értékelés
ireneadler
manókönyvek
sherlockholmes
Irene Adler: A skarlátvörös rózsa rejtélye (Sherlock, Lupin és én 3.) - Értékelés
S íme, meg is érkeztem Irene Adler Sherlock, Lupin és én c. könyvsorozatának következő felvonásával, mely az eddig olvasott kötetek közül a legkiemelkedőbb és legkedvesebb a szívemnek. ❤
A 3. kötet A skarlátvörös rózsa rejtélye ismét Londonba kalauzol el minket, ahol beköszönt a tél és nemsokára felvirrad Karácsony napja... :3
Az értékelésemben található kép - melyet a sziklakertünkben készítettem -, különösen kedves a szívemnek, véleményem szerint ugyanis a kötet borítója a sorozat egyik leggyönyörűbb darabja, és a tündöklő, napfényes idő, valamint a növények és árnyékok játéka tökéletesen kiemelik különleges szépségét... :3
A 3. kötet A skarlátvörös rózsa rejtélye ismét Londonba kalauzol el minket, ahol beköszönt a tél és nemsokára felvirrad Karácsony napja... :3
Az értékelésemben található kép - melyet a sziklakertünkben készítettem -, különösen kedves a szívemnek, véleményem szerint ugyanis a kötet borítója a sorozat egyik leggyönyörűbb darabja, és a tündöklő, napfényes idő, valamint a növények és árnyékok játéka tökéletesen kiemelik különleges szépségét... :3
"– ...Két szemet láttam!
– Szemet?
– Igen, Arsène, pontosan! Egy női szempárt! Két metszően éles tekintetű,
jéghideg, kék szemet."
London 1870. december - Tél
Közeledik a Karácsony és Irene rendkívül izgatott, hogy az ünnep, életében először Londonban köszönt rá, ahol ráadásként leesik az első hó. ❤
A cselekmény a Shackleton kávéházban veszi kezdetét, ami immár a három jóbarát törzshelyévé vált. Irene a kávéházba belépve azonnal megpillantja Sherlockot, s mivel jól ismeri barátját, azt is látja, hogy a fiú rendkívül bosszús... Mindamellett, hogy Sherlock a Karácsonyt és magát a karácsonyi hangulatot is merő ostobaságnak tartja, megosztja bosszúságának konkrét tárgyát is Irene-nal.
Sherlock a Times hirdetésrovatában egy meglehetősen furcsa rejtvényt talált, melyet képtelen megoldani... A Sakkfeladvány nevet viselő hirdetést egy bizonyos Fekete Barát adta fel, aki három, általa sakklépésnek titulált betű-szám párosítást adott meg - melyből a legelső a: V2 - P19 - D2... A meglehetősen szűkszavú hirdetés szövegében az alábbi áll: "Matt három lépésben". Noha Irene nem érti, miért olyan ingerült Sherlock, a fiú elmondja, hogy teljesen biztos benne, hogy ezek nem sakklépések, ám, hogy konkrétan mi lehet ez és mi a hirdető célja vele, nem tudja és ez teljesen kiborítja...
Ebben a pillanatban toppan be váratlanul Arsène, aki édesapját hátrahagyva, egymaga érkezett Londonba. Arsène összeveszett édesapjával, akit egy cirkuszi előadása során a nézőközönség egy tagja kinevetett, így a fiú, megbosszulván a sértést, kártyán elnyerte a férfi minden pénzét, ám ez a módszer nem nyerte el az apja tetszését... Lupin megtartotta a pénzt és most egy darabig a maga ura lesz... Ha mindez nem lenne elég, Arsène csodálattal emlegeti a társulat egy lánytagját, aki megszökött otthonról, ami Irene-ban féltékenységet szül...
Ebben a pillanatban toppan be váratlanul Arsène, aki édesapját hátrahagyva, egymaga érkezett Londonba. Arsène összeveszett édesapjával, akit egy cirkuszi előadása során a nézőközönség egy tagja kinevetett, így a fiú, megbosszulván a sértést, kártyán elnyerte a férfi minden pénzét, ám ez a módszer nem nyerte el az apja tetszését... Lupin megtartotta a pénzt és most egy darabig a maga ura lesz... Ha mindez nem lenne elég, Arsène csodálattal emlegeti a társulat egy lánytagját, aki megszökött otthonról, ami Irene-ban féltékenységet szül...
Noha rengeteg ideje rámegy, de Sherlock megfejti a Fekete Barát rejtvényét és éjjel a két fiú felmászik Irene szobájába az ereszcsatornán, aki az illemmel dacolva természetesen titokban beengedi két barátját... :3
A Sakkrejtvénynek természetesen semmi köze a sakkhoz, ahogy azt Sherlock feltételezte... A kódok London egy-egy pontját jelölik, melyet a városról készült legpontosabb, három kötetes térkép, a Furlong’s Map of London and Suburbs alapján Sherlock lokalizál... A legelső koordináta helyén pedig nemrégiben követtek el egy szörnyű bűntényt...
"Mennyi élet története rejlik ebben a fenséges,
papírból és tintából álló labirintusban!"
Babcock és Carruthers közrendőr ugyanis jó ötletnek tartja megtréfálni a három gyereket, amiért azok vesztegetni próbálják a nyomozóiroda drága idejét...
Sherlock mélységesen felháborodik a bánásmódon, s csupán két barátja tudja kivonszolni az épületből... ❤
Mivel a felnőttek nem hallgatnak a gyerekekre, és homokba dugják a fejüket, főszereplőink ismét a titkos magánnyomozás mellett döntenek...
"– Ezért megfizetnek! – kiabált tovább Holmes. – Eljön az idő, amikor könyörögni fognak, hogy segítsek maguknak! Könyörögni fognak!"
Hőseink a Waterloo pályaudvarról Twickenham-be mennek, és megtalálják az első bűntény színhelyét, ahol egy gazdag, ámde idős kereskedő, Peccary vesztette életét... Az úriember házát rengeteg rendőr veszi körül, ám Lupinnek sikerül észrevétlenül bejutnia az istállóba, ahol egy inast kifaggatván a három jóbarát már rendelkezik annyi információval, hogy elkezdjék felgöngyölíteni az ügyet...
Lupin szavai alapján Peccary holtteste mellett egy skarlátvörös rózsát találtak, míg Irene egy különös, sárga festékkel felkent jelet talál egy oszlopon. Sherlock ekkor beszámol barátainak "A skarlátvörös rózsa" nevet viselő banda régi aranykoráról és megjelenik a helyszínen maga Charles Frederick Field is, aki ma már magánnyomozóként keresi a kenyerét, ám régen a Scotland Yard alkalmazásában állt és ő volt az, aki sok-sok évvel ezelőtt elkapta a banda vezérét Smeaton-t....
"Így történt, hogy a Wimpole Street sarkán megkezdte tevékenységét az elismert Holmes, Lupin & Adler Gesztenyesütő Cég."
"– Az emberi elme olyan, mint egy nagy labirintus – jelentette ki. – És lehetséges, Irene, hogy a te labirintusodban most is ott bolyong valahol egy gyilkos szelleme…"
A skarlátvörös rózsa rejtélye egy igazán érdekfeszítő nyomozás története, ahol hőseink többször is szembenéznek a halállal és olyan veszélynek teszik ki magukat, mint eddig még soha...
Az első két kötet cselekményéhez képest a harmadik kötetben található bűncselekménysorozat sokkalta veszélyesebb, mint az eddigiek és főszereplőinknek ebben az esetben két felnőtt is a segítségére lesz, akik nélkül nem úsznák meg ép bőrrel titkos kis nyomozásukat...
A kötetben elejtett információmorzsa, ami olvasás közben egész végig ott motoszkált a fejemben és a vége csattanó, ami megkoronázza az egész regényt, és összedolgozza a szálakat Doyle regényeivel hangos, boldog sikkantásra késztetett, hiszen felbukkant szívszerelmem, James Moriarty ❤ - Sherlock Holmes legnagyobb ellenfele -, aki még maga is gyermek és útjai főhősünkkel még csupán szavak alapján keresztezik egymást... Ahwww :3
"– Feltehetek még egy utolsó kérdést, felügyelő úr? – fordult hozzá Sherlock Holmes.
– Hát persze, fiam. Miben lehetek a segítségedre?
– Megmondaná, hogy hívják azt a fiatal munkatársát, aki hozzám hasonlóan szintén megfejtette a Fekete Barát rejtjelét?
A felügyelő először mintha nem is értette volna, kire céloz Sherlock, így hát magam is megszólaltam.
– Igen, felügyelő úr! Arról a fiatalemberről van szó, akiről azt mondta, hogy egy napon majd összeismertet minket vele! Akit csak úgy szokott emlegetni: az Árnyék!
Field felügyelő ekkor heves bólogatásba kezdett, majd széles mosollyal így szólt:
– Most már értem. Ifjú munkatársam neve James… James Moriarty. És őszintén remélem, hogy egy napon csakugyan megismerkedtek vele!"
"Megint csak megállapítottam azt, amire már évekkel azelőtt, kislány koromban is felfigyeltem: hihetetlen, de a hó akár a város legjelentéktelenebb csücskét is képes tündérmesébe illő, rejtelmes hellyé varázsolni."
A skarlátvörös rózsa rejtélye az eddig olvasott öt kötet közül a kedvencem, melyet szeretnék a polcomon is tudni, hisz ez a kötet, nem csupán egy torokszorító, izgalmas, minden oldalon meglepetést okozó vérbeli kalandregény, de az első ízben a Doyle által írt regényekhez a leginkább kapcsolódó történet is! Egyszerűen imádom! ❤
Értékelés: 5/5 cilinder
Idézetek
"Ha visszagondolok arra a régi délutánra, 1870 decemberére, élesen jelenik meg előttem az egykori kép: pici, fehér pelyhek táncolnak a papa dolgozószobájának ablaka előtt. Ekkor láttam először havat Londonban."
"Hiányzott az a különleges hangulat, ami körülvett minket, amikor hármasban voltunk, hiányoztak a tréfás megjegyzések és a bizalmas vallomások, a merész, olykor vakmerő tettek, és az a végtelen magabiztosság, amelytől mindig az az érzésem támadt, hogy nem fenyeget semmi veszély. Ilyen ereje volt a fiatalságunknak és a barátságunknak."
"Megint csak megállapítottam azt, amire már évekkel azelőtt, kislány koromban is felfigyeltem: hihetetlen, de a hó akár a város legjelentéktelenebb csücskét is képes tündérmesébe illő, rejtelmes hellyé varázsolni."
"A megbeszélt időpontnál mintegy húsz perccel korábban léptem át a Shackleton kávéház küszöbét, de Sherlock már ott ült a kedvenc karosszékébe süppedve. Amint megláttam, rögtön elfogott a szokásos izgalom – mintha enyhén görcsbe rándult volna a gyomrom. Örökösen kócos feje körül csak úgy örvénylett a kávéház füstös levegője. Rossz előérzetem támadt. Elég jól ismertem Sherlockot ahhoz, hogy első pillantásra észrevegyem: valami történt."
"Magas, sima homlokán megjelent a két jól ismert ránc – a bosszankodás jele –, hosszú, hegyes orra pedig szinte reszketett a felháborodástól.
– A lelkem jelen pillanatban az unalom végtelen sivataga – jelentette ki. – Továbbá sajnálattal közlöm veled, hogy az, amit te „karácsonyi hangulat”-nak nevezel, egész egyszerűen nem létezik."
"Soha ne becsüld alá egy jó családból való lány meg figyelő készségét, gondoltam magamban mosolyogva..."
"– Úgy érted, hogy… egyedül jöttél Londonba? – kérdeztem őszinte megdöbbenéssel.
Arsène félig kedélyesen, félig sértődötten nevette el magát, mintha azt várta volna tőlem, hogy úgy tekintsek rá, mint érett, felnőtt férfira, nem pedig úgy, mint nálam pár évvel idősebb fiúra.
– Hát persze! – vágta rá. – És ez volt életem legjobb döntése."
"Mycroft politikusi pályára lépett, és ettől kezdve bizonyos mértékig ismert embernek számított a londoni társaság köreiben, de soha nem lett olyan halhatatlan híresség, mint Sherlock Holmes, aki egyedül, minden segítséget és elismerést nélkülözve szedte össze tudását a bátyja tankönyveiből. Vagy mint Arsène Lupin (ő persze egészen más okokból vált híressé), aki soha életében egyetlen iskolába sem tette be a lábát."
"Nem is sejtettem, milyen vihart kavarhat egy gyerek lelkében, ha megtudja az igazságot a családjáról, a szüleiről."
"Magas vagyok, ez tény, és nem is baj, de mégiscsak lánynak születtem, és talán nem jó, ha egy lány olyan hórihorgas. Talán emiatt nem tetszem Lupinnek? De biztos, hogy nem tetszem neki? És különben is, mit törődöm én ezzel? Hol jobbra, hol balra fésültem hosszú, vörös hajamat, copfba fogtam, befontam, aztán végül feladtam. Még soha életemben nem gyötört ennyi kétség."
"Kétlem, hogy a családunk illemkódexébe, amelyet oly hevesen védelmeztem a kávéházban, belefért volna, hogy titokban beengedjek a hálószobámba két olyan veszedelmes ifjút, mint Sherlock meg Arsène, ráadásul hálóingben fogadjam őket, de bennem semmiféle bűntudat nem volt."
"– Azt meg különösen nem akartuk, hogy elmenj – mondta Arsène. – Első dolgom volt, hogy felkeressem a Shackleton kávéházat, mert… ez volt az egyetlen hely, ahol… azt gondoltam… vagyis inkább azt reméltem… hogy barátokat találok.
Lupin szavai hallatán valami melegség töltött el, de nem akartam a tudtára adni, mit érzek, így hát egy szót se szóltam.
– Azt reméltem, hogy ott találom a barátaimat. Mind a kettőt. A fi út is meg a lányt is – tette hozzá Lupin."
"Milyen ostoba vagyok, gondoltam. Elég volt, hogy Lupin kimondja egy másik lány nevét, máris hatalmába kerített a féltékenység. Nem gondolhattam, hogy miközben az apjával bejárja egész Európát, rá se néz senkire. Igazság szerint nem is annyira féltékeny voltam, mint inkább irigyeltem a szabadságát, és úgy éreztem, legyőztek. Hilde nyilván bátrabb, mint én – legalábbis a döntései ezt mutatták. De volt egy másik, kedvesebb oldala is az igazságnak: ezzel a váratlan éjszakai látogatással felidéződtek közös emlékeink, érzéseink, azok, amelyek a mieink voltak és senki másé, azok, amelyek olyan sajátos módon kötöttek össze minket, kizárva a környező világot. Ez a pár cinkos perc elég volt ahhoz, hogy újból erős kötelék legyen köztünk, és hogy úgy érezzem, mintha soha el sem váltunk volna."
"– Ezért megfizetnek! – kiabált tovább Holmes. – Eljön az idő, amikor könyörögni fognak, hogy segítsek maguknak! Könyörögni fognak!"
"Feltehetően nem tévedek, ha azt állítom, hogy ez a kellemetlen epizód mély nyomot hagyott barátom, Sherlock Holmes lelkében. Ettől kezdve végtelen bizalmatlansággal és rosszul leplezett megvetéssel viszonyult – sőt, amint hallom, mind a mai napig így viszonyul – a Scotland Yardhoz."
"– Nézzétek a kapu mellett a bal oldali oszlopot! – suttogta hirtelen Sherlock. Úgy tettem, ahogy mondta, és ekkor krétával rajzolt, apró, sárga kört pillantottam meg a megfeketedett téglákból rakott oszlopon."
"– Nos, az ott nem egyszerűen „két fickó” – magyarázta Holmes. – A fiatalabbik minden bizonnyal a nyomozás vezetője, a másik pedig maga Charles Frederick Field!
Sherlock úgy ejtette ki ezt a nevet, mintha elvárná tőlünk, hogy tudjuk, kiről van szó."
"– Field volt a Scotland Yard legkiválóbb nyomozója – kezdte magyarázni. – Már nagyjából tíz éve nyugdíjba vonult, és jelenleg magánnyomozóként dolgozik.
– Magánnyomozó? – ismételte meglepetten Lupin.
– Hogyhogy? Ez azt jelenti, hogy a saját kontójára nyomoz? – csodálkoztam én is.
– Annak a kontójára nyomoz, aki hajlandó fizetni azért, hogy megismerje az igazságot – helyesbített Sherlock. – Meglehetősen érdekes új foglalkozás, nem?
– Hát, lehet, de nem hinném, hogy nekem való – vallotta be Lupin. – De most különben is az a kérdés, mi az ördögöt keres itt ez a Field?
– Egy dolog biztos. Nem igazán zökkenőmentes az együttműködése a Scotland Yarddal. Azok ketten úgy civakodtak, mint két kofa – jegyeztem meg."
"„Az íróasztalán, közvetlenül a feje mellett egy rózsát… egy skarlátvörös rózsát találtak!”"
"– Mi sem egyszerűbb ennél. Az az ember nem volt őrült, ahogy Irene hitte. Csupán elég idős volt ahhoz, hogy emlékezzen országunk bűnügyi történetének egynémely jelentős eseményére. Ti viszont, úgy látom, semmit sem tudtok ezekről az ügyekről – tette hozzá egy csúfondáros pillantás kíséretében.
– Miután harmadannyi idős sem vagyok, mint az az úr, és alig pár hónapja lakom Nagy-Britanniában,
azt hiszem, igazán megbocsátható a tudatlanságom – vágtam vissza."
"– Ami pedig engem illet, a bűnügyek történetéből egyedül a Lupin család nem túl dicső tetteit ismerem – gúnyolódott magán Arsène.
Sherlock felnevetett, aztán kortyolt egyet a teából.
– Akárhogy is van, könnyen segíthetünk a dolgon. A szóban forgó események nagyjából húsz éve történtek, és egy kivételes bűnözői csoporthoz kapcsolódnak, amelyet úgy neveztek: a Skarlátvörös rózsa bandája. A név arra utal, hogy a tett színhelyén, mintegy „aláírásként”, mindig ott hagytak egy szál vörös rózsát.
– Á, tehát ezért volt olyan izgatott a mi lovász barátunk! – kiáltott fel Lupin.
– És miért nevezted „kivételesnek” ezt a bűnbandát? – érdeklődtem.
– Remek kérdés, Irene – dicsért meg a barátom. – Mondhatnám, hogy azért, mert a rózsás banda mindig roppant merészen csapott le, és igen értékes zsákmánnyal távozott: drágakövekkel, aranyrudakkal, felbecsülhetetlen értékű műkincsekkel… De hiba volna, ha ezt a választ adnám a kérdésedre. Valójában az különböztette meg őket a többi hasonló társaságtól, hogy végtelenül gondosan készítették elő az akcióikat."
"– Tehát azt gondolod, hogy netán visszatért a Skarlátvörös rózsa bandája?
Sherlock meglepő módon azonnal rávágta a választ, bár nem felelt egyértelműen a kérdésemre:
– Lehet, hogy megint ők csaptak le, de az biztos, hogy nem az eredeti felállásban működnek."
"Szabad akartam lenni, bármi áron, és ezt egyáltalán nem bántam meg."
"Így történt, hogy a Wimpole Street sarkán megkezdte tevékenységét az elismert Holmes, Lupin & Adler Gesztenyesütő Cég."
"Levegőt se vettünk, csak csöndben lapultunk a nyirkos falhoz. Az arcomon éreztem, milyen őrülten dobog Sherlock szíve. Csak ekkor jöttem rá, hogy az ifjú Holmes szorosan magához ölel."
"Már biztosak voltunk benne, hogy megúsztuk, ám ekkor elénk vágott egy kocsi – ugyanaz, amelyik egész este ott állt a közelünkben.
– Jó, hogy el nem ütsz! – kiáltott oda Lupin dühösen.
Ekkor kinyílt a kocsi ajtaja, és egy nagydarab, zord arcú férfi szállt ki. Sötét felöltőt, fekete keménykalapot viselt, és egy hosszú csövű revolvert szegezett ránk. Azonnal megismertem: Charles Frederick Field volt az."
"– Nem gondoltam, hogy ilyen fiatal versenytársaim vannak a nyomozásban… Valamiért könnyebben el tudnám képzelni, hogy három kis bűnözőpalántával van dolgom, akik olyan dologba keveredtek, amibe nem kellett volna."
"- ...megkérdezhetem, hogyan fejtette meg a Fekete Barát hamis sakkfeladványában lévő rejtjelet?
...
– ...az igazat megvallva, nem én fejtettem meg a rejtvényt.
– Hanem kicsoda?
– Egy ifjú munkatársam. Nagyon eszes fi ú, bár kissé furcsa. Heti pár órában dolgozik nálam, titkári teendőket végez. Annyira zárkózott és csöndes, hogy csak úgy hívom: az Árnyék… Mindenesetre ő bogarászta ki, mit is jelent az a rejtjeles üzenet. Elmondása szerint a hirdetés bizonyos helyekre utal a London-térképen…"
"- ...– De most, ha nem bánjátok, én teszek fel nektek néhány kérdést. Először is azt szeretném tudni, kit tisztelhetek bennetek, és legfőképpen hogy az ördögbe keveredtetek bele nyakig ebbe a csúnya ügybe?"
"– Ha az apátok volnék, most alaposan lehordanálak benneteket, de nem tagadhatom, hogy remek munkát végeztetek – ismerte el."
"– Mindenféléről. Például… sárga krétával rajzolt köröcskékről.
...
De nemcsak Field bámult rám csodálkozva, hanem Sherlock és Lupin is, mert ők is csak ekkor értesültek erről az apróságnak látszó, mégis jelentős felfedezésemről.
A nyomozó nagyot csapott a kocsi bőrülésére.
– Az ördögbe! – kiáltott fel. – Én mindig elismerem, ha valaki túltesz rajtam… Még akkor is, ha egy süldő lányról van szó!
A következő pillanatban már át is nyújtotta a névjegyét a vele szemben ülő Lupinnek."
"...elmesélte, milyen különös angol szokásról értesült: karácsonyra pudingot készítenek, amelybe belerejtenek egy egypennys pénzérmét. Állítólag az, aki ráharap a pénzre, igen szerencsés lesz a következő esztendőben.
– Nem látom be, mi abban a szerencse, hogy valakinek kitöri a fogát az egypennys! – jegyeztem meg, mire a mama elnevette magát."
"– A Skarlátvörös rózsa bandájának újabb akcióiról semmi sem szivároghat ki! Ha valaki nem engedelmeskedik, akkor egyenesen felségárulással fogják megvádolni!"
"– És a te gyakorlott hallószerved mindent elkap, mint a lepkeháló a pillangókat! – vágtam a szavába."
"Megint csak szembe kellett néznünk a valósággal: a korlátolt felnőttek nem hajlandók komolyan venni minket, csak mert később születtünk, mint ők… Milyen dühítő!"
"Ha volt olyan nap fiatal éveimben, amikor az élet megmutatta, milyen kiszámíthatatlan és szeszélyesen változékony tud lenni, hát ez a nap volt az – 1870. december 17-e. De a Shackleton kávéház kopott karosszékében ülve még nem is sejtettem, mi vár rám."
"– Idehallgasson, kisasszonyka… Szegény anyám mindig mondta, hogy ne bízzak a vörös hajú lányokban, mert egy szavuk sem igaz! És én mindig is megfogadtam drága jó anyám tanácsait… Úgyhogy azt ajánlom, hordja el magát."
"– Köszönöm, Horatio! – suttogtam. – Ha nem segít, most nagy bajban volnék.
Nelson úr alig észrevehetően megrázta a fejét, aztán halvány mosoly jelent meg az arcán, és halkan felsóhajtott.
– Nagyon kedves, de a kisasszonynak valójában olyan végtelen tehetsége van a bajba kerüléshez, hogy az én segítségem itt nem oszt, nem szoroz – felelte.
Erre már én is elmosolyodtam."
"– Az emberi elme olyan, mint egy nagy labirintus – jelentette ki. – És lehetséges, Irene, hogy a te labirintusodban most is ott bolyong valahol egy gyilkos szelleme…"
"– Irene kisasszony! – dörrent rám. – Magának zavartalan pihenést rendelt az orvos, nem? Ehelyett úgy mászkál itt fel-alá, mint az a bengáli tigris, amit gyerekkoromban láttam egy ketrecbe zárva a Keleti Nagycirkuszban!
– A tigris nemes vad, úgyhogy ezt bóknak veszem –feleltem..."
"- ...Két szemet láttam!
– Szemet?
– Igen, Arsène, pontosan! Egy női szempárt! Két metszően éles tekintetű, jéghideg, kék szemet."
"Lupin esküszik rá, hogy közös barátunk egyik pillanatról a másikra teljesen átváltozott, akár a telihold idején megjelenő farkasember. A földre vetette magát, és lázasan turkálni kezdett a padlón heverő újságok között. Izgatottan vizsgálgatta őket, nyugtalanul szikrázó szemmel futotta át a cikkek hasábjait, és a levegőbe hajította azokat a lapokat, amelyeken nem találta, amit keresett."
"– Soha nem hallottad még a „véletlen egybeesés” kifejezést? Lehet, hogy mindaz, amin most így felizgattad magad, csupán egyszerű, banális véletlen! – tiltakozott.
Sherlockból kitört a nevetés.
– Véletlen? Tudod, mi a véletlen? A lusta elme mentsége, azé, amelyik nem tesz meg mindent, hogy kiderítse az igazságot!
Lupin széttárta a karját. Nagyon jól tudta, hogy ha Sherlock a fejébe vesz valamit, akkor semmi sem tántoríthatja el a meggyőződésétől."
"Így hát másnap hajnalban két barátom az Euston pályaudvar nagy boltíve alatt találkozott. Lupin, aki ádáz ellensége volt a korai felkelésnek, úgy ásítozott és tátogott, mint a mocsárból kirángatott hal, Sherlock viszont olyan élénk volt és tettre kész, mintha észre sem vette volna, milyen korán van."
"– Ez nagyszerű! És van valami konkrét terved?
– Igen, van – jelentette ki Sherlock. – A terv az, hogy te valami felfordulást csinálsz, én pedig azalatt besurranok az archívumba – tette hozzá, és kihívó mosollyal fordult Lupin felé.
Gondolom, mindenki más elküldte volna Sherlockot melegebb éghajlatra, Lupinnek azonban ez meg sem fordult a fejében. Ő egyszerűen csak elmosolyodott.
– Várj meg itt – mondta. – Lehet, hogy beletelik egy-két percbe.
...
Lupin agyában azonnal összeállt a terv."
"Mennyi élet története rejlik ebben a fenséges, papírból és tintából álló labirintusban!"
"– Mary Harding nem szerepel a könyvben, de…
– De?!
– Van benne egy Mary Smeaton!"
"– Rengeteg újdonság derült ki a londoni anyakönyvi nyilvántartásból, Irene. Megtudtuk, hogy Jerrold Smeaton, a bandavezér házasember volt, és két gyereke is született. A nagyobbikat Marynek hívták, a kisebbiket pedig Adamnek, ám az ő születése az anya életébe került – mesélte Sherlock. – De a legizgalmasabb hír az, hogy Mary Smeatonnak valószínűleg köze van ahhoz az ügyhöz, amelyben nyomozunk!
– Micsoda? A bandavezér lányának?
– Igen. Mary Smeatont az apja halála után az öccsével, Adammel együtt örökbe fogadták, és új vezetéknevet kapott, Mary Harding lett belőle. Időközben férjhez ment, Liverpoolba költözött, és alapos okom van, hogy azt feltételezzem, december 13-án megszökött otthonról, és Londonba jött!"
"Hát nem értitek? A gyerekek az apák nyomdokába léptek, és ismét kesztyűt dobtak a Scotland Yardnak!"
"- ...A Skarlátvörös rózsa bandája teljes ékszerboltokat pakolt ki. Meg bankokat. Ha egy villába törtek be, egyetlen éjszaka leforgása alatt mindent elvittek… Ezek meg itt… mintha kezdők lennének.
– A fiúk nem mindig szárnyalják túl az apákat – jegyezte meg Lupin. – Főleg ha ugyanazon a területen próbálnak versenyre kelni velük."
"Amikor meglátta, hogy őt figyeljük odakintről, ránk mosolygott, mi pedig visszamosolyogtunk rá. Éppen egy mókás kinézetű, kockás sapkát tartott a kezében. Felém nyújtotta, majd intett Sherlock felé.
– Karácsonyra? – kérdeztem. – Pompás ötlet!
Nyilvánvalóan tréfa volt csak, de Sherlock már a puszta gondolattól, hogy netán ajándékot vennék neki, elvörösödött, közölte, hogy nincs szüksége semmiféle fejfedőre, majd mélységes zavarában elrángatott a kirakat elől."
"– Ki látott már olyan betörőt, aki névjegykártyával felszerelkezve jár-kel a világban?"
"– Megkapták a részüket a zsákmányból, és nyugodt lélekkel, tisztára mosott múlttal új életet kezdhettek.
Sherlock elmosolyodott.
– És talán ismeretlen, ötven év körüli gazdag emberek lettek, akik szép házban élnek valamelyik előkelő londoni városnegyedben…
Megragadtam a karját.
– Ők voltak! A Skarlátvörös rózsa bandája! Samuel Peccary, Joseph Barrow és ezek szerint… Hallett is?"
"A következő pillanatban Sherlock Holmes egyetlen ugrással ott termett mellettem, és olyan hevesen ölelt át, hogy majd’ kiszorította a szuszt belőlem. Éreztem, hogy az arca az arcomhoz simul, az álla a vállamhoz nyomódik, két keze a hátamra kulcsolódik. Aztán egyetlen szó nélkül megfordult, és elment, eltűnt a hóesésben."
"– Az a helyzet, hogy Sherlockra rájött az ötperc… – magyarázta.
Ezúttal szívből nevettem. Lupinen kívül talán én voltam az egyetlen ember a világon, aki tudta, mit jelent ez.
– Átszellemült tekintet, és normális mondatok helyett megfejthetetlen rébuszok?
– Pontosan! – bólogatott Lupin mosolyogva."
"Lehajolt, hogy puszit nyomjon az arcomra, de a legeslegutolsó pillanatban szembefordult velem, és szájon csókolt.
Elöntött a forróság.
– Ejnye! – kiáltottam fel döbbenten. – Micsoda pimaszság!
– Ezer bocsánat, Adler kisasszony! – nevetett Lupin, és a fejébe nyomta a kalapját. – Ezer bocsánat! – És ezzel sietve eltűnt a szemem elől."
"– Jaj, kislányom, te aztán tényleg reménytelen eset vagy! – hallottam a hátam mögül a gyengéd szemrehányást. – Elfogadom, hogy nem nagyon érdekelnek ezek a dolgok, de azért legalább próbálj meg hetente többször ruhát váltani!
Ebben igaza van, gondoltam, miközben alváshoz készülődtem. Levettem a kabátkámat, amelyet ki tudja, hány napja hordtam már, és a tükör előtt álló szék támlájára terítettem, aztán belenyúltam a zsebeibe, hogy nem maradt-e benne némi aprópénz. Legnagyobb meglepetésemre az egyik külső zsebében egy szív alakú kis aranyfüggőre bukkantam. A tükörbe pillantva azt láttam, hogy az arckifejezésem még zavarodottabb, mint az imént volt. Ki tehette oda a függőt? Gyakorlatilag egész éjszaka ezen töprengtem. Sherlock Holmes volt az, amikor hazakísért és átölelt? Vagy Arsène Lupin, amikor kinyitotta előttem Langtry kisasszony házának ajtaját?"
"Körülöttünk a csöndes, fehér London olyan volt, mint egy hókupacokkal pettyezett kőlabirintus."
"– Emlékszel rá, hogy Smeaton felesége belehalt a második gyerek születésébe? Nézd csak meg a vendégünk járását! Sánta, ami gyakran előfordul, ha egy ügyetlen kezű orvos fogóval sietteti a gyerek megszületését."
"Egyetlen dolog van, amiben biztos vagyok, írta Adam zavaros jegyzetei egyikében. Abban, hogy apa három bűntársa éppen olyan ember, mint én: ők is a legsötétebb londoni nyomornegyedek mocskos sikátoraiban nőttek fel. Tudom, hogy soha nem hagyták el a városunkat. Gazdagok lettek, de London az egyetlen hely, amit ismernek. Az egyetlen, amit értenek, és ami talán meg tudja érteni őket. És igaza volt. Az ifjú Adam felvételt nyert a lakásától csupán pár sarokra lévő Telekkönyvi Hivatalba, amely egyébként közel volt a Times szerkesztőségéhez is, ahol a nevezetes hirdetést feladta. A hivatalban napról napra, hónapról hónapra, évről évre azzal töltötte az idejét, hogy sok ezer dokumentumon rágta át magát. A három árulót kereste. A munkaidőn túl is benn maradt az irodában, lázasan dolgozott, gyertyafénynél, hogy ne vegyék észre. És az őrültek kitartásával el is érte a célját: végül nyomára bukkant apja régi társainak. Kiderítette, milyen nevet vettek fel, hová költöztek, milyen ingatlanokat adtak el és vásároltak. Samuel Peccary esetében egy bizonyos ékszer vezette nyomra, amelyet egy telekért adtak cserébe, Barrow-nál pedig az volt a segítségére, hogy a férfi mindig vörösre festette a háza kéményét. Adam azt is tudta, hogy Hal-lett rajong a temetőkért – és csakugyan, most, hogy belegondoltunk, a házából valóban egy kis templom temetőkertjére lehetett látni. Ilyen apró részletek, nyomok segítségével találta meg Adam a három férfi t. Peccary, Barrow és Hallett, akik valamikor Smeatonnal együtt a Skarlátvörös rózsa bandáját alkották, rendkívül ügyesen tüntették el szégyenletes múltjuk emlékeit. Szívesen hivalkodtak gazdagságukkal és tiszteletre méltó barátaikkal, de nem számoltak a sánta Adam találékonyságával és állhatatosságával. Csak az utolsónak maradt Hallett jött rá, amikor elolvasta az újságok tudósításait, milyen kapcsolat lehet a két gyilkosság között, és valósággal elbarikádozta magát a házában. Amikor a Scotland Yard végül bekopogott hozzá, hogy őrizetbe vegyék a banda húsz évvel ezelőtti ügyei miatt, éppen azt szervezte, hogyan tudna külföldre szökni. Ehelyett azonban jó pár év börtön várt rá."
"– Másképp nem is tudták volna megoldani, hiszen az öccse elég gyenge testalkatú – jegyezte meg Lupin.
– Ő volt az ész – tette hozzá Sherlock. – Mary pedig a kéz.
– Meg a fegyver – zártam le a kérdést."
"– Feltehetek még egy utolsó kérdést, felügyelő úr? – fordult hozzá Sherlock Holmes.
– Hát persze, fiam. Miben lehetek a segítségedre?
– Megmondaná, hogy hívják azt a fiatal munkatársát, aki hozzám hasonlóan szintén megfejtette a Fekete Barát rejtjelét?
A felügyelő először mintha nem is értette volna, kire céloz Sherlock, így hát magam is megszólaltam.
– Igen, felügyelő úr! Arról a fiatalemberről van szó, akiről azt mondta, hogy egy napon majd összeismertet minket vele! Akit csak úgy szokott emlegetni: az Árnyék!
Field felügyelő ekkor heves bólogatásba kezdett, majd széles mosollyal így szólt:
– Most már értem. Ifjú munkatársam neve James… James Moriarty. És őszintén remélem, hogy egy napon csakugyan megismerkedtek vele!"
0 comments