értékelés
ireneadler
manókönyvek
sherlockholmes
Irene Adler: A Szajna árnyai (Sherlock, Lupin és én 6.) - Értékelés
"– Szent Kristóf – motyogtam, és megpróbáltam belenézni abba a félelmetes szempárba. És közben az volt az érzésem, hogy a Szajna halkan mormolva imádkozik a lábam alatt."
Párizs
1871
Jean-Jacques François d’Aurevilly úr, Irene vér szerinti édesanyjának egyetlen őszinte szövetségese és legjobb barátja meghalt, ezért a lány Nelson úr társaságában Párizsba utazik a temetésre... A svájci nyaralás során magába szívott erő az utóbbi időben ismét elhagyta főhősnőnket, aki ugyanolyan ingerült, mint Davos előtt és még Nelson úr tréfáit is a pokolba kívánja... Eme szomorú nap azonban meglepetést tartogat Irene számára, ugyanis az Adler család úgy dönt, egy hetet Párizsban tölt... Az igazi meglepetés azonban az este folyamán éri a lányt, kinek édesapja, Leopold vacsoravendégeket hív, s mindezzel semmi más célja nincs, minthogy felvidítsa nevelt lányát, kinek arcán újra boldog mosolyt szeretne látni...
Irene mindaddig nem érti édesapja és Nelson úr cinkos, összeesküvő pillantásait, míg meg nem látja, kik is érkeztek hozzá vendégségbe... Az első, aki belép az ajtón, az angol kormány megbízottja, aki egy véletlen, közös munkának köszönhetően találkozott Leopold Adlerrel... A szóban forgó egyén pedig nem más, mint Sherlcok hét évvel idősebb bátyja, Mycroft Holmes, aki természetesen magával hozta az öccsét is... :3
Sherlock látványa azonnal jókedvre deríti Irene-t, ám a lány csavaros eszű nyomozónk mellé megkapja ajándékba magát Arsène Lupint is, és a két cselszövő eléri, hogy az éjszakát az Adler-házban tölthesse... A két fiú a vacsora után egy titkos átjárón keresztül Irene hálószobájába oson, s így a három jó barát ismét boldogan borul egymás nyakába... A trió újra együtt van! :3
Jean-Jacques François d’Aurevilly úr, Irene vér szerinti édesanyjának egyetlen őszinte szövetségese és legjobb barátja meghalt, ezért a lány Nelson úr társaságában Párizsba utazik a temetésre... A svájci nyaralás során magába szívott erő az utóbbi időben ismét elhagyta főhősnőnket, aki ugyanolyan ingerült, mint Davos előtt és még Nelson úr tréfáit is a pokolba kívánja... Eme szomorú nap azonban meglepetést tartogat Irene számára, ugyanis az Adler család úgy dönt, egy hetet Párizsban tölt... Az igazi meglepetés azonban az este folyamán éri a lányt, kinek édesapja, Leopold vacsoravendégeket hív, s mindezzel semmi más célja nincs, minthogy felvidítsa nevelt lányát, kinek arcán újra boldog mosolyt szeretne látni...
Irene mindaddig nem érti édesapja és Nelson úr cinkos, összeesküvő pillantásait, míg meg nem látja, kik is érkeztek hozzá vendégségbe... Az első, aki belép az ajtón, az angol kormány megbízottja, aki egy véletlen, közös munkának köszönhetően találkozott Leopold Adlerrel... A szóban forgó egyén pedig nem más, mint Sherlcok hét évvel idősebb bátyja, Mycroft Holmes, aki természetesen magával hozta az öccsét is... :3
Sherlock látványa azonnal jókedvre deríti Irene-t, ám a lány csavaros eszű nyomozónk mellé megkapja ajándékba magát Arsène Lupint is, és a két cselszövő eléri, hogy az éjszakát az Adler-házban tölthesse... A két fiú a vacsora után egy titkos átjárón keresztül Irene hálószobájába oson, s így a három jó barát ismét boldogan borul egymás nyakába... A trió újra együtt van! :3
"Nem igaz, hogy az idő megadja a válaszokat. Meg hogy az idő minden sebet begyógyít. Hogy az idő olyan erős, amilyennek mondják."
Míg Sherlock lázálmában megcsókolja Irene-t, addig Arsène nyomtalanul eltűnik... Lupin apja, Théopraste fia keresésére indul, akit végül Irene és Sherlock talál meg a fiú unokatestvére, Fabien D'Andrésey otthonában...
"– Krumplit hámozni! – hőbörgött Arsène pár óra múlva. – Na, ezzel aztán biztosan megváltottuk a jegyünket a mennyországba!
Arsène unokatestvérét Párizs alvilága csupán közvetítőként ismeri, aki szocialista nézeteit vallva megpróbálta egyezségre bírni a Vörös Nadrágosokat és a Csónakosokat, a két szemben álló bandát, akik a Szajna két oldalán Párizs alvilágát uralják... Ám Fabien most olyat látott, amit nem lett volna szabad, ezért elrabolták s csupán váltságdíj fejében hajlandóak visszaadni a férfi szabadságát...
Sherlock, Irene és Lupin a sötétben tapogatózik, hiszen fogalmuk sincs róla, melyik banda ejtette fogságba a bankárt, aki soha életében a légynek sem ártott... Míg Sherlock sérüléseiből és balszerencséjéből adódóan kénytelen Fabien házában maradni, addig Irene, Arsène és Nelson úr személyében új trió alakul, akik belevetik magukat Párizs alvilágának bandaháborújába, ahol nem kisebb dolgot visznek vásárra, mint a saját bőrüket...
Sherlock, Irene és Lupin a sötétben tapogatózik, hiszen fogalmuk sincs róla, melyik banda ejtette fogságba a bankárt, aki soha életében a légynek sem ártott... Míg Sherlock sérüléseiből és balszerencséjéből adódóan kénytelen Fabien házában maradni, addig Irene, Arsène és Nelson úr személyében új trió alakul, akik belevetik magukat Párizs alvilágának bandaháborújába, ahol nem kisebb dolgot visznek vásárra, mint a saját bőrüket...
"Az akkori női divatot nem arra találták ki, hogy ugyanolyan szabadon tudjunk mozogni, mint a férfiak – mintha csak úgy vélték volna, van abban valami felháborító, ha az ember rendesen tud egyensúlyozni a lábán."
"De, amint tudjuk, a fák tovább nőnek, mit sem törődve az emberi történelem fordulataival. Nemsokára évszázados faóriások fognak itt sorakozni, gondoltam, és a lombjaik árnyékában más történetekről, új kalandokról esik majd szó."
A Szajna árnyai Párizs alvilágába és két kegyetlen, egymással szemben álló banda háborújába kalauzol el minket... Az alvilági gengszterek aljassága, kegyetlenkedése és lelkiismeretlensége a maffia kőkemény világát tárja az olvasó elé, minek következtében a történet egy végletekig feszült, torokszorító, véres és hátborzongató cselekményláncolatból épül fel, aminek a végén nem várhatunk cukormázas befejezést...
A történetet a már jól megszokott módon most is a felnőtt Irene Adler meséli el nekünk, ám az előző kötetekhez képest itt már a regény legelső oldalától kezdve rengeteg visszaemlékezést kapunk... Irene múltra visszautaló szavai fájdalomtól átitatottak, ami az egész cselekményre egyfajta nyomasztó hangulatot nyom, és a végkifejletig fogalmam sem volt róla, miért is jelennek meg a történetben ilyen sokszor a felnőtt Irene gondolatai...
A kötet végén azonban minden értelmet nyert...
Spoiler!!!
Miután Sherlock, Arsène és Irene megakadályozza a bandaháborút, az olvasó várja a történet szálának elvarrását, és a már megszokott, fájdalmas búcsút... Ám a búcsú elmarad...
Tollas Loló, a háttérben megbúvó főellenség, akit Sherlock páratlan logikája végül lebuktatott, megszökik üldözői elől, és az Adler-házban várja, hogy végezzen Irene-nal, kinek bizalommal teli, őszinte tekintete meggyőzte a két ellenséges bandát a békekötés előnyeiről... Loló őrült hévvel, késsel a kezében támad a lányra, akit saját testével mamája, Geneviève Adler védelmez meg a halálos döféstől... Geneviève Adler Irene karjai között hal meg...
A kötet végén azonban minden értelmet nyert...
Spoiler!!!
Miután Sherlock, Arsène és Irene megakadályozza a bandaháborút, az olvasó várja a történet szálának elvarrását, és a már megszokott, fájdalmas búcsút... Ám a búcsú elmarad...
Tollas Loló, a háttérben megbúvó főellenség, akit Sherlock páratlan logikája végül lebuktatott, megszökik üldözői elől, és az Adler-házban várja, hogy végezzen Irene-nal, kinek bizalommal teli, őszinte tekintete meggyőzte a két ellenséges bandát a békekötés előnyeiről... Loló őrült hévvel, késsel a kezében támad a lányra, akit saját testével mamája, Geneviève Adler védelmez meg a halálos döféstől... Geneviève Adler Irene karjai között hal meg...
"– Mama… – motyogtam.
Könnyű volt, mint egy napernyő…
Elefántcsontszínű ruháján, a melle magasságában nagy, sötét folt terjengett.
– Mama! – sikoltottam fel elborzadva…
Geneviève még egyszer, utoljára kinyitotta a szemét.
Rám nézett. Halványan elmosolyodott.
– Mondd ki még egyszer… – suttogta. – Mondd ki még egyszer, kérlek…"
Geneviève halálakor sokkos állapotban, ledöbbenve ültem a vonaton... Nem akartam hinni a szememnek és őszintén elszontyolodtam eme tragikus végkifejlet bekövetkeztekor... Két könnycseppet elmorzsolva zártam be a könyvet az utolsó oldalakon megjelenő gyász és fájdalom jelenetképei után, és megpróbáltam magamhoz térni a döbbenettől... Majd leszálltam és munkába indultam, ám mostanáig nem tudtam napirendre térni afelett, hogy az élet mily kegyetlen is valójában, még egy regény lapjain is...
Spoiler vége!!!
"– Micsodaaa?
Arsène valami furcsa vonalat rajzolt a levegőbe.
Rögtön rájöttem, mire céloz.
– Talán azt akarja mondani nekem, Monsieur Lupin, hogy nincs különösebben asszonyos alakom?
– Azt akarja mondani, hogy szerencséd van, mert annak öltözöl be, aminek akarsz – szólt közbe békítő szándékkal Sherlock. – És ily módon együtt élhetjük át ezt a kalandot."
Geneviève Adler óriási űrt hagy maga után és fogalmam sincs, miként is fog megváltozni Irene és Leopold Adler élete, melynek a következő kötetben szemtanúja leszek... Úgy érzem, túlságosan hamar jutok el a szomorú végkifejlethez, ami felé feltartóztathatatlanul tartok, mely milliónyi apró darabra fogja törni a szívemet... :(
Értékelés: 5/5 heart & dagger
Idézetek
"Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokan eljönnek a temetésre. Miközben kocsink a Párizs központjában álló Notre-Dame-katedrális felé közeledett, magam elé képzeltem az üres templomot, ahol csak az üvegablakot csapkodó eső kopogása visszhangzik."
"Igazi anyám egyetlen barátja, Jean-Jacques François d’Aurevilly úr meghalt. Igaz, jóval idősebb volt nála, és régóta betegeskedett, ám a hír ennek ellenére nem csupán elszomorított: lesújtott, sőt egyenesen gyanút ébresztett bennem, hiszen az utóbbi pár hónapban rengeteg kétes értesülés és meglepő esemény zúdult rám."
"Hittem neki, de a lelkem mélyén azért maradt egy fájdalmas seb, egy válasz nélküli kérdés, egy gyötrő gondolat. Hogyan hagyhatja el egy anya a gyerekét?"
"...megint csak tudomásul kellett vennem, hogy a szívnek nem lehet parancsolni."
"Fiatal lány voltam csupán a gyászolók tömegében, mégis – talán mert egy olyan tekintélyt parancsoló, sötét bőrű férfiú kísért el, mint Nelson úr – az volt a benyomásom, hogy mindenki engem bámul. A csipkefátyol azonban megvédett a tolakodó tekintetektől. Életemben először találtam hasznosnak a milliónyi kellék egyikét, amelyekkel a tökéletes úrinő mindig jól tud bánni."
"Mintha azzal, hogy végre kiderült, nem az ő lánya vagyok, valamiféle biológiai választ leltem volna arra a kérdésre, miért van az, hogy bármilyen odaadóan nevelt is, sosem hagytam magam illedelmes kislánnyá formálni."
"Mintha évek óta nem jártam volna itt – pedig valójában csak egy év telt el. De azalatt rengeteget utaztam, vagyis utaztunk: a nyarat Saint-Malóban töltöttük, aztán Londonba menekültünk a háború elől. Utána Évreux-be költöztünk, hogy Geneviève könnyebben lélegezzen, ne terhelje a tüdejét az angol fővárosban terjengő szmog és szénpor. Végül pedig rövid, de kalandos nyaralásban volt részem
Davosban, Sophie társaságában.
És miközben úgy szeltem át ezeket a helyeket, mint a fészkét kereső vándormadár, mindössze két ember követett mindvégig: két jó barátom, Sherlock Holmes és Arsène Lupin. Mi mindent kitaláltak, hogy akár csak egy hétig is velem lehessenek! Egyikük (Arsène) cirkuszos apja nyomába eredt, a másik (Sherlock) sakkversenyen nyert utazást, vagy egyszerűen csak megszöktek otthonról (mindketten). A legkülönfélébb ürügyeket eszelték ki, hogy találkozhassunk, és együtt tölthessünk egy kevés időt. És hogy segítsenek nekem, amikor szükségem volt rá. Mellettem voltak, és én mellettük voltam. Amikor egyik nyomozásunk során egy szerencsejátékos ágya alatt kellett elrejtőznünk, Lupin megcsókolt, amikor pedig veszélyes helyzetekbe keveredtünk, többször is előfordult, hogy Sherlock erősen magához szorított. És karácsonykor valamelyikük – még mindig nem tudtam, melyikük, de talán nem is akartam tudni – egy szív alakú aranyfüggőt csúsztatott a zsebembe.
Az, hogy miért nem akartam tudni, roppant világos volt: mindkét barátomat szerettem, és tudtam, hogy ők is szeretnek. De ha ez a szeretet valami mélyebb és erősebb érzelemmé vált volna, az túlságosan bonyolulttá tette volna mindhármunk életét.
Tudtam, hogy ez az érzelem mindörökre közénk állna, és féltem ettől. És hiába sürgetett minket az idő meg az élet, mindent elkövettem, hogy ez ne következzen be."
"Milyen bonyolult dolog a szeretet!"
"– Milyen szép, Irene kisasszony… – mondta. – Szerencsés lesz az a férfi, aki észreveszi.
– És ki mondta, hogy feltétlenül csak egyetlen férfiről lehet szó? – kérdeztem vissza csúfondárosan.
A házvezetőnő vörös lett, mint a főtt rák.
– Na de kisasszony! – kiáltott fel.
– Két férfi is lehet, vagy akár több is, nem gondolja?– nevettem el magam, mire szegény Legnac kisasszony megbotránkozva menekült ki a szobámból."
"De ahhoz, hogy teljes legyen a meglepetés, meg kellett várnom, hogy hét évvel fiatalabb öccse is feltűnjön a színen.
– Sherlock! – kiáltottam fel, amint csodálatos barátom megjelent az ajtóban. Ő úgy nézett rám, mint valami értékes kincsre. Több melegséget láttam a tekintetében, mint korábban bármikor. Nem tudom, miért volt így, talán hirtelen elvesztette az uralmat az érzelmei fölött, vagy különös boldogsággal töltötte el a találkozás – mindenesetre még ma is képes vagyok erőt meríteni ennek a pillanatnak az emlékéből.
Bátyjától eltérően rajta tökéletesen állt a fekete öltöny, és úgy mozgott az Adler-ház szalonjában, mint egy balett-táncos. Elegáns meghajlással üdvözölte a mamát, aztán megállt előttem. Ekkor már ismét azzal a kifürkészhetetlen tekintettel nézett rám, amelyet mindig is hihetetlenül elragadónak találtam.
Puszit nyomtam bergamottól illatozó arcára, és odasúgtam neki:
– Majd később elmeséled, mi szél hozott…
Sherlock bólintott, és ebben a pillanatban, amikor azt hittem, már nem érhet újabb meglepetés, belépett a harmadik vendég. Fényes, sötét, hátrafésült haj. Az öltözéke: fekete mellény, szépen csillogó cipő, fehér ing és felröppenni készülő pillangóra emlékeztető csokornyakkendő. Ha Sherlockot balett-táncoshoz hasonlítottam, őróla azt mondhatnám: úgy vágott át a szalonon, mint egy vadállat, mondjuk egy párduc… vagy egy kötéltáncos, egy úriembernek öltözött kalóz – merthogy valójában az volt, az lett belőle.
– Arsène Lupin vagyok, asszonyom – mutatkozott be, és úgy hajolt meg Geneviève előtt, mintha legalábbis a japán császárné fogadná.
A mama pedig, mint egy japán császárné, azon nyomban meghozta a döntését: arra a megállapításra jutott, hogy ez a bohócképű lázadó egyszerűen ellenállhatatlan."
"Mit szőnek-fonnak ezek itt?"
"Hát persze, mondtam magamban. Hogyhogy nem gondoltam erre? Ez a két csibész egyszerűen remek tervet eszelt ki, hogy nálunk maradhasson éjszakára!"
"A faburkolaton kinyílt egy kis ajtó, és a kandalló melletti nyílásban egy csillogó fekete cipô jelent meg.
– Na végre! – kiáltott fel a cipő tulajdonosa, aki összegörnyedve lépett be a hálószobámba.
Arsène volt az, és közvetlenül mögötte Sherlock is előbukkant. Olyan pillantást vetettek egymásra, mint két kalóz a kincsesbarlangban, én pedig a pillanatnyi csöndet kihasználva szidalmazni kezdtem őket, de csak halkan, nehogy felhívjuk magunkra Nelson úr figyelmét."
"Ezek után végre átölelhettük egymást, mint mindig, ha hosszú idő után újra találkoztunk. Túl kellett esni az első pillanatokon, amikor alig tudtuk elhinni, hogy valóban együtt vagyunk – de amikor megbizonyosodtunk róla, egyszerre ömleni kezdett belőlünk a szó: elmeséltük egymásnak, mi történt velünk legutóbbi találkozásunk óta, és mik a terveink a jövőre."
"- ...De Hibou elég kétes figura. Ha belegondolok, sokkal jobban beleillene egy olyan lókötő családjába, mint apám! – nevette el magát jóízűen Arsène. – Anyámnak mindenesetre most már szilárd meggyőződése, hogy csupa gazfickó veszi körül."
"– Micsodaaa?
Arsène valami furcsa vonalat rajzolt a levegőbe.
Rögtön rájöttem, mire céloz.
– Talán azt akarja mondani nekem, Monsieur Lupin, hogy nincs különösebben asszonyos alakom?
– Azt akarja mondani, hogy szerencséd van, mert annak öltözöl be, aminek akarsz – szólt közbe békítő szándékkal Sherlock. – És ily módon együtt élhetjük át ezt a kalandot."
"Megvártam, míg eltávolodnak a léptei, és amikor megbizonyosodtam róla, hogy csakugyan távozott, szóltam Sherlocknak meg Lupinnek, hogy előjöhetnek. Ekkor felemelkedett a hálóingem, és a fürdőkádként szolgáló dézsából előbukkant a két fiú.
Ott rejtőzködtek szorosan összebújva, mozdulatlanul.
Jól gondoltam, hogy Nelson úr nem mer majd hozzányúlni a hálóinghez, és elmegy a dézsa mellett.
Kinyújtottam a kezem, elvettem a ruhadarabot Sherlock kezéből, aztán fülig pirulva annyit motyogtam:
– Na, most már menjetek… – miközben a takaró alatt próbáltam belebújni az ingbe.
– Holnap találkozunk! – köszönt el Arsène vigyorogva.
Sherlock kinyitotta a kandalló melletti kis ajtót, és szó nélkül eltűnt, de Lupin mélyen beszívta a levegőt, mielőtt elhagyta a szobámat, mintha magával akart volna vinni egy keveset ennek a tiltott éjszakának az illatából."
"A lépcső tetején lévő teremben pedig, ahol hajdan a vendégeket fogadták, irodákat alakítottak ki, itt intézték az egész jótékonysági szervezet ügyeit. D’Aurevilly úr a maga végtelen szerénységében megpróbálta eltitkolni, ki is az alapító, és egyszerűen Menhelynek nevezte el az intézményt, de a rászorulók rövid időn belül Aranyvilla néven kezdték emlegetni a helyet, mivel az arany jelentésű francia „or” szó ugyanúgy hangzik, mint d’Aurevilly úr nevének elsô szótagja. Ez a varázslatos csengésű név már önmagában is vigaszt jelentett számukra sanyarú helyzetükben.
Mi is így neveztük a helyet, amikor másnap reggel Sherlockkal és Lupinnel útbaigazítást kértünk az utcán."
"De, amint tudjuk, a fák tovább nőnek, mit sem törődve az emberi történelem fordulataival. Nemsokára évszázados faóriások fognak itt sorakozni, gondoltam, és a lombjaik árnyékában más történetekről, új kalandokról esik majd szó."
"– Krumplit hámozni! – hőbörgött Arsène pár óra múlva. – Na, ezzel aztán biztosan megváltottuk a jegyünket a mennyországba!
Lupin egészen a könyöke fölé tűrte fel az ingujját, a sámli pedig, amelyen kuporgott, mintha krumplihéjtengeren lebegett volna.
A mellette ülő Sherlock figyelmét az apró részletek kötötték le: nagyság szerint rendezte kupacokba a burgonyát, és már-már tudományos módszert fejlesztett ki arra, miként tudja a lehető legrövidebb idő alatt meghámozni. Alig negyedórája láttak munkának, amikor máris valamiféle játékba kezdtek, és ha már játszottak, hát versenyeztek is. Egyfelől ott volt a módszeres, elemző gondolkodású, őrjítően precíz Sherlock. Másfelől meg a fékezhetetlen Arsène, aki azonban pár óra elteltével már végtelenül elkeseredettnek tűnt."
"– Nagyon kérem… – fogta suttogóra a hangját a főkomornyik. – Ne csináljon őrültségeket ezen a… hogy is nevezte az édesapja… Á, megvan! Ezen a költői vetélkedésen. Igazán pompás verseny lehet, nem igaz? Két poéta, akik úgy vívnak meg egymással, hogy a fegyvereik a verssorok, meg mi is még… Netán az ölelkező rímek?
Akaratlanul is elpirultam korábbi hazugságom hallatán, és egy szót sem szóltam.
– Költői vetélkedés… – nevetgélt Sherlock, amikor magunkra maradtunk. – Hát ez meg hogy jutott eszedbe?
– Talán úgy, hogy van érzékem a rögtönzéshez – vágtam vissza."
"Eléggé elcsodálkoztam azon, hogy az inge meg a nadrágja túl hosszú is, túl szűk is rám, vagyis a barátom nemcsak magasabb, de soványabb is nálam.
Ezen jót mulattam. Felhúztam a magas szárú cipőt, amit hozott nekem (csöppet sem volt nőies darab), aztán feltűztem göndör hajamat, és elrejtettem egy rombuszmintás, ellenzős gyapjúsapka alá.
– Úgy nézel ki, mintha Sherlock Holmes titkos öccse lennél! – kiáltott fel Arsène, amikor meglátott bársonynadrágban és mellényben. – Ha nem tudom, hogy te vagy az, rád sem ismerek!
Sherlockra néztem, aki szemlátomást zavarba jött, amikor meglátott a saját ruháiban.
– Na, hogy tetszem? – kérdeztem.
– Még senkit se láttam, akin ilyen jól álltak volna ezek a holmik… – motyogta.
– Hát, ezzel nem mondtál sokat, te lusta égimeszelő! – nevetett Arsène, és megragadta Sherlock könyökét.
– De most már menjünk, mert különben véget ér a meccs, mire odaérünk!"
"Egy árnyék vetődött villámgyorsan közém és közéjük.
Egy magas, sovány, fekete hajú árnyék.
Sherlock Holmes.
Két felemelt öklével fenyegetően hadonászott a támadóim felé.
– Hát ti meg mit műveltek? Neki akartok menni a barátnőmnek?
Amikor meghallottam ezt a szót, nagyot nyeltem.
– Te csak ne ugrálj, haver! Nézd meg, mit csinált Étienne-nel! Még mindig ott hever a földön.
Sherlock egyetlen pillantásra sem méltatta a sebesültet, inkább a csoport legméretesebb tagjára szegezte a tekintetét. Nyilvánvaló volt, hogy ő lehet a főnök.
– Mit választasz? Felsegíted a barátodat és sürgősen eltűntök innen, vagy… megverekszel velem?
Ezt olyan magabiztosan, kihívóan vetette oda, hogy egy pillanatig azt hittem, szerencsésen megoldódott az ügy.
A másik azonban végigmérte Sherlock keskeny vállát, szűk mellkasát, és így szólt:
– Szívesen megverekszem veled, te szöcske."
"Aznap éjjel Sherlock Holmes lassan tért magához.
Dagadt arccal, lila foltos mellkassal feküdt az ágyban, amelyet Legnac kisasszony vetett meg neki. Úgy kellett hazatámogatnunk, Nelson úr pedig, miután éles hangon megkérdezte, mindig ilyen véresek-e a „költői vetélkedések”, azonnal meleg borogatásokat készített, amelyeket Sherlock sebeire raktunk.
Sherlock egy darabig összeszorított foggal tűrte a fájdalmakat, aztán torkaszakadtából ordított, végül elájult."
"Már semmit sem értettem. Próbáltam odaverekedni magam Sherlockhoz, és leállítani, de meg sem hallgatott.
Arsène ott állt előtte, hosszan néztek egymás szemébe, mintha mester és tanítvány volnának, és ebben
a pillanatban eszembe jutott, hogy valóban így van:
Arsène, aki sokat bokszolt az apjával, valamikor tanította is Sherlockot. De ő csak mélyeket lélegzett, úgy felfújta a mellkasát, mint egy kiscsibe.
Arsène a két keze közé szorította Sherlock fejét, aztán útjára bocsátotta a tanítványát.
– Minden rendben – mondta nekem Sherlock, amikor elérkezett a pillanat.
– Sherlock! Ez őrültség!
– De megéri – felelte, mielőtt támadásba lendült volna."
"És a végén, egy újabb rémisztő ütéssorozat után a fickó összeesett. Sherlock ekkor hirtelen megtorpant.
Arsène-t kereste a tekintetével.
Aztán a következő pillanatban elterült a földön."
"Nagyon jó érzéssel töltött el, hogy ápolhatom, és amikor az ütésnyomokra pillantottam, óhatatlanul eszembe jutott, hogy ezeket azért kapta, mert miattam szállt harcba. Még mindig haragudtam rá, amiért a büszkesége túl messzire vitte. Megtehette volna, hogy egyszerűen csak megragad és kiszabadít onnan. De talán mindenkinél jobban ismertem Sherlock Holmest, és tudtam, hogy makacs, mint az öszvér.
Ha egyszer elindult valamerre, nehezen váltott irányt. Megállni pedig egyáltalán nem volt hajlandó, bármibe is kezdett, legyen az bokszmeccs vagy sakkjátszma.
Az agyában egész egyszerűen fel sem merült ez a lehetőség.
Ezen tűnődtem, miközben a homlokát meg a haját simogattam, és közben megbocsátóan ingattam a fejem a gondolatra, hogy kész volt félig agyonveretni magát értem..."
"...elkövettem azt a hibát, hogy megpróbáltam megállítani: fölé hajoltam, és két kézzel leszorítottam.
Ő azonban olyan erősen ellenállt, hogy meg kellett állapítanom: ebben a vézna testben páratlan energia rejlik. Nem elég, hogy úgy ült fel az ágyon, mintha hozzá sem értem volna, de hirtelen – nem is értettem, hogyan történt – körém kulcsolta a karját.
– Sherlock! – kiáltottam fel zihálva.
– Irene! – szólalt meg ő az alvók zavarodott hangján.
És ezután még erősebben szorított magához.
Aztán megcsókolt.
A szemét nem nyitotta ki, de ez akkor sem egy alvajáró csókja volt. És mivelhogy meglehetősen összezavarodtam, a csók pedig elég szenvedélyesre sikerült, nem ijesztőnek éreztem, inkább magával ragadónak.
Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy elsodorjanak az érzéseim.
Ám Sherlock pont ebben a pillanatban nyitotta ki a szemét, és amikor meglátott, egyszerre megdermedt.
A karja már nem szorított olyan gyengéd határozottsággal, mint az előbb, és a fejét is elrántotta.
Fekete monoklis szemével úgy nézett rám, mint egy ijedt kisgyerek. De a következő pillanatban ráébredt, mi történt, és intett, hogy menjek el.
Aztán a párnára hanyatlott – talán úgy akart tenni, mintha még mindig rémálmok gyötörnék, de az is lehet, hogy csak szeretett volna elábrándozni a történteken.
Én viszont nem töprengtem azon, mi az igazság.
Felkaptam a holmimat a székről, és hevesen kalapáló szívvel kirohantam a vendégszobából."
"– Sose becsüld alá a női praktikákat…
– Á, szerintem nem volt itt semmiféle praktika…
Mindenesetre én szörnyen zavarba jöttem, ő viszont csak jóízűen kacagott az egészen. Tudod, mit mondott nekem?
– Nem.
– „Most legalább van rá okom, hogy itt hagyjam ezt a végtelenül unalmas estélyt.” – Leopold elmosolyodott.
– Én pedig elkísértem. Leültünk egy padra, távol mindenkitől, és addig beszélgettünk, míg el nem kezdődött a tűzijáték… De addigra már, nos… minden megtörtént.
– Csókolóztatok?
Leopold kissé elcsodálkozott a szemtelenségemen.
– A mi időnkben nem volt szokás, hogy a megismerkedést rögtön csókolózás kövesse. Szükség volt pár randevúra, sok-sok tapintatra, és… De hát fölösleges ilyesmit mesélnem. Végtére is a lányom vagy. Igen: már az első este megcsókoltuk egymást!"
"Ennek ellenére nem volt nehéz rájönni, miért szerethetett bele Lupin anyja, egy párizsi nemesi család sarja: elragadó férfi volt, a tekintete még delejesebb, mint a fiáé. Az a típus, aki iránt nem lehet közömbös az ember: vagy elbűvöli, vagy viszolygást ébreszt benne."
"Lupin úr valami furcsa, fekete zsákot lengetett előttem, és aggodalomtól elfúló hangon azt kérdezte:
– Mi történt a fiammal?
És a lépcsőház falai visszhangozták a kérdését."
"Alapjában véve nem volt nehéz összerakni, mi történt.
Négy napja, vagyis az érkezésem napján Lupin azzal ment el hazulról, hogy a Rue du Bac 8. szám alatt várják vacsorára. Az apja szerencsére megjegyezte a címet.
– Fantasztikus memóriám van, főleg ami a lakcímeket illeti – dicsekedett Lupin úr, mintha ez volna a legfontosabb mondanivalója. Aztán így folytatta: – Megszoktam már, hogy Arsène olykor kimarad éjszakára, vagy hosszabb-rövidebb időt a barátai vagy barátnői társaságában tölt. Időnként ők jönnek el hozzánk.
Időnként Arsène látogat el hozzájuk.
A „barátnői” szó hallatán eszembe jutott az a lány, akiről Arsène beszélt nekem valamikor. Hilde. Egy felelőtlen, független leányzó, akire eléggé féltékeny voltam. Pontosabban – állapítottam meg, amikor észrevettem, milyen haragot ébreszt bennem ez az emlék – még mindig féltékeny vagyok rá."
"– Frissen nyírt fűben lépkedett, közvetlenül eső után – állapította meg Sherlock, és a cipő alsó részére mutatott, amely tisztán, fényesen csillogott. – Aztán pedig kavicsokon járt – mutatott a talpon lévő karcolásokra.
– Ugye, kavicsos udvar van a házuk körül? – fordult Théophraste úr felé.
– Mondta a fiam, hogy ördögien vág az eszed – dünnyögte elismerősen a férfi. – De nem gondoltam volna, hogy ilyen okos vagy. Igen, a házat nagy, kavicsos udvar veszi körül."
"– Jól ránk ijesztettél! – kiáltottam fel, mit sem törődve a dohogásával. – Megtudhatnánk, mit csinálsz itt? Apád három napja keres! Majd meghaltunk az aggodalomtól."
"– Most már elég volt! – kiáltottam fel ekkor dühösen.
– Elmondanátok végre, mi folyik itt, vagy hívjalak ki titeket párbajra?
A két fiú úgy bámult rám, mintha egy rózsaszín flamingót látnának fél lábon egyensúlyozni a szalon közepén.
Sherlock a dagadt szemével, görnyedt vállával, Arsène meg az égnek álló hajával, álmos tekintetével.
– Ahogy akarod – mondta végül Arsène.
És ekkor végre elmagyarázta, mit keres ebben a
házban."
"...Hibou gyakran tölti az éjszakáit a Szajna-parton, vagy az Igazságügyi Palota körüli utcácskák labirintusában, és megmentésre váró kárhozott lelkek után kutat…"
"– Pontosan tudom, hogy előbb-utóbb bajba kerülnek.
Mindeddig, ha együtt láttam magukat, csupán azt próbáltam megakadályozni, hogy valami galibába keveredjenek. Most azonban úgy döntöttem, taktikát változtatok. Így hát… Irene kisasszony, ifjabb Holmes úrfi, Lupin úrfi, azért jöttem, hogy segítsek maguknak.
– Hogy segítsen? – kérdeztük egyszerre, mintha úgy gondolnánk, Nelson úrnak elment az esze.
– Igen, pontosan – mosolygott ránk, és közben olyan alamuszi képet vágott, mint egy macska. – Tehát, milyen ügyben nyomoznak? Lopás? Csalás? Netán…gyilkosság? És milyen kockázatokkal járhat ez? Egy kiadós veréssel, amúgy Sherlock Holmes-módra? Vagy a tetőkön kell szaladgálni, mint valami kötéltáncosnak, ahogy Lupin úrfi szokta? Netán lövöldözés tör ki, ami annyira szokott tetszeni Irene kisasszonynak? És mégis mit akarnak tenni, már amennyiben kizárják, hogy a rendőrséghez forduljanak… ami az utolsó előtti dolog lenne, mielőtt szólnának a szüleiknek?"
"És hogyan akarják eldönteni, ki maradjon itt?
– Sorsot húzunk – felelte Sherlock, mint aki már várta ezt a kérdést.
– De hogyan? – faggattam.
– A „fej vagy írás”-t kizárnám, mert abban Irene kisasszonynak olyan szerencséje szokott lenni, ami statisztikailag már-már lehetetlen – jegyezte meg gunyoros mosollyal Horatio. – Így hát nem marad más, mint hogy kockavetéssel derítsük ki, mi a sors akarata."
"– Ha az egyes jön ki, Adler kisasszony marad itt. Ha a kettes, akkor én. Holmes úrfi a hármas, Lupin úrfi pedig a négyes.
– És ha az ötös vagy a hatos jön ki? – kérdezte Arsène.
– A kocka sosem téved… – dünnyögte Nelson úr.
– Ha az ötös jön ki, mindannyian itt maradunk. Ha pedig a hatos, akkor mind elmegyünk.
– Tehát hat lehetőségből kettő jelenti azt, hogy itt kell maradnom – állapította meg Sherlock.
– De jóval több az esélye, hogy elmehet – nevetgélt Horatio. – Hatból négy…
Sherlock lassan bólintott. Arsène türelmetlenül fújt egyet.
– Dobjuk már el azt a kockát! – mondta.
Én egy szót sem szóltam.
Nelson úr a markába szorította a kockát, ráfújt az ujjaira, aztán elengedte.
– Nahát, ilyet! – kiáltottam fel, amikor megláttam az eredményt."
"Arsène-nek, aki mellettem ült, nem volt nyugta: alig észrevehetően mozgatta a lábát, folyton fészkelődött, és fújtatott. Nagyon halkan, de fújtatott.
A mellette helyet foglaló Nelson úrnak viszont arcizma sem rándult. Nagy kezét a térdére támasztotta, és ettől kezdve nem mozdult. Kinézett az ablakon, egy meghatározatlan pontra meredt, és olyan közömbösséget színlelt, amely már szinte bosszantó volt. Végtére is mégsem tehet úgy, mintha itt se lenne velünk, gondoltam.
És arról sem feledkezhettünk meg, hogy Sherlock Holmes, az elválaszthatatlan nyomozótrió harmadik tagja ott maradt az Allée des Veuves 17. szám alatt.
Volt némi logika ebben a megoldásban, hiszen Sherlock még nem épült fel teljesen a bokszmeccs során szerzett sérüléseiből. De úgy éreztem, lehetetlen, hogy nélküle, az ô következtetései nélkül csináljuk végig a nyomozást."
"– Hallottalak. Láttalak. Saint-Malóban, ahol mi hárman megismerkedtünk. Meg Londonban. Franciaországban… Mindig tudtam, hogy szemmel tartod Irene-t. Hogy követsz minket. És hagytam."
"Csakis azért tettem, amit tettem, és most is azért vagyok itt, mert nagyon szeretem Irene kisasszonyt. És ha jól tudom, nem én vagyok az egyetlen.
Bravó, Nelson úr, gratuláltam neki magamban. Ez a beszéd! Arsène arcán láttam, hogy rá is nagy hatást tett ez az őszinte, minden köntörfalazás nélküli magyarázat."
"– Próbáljuk meg elölről kezdeni. Az én nevem Arsène.
– Az enyém pedig Horatio.
– Irene. Isten hozott a fedélzeten!
Végül is most is trió vagyunk, gondoltam.
Nem olyan, mint máskor, de mégiscsak trió."
"Kíváncsian léptünk be a nagy főkapun. És valami különös veszélyérzet is volt bennünk, hiszen mindketten tisztában voltunk vele, hogy ezúttal nem számíthatunk hármasfogatunk legfényesebb elméjére. Megszoktuk, hogy Sherlock figyelmét egyetlen apró részlet sem kerüli el, és úgy éreztük, ezen a téren egyikünk sem érhet a nyomába.
Ekkor jöttem rá valamire: nem igaz, hogy ha rendkívüli emberekkel barátkozunk, akkor kileshetjük a
titkaikat, és szép lassan olyanná válhatunk, mint ők.
Sőt éppen az ellenkezője az igaz: ha felismertük, mennyivel jobbak nálunk, teljesen rájuk hagyatkozunk, és többé fel sem tűnik a különlegességük. A rendkívüli emberek legfeljebb megmutathatják nekünk, milyen szép dolog rendkívülinek lenni, és arra ösztönözhetnek, hogy mi is váljunk azzá – de a magunk módján, a magunk rendkívüliségében. Azt hiszem, valójában ezt jelenti, ha valaki kitűnik mások közül.
Sherlock Holmes elképesztően jól tudott következtetéseket levonni, a mellettem lépkedő Arsène Lupinnek pedig a rögtönzés volt az erőssége, és nagyszerűen tudta a maga sajátos módján megkerülni az akadályokat (más szavakkal úgy is mondhatnánk, beteges hazudozó volt).
És én? Én miben tarthattam magam rendkívülinek?
Nem volt olyan gyors a gondolkodásom, és hazudni sem tudtam olyan könnyedén. Nem voltam olyan
erős, mint ők, és még csak a főzéshez sem értettem.
Legszembetűnőbb tulajdonságom a határozatlanság volt. No meg az, hogy Nelson úr állandóan ott járt a sarkamban, mint az imént megtudtam."
"Csakugyan szerencsénk volt.
Lehet, hogy jól mondta Nelson úr: talán ez volt az én különleges adottságom."
"A Lapinbe gyakorlatilag úgy járt, mintha hivatalba járna! – mondta nevetve. Aztán Arsène-re pillantott.
– Lapin. Lupin. Lapin. Hahaha! Lupin.
– Nagyon vicces – zárta le a témát Lupin."
"Arsène intett, mire én előhúztam a táskámból a húskampót, rajta a piros szövetdarabbal.
A Nagyszájú tarkóján úgy meredtek fel a hajszálak, mintha áramütés érte volna, és a férfi kiejtette a
kezéből a kenyerét.
Arsène még a levegőben elkapta, és visszaadta neki.
Ez a mozdulat szemlátomást nagy hatással volt Pascalra.
– Tudod, mi ez a kampó, Pascal? Tudod, mit jelent?
– Csúnya, csúnya, csúnya – ismételte gépiesen. – Szegény közvetítő, szép kis históriába keveredett! Ez aztán tényleg nagy baj. A Csonkák meg a Csónakosok. A Vörös Nadrág! Jobb, ha ebbe nem ütitek bele az orrotokat.
– Miért jobb, ha nem ütjük bele az orrunkat, Pascal? – faggatta Lupin.
– Mert levágják! A mészárosok. Bikafej. Csúnya, csúnya, csúnya. Meg ott az a másik, az se különb. Akinél mindig kés van. Ascanio. És a Hóhér is mindig vele van. De most nem."
"„Bizalom”, gondoltam. „Te bizalmat ébresztesz az emberekben, Irene. Bíznak benned. Mindig is bíztak benned.”"
"– Érdeklődjetek a Vörös Nadrágban. A fogadóban. A Szajna-parton, a Pont Marie magasságában. Keressétek Simont. De a Bikafejről egy szót se! És nehogy megmondjátok valakinek, hogy a Nagyszájú volt a besúgó! Nehogy azt mondjátok Simonnak, hogy a Nagyszájú küldött! Ne mondjátok meg neki! Esküdjetek meg!
– Esküszöm – feleltem."
"A helyet csakugyan Vörös Nadrágnak hívták, ahogy a Nagyszájú mondta, és nem akármilyen fogadó volt, hanem afféle találkozóhely, ahol a tolvajok és gyilkosok összebeszélnek, miféle gaztetteket fognak elkövetni.
– Roppant megnyugtató hely… – jegyeztem meg, amikor odaértünk."
"Bármerre néztem, sanda, buja tekintetek bámultak rám, amelyeket, nem is tudom, miért, halvány mosollyal viszonoztam. Egyetlen ember nézett rám normálisan: egy nyomorék fiú, aki egymagában üldögélt a mankójára támaszkodva."
"Ebben a pillanatban értettem meg, mit is jelentenek az olyan szavak, mint „ösztön” és „provokáció”.
A bennem lakozó vadállat, amelynek a létezéséről sem tudtam mindeddig, villámgyorsan cselekedett: felkaptam az asztalról a forró vízzel teli teáskannát, és a férfi felé dobtam. Telibe találtam vele."
"Az akkori női divatot nem arra találták ki, hogy ugyanolyan szabadon tudjunk mozogni, mint a férfiak – mintha csak úgy vélték volna, van abban valami felháborító, ha az ember rendesen tud egyensúlyozni a lábán."
"– Remek… – feleltem. – És most mihez kezdünk?
– Most vagy mi is felmászunk a tetőre, ahogy a barátod tette… vagy megpróbállak eladni nekik, hogy
így váltsam meg a szabadságomat…
– Más ötleted nincs? – kiáltottam rá."
"Ekkor mozdulatlanná dermedtem, mert mintha egy párduc szökkent volna oda mellém. Arsène Lupin volt az, teljes harci öltözékben. Elragadóan félelmetes látványt nyújtott: a kabátja egyik ujja leszakadt, a nyakán hosszú karmolás húzódott, mint valami törzsi tetoválás.
Izzadt hajfürtjei arabeszket rajzoltak a homlokára.
Arsène nem ragadta meg a karomat, nem támogatott, mint ahogy bármely gavallér tette volna hasonló körülmények között. Felismerte bennem a rokon lelket: a kontinentális Európa rejtelmes vidékén született és az Újvilágban nevelkedett vadállatot. Egy vörös hajú bestiát, aki jobban verekszik, mint a férfiak, és aki végre diadalmasan tért vissza a Fény városába. Mint ahogy én is tudtam, hogy rokon lelkek vagyunk."
"Bizonyos értelemben volt valami szörnyen izgalmas abban, hogy ott rohanunk a sáros utcákon, a rozoga viskók között, melyek lakóit valaki egykor úgy nevezte: „a nyomorultak”."
"– Ott vannak! Kövessük a fiút! – súgta oda Arsène Lupin, és belökött a szűk járatba, noha úri hölgyeket lökdösni, ráadásul ilyen helyre, nem éppen elegáns dolog."
"- ...A Csónakosok egy banda neve. Újak a városban. A vízen közlekednek. Hajókon laknak. Ó, én jól ismerem őket. Én a barátjuk vagyok. Lopnak. Késelnek. Orgazdák. Koldusok. Pont úgy, mint a másik banda, a Vörös nadrágosok. Az aztán veszélyes népség… A vezérüknek, Ascaniónak akkora kés van az övébe tűzve, hogy a térdéig ér… Hogy a helyetteséről ne is beszéljek, akit Hóhérnak hívnak! Na, az aztán igazi őrült, de rossz értelemben, nekem elhihetitek."
"Kétségtelenül hibát követtem el, de mit csináljunk?
Ami egyszer megtörtént, azt már nem lehet meg nem történtté tenni.
Még sok-sok év elteltével sem."
"– Meghalt valaki – mondta Nelson úr halkan mögöttünk.
– Egy pont a Fekete árnyéknak – nevetgélt Grigot, aztán újra elindult. – Egy pont a Fekete árnyéknak."
"– Nem értelek, Grigot… – mondtam. A mellettem lépkedô Nelson úr összevonta a szemöldökét.
– Ó, majd megérted, nemsokára megérted. Még gyalogolnunk kell egy kicsit, méghozzá óvatosan, de
megérted majd, lángvörös hajú kisasszony."
"Tudtam, hogy a párizsi bűnözőknek megvannak a maguk módszerei arra, hogy észrevétlenül közlekedjenek a városban, és csodálattal töltött el ez a leleményes kötélhíd, de nem értettem, tulajdonképpen mi szükségünk van rá."
"Amikor aztán végtelennek tűnő idő után elértünk a híd harmadik ívéhez, egyszerre megértettem.
Az ösztöneim azt súgták, hogy meneküljek. A lábam hirtelen elgyengült, a térdem, a könyököm nem akart mozogni. Se előre nem tudtam lépni, se hátra.
Grigot is megállt, és vele együtt Arsène is, és mindketten ugyanazt nézték, amit én.
Még sosem láttam közelről ilyen rémisztő dolgot."
"– Szent Kristóf – motyogtam, és megpróbáltam belenézni abba a félelmetes szempárba. És közben az volt az érzésem, hogy a Szajna halkan mormolva imádkozik a lábam alatt."
"Ez az egész csupán képzelődés, gondoltam. És ez az ördögi Grigot csak ránk akar ijeszteni. De miért? – kérdeztem magamban. Végül is megmentette az életünket.
Talán ő csak így tud kapcsolatba lépni másokkal.
Abban a világban, ahol felnőtt, csak kétféle ember van: aki fél, és akitől félnek. És ô ez utóbbiak közé
szeretne tartozni."
"– A barátod, a Fényes arcú őrült, ugye?
– Csak bátor – feleltem, miközben egy apró lépéssel hátrább húzódtam. Miért jött ennyire közel? Mit akar tőlem? És miért érzem hirtelen olyan egyedül magam ezen a kötélhídon?"
"Aztán azt kérdezte:
– A vőlegényed, mi?
Elpirultam. De dühömben.
– Micsoda ostobaság ez! – kiáltottam fel.
– Szerelmes vagy belé, igaz?
A legszívesebben jó messzire löktem volna, de nem tehettem. Mindkettőnk számára túl veszélyes lett
volna.
– Ilyen kérdésekre nem kívánok válaszolni – mondtam.
Csak remélni tudtam, hogy abbahagyja."
"Ekkor megéreztem, hogy rám kúszik a keze, és már nem értettem semmit, csak felsikoltottam.
– Irene kisasszony! – hallatszott rögtön Nelson úr aggodalmas hangja. Olyan volt, mintha több kilométerről jött volna, akár a hegyi visszhang. – Mi történt?"
"Arsène Lupin mintha a semmiből bukkant volna elő, aztán úgy ugrott fel a kötélre, mint egy párduc.
Nyakon ragadta Grigot-t, és úgy tűnt, mindjárt a folyóba dobja.
– Minden rendben! – kiáltottam oda neki. – Nem történt semmi.
De Arsène-nek csak úgy szikrázott a szeme. Lassan elengedte a szerencsétlen fiú nyakát, aztán azt sziszegte neki (halkan beszélt, de azért hallottam):
– Ha még egyszer hozzáérsz, halál fia vagy."
"– A Szajna két partján megtelepedett tolvajbandák háborújáról beszéltek? A Csónakosokról meg a Vörös Nadrágosokról? – kérdezte Sherlock már-már gonoszsággal határos nyugalommal. – Kétségkívül roppant szórakoztató műsor lehet… – folytatta. – Különösen azok után, hogy az unokatestvéredet nagy valószínűséggel azért rabolták el, mert rosszkor volt rossz helyen… Vagyis megpróbálta jobb belátásra bírni őket.
Esküszöm, mindhárman tátott szájjal bámultunk rá.
– És… és… és… – hebegte Arsène – elárulnád, honnan tudod mindezt?"
"Mennyire csodáltam ezt a mesteri bábjátékost, aki valósággal dróton rángatott mindenkit! Feldühített a viselkedése, mégis elragadtatva figyeltem."
"Mintha csak valami titkos kötelék kapcsolt volna össze minket – őt, apámat és engem –, bár akkor még mit sem sejtettem ennek a köteléknek a természetéről."
"...amikor kiléptünk a kapun, és az éjszakai párizsi szél az arcomba csapott, nagyon távolinak tűnt a virradat."
"Előrehajoltam, és esetlenül puszit nyomtam az arcára.
És miközben elhúztam a fejem, egy pillanatra hozzáértem a szájához.
– Menj Sherlockhoz… – suttogtam. – És mondd el neki, hogyan döntöttünk. Kettőkor találkozunk a temető előtt. Maradjatok ott, és ha jön valaki, próbáljátok minél tovább ott tartani. Bárki is az. Nem lesz semmi baj, Arsène. Nem lesz semmi baj. Megbízol bennem?"
"– Nagyon is jól mondtad, Irene kisasszony… – suttogta Nelson úr, akiről szinte megfeledkeztem.
– Mit? – kérdeztem.
– Azt, hogy bizalmat ébresztesz az emberekben.
Hirtelen sírhatnékom támadt, és a legszívesebben átöleltem volna ezt a nagydarab, csöndes embert, aki olyan jól ismert, és aki többet tett értem, mint a vér szerinti apám és a nevelőapám együttvéve."
"– Akkor most menjünk…
– Tudom, hová megyünk – vágott a szavamba Horatio.
– Megakadályozunk egy háborút."
"Nem igaz, hogy az idő megadja a válaszokat. Meg hogy az idő minden sebet begyógyít. Hogy az idő olyan erős, amilyennek mondják."
"Most Sherlock Holmes lett a főszereplő."
"...megjöttek a Csónakosok Grigot-val. És a Vörös Nadrágosok Simonnal."
"És ott, ahol az imént még csaknem negyven ember volt, nem maradt más, mint Nelson úr, Lupin meg én.
Meg a földön fekvő Sherlock Holmes."
"Egyszóval rendes ember volt.
Bizonyos értelemben jobb volt, mint amilyen az unokatestvére, Arsène lett az évek múltával. Vagy jómagam.
Vagy akár Sherlock Holmes, hármunk közül az egyetlen – legalábbis a figyelmetlen vagy felületes kívülálló szemével nézve –, aki egyértelműen úgy döntött, hogy együttműködik az igazságszolgáltatással.
De nem erről akarok beszélni, nem is az elkövetkező évekről.
Hanem a vacsoráról.
Szeretném, ha a lehető legértelmesebben tudnám leírni.
És lehetőleg könnyek nélkül."
"Le kellett vágatnom a hajamat, hogy ne látszódjon, mit tett velem Grigot, és a szokásos vörös sörényem nélkül még kisebbnek és sebezhetőbbnek éreztem magam."
"A fodrásznő ezernyi hajtűvel szorította le rövid fürtjeimet, és ettől teljesen lelapult a hajam. Ha valamelyik barátom most kezdett volna azon gúnyolódni, hogy nem festek elég nőiesen, nemigen tiltakozhattam volna – de hát én akartam.
Legalábbis így gondoltam akkor. De amikor bepúderezett arccal, kipirosított orcákkal kiléptem a fodrászszalonból, és Arsène meglátott, tátva maradt a szája. Színpadias gesztus volt. De nem volt benne semmi színlelés.
– Szólhattál volna, Irene – mondta –, hogy olyan is tudsz lenni, mint egy igazi nő!
Amivel persze kiérdemelte, hogy oldalba bökjem a könyökömmel."
"Sarkon fordultam, és eltűntem a kapualjban. Olyan dühös és érzéketlen voltam, amilyenek csak a kamaszok tudnak lenni."
"– Irene! – kiáltotta Sherlock a folyosón.
– Állj! – ordította Loló, és rám vetette magát.
Láttam, hogy felemeli a kést, és le akar sújtani vele.
És ugyanebben a másodpercben láttam, hogy valaki közénk veti magát.
Sherlock kitárta az ajtót.
– Te vagy az! – kiáltotta, amikor felismerte a földön heverő harcsabajszút. Megragadta a gallérjánál fogva, és teljes erejéből nekilökte a falnak. Aztán ráugrott.
Csak ekkor nyitottam ki újra a szemem, nagy levegőt vettem, megállapítottam, hogy a földre löktek, és Geneviève rajtam fekszik.
– Mama… – motyogtam.
Könnyű volt, mint egy napernyő. Miközben Sherlock a harcsabajszúval dulakodott mellettünk – bár nekem olyan távolinak tűntek, mintha egy másik bolygón lennének –, én megragadtam Geneviève-et a vállánál fogva, és megfordítottam.
Elefántcsontszínű ruháján, a melle magasságában nagy, sötét folt terjengett.
– Mama! – sikoltottam fel elborzadva.
Közben megjöttek a többiek is. Előbb Sherlockot és a betörőt látták meg, aztán Geneviève-et és engem.
Mindenki kiabálni kezdett. Az volt a benyomásom, hogy a világ váratlanul apró darabokra töredezett.
Geneviève még egyszer, utoljára kinyitotta a szemét.
Rám nézett. Halványan elmosolyodott.
– Mondd ki még egyszer… – suttogta. – Mondd ki még egyszer, kérlek…
Annyira ömlöttek a könnyeim, és annyira féltem, hogy azt se tudtam, mit csináljak és hogyan, mit mondjak és hogyan, ha nem akarok megfulladni.
– Ne is gondolj rá, mama… ne is gondolj rá! – dadogtam végül.
Éreztem, ahogy elhagyott minket.
Egyre könnyebb lett a teste. Egyre távolibb.
– Mama!
Ekkor Leopold elsütötte a pisztolyát.
Geneviève összerándult a karomban.
És minden mozdulatlanná dermedt.
Minden, kivéve Arsène Lupint. Ő valahogy meghallotta egy mankó kopogását a kisajtó mögül.
Állítólag ő kapta el a másik betörőt, Grigot-t.
De mi jelentősége volt ennek?
Annyi mindent nem mondtam el Geneviève-nek, amit szerettem volna elmondani.
És többé már nem is tehettem.
Nem mondtam el neki semmit, kivéve a legfontosabbat.
Jaj, te buta Irene! Te buta, gőgös lány!
Nehezen jöttünk ki egymással, sokat veszekedtünk, igazából nem értett meg soha, de Geneviève Adler mindig jelen volt az életemben. Minden emlékemben ott volt mellettem. Elfogadta, hogy folyton kritizálom, és goromba vagyok vele. Vállalta a bűneit, még azokat a bűnöket is, amelyeket nem ő követett el.
Így ment ez mindig. Ahogy lennie kellett. Biztosan nem volt könnyű, amikor a barátnői megjegyezték, mennyire nem hasonlítok se rá, se a férjére. Talán az orrom. De az a vörös sörény!
Geneviève azonban csak ment a maga útján. Nem mondogatta magának, hogy a kislány, akit a házába fogadott, nem az ő lánya. Megértette, hogy egyszerűen csak egy kislány.
Aki kényeztetésre vágyik.
És ő kényeztetett, ahogy tudott. Talán nem eléggé.
De ennyi telt tőle.
Nem hagyott el.
Ott volt velem. Mindig.
Akkor is, ha hibázott. Akkor is, ha megmondtam neki, hogy hibázott.
És azon az estén, amikor a kislánya életveszélybe került, egy percig se habozott, hogy odavesse magát elé.
Az ô buta, buta kislánya!
Mi értelme sírni?
És mi ez a nagy lárma körülöttünk?
Kit szólongatnak?
Kérlek, hallgassatok el mind!
De most már elég. Elég az írásból, elég az emlékekből. Csupa butaság. Csupa butaság az egész.
Mert mindazok miatt, amit itt megpróbáltam összeszedni, meg még ezer más okból, Geneviève Adler mégiscsak az anyám volt."
"Két nagyszerű barátom ott állt mögöttem. Komolyan, szótlanul. Mintha a játékunk váratlan fordulatot vett volna.
Mintha azon a héten valóban a nagyok játékait kezdtük volna játszani.
Jobbról Sherlock Holmes tekintetét éreztem magamon, és a tekintetében benne volt minden vigasztaló gondolata, amelyeket az agya villámsebesen rendezett el a megfelelő skatulyákba. Balról pedig, hasonló távolságból, Arsène Lupin tekintete tapadt rám, amely ugyanolyan átható volt, de egészen más természetű.
Csodálkozás volt benne és változás, olyan dolgok, amelyek ide-oda cikáznak, nem lehet megragadni, nem lehet pontosan megérteni őket."
"– Igen, papa, elmegyünk – mondtam neki. – Keresünk egy másik várost… Egy olyan helyet, ahol nem fáj annyira az emlékezés.
És miközben erősen szorítottam a kezét, arra gondoltam, hogy ismét nagy változás várható az életemben."
0 comments