Sherlock megérzései helyesek, Arsène megmutatja magát előttük és a három barát boldogan üdvözli egymást. Lupin azonban nincs jól, és elmondja barátainak, hogy az apját tőrbe csalta egy spanyol, aki egy értékes tárgy ellopása végett bérelte fel a férfit, aki Santi szobájába jutva már csak a titkár holttestével találta szemközt magát. A férfi azonnal elhagyta a helyszínt, ám az utcán már vártak rá a Scotland Yard rendőrei...
Franciaország fővárosában javában dúl a porosz-francia háború, melynek következtében Párizs egyre veszélyesebbé válik. Irene - távol a barátaitól - végtelenül unalmas napokat él, és az édesanyja barátnőivel, valamint azok jól nevelt lányaival kénytelen teázni és beszélgetni, miközben a lelke mélyén forrong... A lányt édesapja menti meg attól, hogy belehaljon az unalomba, és amikor a férfi hazatér, majd bejelenti, hogy Londonba utaznak, az Adler-ház felbolydul...
Mielőtt visszavonulna, az opera csillaga, Ophelia Merridew a Royal Opera House - azaz a Covent Garden - színpadán lép fel legutoljára, Londonban! Irene édesapja úgy gondolja, ezt az utolsó alkalmat nem szalaszthatják el, hiszen az énekesnő hatalmas tehetség, akit hallani kell, legalább egyszer az életben...
Irene mamája azonban úgy dönt, hogy Párizsban marad, ezért Irene az édesapjával kel útra London felé, ám előtte még levelet ír Sherlock Holmes-nak, aki időközben Londonba költözött, hogy tudassa érkezéséről...
Irene és édesapja hajója Dover-ben köt ki, ahol egy fékezhetetlen koldus támad a lányra, aki a londoni házuk felé tartva veszi észre, hogy a táskájában egy levél lapul... A koldus nem volt más, mint maga Sherlock Holmes, aki találkozóra hívja barátnőjét a Shackleton kávéházba!
"Az igazság az, hogy jó néhány éjszakát töltöttem álmatlanul, a fehér holdfényben, miközben Párizs határában dörögtek a poroszok ágyúi, én pedig a hegedülő Sherlock Holmest képzeltem magam elé."
Mivel Irene édesanyja a forrongó Párizsban maradt, a papa visszautazik Franciaországba és a lányát Nelson úrra bízza, aki noha egyre inkább aggódik a lány biztonságáért, mégis mindenben cinkostársa lesz...
Irene és Sherlock újra találkozik a kávéházban, ahol boldogan üdvözlik újra egymást, ám a találkozóra Lupin nem megy el... Lupin édesapjával és a cirkusszal járja a világot, így távolmaradása nem meglepő, ám egy éjjel Irene különös hangokra lesz figyelmes szobája ablaka alatt. Az ablakán Sherlock kopogtat, aki egy újságot szorongat a kezében és a lány azonnal megérzi, hogy valami szörnyűség történt...
Alfredo Santi-t, Barzini titkárát holtan találták a hotelszobában, és a gyilkossággal Théophraste Lupin-t vádolják!
A két gyerek megtudja, hol szállt meg Arsène apja és beszöknek tetőtéri szobájukba, annak reményében, hogy megtalálják barátjukat, akinek a rengeteg szaglászó újságíró miatt nyoma veszett... Sherlock megérzései helyesek, Arsène megmutatja magát előttük és a három barát boldogan üdvözli egymást. Lupin azonban nincs jól, és elmondja barátainak, hogy az apját tőrbe csalta egy spanyol, aki egy értékes tárgy ellopása végett bérelte fel a férfit, aki Santi szobájába jutva már csak a titkár holttestével találta szemközt magát. A férfi azonnal elhagyta a helyszínt, ám az utcán már vártak rá a Scotland Yard rendőrei...
A három barát elhatározza, hogy tisztázza Théophraste Lupin nevét és önálló nyomozásba kezdenek...
"Odaadta nekünk a selyemfoszlányt meg a nagyítót, majd bement a házba. Miközben én – bár akkor ezt még nem tudhattam – a világ egyik leghíresebb nagyítójával játszadoztam, Sherlock felment a bátyja szobájába, kinyitotta az egyik szekrényt, majd kisvártatva Mycroft két felöltőjének egyikével tért vissza."
"– Nagyon kérem! Az az álmom, hogy operaénekesnő legyek… de még sosem láttam belülről operaházat! – füllentettem.
– Ő pedig hegedül – mutatott Lupin Sherlockra.
– És te? – kérdezte tőle a szürke ruhás emberke. – Te mit csinálsz?
– Én? – rögtönzött Arsène. – Én jelmeztervező akarok lenni, mert akkor a világ legszebb nőit öltöztethetem."
Az Utolsó felvonás az Operában Sherlock Holmes legelső londoni nyomozásának története, melyben a három főszereplő nem csupán az igazság kiderítésért küzd, hanem Arsène édesapjának megmentéséért is!
Sherlock, Arsène és Irene személyisége remekül működik együtt a lapokon és a három ifjú nyomozó hihetetlen mértékben egymásra hangolódott, annak ellenére, hogy barátságuk még egészen friss. A kötetben a nyomozáson és a barátság szálain túl megjelennek a romantikus érzelmek is, hiszen mindamellett, hogy Irene mindkét barátjához furcsán vonzódik, addig Lupin meg is csókolja a lányt, akit váratlanul él a tőle néhány évvel idősebb fiú merész tette...
A kötetben a gyerekek egyre veszélyesebb helyzetekbe sodródnak bele, amiket néha csupán a szerencsés véletlennek, míg máskor leleményességüknek, bátorságuknak és hidegvérüknek köszönhetően élnek túl...
Mivel a cselekmény Londonban játszódik, természetesen felbukkannak a későbbi nagy nyomozó életében szerepet játszó helyszínek és tárgyak is, mint ama ikonikus nagyító, de láthatjuk azt is, mikor Sherlock életében először látja meg a Baker Street 221B-t... ❤
Az Utolsó felvonás az Operában több természetfeletti avagy annak látszó jelenetet tartalmaz. Láthatjuk London nyomornegyedének alvilágát és találkozhatunk a negyedben élő bolond öregasszony Sátánjával is, aki a regény kulcsfigurájává válik... A Bethnal Green Ördöge számtalan torokszorító jelenet főszereplője és maga a nagybetűs REJTÉLY, kinek alakját az írók olyan páratlan ügyességgel építettek fel, hogy öröm olvasni minden egyes sort, ami róla szól...
A regény végén Irene édesapjának sikerül magával hoznia a mamát, így az Adler-család Londonban marad, melynek köszönhetően Irene-nak nem kell elválnia Sherlock-tól...
A Sherlock, Lupin és én 2. kötete ismét egy zseniális nyomozás, melynek minden perce hatalmas kaland az olvasó számára. Az írók az utolsó oldalakra is tartogatnak meglepetést a számunkra, míg maga az elkövető személye olyasvalaki lesz, akire az első pillanatokban nem is gyanakodnánk.
Sherlock, Arsène és Irene személyisége remekül működik együtt a lapokon és a három ifjú nyomozó hihetetlen mértékben egymásra hangolódott, annak ellenére, hogy barátságuk még egészen friss. A kötetben a nyomozáson és a barátság szálain túl megjelennek a romantikus érzelmek is, hiszen mindamellett, hogy Irene mindkét barátjához furcsán vonzódik, addig Lupin meg is csókolja a lányt, akit váratlanul él a tőle néhány évvel idősebb fiú merész tette...
A kötetben a gyerekek egyre veszélyesebb helyzetekbe sodródnak bele, amiket néha csupán a szerencsés véletlennek, míg máskor leleményességüknek, bátorságuknak és hidegvérüknek köszönhetően élnek túl...
Mivel a cselekmény Londonban játszódik, természetesen felbukkannak a későbbi nagy nyomozó életében szerepet játszó helyszínek és tárgyak is, mint ama ikonikus nagyító, de láthatjuk azt is, mikor Sherlock életében először látja meg a Baker Street 221B-t... ❤
Az Utolsó felvonás az Operában több természetfeletti avagy annak látszó jelenetet tartalmaz. Láthatjuk London nyomornegyedének alvilágát és találkozhatunk a negyedben élő bolond öregasszony Sátánjával is, aki a regény kulcsfigurájává válik... A Bethnal Green Ördöge számtalan torokszorító jelenet főszereplője és maga a nagybetűs REJTÉLY, kinek alakját az írók olyan páratlan ügyességgel építettek fel, hogy öröm olvasni minden egyes sort, ami róla szól...
A regény végén Irene édesapjának sikerül magával hoznia a mamát, így az Adler-család Londonban marad, melynek köszönhetően Irene-nak nem kell elválnia Sherlock-tól...
"– Lehet, hogy megsértődött? – kérdeztem Sherlocktól.
Ő azonban hátat fordított nekem, és a 221 B számú házat méregette érdeklődő tekintettel.
– Jó kis hely – állapította meg."
A Sherlock, Lupin és én 2. kötete ismét egy zseniális nyomozás, melynek minden perce hatalmas kaland az olvasó számára. Az írók az utolsó oldalakra is tartogatnak meglepetést a számunkra, míg maga az elkövető személye olyasvalaki lesz, akire az első pillanatokban nem is gyanakodnánk.
Remek cselekmény, páratlan fantázia, torokszorító jelenetek, izgalmas üldözések, sírig tartó barátság és bimbódzó romantika...
Hamisíthatatlan Sherlcok Holmes-élmény!
Értékelés: 5/5 nagyító
Idézetek
"Jó pár esztendő telt el azóta, de még most is restellem bevallani, hogy bármily szörnyű napokat éltünk is, amikor a porosz hadsereg ostromgyűrűbe vonta Párizst, nekem semmi más nem járt a fejemben, csak két csodálatos barátom, akiktől a nyári vakáció végeztével kénytelen voltam búcsút venni."
"Akkoriban, a távoli 1870. év szeptemberében a szívem még az ifjúság kiszámíthatatlan ritmusára dobogott, és a gondolataim is szeszélyesebben csapongtak, vagy talán helyesebb volna úgy mondani, hogy megfontolatlanabb voltam."
"Sherlock természetesen homlokegyenest ellenkező véleményen volt. Tudta – vagy talán csak remélte
–, hogy Londonban bármely könyvet könnyen meg tud szerezni, amit csak kedve támad elolvasni. Egyszerűen besétál a Charing Cross valamelyik könyvesboltjába. És ez még nem minden! Hegedűleckéket fog venni. Ez a váratlan közlés mosolyra késztetett, sőt eleinte tréfára gyanakodtam, de a száraz, határozott fogalmazás végül meggyőzött, hogy barátom komolyan beszél. Holmes, amint hegedül! Nehezen tudtam elképzelni, hogy a nyughatatlan, türelmetlen Sherlock éppen egy olyan tevékenységre adja a fejét, amelynek elsajátításához végtelenül sok halálosan unalmas, egyhangú gyakorlásra van szükség. Ezek után már az sem lepne meg, ha Arsène Lupin egy szép napon szerzetesi csuhában toppanna elém!"
"Az igazság az, hogy jó néhány éjszakát töltöttem álmatlanul, a fehér holdfényben, miközben Párizs határában dörögtek a poroszok ágyúi, én pedig a hegedülő Sherlock Holmest képzeltem magam elé."
"Most már őszintén megmondhatom: jobban kijöttem Nelson úrral, mint az anyámmal. Kérem, ne botránkozzatok meg ezen! Egyikünk sem tehetett róla.
Én nem voltam afféle rendes kislány.
Ő pedig nem volt az anyám."
"Eszembe juttatták, milyen gyorsan repül az idő, én meg csak itt vesztegetem, hagyom, hogy eltűnjön, feloldódjon, mint a cukor a teában."
"Lupin szikár arca, magas járomcsontja, szénfekete haja tűnt fel, és eltűnődtem, vajon milyen érzés volna, ha csakugyan megcsókolna. Már a puszta gondolattól is elvörösödtem, aztán minden látható ok nélkül elnevettem magam, és mindeközben kis híján magamra borítottam a teámat."
"Sokkal jobban szerettem volna a könyvtárszobában lenni a könyveim között, vagy még inkább a város utcáin csavarogni Sherlockkal és Lupinnel. De hát lány voltam, ráadásul jó családból való lány, ezért mindaz, amit egy fiúnak megengedtek volna, számomra szigorúan tilos volt."
"– Máris eredj csomagolni! – szólt a papám. – Mindannyian csomagoljatok! Ophelia Merridew a jövő héten utoljára lép fel a Covent Gardenben, ahol a világhírű zeneszerző, Giuseppe Barzini legújabb operáját mutatják be."
"– Jól értettétek! – kiáltotta diadalmasan az apám. – Londonba utazunk!"
"Vannak nők, akik egyszerűen nem tudják megállni, hogy bele ne üssék az orrukat mások dolgába!"
"Nagyot fújtam. Utáltam, ha mások mondták meg, mi az, ami nekem való."
"– És ki lenne a hozzám illő barát, Nelson úr? Talán anyám barátnőinek a lányai? Ugyan már! El tudja képzelni, amint egész álló nap esküvőkről, cipőkről meg kalapokról társalgok?
– Ha csakugyan kíváncsi a véleményemre, Irene kisasszony… Nos, valóban úgy látom, hogy mindezek kívül esnek az érdeklődési körén. De talán lehetne találni valamiféle arany középutat, olyat, aminek semmi köze bűncselekményekhez meg bűnözőkhöz…
– Sherlock és Lupin nem bűnözők! – tiltakoztam.
– Nem is ezt mondtam – jegyezte meg nyájasan Nelson úr."
"A felhőréteget nyílegyenes napsugár törte át, és feltűntek előttünk Dover híres fehér sziklái. Tátott szájjal bámultam a látványt."
"Remélem, az elmúlt hetekben nem lett belőled afféle jó kislány, aki „hagyományos” fogadtatásra számít! Mindenesetre Isten hozott a vén Angliában. Szerencsés véletlen folytán közös barátunk, Arsène Lupin is az apja után jött Londonba. Találkozunk a Shackleton kávéházban, a Carnaby Street 11. alatt, hétfőn délelőtt, pontban 10 órakor. Lupin meg én biztosan ott leszünk!"
"– A testednek kipihentnek kell lennie, a szellemednek pedig nagyon is ébernek. Ennyit igazán megérdemel Ophelia Merridew isteni művészete!"
"A zűrzavar ellenére azonnal megakadt a szemem az utca túloldalán hanyag tartással álló, könnyű gyapjúköpenyt viselő, magas fiún. Nagyot dobbant a szívem. Sherlock Holmes volt az."
"– Hamarosan itt lesz – nyugtatott meg Sherlock. – A cirkuszi élet nem kedvez a pontosságnak.
Bólintottam. Időközben meghozták a két csésze kakaót. Azonnal feltűnt, milyen elragadtatott arckifejezéssel veti rá magát Sherlock az innivalóra.
– Valóban nagyon finom – mondtam, miután magam is belekortyoltam a sűrű, sötétbarna folyadékba.
– Az íze számomra teljesen lényegtelen – vallotta be ekkor Sherlock.
Tágra nyílt szemmel meredtem rá.
– De hát…
– Nem az íze érdekel, hanem az a hatás, amelyet az agyamra gyakorol. A kakaótól valahogy… élénkebb lesz az elmém! Fürgébb, elevenebb, érted?
– Igen, azt hiszem… Rám ugyanígy hat a zene."
"Egyáltalán mit keres itt? És hogyan találta meg a szobámat? Akkoriban még nem törődtem bele, hogy ha Sherlock Holmes úrral van dolgunk, nem érdemes kérdésekre vesztegetni az időt."
"– Beengedsz? – kérdezte, meglehetősen merészen.
De az az igazság, hogy semmiféle hátsó szándék nem rejlett a kérése mögött. Bármilyen hihetetlennek tűnik is manapság, amikor ezt a visszaemlékezést papírra vetem, bizton állíthatom, hogy abban a pillanatban Sherlock Holmesnak semmi más nem járt a fejében, csak az, hogy meg kell osztania velem egy felkavaró hírt.
Így hát beengedtem, amivel persze megszegtem – méghozzá nem csekély élvezettel – az illendőség valamennyi, nehezen elsajátított szabályát."
"Alfredo Santit, a híres zeneszerző, Giuseppe Barzini magántitkárát holtan találták szállodai szobájában. Gyilkosság áldozata lett.
Tátott szájjal meredtem Sherlockra.
– Mikor történt?
– Az elmúlt éjjel, a Hotel Albionban, az Aldergate Streeten."
"A tudósító szerint a bűnöst elfogták. Egy francia akrobata az illető, a neve… Théophraste Lupin!
Elállt a lélegzetem.
Lehunytam a szemem, nagyot nyeltem, aztán megint az újságra pillantottam. Az apró fekete betűk nem tűntek el, és továbbra is azt a bizonyos nevet adták ki.
Théophraste Lupin. Barátom, Arsène apja."
"...a barátunknak szüksége van ránk, semmi más nem számít."
"– Rendben, Holmes úrfi. Lehet, hogy őrült vagyok, de úgy döntöttem, megbízom magában. Remélem, nem kell majd megbánnom.
Sherlocknak felcsillant a szeme, és jó erősen megszorította a főkomornyik kezét.
– Ön nem őrült, Nelson úr, hanem olyan ember, aki mélységesen hisz a barátság erejében – mondta.
Jómagam csak bizonytalanul érzékeltem valamit Horatio viselkedésében, Sherlock viszont azonnal rátapintott az érzékeny pontra: a barátságról volt szó. Láttam is a Horatio arcán tükröződő csodálkozást. Nyilván azon töprengett, hogyan tudott ez a vékony arcú, furcsa fiú így olvasni a lelkében. A mi jóságos fő komornyikunk – tudtán kívül – az elsők egyike volt, aki megtapasztalhatta
Sherlock Holmes különleges elemzőképességét."
"Lépteket hallottam, aztán kitárult az ajtó, és ott állt előttem Arsène Lupin.
– Irene! – kiáltott fel.
Alig ismertem meg. Hová lett az az elragadó, napbarnított fi ú, akit Saint-Malóban ismertem meg a nyáron? Most megviselt volt, sápadt, és olyan törékenynek tűnt, mint egy gipszszobor. Még jobban elszomorodtam, amikor átölelt, és az arcán bánatos mosoly jelent meg, mert ez azt jelentette, hogy az újság igazat írt. De mekkora lehet a baj?"
"A két fiú meg sem szólalt, mert ez már csak így ment köztünk: olykor egyetlen pillantás is mindent elárult arról, ami a lelkünkben zajlott."
"– Na, elő a farbával! Ki vagy? Valami firkász?
– Becsületemre mondom, nem! – kiáltott fel Sherlock, tettetett sértődöttséggel.
– Ahhoz túl udvarias vagy, hogy azt gondoljam, itt dolgozol – folytatta a szolgáló, aki nyilvánvalóan korántsem volt olyan butácska, amilyennek gondoltam.
– Kukta se lehetsz, mert túl elegáns vagy hozzá. De ha újságíró sem vagy, akkor végképp nem értem, mit keresel ezen az utálatos helyen.
– Segítek a nehézségekkel küszködő hölgyeknek…
Egy úriembernek ez egyszerűen kötelessége! – felelte meglepett arccal Sherlock Holmes.
– Ugyan már, engem ne akarj ezzel etetni, kis lovagom! – kuncogott a lány."
"- ...És hogy igencsak nagy balek lehetett!
Sherlock felvonta a szemöldökét, mint aki további magyarázatra számít.
– Ha valaki hagyja, hogy elkapják azok a tökkelütött rendőrök, akik az Albion körül szoktak járőrözni… akkor csak kezdő lehet! – mondta a lány.
– Ez a megállapítás nem túl hízelgő a Scotland Yardra nézve – vigyorgott Sherlock. – Viszont kétségkívül érdekes."
"– Nincs semmi mondanivalóm! – ordította el magát a zeneszerző a szálloda küszöbére érve. De nyilvánvalónak tetszett, hogy épp az ellenkezője az igaz, bejelentést akar tenni a sajtónak. – Ha mindenáron írni akarnak valamit, írják meg, hogy maestro Barzini tegnap olyan valakit vesztett el, akit fiaként szeretett… Akit fiaként szeretett! – ismételte meg."
"– Ha nem járunk sikerrel, apámra az vár, amit Nisbett ügyvéd úr csak úgy emleget: a tyburni fa – mondta végül Lupin elhaló hangon.
– És az micsoda? – kérdeztem ijedten."
– Az akasztófa – felelte Sherlock Holmes sötét arccal.
"Könnyebb lázadni, ha tudjuk, mit is jelent a lázadás..."
"Azt, amit most mondani fogok, csak az tudná megerősíteni, aki már akkor is ismerte. Azt állítom ugyanis, hogy a fiúnak, akiből később minden idők legnagyobb nyomozója lett, soha nem voltak szilárd erkölcsi elvei. Soha nem úgy osztályozta a valóságot, hogy valami „helyes” vagy „helytelen” – számára csak „lehetséges” és „lehetetlen” létezett."
"És ott, az ágy alatt történt, ebben a képtelen helyzetben, amelybe akaratunk ellenére kerültünk. Lupin megcsókolt.
Először fel sem fogtam, mi történt.
Szorosan mellette feküdtem, ő átkarolt, az arcomat az ingének nyomtam, amelyből kellemes, friss illat áradt.
Mihelyt Sherlock kimászott, én is megmozdítottam a karomat, hogy arrébb húzódjak. Ekkor Arsène keze lágyan beletúrt a hajamba, és magához húzta a fejemet, én pedig hagytam. A sötétben összeért az ajkunk. És így is maradtunk, ki tudja, meddig – míg Sherlock ránk nem szólt türelmetlenül, hogy bújjunk már ki végre az ágy alól.
Sohasem beszéltünk erről.
Sem aznap este, miközben kábultan, zavarodottan próbáltunk lépést tartani angol barátunkkal, aki az első számú gyanúsítottat követte London utcáin, sem később, amikor már más élményeket és sokkal jelentősebb csókokat is őrzött az emlékezetem. Egy dolgot azonban mondhatok, még ha nem is tudom megmagyarázni: ilyen csók nem volt több az életemben."
"– Akkor szerintetek Duvel mit keres ott?
– Valami olyasmit, amit más negyedekben hiába keresne – morogta Sherlock. – És én csak három ilyen dologról tudok.
Ekkor szép lassan, a lehető legszenvtelenebbül elsorolta, miről is van szó, én pedig egyik lehetőséget rémesebbnek találtam, mint a másikat, és miközben Sherlock magyarázott, azon tűnődtem, vajon mi vesz rá bizonyos embereket efféle lealjasodásra. És talán életemben először jutott eszembe, hogy mostanában sok szó esik ugyan mindenféle tudományokról, de egy alapvető tudományág még hiányzik: az, amelyik az emberi viselkedés mozgatórugóit kutatná, és talán képes lenne feltárni – ha megmagyarázni nem is – az őrület különféle formáit."
"Bár sötét volt, jól láttam a szemében azt a szertelen, vakmerő szikrát, amely már a nyáron is felkeltette a figyelmemet. Nem tudtam eldönteni, mihez lenne több kedvem: hogy lekeverjek neki egy pofont, vagy inkább újra megcsókoljam."
"– De az alapján, amit eddig megtudtunk, Duvelnek semmi köze nem volt a művésznőhöz… – felelte Lupin. – Santi legyeskedett körülötte, vagy legalábbis Barzini két tanítványa közül ő volt… ő volt szerelmesebb belé – mondta ki Arsène némi habozás után.
Talán csak én hallottam a pillanatnyi szünetet az utolsó szavak előtt, vagy – ami valószínűbb – én is csak szerettem volna hallani, mint ahogy azt is csupán képzeltem, hogy van valami köztünk. Persze, óhatatlanul a képzeletemre hagyatkoztam, mert sem akkor, sem később nem volt könnyű dolgom, ha Lupin valódi érzelmeit akartam megismerni, amelyek időnként olyan erőteljesek voltak, hogy le lehetett olvasni őket az arcáról, máskor viszont oly távoliak és kifürkészhetetlenek, mintha nem is léteztek volna. Azt hiszem, ez volt a titka annak, hogy néhány év múlva már fél Európa hölgyeiben ébresztett egyfajta bevallhatatlan vonzalmat, olyannyira, hogy rá is ragasztották a kedves „úri betörő” becenevet."
"A két hírlapíró nyilvánvalóan nem szokta meg, hogy a hozzánk hasonló ifjakat egyenlőként kezelje, az pedig, hogy személyemben egy lány is jelen volt, tovább rontott a helyzeten. Ám néhány korty sör után máris kezdett szertefoszlani a bizalmatlanságuk, amihez persze Sherlock éles esze, Lupin eleganciája és az én vörös fürtjeim is hozzájárultak."
"– Mondok neked valamit – fordult Enoch Sherlockhoz, mielőtt kiléptünk volna a kocsmából. – A te rejtvényeidet többen olvassák, mint az én cikkeimet.
– Kis híján összeborzolta Sherlock haját, mintha egy utcakölyökkel állna szemben, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, és a kezét nyújtotta, ahogy úriemberek közt szokás. – És erre kiderül, hogy… még rajta van a tojáshéj a fenekeden! Micsoda világ!"
"A 221 B számú ház kapuja előtt megálltunk, és megtárgyaltuk, hogyan tovább."
"Arsène ránk nézett, és a tekintetéből két dolgot olvastam ki: úgy láttam, csalódott, amiért minket még mindig ennyire akadályoznak családi kötöttségeink, ugyanakkor irigykedik is egy kicsit, amiért nekünk legalább van valakink, aki aggódik miattunk. Mindhárman átmeneti életkorban voltunk, a gyerekkor és a felnőttkor határán."
"– Lehet, hogy megsértődött? – kérdeztem Sherlocktól.
Ő azonban hátat fordított nekem, és a 221 B számú házat méregette érdeklődő tekintettel.
– Jó kis hely – állapította meg."
"– Később találkozunk, Irene – köszönt el tőlem, amikor a Claridge’s elé értünk. – És jussanak eszedbe Konfucius szavai: „Nincs olyan nagy ijedség, amelyet ne feledtetne egy finom ebéd!”
Elbúcsúztam tőle, bár meggyőződésem volt, hogy Konfucius soha életében még csak hasonlót sem mondott."
"Odakint pedig, a Shackleton kávéház ablakain túl hatalmasnak és veszedelmesnek tűnt a város."
"A kamra ajtajának támasztva egy mozdulatlan női test hevert a földön, fehér, akár a hó. A számhoz szorítottam a kezemet, nehogy felsikoltsak.
Ophelia Merridew volt az."
"Nagy lármát hallottam, majd a fakorlát hatalmas robajjal darabokra tört. Sherlock Holmes, akit elsodort a Bethnal Green ördöge, legurult a lépcsőn, egyenesen a lábam elé. Nyomában csak úgy zuhogtak a korlát darabjai. A baljós alak kettesével vette a lépcsőfokokat, és úgy siklott Lupin felé, mint egy nagy fekete árnyék."
"Halk sóhaj hagyta el a számat. A nyomozók akkor sem találnák meg a tolvajt, gondoltam, ha ott sétálna el az orruk előtt!"
"Azt hiszem, azon a napon a Holmes-ház szerszámoskamrájában tanúja lehettem a nagy nyomozó első, nagyítóval végzett vizsgálódásának, sőt, Sherlock pontosan azt a nagyítóüveget használta, amellyel később többször is megörökítették. És ha ragaszkodom az igazsághoz, akkor… nos, annyit elárulhatok, hogy az első próbálkozásról nem tudnék ódákat zengeni."
"Odaadta nekünk a selyemfoszlányt meg a nagyítót, majd bement a házba. Miközben én – bár akkor ezt még nem tudhattam – a világ egyik leghíresebb nagyítójával játszadoztam, Sherlock felment a bátyja szobájába, kinyitotta az egyik szekrényt, majd kisvártatva Mycroft két felöltőjének egyikével tért vissza."
"– Nagyon kérem! Az az álmom, hogy operaénekesnő legyek… de még sosem láttam belülről operaházat! – füllentettem.
– Ő pedig hegedül – mutatott Lupin Sherlockra.
– És te? – kérdezte tőle a szürke ruhás emberke. – Te mit csinálsz?
– Én? – rögtönzött Arsène. – Én jelmeztervező akarok lenni, mert akkor a világ legszebb nőit öltöztethetem."
"– Úgy látszik, ma szerencsés napunk van, Jack. Találtunk egy énekesnőt, egy reménybeli jelmeztervezőt meg egy második Paganinit…"
"Annyit már megtanultam, hogy a várakozás elviselhetetlenül lelassítja az idő múlását: a másodpercek perceknek tűnnek, a percek óráknak, és így tovább."
"A lármát kiáltás követte. Azonnal a nő iménti, Barzinihez intézett szavai jutottak eszembe: „a Scotland Yardnak önt is védelem alá kellene vennie”."
"– Folyton magam előtt látom az arcodat. Egy angyal arcát… – folytatta Ophelia. – Egy angyalét, aki eljött Bethnal Greenbe, hogy megmentsen…"
"Barzini mindig is lekezelően bánt mindazokkal, akik kénytelenek voltak együtt dolgozni vele. Szó sem volt itt megtiszteltetésről: mindenkit az alattvalójának tekintett, mintha egyszerűen ő volna az opera királya!"
"– A szokásos babonaság – dünnyögte helytelenítően Sherlock Holmes. – Kiirthatatlan, főleg a színház világában."
"– Mondd csak, Arsène Lupin, tán elment az eszed? – kérdeztem csípőre tett kézzel. – Tőlem akár a vérengző Szaladin fia is lehetnél, az sem érdekelne, és akkor is barátok maradnánk."
"Összehozza még a sors a három barátot? Vagy mindörökre véget értek őrült kalandjaink?
Az idő homokóráján még jó pár homokszem lepergett, mire választ kaptam a kérdéseimre."
0 comments