Irene Adler Sherlock, Lupin és én c. könyvsorozatának nyolcadik kötetében a varázslatos India után az ezernyi titkot - no meg átkot - rejtő mesés Egyiptom kerül a középpontba, ahol egy "ősi" ásatás szemtanúi lehetünk... A titok kulcsa Egyiptom, ám az igazi átok az emberi gonoszság és hatalomvágy megtestesülése, ami bármi másnál nagyobbat tud roncsolni...
A Szfinx ​a Hyde Parkban címet viselő kötetben hőseink szembetalálják magukat egy sötét átokkal, melyet talán nem is az egyiptomi hiedelemvilág, hanem a hódítók és felfedezők embertelensége keltett életre...

London
1871

Történetünk Irene rémálmával veszi kezdetét, amit a lány a Sherlock és Lupin iránt érzett, önmaga által sem megértett gyengéd érzelmei hívtak a felszínre...
Leopold Adler továbbra is szeretett feleségét gyászolja, s bár az elmúlt időben a férfi egyre többször mosolygott, figyelme sokszor elkalandozik és lélekben gyakorta visszautazik a múltba... A Karácsony közeledtével a gyászoló Adler család hangulata nem éppen felhőtlen, hiszen Geneviève volt az, aki összefogta a családot, feldíszítette a házat és lázasan készülődött a szeretet ünnepére...
Noha Leopold felajánlja Irene számára, hogy hívják meg magukhoz a lány szülőanyját, Irene hevesen tiltakozik az ötlet ellen...

Irene - elbúcsúzván édesapjától - a Shackleton kávéházba siet, ahol Sherlock épp a legfrissebb Times híreit olvassa. A fiú izgatottan számol be a legérdekesebb esetről a lánynak, ami természetesen azonnal felkeltette a figyelmét... A British Múzeum igazgatóját, Gideon Hawthorne professzort holtan találták a múzeumban, a Hórusz-szarkofágban!
Az időközben barátaihoz csatlakozó Arsène felbukkanását követően zseniális triónk páratlan ügyességgel belopódzik a Scotland Yard nyomozóitól hemzsegő lezárt múzeumba, ahol azonban a megerősített védelem miatt semmi kézzelfoghatót sem tudnak kideríteni a gyilkosság részleteivel kapcsolatban. Sherlock rendkívül bosszús, amiért nem nézheti meg a tetthelyet, ám a másnapi újság hírei alapján a professzor búcsúztatójára aznap kerül sor a Kensal Green temetőben, amin - természetesen - teljes titokban főhőseink is részt vesznek...
A rendkívül rövid temetés végén a trió egy meglepően érdekes felfedezést tesz... A szertartás során a résztvevők egyetlen könnycseppet sem ejtettek... 

Kétség sem férhet hozzá, hogy a két eset között kapcsolat van, ezért Sherlock és Irene Mycroft segítségével bejut az Oxfordi Egyetem könyvtárába, ahol minden aktát elolvasnak ama régi "Hórusz-expedícióról" - azaz egyiptomi ásatásról- , melyben nem csupán Hawthorne professzor, de Ottemans professzor is részt vett... A kutatás olyan információkat hoz napvilágra, amiből kristálytisztán kikövetkeztethető, hogy egy jól felépített bosszúról van szó, s bár Sherlock nem hisz az átkok létezésében, nem zárhatják ki teljesen a természetfeletti létezését... 
A sok-sok évvel ezelőtt, Egyiptomban zajló ásatás során a két elhunyt professzor nem egyedül dolgozott... Nigel Rountree, az ásatásokon szerzett sérüléseibe halt bele évekkel később, míg a jó családból származó Elijah Underwood elvesztette az eszét... Az ásatáson résztvevő fiatal régészhallgató, Michael Sword pedig soha nem tért vissza Egyiptomból - még az ásatáson elhunyt... Az ötös kutatócsoportnak így csupán egyetlen tagja van már csak életben, Underwood... De vajon az eszét vesztett férfi maga a gyilkos vagy ő maga is életveszélyben forog...?

A Szfinx a Hyde Parkban pontosan úgy szakít ki minket Londonból, mint A Kobra bosszújában átélt indiai kaland... A nyolcadik kötet Egyiptom szerelmeseinek kedvez, akik az izgalmas nyomozás részleteinek olvasása közben lélekben elutazhatnak Egyiptom földjére és egy régi ásatás szemtanúi lehetnek... 

A Sherlock, Lupin és én könyvsorozat írói rendkívül ügyesen tartják fenn az olvasó figyelmét. A már megszokott helyszíneken túl ugyanis igyekeznek újra és újra új helyekre repíteni minket képzeletben, melyek során nem csupán egy-egy új kultúrát ismerhetünk meg részletesebben, de "világot is láthatunk"...  


A Szfinx a Hyde Parkban történetét átitatja Egyiptom levegője és az átkok sötét árnya... A baljós hangulat és a gondosan elejtett jelek mind-mind azt a célt szolgálják, hogy kielégítsék azon olvasók igényeit is, akik hisznek a természetfelettiben, hiszen attól, hogy valamit még nem láttunk, nem biztos, hogy az nem is létezik... 
Az egyiptomi civilizáció, az ásatások, a fáraók kora és az egyiptomi istenek rám gyermekkoromtól fogva nagy hatást gyakoroltak, továbbá én pontosan ahhoz a generációhoz tartozom, aki A múmia-filmeken nőtt fel, s ez által Egyiptom szerelmesévé váltak... ❤
Noha az átkok mögött húzódó furcsaságokra a tudomány mindig megadja a kellő választ, úgy vélem, nem árt, ha hiszünk egy picit a természetfelettiben, hiszen nem véletlenül került a köztudatba és nem véletlenül hisz benne töretlenül annyi ember...
A Szfinx a Hyde Parkban zsenialitását éppen az adja, hogy bár az írók folyamatosan megpróbálják életben tartani az átok létezését, tudjuk, hogy minden eseményre van kézzel fogható magyarázat... Ennek ellenére mélyen hiszünk az átok létezésében, ami adrenalint ad olvasás közben, fenntartja az izgalmat és a reális tények napvilágra kerülése jelentős hatással bír az elménkre. :3 

A regény a veszélyes és érdekfeszítő kalandokon túl rengeteg humort is tartalmaz, valamint szemtanúi lehetünk a trió rövid elszakadásának, összezördülésének, valamint láthatjuk őket különböző felállásokban is nyomozni...

A kötet eredeti címadását azonban nem igazán értem, ugyanis eddig a pontig minden kötet címe tükrözte a beltartalmat, ami jelen esetben sajnos nem igaz, így aki egy Hyde Parkban zajló nyomozást vár, az csalódni fog... A cím jelen esetben ugyanis csupán egy utolsó jelenetet takar, a rejtély feltárása után...

Értékelés: 5/5 Hórusz-szem

Idézetek

"Menekülj, Irene! Menekülj el velem! – szólt egy közeli hang.
Nem láttam tisztán kedves barátom, Arsène Lupin arcát, de biztosan tudtam, hogy ő beszél hozzám. Azzal a prófétai bizonyossággal tudtam, amely csak az álmok sajátja. És ugyanilyen bizonyosan tudtam, hogy nincs okom félni."

"„Miért van az, hogy mindig ilyen zűrzavarosak az álmaim?”, kérdeztem magamtól..."

"– Csak azt tudnám, eljön-e valaha az a nap, amikor olyan illedelmesen viselkedik majd, ahogy egy jó családból való úri kisasszonyhoz illik – mondta Nelson úr komoran, de a szeme nevetett.
– Ugyan már, csak nem arra célozgatsz, hogy csiszolatlan a modorom? Ez hallatlan, Horatio! – feleltem színlelt felháborodással."

"A szobámba tartva hallottam, ahogy felhangzik mögöttem a főkomornyik mély, jóízű nevetése, és én is elnevettem magam. Semmitől sem éreztem magam annyira otthon, mint ezektől a kis szópárbajoktól, amelyek köztem és Horatio közt zajlottak."

"Feltűnt, hogy nehezen eszmél merengéséből. Sejtettem, hogy igen messze járhatott gondolatban, és nagy utat kellett megtennie néhány pillanat leforgása alatt, hogy újra ott legyen velem.
– Papa!
Megpusziltam, ő pedig átölelt, talán a szokottnál kissé esetlenebbül, de azzal a szándékkal, hogy tudassa velem: ott van. Velem van. És minden rendben."

"– Jól utaztál? – kérdeztem. – Milyen volt Manchester?
Említette, hogy a munkája miatt utazik vonattal északra, de a város nevén túl nem tudtam semmit.
– Füstös, kicsikém – felelte. Ezen aztán elnevetgélt egy darabig, majd megismételte: – Füstös és komor. Ilyen az a város.
– Füstösebb, mint London? – kérdeztem hitetlenkedve.
Egyes napokon még éjszakára is rám tapadt a füstszag, mint valami pókháló. Különösen ilyenkor, télen."

"Ha van szörnyű időszak annak, aki gyászol, mert nemrég vesztett el valakit, akit szeretett, az a karácsony."

"Az, hogy megismerkedtem Sophie-val, életem legmegrendítőbb élménye volt. De amint mondtam, az az asszony maga volt a titok. Méghozzá veszedelmes titok, amelytől – ő maga jelentette ki – kötelessége megvédeni engem, ezért nem árulhat el semmit a múltamról.
Először iszonyúan haragudtam rá, de végül elfogadtam a döntését. Ám ez olyan volt, mintha kitépték volna a lelkemet, azután megpróbálták volna visszatenni a helyére."

"Nelson úr pedig csaknem teljes bizonyossággal tudta, hogy otthonról elmenekülve egyenesen a Shackletonba visz az utam, abba a poros kis kávéházba, ahol Sherlockkal és Lupinnel berendeztük a főhadiszállásunkat.
Lényegében birtokba vettük az egyik sarkot, kisajátítottunk egy régi bőrkanapét meg két mély fotelt, és a csészéink nyoma ott díszelgett a középen álló, egyszerű faasztalon."

"– Olvastad, mi történt a British Museum igazgatójával? – kérdezte ekkor, mintha már órák ott ültem volna.
– Szervusz, Irene, Isten hozott! – mondtam erre, Sherlock hamisítatlan londoni kiejtését utánozva. – Szervusz, Sherlock, örülök, hogy látlak! Halvány sejtelmem sincs róla, miről beszélsz! – folytattam éneklő hangon.
– Sajnálatos – jegyezte meg a barátom vigyorogva. – Manapság egy előkelő kisasszonynak ismernie kell a bűnügyi krónika legfrissebb híreit.
– Mit gondolsz, helyrehozhatnám valamiképpen ezt a megbocsáthatatlan mulasztást? – kérdeztem, folytatva a játékot."

"– Meggyilkolták a British Museum igazgatóját? – kérdeztem.
– A „meggyilkolták” szó elsietett következtetésre utal – pontosított Sherlock. – Egyelőre csak annyit mondhatunk, hogy titokzatos haláleset történt.
– Gideon Hawthorne professzor… megfulladt… – olvastam egyik sort a másik után.
– És megmagyarázhatatlan módon a híres Hórusz-szarkofágban találtak rá! Mint egy rémregényben, nem gondoljátok? – szólalt meg egy harmadik hang a hátam mögött."

"A puszi épp csak egy leheletnyit volt hosszabb a szükségesnél, állapítottam meg: az ajkai mintha hozzáragadtak volna az arcomhoz.
– Csakugyan? – kérdezte Sherlock mosolyogva. – És mit írna a mi nagy emberünk?
– Kinyiffantott igazgató a szarkofágban! – vágta rá Arsène Lupin a rikkancsok modorában. – A helyettese azt nyilatkozta: „Nem lep meg, igazi múmia volt az öreg.”"

"– Jaj! Ha belegondolok, hogy az az ember mentett meg álmomban, aki ilyen vicceket talál ki!"

"– Van egy kis apród? – fordult felém, mint akinek nagyon sietős a dolga.
Szó nélkül elővettem a nálam lévő aprópénzt. Sherlock lecsapott rá, és már el is tűnt a tömegben. Kérdő tekintettel néztem Arsène-re.
– Nem valami elegáns megoldás, az tény… – nevetgélt. – De hatékony.
Én is elnevettem magam. Világos volt, hogy Sherlocknak nem egyszerűen a pénzem kellett, de hogy mit akart valójában, azt továbbra sem értettem."

"Hát már megint itt tartunk. Mi hárman. Fejest ugrottunk egy újabb kalandba, bele se gondoltunk, mit teszünk. Más ezt talán felelőtlenségnek nevezte volna, én azonban egyszerűen úgy hívtam: „a szokásos stílusunk”."

"– Rendben. De az a benyomásom, hogy a „köszönöm” szót még nem hallottam… – szólalt meg Arsène a kamra túlsó oldaláról.
– Köszönöm? – kérdezett vissza Sherlock. – Ha még két másodpercig szerencsétlenkedsz, elkapnak minket. A takarítószeres kamra ajtaját nyitottad ki, nem a Threadneedle Street páncélszekrényét!"

"Itt volt az alkalom a menekülésre.
Sherlock bosszús pillantást vetett rám – mint egy kisfiú, akinek kitépték a kezéből a csillogó játékszert.
Megértettem, hogy csalódott, amiért nem láthatja a nagy vihart kavart bűnügy középpontjában álló szarkofágot, de nagyobb kockázatot jelentett, hogy esetleg bent ragadunk.
Lupin hozzám hasonlóan nem habozott, így aztán sikerült elrángatnunk a kapuig Sherlockot."

"– Amikor fiatalabb voltam, a British Museum volt az egyik kedvenc helyem ebben a városban – jelentette ki. – Azok a hatalmas termek, az a csend… Mintha az ember fejest ugrana a múltba. Geneviève nem szívesen jött velem, azt mondta, szinte érzi, ahogy belepi a por…"

"– És azt is megígéri, hogy távol tartja magát attól a múzeumtól, ahol megeshet az emberrel, hogy agyoncsapják, aztán bedugják egy szarkofágba?
– Szavamat adom – feleltem mosolyogva."

"– Mindig ilyen könnyen elpirul, Adler kisasszony? – érdeklődött tréfásan, a maga szokásos, utánozhatatlanul pimasz mosolyával.
– Csak a hideg miatt van – vágtam rá sietve, majd elhúztam a kezem, és ettől kezdve az ölemben nyugtattam.
Abban a pillanatban semmi mást nem éreztem a gyászruhában, csupán kellemetlen zavart.

"Amikor a fogat megállt a temető hatalmas kapuja előtt, egyszerre megszakadt gondolataim fonala. Az óriási márványépítmény az ókori római császárok diadalíveire emlékeztetett.
Nem értettem, mire való ez a nagy pompa. Mintha a boltívekkel és a nagy szobrokkal fenségessé és tiszteletet parancsolóvá próbáltak volna tenni egy olyan szomorú, csöndes dolgot, mint az elmúlás."

"– Kénytelen voltam egy kevés időt szentelni egy két lábon járó kellemetlenségnek, akit Mycroftnak hívnak."

"– Azonkívül van itt még valami. Ti is észrevettétek? Senki sem sírt – tette hozzá Lupin.
Ez a kijelentés nagy hatással volt rám. Lupinnek igaza volt. Furcsa, gondoltam. Ki látott már olyan temetést, ahol egyetlen könnyet sem ejt senki?"

"Sherlock azért volt kedvetlen, mert nem bukkant semmiféle nyomra, amellyel fáradhatatlan elméjét táplálhatná, Lupin meg azért, mert a temető volt talán az egyetlen hely a föld kerekén, ahol úgy érezte magát, mint a partra vetett hal."

"– De ezúttal én is veletek akarok menni – tisztáztam rögtön, tréfás határozottsággal. – Eszetekbe se jusson nélkülem bohóckodni!"

"Amikor bekopogtam, egy mély, rekedtes hangú öregember válaszolt. Igencsak meglepődtem hát, amikor kiderült, hogy Arsène barátom hangját hallottam.
– Sherlock tehet róla – magyarázta. – Már megint megitatott azzal a ki tudja, miből készült kotyvalékkal, ami annyira kaparja az ember torkát. A hangom tökéletes, de a szám úgy elzsibbadt, hogy alig bírok beszélni.
– Inkább segíthetnél, ahelyett hogy panaszkodsz! – kiáltott ki Sherlock a fürdőszobából. Az ő hangja is olyan volt, mint egy megrögzött pipásé. – Egyedül nem boldogulok a maszkkal.
Lupin elmosolyodott, és a karját nyújtotta, én pedig örömmel elfogadtam.
– Gyere, Irene, segítsünk szegény Phineas úrnak!"

"– Tökéletes álca – jelentette ki Sherlock, miután rám villantotta átható tekintetét. – Már csak egy apró részlet hiányzik… 
Beletúrt a kabátzsebébe, majd legnagyobb meglepetésemre előhúzott egy egyszerű, aranyozott kis gyűrűt, és a kezembe nyomta.
Annyira elcsodálkoztam ezen, hogy beletelt néhány másodpercbe, míg felfogtam, mit is művel a barátom: gyűrűvel ajándékoz meg. Ráadásul jegygyűrűvel.
– Ó, ó, ó… – gúnyolódott Lupin. – Lehet, hogy jobb lesz, ha magatokra hagylak titeket… Vagy inkább menjek le, és keressek egy papot, aki megesket?
Természetesen csak tréfált, de a Holmes főzetétől elváltozott hangban mintha némi bosszúságot, sőt féltékenységet véltem volna felfedezni. Ám gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot.
Sherlock viszont sietve igyekezett bebizonyítani, hogy tökéletesen észszerű magyarázattal tud szolgálni erre a meglepő gesztusra.
– Titkárnőnk, az elragadó Sophronia Alder minden kétséget kizáróan férjes asszony – mondta. – Ily módon Brock professzor titkárnője nem tartja majd gyanúsnak, hogy két férfi társaságában jelenik meg, még ha hivatalos ügyben is, és mivel minden bizonnyal ő is férjezett, könnyebben megosztja majd Sophroniával bizalmas értesüléseit.
A hibátlan logika mintapéldája volt ez a fejtegetés, amint azt el is várhattuk Sherlocktól. Én azonban, bármilyen butaságnak éreztem is, mégiscsak zavarban voltam, amikor az ujjamra húztam a gyűrűt."

"Ők ketten bemennek a régész dolgozószobájába, én pedig kint maradok, és megpróbálok kihúzni valami használhatót Brock titkárnőjéből.
– Hát, nem ezt neveznék az újságok „az évszázad tervének”, nem igaz? De valahol csak el kell kezdeni, kedveseim! – zárta le a beszélgetést Lupin, mert időközben megérkeztünk.
Örömmel láttam, hogy a barátom már tökéletesen belehelyezkedett a fennhéjázó Ulpin ügyvéd úr szerepébe."

"– ...És te, Irene, megtudtál valamit?
– Tulajdonképpen igen – feleltem. – Azért jöttünk ide, mert gyanúsítottat kerestünk… Nos, elég volt pár percig hallgatni Mabelt, és máris több gyanúsítottunk lett, mint szeretnénk!"

"Bármennyire vágytam a függetlenségre és a szabadságra, bármennyire szerettem volna magam dönteni az életemről, voltak bizonyos határok, amelyeket elismertem és tiszteletben tartottam. Az apám iránt érzett szeretet, a Horatio Nelson iránti tisztelet, és Geneviève emléke, azé az asszonyé, akit inkább tartottam anyámnak, mint a vér szerinti anyámat, és aki az életét adta azért, hogy engem megvédjen."

"– Újabban a szokásosnál édesebbre készítették a kakaót. És miután az évnek ebben az időszakában amúgy is minden olyan borzalmasan édeskés, szükségem volt valami keserűre. Az egyensúly kedvéért."

"Annyit mindenesetre világosan láttam, hogy Arsène valósággal vonzza a bajt. És most lehet, hogy segítségre szorul."

"– Sherlock Holmes, időnként igazán megtehetnéd, hogy nem úgy viselkedsz, mint… mint… Sherlock Holmes! – támadtam rá elvörösödve.
– Hogy érted ezt?
– Úgy értem, hogy elviselhetetlen vagy! A legjobb barátunk valószínűleg bajba került, és ez sokkal fontosabb, mint a te ostoba egyiptomi papjaid!
Sherlock tágra nyílt szemmel nézett rám, és szóra nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. Mind a tekintete, mind a hallgatása megerősítette, hogy célba találtam.
Abban a pillanatban pontosan ezt akartam. Dühös voltam. Sarkon fordultam, és kivonultam a kávéházból. Télikabátomba burkolózva nekiindultam gyalog, és meg sem álltam hazáig."

"Követni fogom Arsène barátomat, felszállok egy ki tudja, hová tartó vonatra, és legfőképpen bebizonyítom, hogy nem afféle bájos csecsebecse vagyok, amelyet nyugodtan levegőnek lehet nézni. Igazság szerint alig vártam, hogy elérkezzen a másnap."

"– Azt azért nem mondanám, Irene kisasszony, de megértem, hogy a barátság mindennél fontosabb – felelte a főkomornyik komolyan."

"Már többször is alkalmam volt megfigyelni, milyen ellenállhatatlan hatással van Lupin az anyákra. Még az én komoly természetű Geneviève-emet is elbűvölte annak idején veleszületett, elegáns arcátlanságával.
Ennek ellenére most, hogy láttam, amint bájcsevegést folytat azzal a nővel meg a lányával, hirtelen fellángolt bennem a düh.
Én hosszan tervezgettem ezt az őrültséget, fél éjszaka le sem hunytam a szemem… Ez meg itt illegeti magát két idegen nő előtt!"

"– Ha nem találod azt, amit a földön keresel – szólalt meg ekkor egy csúfondáros hang –, talán az ég felé kell nézned!
Az a csirkefogó Lupin felmászott az egyik raktárépület tetejére, és most széles vigyorral bámult le rám a párkányzatról."

"Mindenki kiabált, futott, lökdösődött. Én Arsène kezét fogva követtem Horatiót, aki úgy szelte  keresztül a tömeget, mint egy hadihajó orra a tengert, és sikerült is kivezetnie minket a tolongásból."

"– Hát igen… – mondta halkan. – Az a helyzet, hogy te az apáddal élsz egy szép házban, megvan mindened, és Sherlocknak is van családja. Monsieur Paponnak viszont egymagában kell boldogulnia, a Marshall Street-i kis odúja is pénzbe kerül, meg az ennivaló… meg a váratlan költségek…
A homlokomat ráncolva néztem rá.
– Tehát pénzre volt szükséged? De hát nem volt egy kis megtakarított pénzed?
– Jól mondod, kedves barátnőm: volt! De azóta elment, elfogyott… Huss! – felelte Lupin, és olyan mozdulatot tett, mint amikor a bűvész eltüntet valamit.
– Nahát! – kiáltottam fel. – Bocsáss meg, Arsène, de nem ismerek senkit, akinek olyan sebességgel folyna ki a keze közül a pénz, mint neked!
Lupin mosolyogva vállat vont, mint aki azt akarja mondani: „Mit tegyünk, én már csak így szeretek élni.”"

"– Hát jó – mondtam. – Tehát pénz kellett? És miért jöttél ide, Bournemouth-ba? Itt talán a sziklák között nő a pénz, mint az osztrigák?"

"– Ha énnekem olyan bájos barátnőm lenne, mint az a kisasszony, a tengerparti parkba vinném sétálni, nem a kikötői raktárakba rendőrségi razzia idején!"

"De a sok kaland során, amelyeket a barátaimmal éltem át az utóbbi hónapokban, egyvalamit megtanultam: Sherlocknak főleg a megfigyeléshez és a következtetések levonásához van tehetsége, Arsène fürge és ügyes… az én legfőbb képességem viszont az, hogy bizalmat tudok ébreszteni az emberekben."

"De azt, hogy két nemzetközi hírű professzort pár nap különbséggel holtan találnak, már nehéz lett volna véletlen egybeesésnek gondolni."

"Hazafelé a vonaton mindvégig két barátom viselkedésén töprengtem.
Úgy látszik, ha különbözőképpen, sőt talán homlokegyenest ellentétesen is, de mindkettőnek megvan az a képessége, hogy kihozzon a béketűrésemből."

"– De ha a munkakereső barátod, amint sejtem, egy bizonyos Sherlock… vagy egy bizonyos Arsène… akkor megígérem, hogy mindenképpen megpróbálok segíteni neki."

"– Maga most már nem kislány, Irene kisasszony – jegyezte meg Horatio, aki a lelke mélyén még mindig nem vesztette el a reményt, hogy egy szép napon megfontolt, illedelmes lányka lesz belőlem. – Lassan eladósorba kerül, úgyhogy itt az ideje, hogy ifjú hölgyhöz méltóan viselkedjen. Ami azt jelenti, hogy tisztában van a kötelességeivel és a felelősségével.
Én, eladósorban! Ha Horatio nem lett volna ilyen komoly, valószínűleg elnevetem magam… Geneviève annak idején rengeteget fáradozott azon, hogy mindent megtanuljak, amit egy jó családból való kisasszonynak tudnia kell, és gyakran emlegette, milyen fontos, hogy jó partit találjak.
De a házasság egyelőre semmivel sem tűnt valószerűbbnek számomra, mint az, hogy beálljak egy kalózbandába a távoli Szumátrán. És különben is… Ki lehetne a férjem, amikor nem ismerek más fiút, mint Sherlock Holmest és Arsène Lupint, őket pedig senkinek sem jutna eszébe „jó parti”-nak nevezni?"

"Úgy döntöttem, hogy jóval kellemesebb tevékenységgel foglalatoskodom: belemerültem a nagy Victor Hugo A nyomorultak című könyvének olvasásába.
A regény igen bonyolult és fordulatos történetet beszélt el szökött rabokról, kegyetlen fogadósokról és árva fiúkról, akik egy elefánt alakú szoborban laknak a párizsi Bastille téren.
A könyv lapjai egy pillanat alatt visszaröpítettek szeretett Franciaországomba, lelki szemeimmel már
láttam is az Austerlitz-hidat, amelyre egyszer felmásztunk Arsène-nel, hogy megcsodáljuk a Szent Kristófszobrot, meg a rue Barbette és a rue du Temple közti udvart, ahol Sherlock megverekedett értem egy termetes fickóval."

"Időközben besötétedett odakint. Hirtelen valami zaj zökkentett ki ábrándozásomból. Az ablak felé pillantva azt láttam, hogy Arsène és Sherlock hidegtől kivörösödött arca nyomódik az üvegnek.
Nevethetnékem támadt. Úgy tűnik, tényleg látni akartak, és nem sajnálták a fáradságot, hogy felkeressenek!"

"Ekkor ismét Arsène-re néztem, méghozzá olyan átható pillantással, hogy összerezzent.
És elnevette magát.
– Mi van már? Majd átgondolom ezt a munkaügyet, nyugalom, megígérem – mondta. De az ajkán játszó mosoly azt jósolta, hogy egész életében szívesebben tölti majd az idejét csempészek és forradalmárok társaságában, mint hogy rendes munkát találjon magának.
Talán nem is volt köztünk olyan nagy különbség – hiszen én is azt tervezgettem, hogy kockázatos kalandokba bocsátkozom a barátaimmal, ahelyett hogy megfontolt kisasszonnyá próbáltam volna válni, aki könnyen talál magának megfelelő férjet."

"– A szemet az egyiptomi Hórusz istenről nevezték el, de szokták Ré-szem vagy uadzset néven is emlegetni. Az ókoriak úgy gondolták, hogy megvéd a gonosz szellemektől."

"A barátom ekkor hirtelen elhallgatott, és lehorgasztott fejjel járkálni kezdett fel-alá a szobában. Közben alig észrevehetően mozgott az ajka, mintha magában motyogna valamit. Arsène felé fordultam, aki vállat vont, mintha azt mondaná: „Ismered, Irene… ő már csak ilyen.”
Sherlock egyszerre kihúzta magát, ragyogó mosolyt villantott rám, és felkiáltott:
– Ne haragudjatok, most mennem kell!
Majd a következő pillanatban kinyitotta az ablakot, és további magyarázat nélkül eltűnt a nyirkos londoni estében."

"Arsène másnap délelőtt is eljött, de akkor már az ajtón keresztül érkezett. Amikor átlépte a küszöböt, rám pillantott, és kissé szégyenlős mosoly jelent meg az arcán.
Én viszont elismerően mértem végig. Megállapítottam, hogy a legszebb ruháját vette fel, egy igen komolynak ható, szürke öltönyt, amelyhez csodás, kárminpiros nyakkendőt kötött, és a gomblyukából is ilyen színű virág kandikált ki.
Szépen megfésülködött, rendezett volt a külseje, még a cipőjét is kifényesítette. És nem tette fel az álbajuszát, amint azt udvariasan kértem tőle.
Horatio gunyoros mosollyal fogadta:
– Örülök, hogy látom, Lupin úrfi. Jöjjön velem."

"Nem tudtam eldönteni, mit tegyek. Szerettem volna látni a barátomat, de ha váratlanul betoppanok az előszobába, még azt hiszik, egész idő alatt a fülemet hegyeztem, hátha meghallom, mi történik. Ami igaz is volt, de nem akartam ilyen ügyetlen módon elárulni."

"Igazából sajnáltam, hogy el kell hagynom Londont.
Szerettem volna hallani Lupin beszámolóját az apámmal folytatott megbeszéléséről, és legfőképpen szerettem volna megtudni, hogy az a holdkóros Sherlock kiderített-e még valamit azokról a nyugtalanító bűntényekről, amelyekkel kapcsolatban a sajtó „Hórusz átkát” emlegette."

"Valaki egy borítékot támasztott a fésülködőasztalom tükrének. És a borítékon kék tintával rajzolt, nagy Hórusz-szem díszelgett."

"– Micsoda gazember! – sziszegtem.
Elég volt egyetlen pillantást vetnem az írásra, hogytudjam, Arsène-től származik. Leültem a fésülködőasztal előtti székre, és olvasni kezdtem: „Jó estét, Irene! Ugye, milyen rossz érzés, ha titokban követik az embert? Amikor apád említést tett az utazásotokról, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy megtréfáljalak. Mellesleg úgy gondoltam, így tudom a legkönnyebben megértetni veled, hogyan éreztem magam Bournemouth-ban. Szóval részemről most kvittek vagyunk. És miután újabban kissé túl sokat aggódsz miattam, megnyugtatlak: az utolsó esti vonattal visszamentem Londonba. Találkozunk holnap a Shackletonban? Remélem, igen, és ne haragudj túlságosan rám. Csókol: Arsène.”
– Micsoda gazember! – ismételtem meg a levél végére érve.
De amikor a tükörbe néztem, meglepve láttam, hogy mosolygok. Hát nem pont emiatt ragaszkodom ennyire Sherlockhoz és Arsène-hez? Azért, mert mindig képesek meglepni, az unalom legapróbb nyomát is eltüntetik az életemből, amikor együtt vagyunk?"

"Ami Arsène-t illeti, épp most bizonyította be – meglehetősen felelőtlen módon –, milyen különleges fickó."

"– Mialatt te ínyencségeket kóstolgattál, én levelezésbe kezdtem valakivel.
– Hiába, te vagy az írástudó a csapatban – viccelődött Arsène."

"– Underwood igen megviselten tért vissza az ásatásról, egyesek szerint teljesen megőrült. Állítólag maga Ottemans is azt mondogatta róla, hogy a sivatagi szél elfújta a józan eszét.

"Sherlock arcán halvány mosoly jelent meg.
– Posványos vízbe kerültünk, de azért elkaphatjuk a mocsár alján úszkáló halat! – jelentette ki titokzatosan."

"– Tehát Hawthorne? A vén varjú végre felfordult, ti nyomozni kezdtetek, és arra gondoltatok, hogy az eset kapcsolatban állhat az Ottemans-gyilkossággal. Nagyon, nagyon értelmes gondolat – helyeselt az öregember. – Legalábbis értelmesebb, mint ami a legtöbb újságíró fejében jár manapság Angliában! – tette hozzá, és rekedt nevetésben tört ki. A következő pillanatban kitárult az ajtó.
– Gyertek be, gyerekek!"

"Váratlanul alattomos szél támadt, amely finom szemű, szúrós esőt vágott az arcunkba. Hálásan állapítottam meg, hogy a barátaim szorosan egymás mellett, fél lépéssel előttem mennek, hogy élő pajzsként védjenek meg. Abban a pillanatban úgy viselkedtek, mint két felnőtt férfi."

"Előbb-utóbb tényleg felnőtt férfiak lesznek, gondoltam, de egyelőre csak fiúk: vakmerőek, kiszámíthatatlanok, és egy kicsit buták is, mint minden fiú. Csak remélni tudtam, hogy ez örökre így marad."

"A nevelőanyám, Geneviève azért halt meg, mert alábecsültem egy veszedelmes, bosszúszomjas bűnözőt.
Még egyszer nem követhetem el ezt a hibát."

"Nigel Rountree tehát lelépett a színről. Így már csak Elijah Underwood maradt, aki sok-sok éve, a szerencsétlenül sikerült expedíció során megőrült.
Végigfutott a hátamon a hideg. Megmagyarázhatatlan bosszú, húsz év elteltével, gondoltam – nem olyan ötlet ez, amely csakis egy őrülettől gyötört elmében teremhet?"

"Másnap Sherlocknak némi szabadságot biztosított, hogy megkezdődött a téli szünet, nekem meg az, hogy apám elutazott. Ami Lupint illeti, ő sosem szenvedett hiányt szabadságban."

"– Albemarle Court! – kiáltotta el magát.
– Csalódást okoznék, ha egy sima „jó reggelt, Sherlock”- kal felelnék erre? – viccelődtem."

"Sok volt a feltételezés, sok volt a lehetőség, és az a gondolat, hogy hamarosan újabb mozaikdarabkákat találunk, megtöltötte a levegőt azzal a feszültséggel, amely oly gyakran kísért minket kalandjaink során."

"Roppant nagy hatással volt rám ez a megnyúlt, finom arc. Olyan ember arca volt ez, aki soha nem vált felnőtté, gyerekként fonnyadt el.
...
Annyira megdöbbentem, hogy nem találtam szavakat.
Ebben a pillanatban egyetlen dolog volt világos számomra: az, hogy ez az ember nem lehet a tettes."

"– De azok az átkozott kövek sohasem érdekeltek! Soha! A szavak, azok érdekelnek engem. A nyelvek, a kódok… A szavakban mutatkozik meg az emberi értelem, nem a kövekben!
– Értem. Akkor tehát a hieroglifákat tanulmányozta?
– Igen, méghozzá roppant sikeresen. De nemcsak az egyiptomi hieroglifákat, a hettita ékírást is, meg a sumért, az akkádot… Mindegyik csodálatos nyelv, az emberi gondolkodás szépsége ragyog bennük! – ragadta magával a lelkesedés Underwood professzort."

"A szívem akkorát dobbant, hogy azt hittem, mindjárt kirobban a mellkasomból. Az erdő homályából egyetlen zöld szem szegeződött rám.
Sikoltás tört ki belőlem.
– Irene! – kiáltott fel mögöttem kórusban Sherlock és Arsène."

"– Megvan! – jelentette. Észrevettem, hogy különleges fény csillog a szemében, olyan, amilyen csak rendkívüli alkalmakkor szokott megjelenni. – Egy ismeretlen kéz épp most írja meg ennek a drámának az utolsó felvonását, Irene – tette hozzá, és meglobogtatta a kezében tartott Times-t."

"– ...Kétségkívül azt is hallotta, amikor Elijah Underwood kijelentette, hogy mindennap az elsőtől az utolsó betűig kiolvassa az újságot, és tudja, hogy ha egy angol azt mondja: „az újság”, a Times-ra gondol. Adjuk össze mindezt, és nyilvánvaló az eredmény: miután kapcsolatba akart lépni Underwooddal, a mi Claymore-unk…"

"– Ez az utolsó lehetőség, hogy sarkon forduljunk, és szépen hazamenjünk, ahogy minden józan gondolkodású ember tenné – jelentette ki komoran Horatio."

"– Viszlát, barátaim – suttogta olyan derűs képpel, mint aki nem ismeri a veszélyt.
A következő pillanatban már úgy mászott a falon, mint egy gyík."

"Ebben a pillanatban módom nyílt alaposabban megfigyelni Mycroftot. Kétségkívül hasonlítottak egymásra egy kissé Sherlockkal, de engem leginkább a különbözőségük fogott meg. Ugyanakkor nehezen tudnám leírni, miben is állt ez a különbözőség. Talán a leginkább így lehetne összefoglalni: Sherlock viharos tenger volt, Mycroft viszont nyugodt vizű, sima felszínű tó. Az ő szeme is olyan okosan csillogott, mint az öccséé, de mintha Mycroft Holmes esetében ez az okosság csupán oda vezetett volna, hogy a fiatalember unott tartózkodással viszonyult a világhoz, amelyet bizonyára túlságosan is egyszerűnek és kiszámíthatónak látott."

"– Hé – suttogtam. – Emlékeztek rá, mit mesélt a Sasszem? Nem említett nevet, de azt mondta, hogy az expedíció alatt egy diák meghalt a sivatagban. Nem lehet más az illető, mint Michael Sword, nem gondoljátok?
A kérdőjel a mondat végén olyan volt, mint egy horog, amely bármely pillanatban belénk akadhatott."

"De a kérdéseinkre csak egyetlen ember tudna felelni: Elijah Underwood.
– Na, jól nézünk ki, egy félnótás, aki a jó ég tudja, hol kóborol! – sóhajtott fel Arsène."

"Dühös kifakadását követően Sherlock komor hallgatásba süllyedt.
Sok szövevényes ügyben nyomoztunk már, de még egyszer sem láttam ilyen mérgesnek és zaklatottnak."

"Eli, akit valaha barátomnak neveztem, tőled tanultam, hogy nincs menekvés az igazság elől. Tegnap este mégis hiába vártalak. Ez az egyetlen lehetőség, hogy lezárjuk a múltat. Találkozzunk ott, ahol az egész elkezdődött, naplemente idején, a 221A szám alatt a Baker Streeten."

"– A jelek szerint ez a fontos dolgok napja – jegyezte meg a főkomornyik mosolyogva. – Az előszobában ugyanis Holmes úrfi várja, és roppant izgatott… már megint – tette hozzá nyomatékosan."

"– De… de ez… csak azt jelentheti, hogy… – …hogy Sword egyáltalán nem halt meg – fejezte be helyettem a mondatot Holmes. – Él és virul, és ördögi bosszút tervelt ki, a Hórusz-szimbólum mögé rejtőzve!"

"Elmosolyodtam. Hibátlanul logikus levezetés. Méltó Sherlock Holmeshoz. És az iménti érvelés fényében a Hórusz-rejtély, amely fél Európa újságolvasóit izgalomban tartotta, végre valóban elért az utolsó felvonáshoz.
Már csak a végső jelenet volt hátra, amelynek Sherlock, Lupin és én leszünk a szereplői a Baker Street 221A alatt.
És amikor sok évvel később megtudtam, hogy egykori barátom, Sherlock Holmes éppen a Baker Street 221B alá költözött, vagyis annak a végzetes háznak a szomszédságába, amely Sword üzenetében szerepelt, akaratlanul is elmosolyodtam, és arra gondoltam, biztosan nem véletlenül esett a választása erre a lakásra – nyilván eszébe jutottak kamaszkorunk ama távoli napjának eseményei."

"Sherlocknak valósággal sugárzott az arca, mintha nem is egy gyilkos várná, hanem egy olyan színházi előadás, amelyet már régóta szeretne megnézni. Vidáman mesélte, mi történt, amikor Lupin értesült a nyomozásunk legújabb fejleményeiről: olyan hangosan elkáromkodta magát, hogy a Shackleton kávéház vendégei mind felkapták a fejüket.
Önkéntelenül elnevettem magam, ahogy elképzeltem a jelenetet, majd Sherlockból és Arsène-ből is kitört a nevetés. Örültem, hogy átadhatom magam a vidámságnak, mert Sherlockkal ellentétben rajtam végigfutott a hideg, ha arra gondoltam, mi vár ránk."

"Először is körülnéztünk. Ugyanolyan londoni utca volt ez, mint a többi, alacsony, rendezett sorban álló házakkal. Egyetlen épület magasodott a többi fölé, mégpedig Madame Tussaud ijesztő viaszmúzeuma, amely pár éve nyitotta meg kapuit a Baker Streeten.
– Hihetetlen hely – fintorodott el Lupin. – Olyan élethűek a viaszszobrok, hogy hús-vér embernek látszanak. Vannak ott történelmi személyiségek minden korból, meg néhány hírhedt bűnöző is… Úgyhogy ki tudja, egy napon talán az én szobrom is ott áll majd! – vigyorodott el, és pár pillanatra a szemembe fúrta a tekintetét.
– Úristen, micsoda borzalom! – kiáltottam fel, mit sem törődve azzal a sokatmondó pillantással. – A világ minden kincséért sem tenném be oda a lábam. Ki az, akit fellelkesítenek ezek a sötét dolgok?
– A bejárat előtt kanyargó sorból ítélve sokakat – jegyezte meg Sherlock, és a jól beöltözött emberekre mutatott, akik ott tülekedtek a múzeum ajtaja előtt.
Széttártam a karom, mintha azt akarnám mondani, nem én tehetek róla, ha sok embernek furcsa ízlése
van, amivel ismét sikerült megnevettetnem a barátaimat.
De ezzel véget is ért a mulatság. Alighogy elhalt a nevetésünk, sokatmondóan biccentettünk, és elindultunk."

"– Te jó ég…
A szám elé kaptam a kezem. Kis híján elájultam az ijedségtől. Mert ugyanaz a zöld szem szegeződött rám, amelyiket az Albemarle Court melletti erdőben láttam. Sword jobb szeme, amely zölden világított a sebhelyektől torz, barna bőrű arcban. Bal szemét széles fekete kötés takarta."

"– Most már mindent értek – szólt közbe ekkor Sherlock barátom. – Egy dolgot kivéve: miért utalt Hóruszra? Mit jelent ez?
Sword a fejét csóválta, és először láttuk, hogy az eltorzult száj furcsa, titokzatos mosolyra görbül.
– A kezdetben ott a vég – szólt a homályos válasz."

"Másnap, szenteste napján érthető módon nem éppen vidám és ünnepi hangulatban ébredtem. Úgy éreztem, hogy a Hóruszbűntények mögött valamiféleképpen mégiscsak átok rejlett. Persze, nem afféle butaság, mint amiket a firkászok találnak ki, hogy feltűnést keltsenek és feltornásszák a példányszámokat, hanem egy jóval komolyabb átok: az emberi gonoszságé, amely oly sokak életét képes megmérgezni és tönkretenni."

"– Szeretnék egy kis megfontoltságot ajándékozni maguknak karácsonyra, de tudom, hogy azt csak lassan, lépésről lépésre lehet megszerezni, ahogy öregszik az ember… – mondta. – Így hát, azt hiszem, maradok a kézfogásnál és az ünnepi jókívánságoknál."

"– Ne bosszankodj, Irene. Az én ajándékom is nagyon különleges. Nem lehet megenni, de még megfogni sem. Inkább csak afféle szellemi ajándék – magyarázta Holmes, és a homloka felé bökött a mutatóujjával.
– Ha engem kérdezel, ez valami jó nagy átverésnek tűnik! – tréfálkozott Lupin. – De miután mégiscsak ajándék… ide vele!"

"– Hogy Sword választása olyan okból esett a Hórusz-szemre, amelynek semmi köze az ókori Egyiptomhoz. Mindazok, akiket az ő keze által ért el a vég, szépen elrendezett listát alkottak a nevük kezdete, vagyis a kezdőbetűje alapján. Tehát egyszerű anagrammáról van szó: H, mint Hawthorne, O, mint Ottemans, R, mint Rountree, U, mint Underwood és végül S, mint Sword.
– Hórusz! – kiáltottunk fel Arsène-nal egyszerre.
– Pontosan, és ezzel a kis ajándékkal kívánok kellemes ünnepeket! – vigyorodott el Sherlock csodálkozó képünk láttán."

"– Hé! Nézzétek csak!
Egy fatörzshöz erősített fagyöngyfüzért láttam.
– Tudjátok, mi a szokás…
Pontosan tudtuk, úgyhogy sietve megcsókoltuk egymást. De ezúttal csak egyszerű, baráti puszit váltottunk, ezzel kívántunk egymásnak boldog karácsonyt."

"– Ne aggódj, Arsène. Az igazság az, hogy… megértelek.
Tényleg a barátod vagyok, és egy pillanatig jó ötletnek tűnt, hogy olyasmit tegyek, amivel távol tartalak a galibáktól, de… Egyszóval, az az Arsène Lupin, aki kerüli a galibákat, már nem is lenne többé Arsène Lupin!"

"– De hát ez nagyszerű hír! Nem kell mindig komolyan venned, amit mondok… Tudod, hogy a fiatal lányok időnként bal lábbal kelnek fel."

"Vetkőzés közben a kabátkám zsebébe tévedt a kezem, és megtaláltam az aranyszínű dobozkát, benne a Hyde Park-béli Szibilla jóslatával. Már teljesen megfeledkeztem róla.
Kibontottam, kivettem a cédulát, és odatartottam a lámpáshoz.
– „Ritkán lesz olyan a jövőnk, amilyennek képzeljük” – olvastam, majd hatalmasat ásítottam.
Úgy gondoltam, ez csupán egy jól hangzó, banális mondat, minden különösebb értelem nélkül. De az
elkövetkező hónapokban rá kellett jönnöm, hogy több igazság van benne, mint hittem."