Ezen a héten sem tántorított el semmi Irene Adler Sherlock, Lupin és én c. könyvsorozatától, melyből a következő három kötetet kilenc órányi vonatút alatt szippantottam magamba... ❤
Most, hétvégén, ismét egy rövid szünetet tartok az olvasásban és az értékelések megírásával foglalkozom, noha érzem magamon az elvonási tüneteket, mint ahogy a vonaton is éreztem, amint letettem a könyveket, mert le kell szállnom... ^^
A negyedik kötet, A ​katedrális árnyéka egy baljós jövőkép kezdete, mely kötetben sűrű felhők gomolyognak főhőseink feje fölé, melyek csupán kisebb időszakokra távolodnak csak el, ám ráütik bélyegüket hármasunk jövőjére, felkészítve ezzel az olvasót egy sokkalta komorabb, szomorúbb hangvételre és elkövetkezendőre... 

1871. március 6. 
Évreux



Lupin felbukkanása Nelson urat semmiképp, ám Leopold Adlert igencsak meglepi, ám a velocipéd felkelti a figyelmét, és a két "férfi" rögtön cinkostárssá válik. Miután kettesben maradnak, Irene elmeséli barátjának a különös eseményeket, s végül megtalálják az elrejtett borítékot is a festményben, ami egy térkép részletét rejti magában...
A másnapi találkozóra Lupin elkíséri Irene-t, azonban a nemes hölgy helyett haramiák támadnak a lányra, akiket Lupinnek sikerül elkergetni... Irene az események fényében azonnal levelet ír Sherlock Holmes-nak, hiszen ő az egyetlen, aki segíthet megfejteni a térképet...


Sherlock nemsoká fel is bukkan Évreux-ban, s a három barát - immáron kiegészülve a zseniális koponyával - visszatér a katedrális kertjébe, hogy nyomokat keressen... A kertben Irene mindössze egy csizma gombját találja meg, amit Sherlock azonban kiváló nyomnak tart, és hamarost az is kiderül, hogy egy nemesi család feje, Montmorency úr az, aki meg akarja kaparintani a térkép darabkáját... Montmorency úr szövetségben áll egy bizonyos Nagymesterrel, aki az egész szövevényes ügy mögött áll, ám arra a kérdésre, miféle módon kapcsolódik Irene édesanyja ebbe a történetbe, Sherlock sem tudja a választ... 
Sherlock és Lupin maga mögött hagyva Irene-t a forradalom nyomait szenvedő Párizsba utaznak, hogy fényt derítsenek a Nagymester személyére, ám Irene - dacolva a veszéllyel - követi őket az ellopott velocipéden... 

A katedrális árnyéka - mint ahogy a bevezetőmben már említettem - egy sötét jövő kezdete... Irene Éverux-ba költözése elején nem is sejti, milyen változás várható az életében, mely nem csupán rá, de barátaira és óriási hatással lesz... 
A regényben szereplőink visszatérnek Párizsba, ahol a franciák elveszítették a poroszok ellen vívott háborút és a városban bármelyik pillanatban újra kitörhet a káosz... Főszereplőink sötét ügybe keverednek, és olyan messzire mennek, hogy az életük komoly veszélybe kerül...

Irene - maga sem tudja miért - nyugtalan, feszült és érzi a változás szelét, ám fogalma sincs róla, miért kavarognak benne ily gyötrő érzések. A felnőtt Irene úgy véli, a kamaszok ösztönös megérzései miatt érezte meg ő maga is, hogy valami nincs rendben az életében, s ha valóban lehetségesnek tartotta volna mindazt, amire titokban gondolt, az addig látott jelek alapján képes lett volna összerakni a kirakós darabjait...

Ettől a ponttól kezdve értékelésem spoileressé válik, hiszen a továbbiakban képtelenség a cselekményről úgy beszélni, hogy ne fedjem fel az Irene-t övező hatalmas titkot... 


A regény végén Irene találkozik ama gyönyörű nővel, aki árnyékként követte lépéseit, s kinek arcát már nem először látta... 
A hölgy Alexandra Sophie von Klemnitz, Irene vér szerinti édesanyja, aki elhagyta lányát, mert azt óriási veszély fenyegette...!
Irene a lelke mélyén már sejtette, hogy Leopold és  Geneviève Adler nem a vér szerinti szülei, hiszen mindamellett, hogy egyikükre sem hasonlít, soha nem jött ki jól édesanyjával... Most, hogy sejtései beigazolódtak, a lány a kezdeti döbbenet és a csendes belenyugvás szakaszába lép, ám a bomba nemsokára robban...

A regény végén főszereplőink a Notre-Dame tetején állva szemlélik a gyönyörű Párizst, mielőtt Irene visszaindulna családjához Éverux-ba...


A katedrális árnyéka egy páratlanul találó címválasztás a szerzők részéről... Az árnyék szó remekül sugallja az olvasó számára, hogy a regényben valami mélyebb és szörnyűbb titok húzódik meg a háttérben - mint az eddigiek során sosem -, mely nem csupán a cselekmény sötétségére, de az Irene életében bekövetkező változásokra is utal... A katedrális árnyéka tulajdonképpen a múlt és a jövő sötét árnyéka is, hisz míg a múlt árnyai a jótékonyság homályába vesznek, és fojtogatják a szereplőket, addig a jövő is egy félelmetes ellenfélként tűnik fel előttük, melyben rengeteg szenvedés és lemondás várható... :( 

A katedrális árnyéka a sorozat első olyan darabja, melyet az olvasó torokszorító érzéssel olvas és retteg az elkövetkezendőktől, melyekkel bár tisztában van - természetesen itt mindezt azokra értem, akik ismerik az eredeti regényeket... -, olvasni és elérni a tetőpontra mégsem egy boldog, felemelő érzés, és nem egy kéjutazás... 

Szavakkal leírhatatlan, mennyire imádom ezt a könyvsorozatot! ❤

Értékelés: 5/5 katedrális

Idézetek

"Vidéken nem ismerik a háborút. Csak a távolból figyelik, kíméletes képmutatással, mint amikor a felnőttek azzal nyugtatják a gyerekeket, hogy nem a felgyújtott házak füstje száll fel a messzeségben, hanem az örömtüzeké."

"Amíg mi a La Manche csatorna túlpartján időztünk, a franciák mindent elvesztettek, amit csak elveszthettek: nemcsak a háborút, de a méltóságuk nagy részét is."

"– Forrongó időket élünk… – mondogatta nekem, amikor kisebb voltam, és beleborzolt a hajamba. – Ki tudja, talán jobb világ születik, kislányom."

"– Úgy tűnik, a francia zászló nincs többé… – olvasta egy napon a papa útközben. A forradalom lobogójáról volt szó, a vörös-fehér-kék trikolorról."

"És London, a füstös London eltűnt a szürkeségben."

"Apám faggatózása mögött egy másik, jóval bonyolultabb kérdés rejlett. A papa azt tervezte, hogy újra elköltözünk, elhagyjuk Londont, és – ahogy a férfiak szokták – ilyen nehézkesen próbálta kipuhatolni, mennyire rázna meg ez a változás."

"Horatiónak igaza volt: bizonyos napokon úgy érezte az ember az utcán, mintha sűrű, fullasztó por- és koromfüggönyön kellene áttörnie. Ha pedig lezúdult az eső, a ruháimon mintha fekete könnycseppek csordultak volna le. Ez okozta hát anyám betegségét, no meg a honvágy, a Franciaország és a francia szokások iránti nosztalgia."

"A pázsiton át futva indultam a folyópart felé, a víztől nem messze ugyanis egy hinta lengedezett. El se hittem, hogy ilyen szerencsében van részem. Megsimogattam a köteleket meg a faülést, és úgy éreztem, mintha belekerültem volna egy olyan vidéki tájképbe, amilyenek az előkelő hölgyek szalonjainak falát szokták díszíteni. Fejcsóválva próbáltam elűzni ezt a gondolatot, aztán gyorsan átadtam magam a hintázás örömének."

"Vártam, hogy beesteledjen, és valakinek eszébe jussak.
Aztán mikor meghallottam, hogy a nevemet kiabálják, bementem."

"– ...Gautier is megmondta: a városból őrültekháza lett. Új Napóleon kell nekünk, de tüstént! – mennydörögte a papa. De a szeme mosolygott."

"– Horatio!
– Tessék, Irene kisasszony.
– Miért mondja el nekem mindezt?
– Mert, amint említettem, a kis csapóajtó rozsdás, emiatt erősen nyikorog, és bármilyen óvatosan bánjon is vele, azt hiszem, mindig nyikorogni fog egy kicsit. Az én szobám pedig közvetlenül a zárt erkély mellett van. És ha úgy adódik, hogy észreveszem, amint a kisasszony titkos portyára indul, még mindig szívesebben látom a borostyán levelei között, mint a tető alatt húzódó ereszcsatornába csimpaszkodva."

"– Ki tudja… Lehet, hogy a portyázások kora véget ért – dünnyögtem. – Végül is Évreux csupán álmos vidéki városka.
– Lehet, hogy a városka álmos, de maga nem az, Irene kisasszony. És higgye el, ezt mind a ketten pontosan tudjuk."

"Nem örültem igazán, amikor kiderült, hogy a mama Bernardin de Saint-Pierre régimódi regényét, a Paul és Virginie-t választotta, az én ízlésemhez ugyanis jóval közelebb álltak az amerikai szerzők által írt „botrányos” könyvek, amelyeket titokban kértem kölcsön Nelson úrtól. Azt hiszem, az Adler-házban mi ketten voltunk a leglelkesebb könyvmolyok."

"És ami még ennél is izgalmasabb: két jó barátom közül az egyik hevesen megcsókolt, a másik szenvedélyesen átölelt. Azóta mindkettőjük iránt valami fájdalmas sóvárgást éreztem, amit a távolság csak erősebbé tett."

"Sejtettem, hogy az álmos kisvárosi tavasz hamarosan fülledt nyári unalomba fordul, és a d’Aurevilly-villa magánya Miss Brontë szavait juttatta eszembe: „Alig hiszem, hogy (…) ehhez fogható zugra bukkanhattam volna, távol a társaság zajától.”* Csakhogy abban a történetben a hősnő a szeretett férfival osztja meg a magányát, nekem viszont csupán a könyvek voltak a társaim – hol a saját olvasmányaim, hol meg a mama régimódi kedvence. Olyan végtelen nyugalom vett körül, hogy arra a meggyőződésre jutottam: amíg el nem megyünk innen, velem úgysem történik semmi.
Ám alig kilenc nappal azután, hogy elhelyezkedtünk az évreux-i házban, be kellett látnom, hogy tévedtem: a hintám ülésén ugyanis egy különös cédulát találtam, rajta ismeretlen női kézírással rótt sorok."

"– Gyanakodnom kellene, Irene kisasszony? – kérdezte most, anélkül hogy rám pillantott volna. – Netán készítsem elő a vendégszobát? Egy személyre? Vagy kettőre?
Elnevettem magam. Távol élő barátaimnak ezúttal biztosan nem volt semmi közük a történtekhez.
– Nem úgy van, ahogy gondolja, Horatio! – feleltem, majd visszavonultam a szobámba.
– Valószínűleg soha nem úgy van, ahogy gondolom, Irene kisasszony – hallottam még a hátam mögül."

"Mögöttem már kezdett lenyugodni a nap, megnyúlt árnyékom olyan volt, mint egy bánatos madárijesztő."

"Még ma, annyi év elteltével, annyi új kaland és találkozás után is nehezemre esik leírni, hogy igen, azon a napon, az évreux-i katedrális előtt, miközben a nap vérvörösen lebegett az égen a dombok és a folyó fölött, megcsókoltam Arsène Lupint.
Talán igaza volt apámnak, és tényleg nevelőre lett volna szükségem. De mint oly sok más dologgal, ezzel is elkéstünk."

"De hiába mondtam én bármit: kettőjük között létrejött az a titokzatos szövetség, amely lehetővé teszi, hogy bármily távol álljon is egymástól két férfi, pár másodperc alatt egyetértésre jussanak. És a következő pillanatban esetleg már háborúba is küldjék a seregeiket."

"...Lupinnel áttelepültünk a szalonba.
– Nelson úr! – üdvözölte dörmögve a főkomornyikot, miközben elhaladtunk előtte.
– Örvendek, hogy viszontlátom, Lupin úrfi. Már két hete tökéletes nyugalomban éltünk.
– Ezt sértésnek veszem, Nelson úr.
– Ugye, éjszakára talált már szállást a városi fogadóban?
– Honnan tudja? – kérdezett vissza Lupin.
– Pofonegyszerű, ahogy Holmes barátjuk mondaná, aki, remélem, nem bukkan elő a bokrok közül a következő pillanatban. A vasparipán, amivel idejött, nincsenek csomagok, ebből arra következtettem, hogy már járt a fogadóban. Kár, mert kényelmes szobát rendeztünk be a padláson a váratlan vendégek számára."

"Arsène, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, elszopogatott egy ujjnyi likőrt, nekem meg az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen nem is olyan furcsa ott látni őt az asztal túloldalán. Végül is ő a legjobb barátom. A két legjobb barátom egyike. És bár a szívem hevesen, zavarodottan vert, a lelkem mélyén valahogy nyugodtabb voltam. Megéreztem, hogy Arsène pimaszsága nagyrészt csak színlelés, és a fi ú valójában még Sherlocknál is ügyesebben leplezi az érzelmeit."

"A ravasz, enyveskezű, javíthatatlan Arsène!"

"– Tudod, mit kéne tennünk?
– Igen – feleltem, mert pontosan tudtam, mire gondol.
Egyetlen ember van a földön, akit képes fellelkesíteni egy megsárgult térképtöredék, tele értelmezhetetlen vonalakkal.
– Írsz neki? – kérdezte Lupin, és felállt.
– Írok neki – feleltem."

"Mindketten úgy éreztük, hogy olyan párizsi anyával áldott meg a sors, aki roppant igényes, kissé túlságosan is finnyás, és meglehetősen élhetetlen. Pedig – mint rövidesen bebizonyosodott – mindketten tévedtünk."

"A délutáni támadás végül is meggyőzött arról, hogy írnom kell Sherlocknak, de ettől még nem lett világosabb, mit is akarok közölni vele. Úgy éreztem, hogy valami meghatározhatatlan veszély fenyeget, de ezt a világért be nem vallottam volna. És miért mesélnék neki arról a különös hölgyről, aki találkozóra hívott a parkba, és azt állította, ismeri anyámat?
Sherlockkal folytatott, hosszú beszélgetéseim során sok minden szóba került, de a családunkról szinte soha nem beszéltünk, mintha ez a téma mindkettőnk számára tabu volna.
Ez idő tájt – talán említettem – már csaknem bizonyos voltam benne, hogy a családom nem az igazi családom, amire az elkövetkező események is bizonyítékul szolgáltak, ám még nem tudtam volna megmondani, honnan vettem ezt. Alighanem azzal állt összefüggésben, ami oly gyakori az ilyen korú fiataloknál, főként ha hozzám hasonlóan kissé makacs és lázadó természetűek: időnként annyira nem értjük egymást a szüleinkkel, hogy a köztünk lévő távolság áthidalhatatlannak tűnik. Én mindig is érzékeltem ezt a távolságot köztem és anyám között, így alakult ki bennem a meggyőződés, hogy igazából nem az ô lánya vagyok. De ez az érzés csak az én lelkemben élt, meg se fordult a fejemben, hogy megosszam másokkal. Így hát amikor a titokzatos hölgy Évreux-ben szóba hozta anyámat, egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy esetleg nem Geneviève Adler asszonyra gondol. A mamára, aki mindig is ott volt mellettem – legalábbis így élt az emlékeimben –, és aki most tőlem pár szobányira lábadozott tüdőfertőzéséből.
Furcsa a gyerekek észjárása… Én mindenesetre így gondolkodtam akkoriban. Éppen a fejemben uralkodó zűrzavar miatt kerültünk két barátommal olyan életveszélyes helyzetbe, mint még soha."

"– Ha egyedül van, Irene kisasszony, sosem történnek magával ilyen dolgok.
Teljesen nyilvánvaló volt számomra, hogy nem nézi jó szemmel Arsène-hez fűződő barátságomat, és a szemrehányások egy idő után úgy megsokasodnak majd, hogy Lupinnel is kénytelenek leszünk titokban találkozgatni, mint annak idején Holmesszal."

"– Sherlock! – kiáltottam fel, és Nelson urat faképnél hagyva leszáguldottam a lépcsőn. – Ezt el sem hiszem…Sherlock!
– Irene?! Horatio?! – hallatszott a szobájából anyám gyenge hangja.
Horatióra bíztam a mama megnyugtatásának feladatát. Én csak rohantam tovább, átvágtam az előcsarnokon, majd egy ugrással Sherlock Holmes karjaiba vetettem magam.
Mókás, kockás sapkája a földre esett. Akaratlanul is megjegyeztem magamban, hogy ezek szerint oly sok rábeszélés után mégiscsak megvette."

"– A padlásszoba készen áll, Holmes úrfi – jelentette.
– Nagyon köszönöm, Horatio – felelte Sherlock.
Aztán ránk nézett.
– Akkor holnap – mondta.
– Mi lesz holnap?
– Holnap… ellentámadásba lendülünk."

"– Az igazság olyan, akár az éjjeli lepke. Napvilágnál eltűnik – jelentette ki rejtélyesen Holmes."

"– Azt hiszem, ideje volna fogadalmat tennünk – szólaltam meg egy idő után, miközben ezernyi kérdés járt a fejemben. – Meg kellene fogadnunk, hogy mi mások leszünk.
A két fiú rám nézett.
– Meg kellene fogadnunk, hogy mindig igazat mondunk egymásnak. Ettől a pillanattól kezdve, örökké, bármi történjen is.
Most még áthatóbb tekintettel néztek rám.
– Csak mi hárman – tettem hozzá szinte suttogva.
Aztán odatartottam a tenyerem az égő gyertya fölé. Arsène odatette a kezét az enyémre, majd Sherlock is követte a példáját. Összefontuk az ujjainkat, és addig tartottuk a lángba, míg meg nem perzselődött a bőrünk. Így pecsételtük meg kölcsönös bizalomra épülő örök szövetségünket, Sherlock, Lupin meg én, a d’Aurevilly-villa padlásán, 1871 márciusában.
Ez volt az utolsó gyerekkori fogadalmunk. Naiv, de erős fogadalom volt, olyan határkő, ahonnan már nem lehet visszafordulni. Tudtuk, hogy ha valamelyikünk megszegi, akkor mindhárman kénytelenek leszünk örökre elszakadni egymástól.
És felnőni."

"– Ez egy cipőgomb – jelentette ki Holmes.
– Nagyszerű! – gúnyolódott Lupin. – Ez aztán értékes nyom!
Holmes csodálkozva pillantott rá.
– Nos… – mondta – Tényleg az.
– És mégis hogyan induljunk el ezen a nyomon, az ég szerelmére?"

"– Azon voltam – felelte Marcel. – De az a lány úgy nekem támadt, mint valami párduc!
Akaratlanul is elégedetten elmosolyodtam."

"– Esküszöm, Bernache, az egy majom! Láttad volna, hogyan mászott fel a fára, aztán meg a tetőre! Pedig ott lehetetlen feljutni.
Ezúttal Lupin vigyorodott el."

"A kis saint-vigori fogadóban vártunk Lupinre. Sherlock nehezen tudta túltenni magát a vereségén, amely alaposan rányomta a bélyegét a hangulatára.
– Pedig biztos voltam benne, hogy sikerült megértenem – dünnyögte, miután egy pohár almabort rendelt magának.
– Mit? A páros-páratlan játékot?
Sherlock bólintott, majd így folytatta:
– Ha bárki mással játszom, ötvenhét százalék esélyem van a győzelemre, ha párosat mondok és páratlant mutatok. De Arsène-nel, aki majdnem mindig vagy a hármast, vagy az ötöst játssza meg, gyakorlatilag nyolcvan százalék volt a győzelmi esélyem!
– Annak az esélye pedig, hogy feldühítesz, szédítő gyorsasággal közeledik a száz százalék felé, Sherlock."

"...akár kérdez az ember, akár válaszol, nagyon alaposan meg kell fontolnia, mit mond, különösen ha Sherlock Holmesszal áll szemben."

"– Várj csak! Várj! Tény az is, hogy te, Arsène, nem rejtőzködhetsz tovább itt a padláson… – vágott a szavamba angol barátom. – És előbb vagy utóbb vissza kell menned az apádhoz.
– Na, ezt sürgősen felejtsd el!"

"Igaza volt a papának, gondoltam, miközben egy koszos, sáros útkereszteződéshez értem: vannak, akiknek a háború új lehetőségeket jelent. Minden körülménynek és minden emberi cselekedetnek lehetnek váratlan következményei: a magasba emelhetnek vagy a mélybe taszíthatnak minket… Már ha van valami fölöttünk, illetve alattunk."

"– Irene! – ugrott fel Arsène. – Ezek szerint a vén boszorkány nem csapott be minket! Tényleg te vagy az!
– Irene Adler személyesen, uraim! Annak ellenére, hogy kölcsönvettem a kerékpárodat, ami a lelket is kirázta belőlem."

"Még ma is, amikor felidézem ezt a kalandot, meglepődöm, hogyan tudott három gyerek, akik frissen érkeztek Párizsba, és azt sem tudták, mit keressenek, rávenni egy sikeres, felnőtt embert, hogy engedje be őket a házába, és ossza meg velük családi titkait."

"...jólesett hallgatni Arsène és Sherlock szuszogását a párizsi éjszaka mélységes csöndjében."

"...a legrettenetesebb magánnyal nem tud egyedül szembenézni az ember."

"– A legutóbbi karácsony, amit veletek töltöttem, sokkal jobb volt – folytatta aztán, mosolyt erőltetve az arcára. – Amikor vásárra vittük a bőrünket a Temze partján!"

"Úgy álltam ott, mintha villám csapott volna belém, és biztos vagyok benne, hogy Sherlock is hasonlóképpen érzett. Barátunk édesanyja fenséges nő volt: magasabb az átlagosnál, karcsú termetű, hosszú, göndör, fekete hajú. Kék szemével sziámi macskára emlékeztetett. Arca szabályos oválist formázott, ívelt szemöldökének mozgása kísérte mondanivalóját.
Mégis, amikor odalépett a fiához, de eszébe sem jutott átölelni, rögtön rájöttem, mi baja Arsène-nek.
Ez a gyönyörű asszony hideg, mint a jég."

"Arsène nem válaszolt, de olyan élesek lettek a vonásai, mint a kés pengéje."

"Nem először merült fel bennem a kérdés, vajon Holmes barátomnak teljesen elment-e az esze, de emlékszem, hogy ezúttal különösen kínzó volt a gondolat. Mi az ördögöt művel ez a fiú?"

"A Lupin arcán feltűnő ördögi vigyorból azonnal láttuk, hogy kockázatos, sőt veszedelmes dologra készül."

"Futva vágtunk át a termen, ahol ádáz csetepaté folyt. Még ma sem sejtem, hogyan tudott Lupin ilyen nagyszabású tömegverekedést kirobbantani a La Cave du Cardinalban."

"– Mit akarsz nekünk megmutatni, te gömböc? – vetette oda Lupin. A kocsmáros elterült a földön, így hát megnyílt az út előttünk.
...
Sherlockból kitört a nevetés.
– Gömböc? – kérdezte. – Hát ez meg hogy jutott eszedbe?
Lupin is nevetett.
– Hát… pont úgy nézett ki, nem?
A hatalmas termetű kocsmárost gömböcnek nevezni csakugyan nagyon vicces volt.
– Gömböc… – ismételtem meg a szót. – Kiváló novellacím volna, nem gondoljátok?"

"– Örömmel látom, hogy egyre kiterjedtebb az álkulcsgyűjteményed – mondta Sherlock.
– Hát… Nem akarok nagyképű lenni, de tény, hogy van némi tehetségem… az efféle dolgokhoz – felelte Lupin, miközben a zárral babrált. És mintha csak az iménti szavait akarná megerősíteni, kis kattanás hallatszott, majd a kapu kinyílt."

"Nekidőltem a nyirkos, hideg sziklafalnak, és hevesen dobogó szívvel hallgatóztam. Hallottam a mellettem álló Lupin szuszogását, sőt az ijesztő, végtelennek tűnő csöndben mintha még Holmes gondolatainak zakatolása is eljutott volna a fülemig."

"– Fiat lux! Fratres! – kezdte mély, vibráló hangon. – Legyen világosság!"

"...az a gondolat, hogy bajba sodortam két ilyen nagyszerű barátot, igencsak sértette a büszkeségemet, és ez a tüske olyan mélyre fúródott, hogy még ma, sok-sok év elteltével is fáj."

"– Hát nem pont erre vártak ezek a maskarába öltözött szerencsétlen nemesek?"

"– Nézzétek… Egyetlen dolgot tudok Namurrôl, csak eltartott egy ideig, míg eszembe jutott. Ott született Albert Vaneigem, vagy az újságok által ráragasztott csúfnevén a szélhámosok császára!"

"– Sosem tudhatjuk, melyik lesz a kéz, amely kitárja előttünk az igazság kapuját – jelentette ki, valamelyik költőt idézve."

"Sherlock és Lupin ott állt egy lépéssel mögöttem, és láttam, hogy Horatio dermesztő pillantást vet rájuk.
– Maguk! – kiáltotta dühösen. – Maguk…"

"– A nevem Jean-Jacques d’Aurevilly. Nagy megkönnyebbülésemre és örömemre szolgál, hogy megtaláltam önt és a barátait. Később még lesz időnk beszélgetni… Most viszont azt hiszem, először is el kellene hagynunk ezt a helyet."

"– Maga csak egy elbizakodott vénember, de meg vannak számlálva a napjai! A lázadók fasírozottat csinálnak magából meg a nevetséges testőreiből! – dühöngött a szélhámosok császára."

"Hosszú pillanatokig csak néztük egymást mosolyogva, és egy szót sem szóltunk."

"Elég nagy voltam már ahhoz, hogy tudjam, minden tettnek megvannak a maga következményei, és tisztában voltam vele, hogy ez az eset sem kivétel. Tudomásul vettem, hogy ilyenek a játékszabályok, és el is fogadtam őket. Másfelől viszont nem volt-e igazam, amikor azt állítottam, hogy az életemet mindig is valami rejtély lengte körül? Ezt a szüleim sem tagadhatják, gondoltam, és reméltem, hogy ez valamelyest érthetőbbé teszi a viselkedésemet a szemükben."

"– A barátai elmesélték, miféle kalandokba keveredtek az elmúlt napokban – mondta. – Igazán bátor gyerekek maguk!
– Vagy csak felelőtlenek – szerénykedtem.
A herceg jóízűen elnevette magát.
– Ez a természet törvénye – mondta. – Maguk fiatalok és merészek. Fejest ugrottak ebbe a történetbe, amelynek pedig nem sok köze volt az életükhöz. Közben meg én, szegény, roskatag öregember, mást se csináltam, mint a homokba dugtam a fejem…"

"– A Notre-Dame-ról jut eszembe: látták már Párizst az északi torony tetejéről? Páratlanul fenséges látvány. Nem olyan ám, mint azok a dohos föld alatti járatok! Ilyen látnivaló kell az ifjú szemeknek.
A herceg szavai hallatán máris elképzeltem, ahogy elterül alattam a város, mint egy végtelenbe nyúló, sűrűn telehímzett terítő."

"– Egy kocsiba összezárva azzal az akasztófavirággal? A világ minden kincséért se utaznék így!
– Nagy gazember, ebben egyetértünk, de ha valakit érdekel a bűnözés, az sok mindent megtudhat tőle."

"Lupinbôl mély sóhaj tört ki.
– Nekem viszont holnap el kell beszélgetnem az apámmal. Ő sem egy ma született bárány, de attól tartok, én nem fogok olyan jól szórakozni, mint te."

"Barátságunk egyik legszebb, legmeghatóbb emléke, ahogy ott állunk a torony tetején, és nézzük az alattunk elterülő várost, a Szajna kanyargós vonalát."

"– Irene, az én nevem Alexandra Sophie von Klemnitz, és… Én vagyok az édesanyád."

"Lupinnel egymás szemébe néztünk. Sötét szemét sosem láttam még ilyen nagynak, mint ebben a pillanatban.
– Hát ez a kalandunk is véget ért – szólalt meg végül. – És ezúttal talán messzebbre mentünk, mint gondoltuk."