Irene Adler Sherlock, Lupin és én c. könyvsorozatának ötödik kötetében egy pillanatra ismét fellélegezhettem, mielőtt a sötétség újra magába szippantott volna... Olasz írótriónk bizonyára sejtette, hogy az olvasónak szüksége van egy őrületesen nagy kalanddal egybekötött fellélegzésre, mielőtt visszatérne Párizsba, és a Sors szomorú fonalát követné...  

A ​fehér kastély c. ötödik kötet a varázslatos Svájcba, az Alpok lenyűgöző vidékére kalauzol el minket, ahol főhőseink ismét egy bűncselekmény kellős közepén találják magukat... :3
A skarlátvörös rózsa rejtélye után A fehér kastély a második kedvenc kötetem a sorozatból... ❤
Kedves olvasóim  figyelmét pedig ezen a ponton szeretném felhívni, hogy a bejegyzés Irene származására nézve ettől a kötettől kezdve már spoileres, így csak abban az esetben olvass tovább, ha már ismered Irene titkát...

Davos (Svájc)
1871

Néhány hónap telt el azóta, hogy Irene Párizsban megtudta, Adlerék csupán a nevelőszülei, míg édesanyja, Alexandra Sophie von Klemnitz elhagyta őt... Az elmúlt hónapok során Irene rengeteget veszekedett szüleivel, azokkal, akik felnevelték, azokkal, kiknek oldalán annyi jót élt át... A megdöbbenés szakaszán túl a lány lelkében most viharok dúlnak, haragszik a világra, haragszik a szüleire és fogalma sincs róla, ki is ő valójában... Emiatt Irene teljesen elveszettnek érzi magát és nincs más vágya, minthogy igaz barátait maga mellett tudja... 

Irene az Adler család hűséges főkomornyikjával, Horatio Nelson úrral az oldalán Davos-ba tart, hogy a svájci Alpok csodálatos vidékén találkozzon vér szerinti édesanyjával, akitől talán megtudja, ki is ő valójában és miért hagyták el... 

Irene titkon reménykedik, hogy az üdülőhelyen felbukkan Arsène és Sherlock is, kiknek levélben beszámolt útjáról és a lelkében dúló viharokról is... Levelében a lány megkérte barátait, hogy látogassák meg, mert szüksége van rájuk, ám a pontos okot, miért is érzi magát olyan elkeseredettnek és elveszettnek, nem tudta megfogalmazni...

A Belvédère Hotelben Irene találkozik édesanyjával, aki azonban csupán homályos információkkal szolgál a lány múltjával kapcsolatban, ami még inkább haragra gerjeszti a lányt... A magányos Irene a szabadba menekül a benne kavargó érzések és a harag elől, ahol Arsène a legjobb pillanatban talál rá... Amint Lupin meglátja a lány arcát, tudja, hogy baj van, és örül, hogy hátrahagyva apját, Davosba utazott...

Irene - a Lupinnel folytatott beszélgetés után - kibékül édesanyjával, és a lány világa úgy tűnik helyrejönni látszik, amint másnap Sherlock is felbukkan a szállodában, mint a londoni Alpinista Klub titkárának személyi asszisztense, ami nyilvánvalóan egy nagy hazugság és egy tökéletes sakkjátszma eredménye, ám semmi sem állhat Sherlock Holmes útjába, ha a fiú valamit a fejébe vesz... :3

A fehér kastély egy izgalmas alpesi nyomozás története, melyben a múlt árnyai egy kissé a háttérbe húzódnak és a hangsúly ismét főhőseink barátságára helyeződik. 

Sherlock egyre élesebb logikáról tesz tanúbizonyságot és kezdenek felszínre törni azon képességei és egyedi személyiségjegyei, amik felnőtt korában azzá a nyomozóvá teszik, akit ismerünk... 

Irene a regény elején elveszett, magányos, ám barátai társaságában újra életre kel...

Kettejük között áll Arsène Lupin, a rendíthetetlen nyugalommal rendelkező örök mókamester, a biztos pont, a megingathatatlan szikla mindkettejük életében... 


A sorozat ötödik kötetében a gyerekek ismét egy felnőtt segítségével szállnak harcba, aki nélkül nem vihetnék sikerre a nyomozást... 
Eme felnőtt - aki a regény elején még teljesen más színben tűnik fel az olvasó előtt, aki álmában nem gondolná, hogy ismét egy óriási csavarral néz majd szembe a végkifejlet során - Charles Frederick Field-hez hasonlóan döbbenten konstatálja hőseink páratlan eszét, bátorságát, vakmerőségét, valamint teljesen tanácstalanul áll Sherlcok Holmes-szal szemben, kinek személyisége és páratlan esze már az első pillanatokban ámulatba ejti... 

A fehér kastély kiszakít minket a nagyvárosok bűvköréből és a varázslatos vidék, a páratlan harmónia, a természet lágy ölébe vezet el minket, ahol szinte érezzük a csodás, friss levegőt; a vadvirágok illatát; a szél gyengéd érintését a bőrünkön és a szabadság édes ízét... 
Ám a búcsú mindig fájdalmas, és a regény végén itt sem kerülhetjük el, hogy hőseink ismét elszakadjanak egymástól... :(

Az egész sorozatot átlengi ez a kettős érzés... A kaland, a barátság, a szabadság mámorító, édes érzése, melyet beárnyékol a múlt és a jövő sötétsége, valamint a folyamatos elválás kegyetlen szomorúsága...


A fehér kastély hangulatán már egyre több helyen nyomot hagy az előző kötetben megtudott igazság sötét fellege, noha az írók még érezhetően a háttérben akarják tudni mindazon titkokat, melyek felfedésével egy olyan útra lépnek majd, ahonnét nincs visszaút... 


Értékelés: 5/5 kakaó












Idézetek

"A vonat megállt a völgy kellős közepén. Odakint a délutáni nap végigsimított a hegyoldalakat borító fenyveseken. Minden nyugodtnak, békésnek tűnt, akár egy idős úriasszony szalonját díszítő tájképen, akár egy idős úriasszony szalonját díszítő tájképen. A látvány olyan ellentétben állt lelkem háborgásával, hogy halkan felsóhajtottam."

"De valamit mégiscsak észrevettem: egy árnyék suhant át a rét harsányzöld füvén, majd menten el is tűnt a fenyőfák között. Engem azonban annyira lefoglaltak a gondolataim, hogy nem tulajdonítottam jelentőséget ennek az apróságnak. Csak napok múltán jöttem rá, hogy ez a jelentéktelen epizód valójában egy nagy rejtély első jele volt. A legizgalmasabb, legszövevényesebb rejtélyé, amellyel valaha is találkoztam."

"És emlékszem azokra a gondolatokra is, amelyeket hiába próbáltam elhessegetni, folyton visszatértek, és úgy szúrtak belém, mint megannyi tőrdöfés: vajon ez a kedvesnek látszó hölgy miféle okból hagyott el, miért döntött úgy, hogy megválik a lányától, vagyis tőlem? És miként tudtak Adlerék ilyen hosszú időn át hazugságban élni? Hogyan tudták napról napra ilyen kitartóan előadni ezt a színjátékot? És a legfőbb kérdés: ki vagyok én valójában? Ki az apám, kik a rokonaim?

Talán ifjúi énem hajthatatlanságára emlékszem a legtisztábban: minden kérdésre azonnali választ akartam, hogy széttéphessem végre az életemet körbeszövő hazugságok hálóját. És manapság egyben ezek a legfájdalmasabb emlékeim is. Mert a sebzett lelkemből előtörő gyűlölet és megvetés azokat az embereket sem kímélte, akik – mint Leopold Adler – igazán nem érdemelték meg a szemrehányást, hiszen valamennyi döntésük jóságos természetükből fakadt.

De a fiatal lányok lobbanékony lelke mindent hamis, gyáva mentegetőzésnek ítél, ami nem csillapítja az igazság iránti féktelen vágyát. Ilyen viharos lelkiállapotban utaztam hát a svájci Alpok fenséges hegyei közé. Davosba tartottam, ahol éppen Alexandra Sophie von Klemnitzcel kellett találkoznom, azzal az ismeretlen hölggyel, akit immár, akár akartam, akár nem, anyámnak kellett szólítanom."

"Bármilyen szépség áradt is a környező tájból, az én szívem és eszem máshol járt."

"...jó pár hete olyan heves harcban álltam a világgal, mintha csakugyan valamiféle őrület vett volna erőt rajtam."

"– A nevem Anna Iljinyicsna Gurlikova, kicsikém. És el sem tudod képzelni, milyen boldoggá tesz, hogy végre egy fiatal teremtést látok itt a sok vén fajankó között! – mutatkozott be, miközben rám szegezte pici, de átható pillantású szemét."

"Az imádni való Nelson úr! Nála jobban senki sem ismert ezen a világon, és sikerült is felébresztenie bennem mindazt, ami megmaradt az egykori eleven, huncut kislányból."

"– Nem lesz semmi baj, Irene kisasszony. Maga bátor, okos lány, és a környezetében mindenki szereti. Bármit tudjon is meg a múltjáról, az nem törli el mindezt. Érti, ugye?"

"Csakugyan értelmes, sőt bölcs szavak voltak ezek. De hányszor előfordul, hogy a feldúlt lélekről még a legbölcsebb szavak is úgy peregnek le, mint az esőcseppek a kőszikláról…"

"A davosi völgy, amely két órája még napfényben fürdött, mostanra sötét, elmosódó folttá vált, amely fölött csak a telihold ezüstös, néma korongja függött, bár ebben a percben az is felhők mögé bújt.

Egy pillanatra úgy éreztem, magába ránt, és mindjárt elnyel a sötétség. Olyan erőteljes volt ez az érzés, hogy neki kellett támaszkodnom a terasz mellvédjének, és mély lélegzetet kellett vennem.

Csupán múló szédülés fogott el, de valamit eszembe juttatott. Hát nem ugyanez történik az életemben

is? Mindarra, amit látni véltem magam körül, olyan sötétség telepedett, ahol már semmit sem ismerek fel többé.

– Sherlock… Arsène… – suttogtam a sima kő mellvédbe kapaszkodva.

Végre megértettem, miért is írtam meg azt a két levelet. A köztünk lévő kötelék volt az egyetlen, amit

senki sem tüntethetett el egyetlen mozdulattal. Bármit tudjak is meg a múltamról, a származásomról, az mit sem árt a szövetségünknek, amelyet hallgatólagosan már az első találkozásunkkor megkötöttünk, pár hónapja pedig ünnepélyesen megújítottunk az évreux-i ház padlásán, egy gyertya imbolygó fényénél. Ennek a szövetségnek semmi köze nem volt ahhoz, kik a rokonaink és milyen társadalmi réteghez tartozunk, ez csak és kizárólag a mi szabad akaratunkból jött létre.

Ám ez a gondolat önmagában nem volt elég. Azt szerettem volna, ha a barátaim ott vannak mellettem. Minden erőmmel bele akartam kapaszkodni az egyetlen dologba, ami még valóságosnak tűnt az életemben.

Vajon eljön meglátogatni Sherlock és Arsène? Megértik, mennyire fontos nekem a jelenlétük ebben a

pillanatban? Szívből reméltem."

"A világos folt még mindig ott volt. Nem is folt, hanem egy roppant különös, már-már mesebeli kastély. Falait és tornyait olyan fehér kőből építették, hogy még a gyér holdfényben is szinte világított."

"...láttam, hogy kis fénypont jelenik meg az erdőben megbúvó fehér kastély egyik tornyában. Valaki lámpást gyújtott odabent. A fény pár másodperc múlva kialudt, majd ismét meggyulladt, és ez összesen háromszor ismétlődött meg."

"Azt képzeltem, hogy a toronyban egy szenvedő lélek lakozik, aki nem tudja eldönteni, aludjon-e, olvasson, vagy felkeljen és elmenjen sétálni. Egy gyötrődő lélek, aki ezen az éjszakán nemigen tud majd álomba merülni. Mintha csak magamat látnám."

"Egész éjjel úgy birkóztam a takaróval meg a párnával, mintha ádáz ellenfelekkel vívtam volna közelharcot. Pedig az igazi ellenségeim a fejemben lakoztak: azok a makacs gondolatok, amelyek egy pillanatra sem akartak békén hagyni."

"– Az a fontos, hogy tudd: te adtál nekem erőt ahhoz, hogy folytassam, ne adjam fel. Teérted győztem le a szívet tépő fájdalmat, te segítettél abban, hogy tovább tudjak élni. De ezért nagy árat kellett fizetnem… Mert azok a szörnyetegek, akik végeztek apáddal, téged is bántani akartak, kicsikém. Így hát alighogy a világra hoztalak, el kellett válnom tőled, de olyan emberekre bíztalak, akikről tudtam, hogy vigyázni fognak rád, és jó neveltetésben részesítenek."

"Eszembe jutott, milyennek láttam a völgyet előző este: sötét foltnak, amely kis híján engem is elnyelt.

– Mennyire szeretném most belevetni magam abba a sötétségbe! – gondoltam.

És ekkor, mintha csak varázslatba csöppentem volna, valami hirtelen megállított. Valami, ami megragadott, és eltakarta előlem a vakító délelőtti napfényt.

– Irene! – szólalt meg egy hang. Ismerős volt, de úgy éreztem, lehetetlen, hogy itt és most halljam. Ám amikor felnéztem, rájöttem, hogy mégis lehetséges.

Arsène Lupin karjában találtam magam."

"Nem is tudom, meddig álltunk ott, egymást átölelve. Arra a pillanatra viszont nagyon is jól emlékszem, amikor megéreztem, hogy Lupin feje lágyan oldalra billen, és a szája az arcomhoz ér, aztán lekúszik a nyakamig… De mielőtt igazán megcsókolt volna, sietve elrántottam magam."

"Sok év telt el azóta, mégis úgy hiszem, ma jobban tudom, mint akkor, mi is zajlott ifjú szívemben.

Menedéket kerestem. Igen, hiába mutatkoztam olyan merésznek és függetlennek, valójában elveszettnek éreztem magam, teljesen felkavart a sok változás.

Ezért hát arra vágytam, hogy legalább egyvalami ne változzon: Sherlockhoz és Arsène-hez fűződő, szoros barátságom. Mert ez a barátság volt számomra a menedék, az a része az életemnek, ahol a régi Irene maradhattam – legalábbis ezt reméltem."

"– A hétszázát! – kiáltott fel, miután meglátta zaklatott arcomat. – Ezek szerint tényleg jól tettem, hogy amint megkaptam a leveledet, iderohantam… Megtudhatnám, mi az ördög történt veled?

Az arcába néztem, abba az arcba, amely egyetlen vigyori grimasszal képes volt felülemelkedni mindenen."

"– Szerintem az öreg Nelsonnak van igaza! Ősrégi dolgok ezek, mások döntései, amelyeket akkor hoztak, amikor te még a világon se voltál… Mi köze mindennek ahhoz, hogy ki vagy te, itt és most?"

"– Szóval, Nagy Hegyi Bölcs, most mit tanácsolsz?"

"– Menjünk vissza a szállodába! Így legalább bebizonyíthatod anyádnak, hogy a lánya nem is olyan kelekótya, mint amilyennek látszik – ugratott Lupin."

"Nem tévedtem, gondoltam: a barátságunk valóban biztos menedék.

– És te mihez kezdesz addig? – kérdeztem.

– Az igazságra vagy kíváncsi? Roppant csinos leányzókat láttam odalent a faluban…

Megsemmisítő pillantást vetettem rá.

– Igen! – folytatta rendíthetetlenül. – A fűszeresnél voltak felakasztva. Helyben készült füstölt kolbászfélék, ha jól értettem… És miután csaknem huszonnégy órája nem ettem egy falatot sem, azt hiszem, barátságot kötök azokkal a csípős kisasszonyokkal!

Ekkor aztán semmi sem menthette meg a barátomat egy újabb nyaklevestől!"

"Sherlock Holmes megfordult, és elkapta a tekintetemet, miközben az utolsó lépcsőfokokat tettem meg.
A távolból egymásra mosolyogtunk, aztán odaszaladtam hozzá, és átöleltem, mit sem törődve a körülöttem állók csodálkozó pillantásaival.

– Köszönöm, barátom! Köszönöm! – Csak ennyit súgtam a fülébe, miközben szorosan öleltük egymást.

– Úgy vélem, nincs miért köszönetet mondanod – szólalt meg Sherlock Holmes, és felém fordította a fejét, hogy a szemembe nézhessen. – Ha az az alak képes volt feljutni ide, nem tudom, nekem miért ne sikerült volna! – tette hozzá, és a mögötte álló Lupin felé intett.

– Vigyázz, mert jó a fülem, mindent hallottam! – ugratta Lupin.

Mindhárman elnevettük magunkat, mint már annyiszor, aztán alaposabban szemügyre vettem Sherlock barátomat. Szemernyit sem változott: sovány volt, szinte vézna, a válla kissé görnyedt, átható tekintetű szemében pedig ezernyi lángocska táncolt."

"– De hát ez… hazugság! – háborogtam.

– Nyilvánvaló, hogy az idő mit sem ártott bámulatos éleslátásodnak – ugratott Sherlock."

"Arsène-nel mindketten csodálattal pillantottunk barátunkra, Sherlock Holmesra. Megint csak az jutott eszembe, micsoda megtiszteltetés, hogy a barátja lehetek, és mivel még mindig nehezen tudtam elhinni, hogy megint mindhárman együtt vagyunk, azt javasoltam, üljünk le a Belvédère nagy teraszának egyik asztalához."

"– Jó reggelt, virágszálam! És jó reggelt ezeknek a délceg ifjaknak is… Kérem, csak tegyék a szépet ennek a virágszálnak! Megérdemli! – csicseregte, majd a pincér után eredt, hogy reggelit rendeljen.

A hajam tövéig elpirultam. Lupin hátradőlt a nádfonatú széken, és hátravetett fejjel nevetett. Sherlock

halvány mosolyra húzta a száját, de egykedvűen hallgatott.

– Nos, annyi bizonyos, hogy érdekes egyéniségek laknak ebben a szállodában! – hebegtem."

"– Egy bizonyos Weisbach úrról – felelte Sherlock az állát simogatva. – Egy német úriemberről, aki azt állítja magáról, hogy természetbúvár, és a völgy növény- és állatvilágát kívánja tanulmányozni.

– Micsoda?! – csodálkozott el Lupin. – Az a vászonnadrágos fickó, akinek mindig látcső lóg a nyakában? Szerintem az az ember annyira érdekes, mint egy hasfájás."

"Sherlock, Arsène meg én újra együtt vagyunk, gondoltam. Úgy látszik, tényleg semmi sem változott."

"– Pont úgy festesz, mint akinek valami jobb dolga volna, de nem tudja, hogyan mondja meg – mosolyodott el anyám.

– Nem, csak tudod… itt van Sherlock meg Arsène, a barátaim… – hebegtem zavarodottan.

– Itt vannak a legjobb barátaid? – kiáltott fel Sophie elkerekedett szemmel. Attól féltem, mindjárt kitör életem első veszekedése az édesanyámmal, de nem így volt. – Akkor megtudhatnám, mi a csudáért vesztegeted itt az idődet egy öregasszonnyal? – kérdezte mókás képet vágva."

"– Ha egy kikent-kifent dáma fogadja, jössz nekem húsz svájci frankkal, Sherlock! – súgta Lupin vigyorogva Holmes fülébe."

"– Lehet, hogy egy mesébe csöppentünk, és egy óriással meg egy törpével van dolgunk! – suttogta Lupin.

Leírása vicces volt, de roppant találó, úgyhogy én ettől kezdve csakis a Törpe és az Óriás néven emlegettem a két ismeretlent."

"E szavak hallatán Sherlock, aki pár lépéssel előttem haladt, hirtelen megtorpant, és szikrázó szemmel fordult felém.

– Egyszóval olyasmit láttál, ami nem lehetett más, mint… rejtjeles üzenet!"

"– Micsoda nyugalom… – suttogta Lupin.

– Pontosan az a fajta nyugalom, amely mögött rejtőzik valami – jegyezte meg Sherlock, és kíváncsian

tekintett a kastély felé."

"– Biztosak vagytok benne, hogy nem… veszélyes ez? – kérdeztem félénken.

– Tekintetbe véve a bánya állapotát, azt hiszem, el kell ismernem, hogy nem veszélytelen – mondta Sherlock félig komolyan, félig tréfásan. – De az iménti puskalövésekhez képest valóságos kéjutazás lesz!"

"Nem tudom, mi okból, de soha nem éreztem magam olyan mámorosan élettelinek, mint amikor efféle kalandokba keveredtem két jó barátommal!"

"Egy kellemes fürdő után aznap este is olyan nyugodt, álomtalan álomba merültem, amely csak a fiatal testek kiváltsága."

"Miközben nézegettem, először támadt fel bennem az a nehezen megfogalmazható érzés, hogy saját magamra ismerek egy másik ember vonásaiban.

És ebben a tükörjátékban mintha valahogy önmagamat is újra megtaláltam volna – nem éreztem már olyan elveszettnek magam, mint az utóbbi napokban."

"Mihelyt kidugtam az orrom, megláttam Lupint meg Sherlockot, akik fel-alá járkáltak a szálloda kapuja előtt, mint két ragadozó."

"– Van valami újság? – kérdeztem, miközben elhelyezkedtünk.

– Az egyetlen újság az, hogy ma még senki sem lőtt ránk – felelte Lupin mosolyogva."

"– Nos, egyvalamit biztosan tudunk – vitatkozott vele Lupin. – Mégpedig azt, hogy abban a kastélyban valaki… határozottan ideges!"

"– ...nekem az a benyomásom, hogy ez a Weisbach nem afféle ügyefogyott fickó – jegyeztem meg."

"– De van itt még egy érdekes véletlen egybeesés. Mert a kuktától megtudtam, hogy von Lachmann báró… a jégvár tulajdonosa!"

"Nemcsak hogy nem volt ellenvetésem, egyenesen boldoggá tett, hogy tagadhatatlan kotnyelességemet az ügy szolgálatába állíthatom."

"– Köszönöm, kicsikém. Még alig ismerlek, de máris olyan büszke vagyok rád!"

"...e pillanatban szinte kegyetlennek láttam a környező hegyek szenvtelen szépségét."

"Mély lélegzetet vettem, és nyelni próbáltam, de mintha egy erős kéz szorongatta volna a torkomat. Sherlock, mihelyt megpillantotta a Törpe élettelen testét, ösztönösen odaállt elém, hogy megóvjon a gyászos látványtól. Lupin is azonnal odaugrott."

"– Úgy látom, az elmúlt hónapokban nem sokat javult a kapcsolatod a rendőri szervekkel – jegyezte meg tréfásan Lupin, arra a kellemetlen esetre célozva, amely pár hónapja történt Londonban, a Scotland Yard központjában."

"Lupin ránk nézett és elmosolyodott.

– Sok mindent lehet mondani a hármasfogatunkról, de azzal senki sem vádolhat minket, hogy nem vonzzuk a bajt!"

"– „Mormotáról nincs hír. Stop. Újabb utasításokig várjon. Stop” – dünnyögte Sherlock, lefordítva a kedvünkért az első távirat német nyelvű szövegét. Majd rátért a másodikra: – „Mormota biztosan az Alpokban van. Stop. Kutatást folytatni. Stop.”

Értetlen tekintettel néztünk egymásra. Nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy rájöjjünk: mint ahogy Weisbach nem igazi természetbúvár, ezekben a táviratokban sem igazi mormotáról van szó. De hogy mi rejtőzik a rejtjeles szöveg mögött, arról sejtelmünk sem volt."

"Sherlock dühösen bólintott, de Arsène-nel mindketten jól tudtuk, mennyire utálja a barátunk a hosszú várakozást, különösen, ha akadályozza a nyomozásban."

"Különös, hogy bizonyos emberek jelenlétében, ha csak egy kis időre is, vissza tudunk menni az időben, és úgy érezzük, mintha újra gyerekek volnánk."

"Akkor még nem egészen tudtam megszabadulni attól az érzéstől, hogy egész gyerekkorom egy hazugság árnyékában telt. Ám, noha anyám és Horatio sok mindent elhallgattak előlem, annyit már megértettem hiányos elbeszéléseikből, hogy Adlerék hazugsága kétségkívül jó szándékból fakadt."

"– Visszaérünk négy óra előtt?

– Ha még mindig olyan fürgén jár, mint régen, úgy, mint egy gyalogos katona, nem úgy, mint egy rendes úri kisasszony, akkor feltétlenül – válaszolta erre Nelson úr.

– Akkor mehetünk – mondtam, és kitört belőlem a nevetés. – Csak felszaladok átöltözni, aztán jó katonaként mindjárt futólépésben indulok a sajtok meghódítására!"

"Horatio úgy követett, mint az árnyék, majd miután szigorúan a szemünkbe nézett, elköszönt tőlünk és bement a szállodába, én pedig ott maradtam Sherlockkal és Arsène-nel."

"– Egyszerű gyorsírás volt. Pontosabban két különböző gyorsírási módszer, a Gabelsberger- és a Pitmanféle ügyes ötvözése. Biztos vagyok benne, hogy a jelek váltakozása valamiféle matematikai képleten alapul, amely…

– Jaj, ne! – fakadt ki ekkor Lupin. – A vonaton egyszer már álomba ringattál ezzel a gyorsírásos titkosírásról szóló előadásoddal. Inkább lássuk a medvét!"

"– Nem is tudom… Amióta megfejtettem ezt a szót, valahogy zsibong az agyam… Mintha a Grenzen szóról eszembe kellene jutnia valaminek, csak fogalmam sincs, mi lehet az!

– És mennyire nevezhetünk komolynak egy olyan nyomozást, amely efféle… zsibongásokon alapul? – ugrattam."

"– Ó, az én kis virágszálam! – kiáltott fel. – Volna kedved részt venni a szeánszon a barátaiddal? Lelki energiától duzzadó, ifjú elmék: ennél jobbat kívánni sem lehetne!"

"– Ha megkérlek, hajlandó vagy megtenni? És nem fogsz morgolódni?

Tekintetünk összefonódott egy pillanatra. Sherlock szemében cinkos fény villant, aztán alig észrevehetően bólintott.

– Hogyne, madame. Örömmel részt veszünk a szellemidézésen – jelentettem be ekkor mindannyiunk nevében."

"– Teufel… Hát persze, a Teufelshorn, az Ördögszarv…

– Miket hord itt össze? – ragadta karon Saint-Maux.

– Az Ördögszarv, gróf úr… – ismételte el az igazgató. – Így hívják a davosiak az egyik nagy sziklatömböt odafent az erdőben – mondta, és az ablak felé intett a fejével."

"Mintegy tíz percen át lépkedtem leszegett fejjel, aztán felemeltem a tekintetemet. Előttem, a sötétbe boruló fák között szaggatott vonalba rendeződtek a reszkető fényű fáklyák pontjai. Egy pillanatra az az érzésem támadt, hogy egy Grimm-mesébe csöppentem."

"Ebben a légkörben még vadidegen emberek is, akik máskor meglehetősen ridegen, tartózkodóan viselkedtek, jókedvűen koccintottak egymással, és fesztelenül társalogtak az Alpok fölé boruló, csillagos ég alatt."

"Csak ekkor vettem észre, hogy van valami, ami kirí az ünnepi este hangulatából: Holmes szeme hideg volt és fényes, mint két sötét üveggolyó.

– Jól végződött az ügy. Nem gondolod, hogy igazán van okunk az örömre? – kérdeztem tőle bosszúsan.

– Arra a szerencsétlenre gondolsz, akit kirángattunk az erdőből? – vágott vissza Sherlock. – Örülök, hogy fedett helyen töltheti az éjszakát, nem a szakadékban, de őszintén szólva, szerintem ez az egész egy jól megrendezett színjáték – jelentette ki, és széles mozdulattal a terasz felé mutatott."

"– Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsalak, de az időbe osztásom továbbra is eléggé… rendhagyó! Csakis a miatt a holdkóros Sherlock miatt keltem fel hajnalok hajnalán.

Jól körülnéztem az étteremben, mintha így akarnám felhívni Lupin figyelmét a tényre, hogy a barátunk nincs itt.

– Ugye, nem arról van szó, hogy… miután miatta kellett olyan korán kelned, bosszúból belökted egy

szakadékba? – kérdeztem nevetve.

– Nagyon vicces, Adler kisasszony – grimaszolt Lupin. – De egészen másképp áll a helyzet… Ma hajnalban, olyan korán, hogy még sötét volt, kocsizörgésre ébredtem. Felkeltem, hogy igyak egy korty vizet, és közben véletlenül belerúgtam Sherlock ágyába… Akkor vettem észre, hogy Sherlock nincs is ott."

"– ...Emlékszel, Irene, amikor azon gúnyolódtál, hogy időnként valósággal zsibong az agyam? Nos, amikor felébredtem, megint ilyen érzésem volt, és ekkor döntöttem úgy, hogy kimegyek, sétálok egyet. Semmi sem frissíti úgy fel a gondolatokat, mint a friss éjszakai levegő!"

"– És mit kell tennünk, hogy kiderüljön, helytálló-e az elméleted? – kérdeztem tőle.

Sherlock jellegzetes, félig rejtélyes, félig csúfondáros mosollyal fordult felém.

– Mi sem egyszerűbb ennél, kedves Irene… El kell mennünk a postahivatalba!"

"– Az imént éppen ön nevezett minket, nem túl udvariasan, kotnyeles kölyköknek. De biztosíthatom, hogy különös tehetségünk van a kotnyeleskedéshez. Az még véletlenül se jutott eszébe, hogy akár… hasznára is lehetnénk?

– Az nyilvánvaló, hogy igen eszes ifjakkal van dolgom – ismerte el Grenzen. – De kérem, ne feledkezzenek meg arról, amit Isten tudja, hogyan derítettek ki: a Német Császárság titkosszolgálatának tisztje vagyok, és hivatalos küldetésben járok."

"Arthur Metzger Franciaország történetének egyik legelvetemültebb bűnözője volt.

A robbanószerek akkor még viszonylag ismeretlen területén végzett kegyetlen kísérleteket. Egy pillanatra ismét úrrá lett rajtam az a döbbenet, amelyet akkor éreztem, amikor pár hete Metzger egyik legszörnyűbb akciójáról olvastam. Ez az eset „az amiens-i vérfürdő” néven vonult be a történelembe: a bűnöző egy olyan házat repített a levegőbe, amelyben két család lakott, s mindezt csupán azért, hogy elterelje a rendőrség figyelmét, és egérutat nyerjen egy bankrablás után."

"Grenzen ámuldozva pillantott a barátomra. Szemlátomást szóhoz sem jutott az elképedéstől. Aztán motyogott valamit németül, és a fejét csóválta, mint aki egyszerűen nem érti, ki az ördög lehet ez a titokzatos, keskeny arcú fiú, aki, úgy tűnik, mindent tud."

"– Újabb üzenet Berlinbôl. Csaknem bizonyos, hogy a Metzgerért küldött ügynökök neve Julien és Adèle Chatrier… Minden idők legjobb francia kémjei!"

"Grenzen nem szólt, csak halványan elmosolyodott, majd megint csak hevesen csóválta a fejét. Gondolom, már rájött, hogy három olyan gyerekkel hozta össze a sors, akik az öszvérnél is makacsabbak."

"– Nem lehetek elég hálás apámnak, amiért megtanított, hogyan kell esni – viccelődött Arsène. A „vadállattal” folytatott harc következtében karmolásokkal volt tele az arca, a szemöldöke pedig kissé felrepedt, de mindez láthatólag hidegen hagyta."

"Sherlock mélységes megvetéssel nézett a bűnözőre.

– Maga semmit sem ért, uram! Magának befellegzett!"

"– ...És különben is, a mi szakmánkban fontos, hogy az ember jól válassza meg a szövetségeseit, nem igaz, Chatrier?

Még ma is magam előtt látom, hogyan csillant fel Grenzen szeme, miközben ránk pillantott, és az arcán alig észrevehető mosoly jelent meg."

"– Horatio, ne haragudjon. Tudom, most azt hiszi, hogy javíthatatlan vagyok… – kezdtem.

– Egyáltalán nem hiszem ezt, Irene kisasszony – felelte Horatio egy mély sóhaj után. – Most már tökéletes bizonyossággal tudom, magában javíthatatlan hajlam van arra, hogy bajba kerüljön. Szerencsére a jelek szerint ahhoz is van némi tehetsége, hogy mindig megússza a dolgot. Felteszem, be kell érnem azzal, hogy örülök, ha épségben hazaviszem."

"Ki tudja, miért, talán mert a különféle nemzetiségű utasok élénk jövésmenése jó kedvvel töltött el, vagy csak mert akkoriban valamelyest még gyermeki ártatlanság élt a szívemben, mindenesetre tagadhatatlanul felvillanyozott a gondolat, hogy a barátaimmal vonatra szállhatok, és egyetlen éjszaka leforgása alatt keresztülszeljük fél Európát."

"Egy pillanatig lelki szemeimmel láttam magamat egy másik vonat fülkéjében. Azon a vonaton, amely pár napja Davos-Platzba vitt. A szerelvény megmagyarázhatatlan módon megállt, én pedig egy másodpercre megpillantottam egy alakot, amint éppen eltűnt az erdőben.

„Metzger volt az!”, gondoltam most.

Tudtomon kívül tanúja voltam hát a hihetetlen ügy kezdetének. Azonnal elmeséltem ezt a különös dolgot a barátaimnak, ők pedig legalább annyira elcsodálkoztak rajta, mint jómagam. Megint csak megbizonyosodhattam róla, hogy a sors szeret ilyen apró tréfákat űzni velem."

"Álmatlanságtól bedagadt szememet a bárányfelhők mögül kiszűrődő, ezüstös fény fogadta. Milyen más volt a párizsi ég, mint az Alpok egének azúrkék ragyogása!"

"– London viszont sajnos kissé messzebb van – szólt közbe Sherlock. – De megígérem, hogy elárasztalak a leveleimmel. És kérlek, feltétlenül értesíts, ha megint elutazol valahová. A jelek szerint tévedhetetlenül ki tudod választani a… mondjuk úgy, az érdekes helyeket! – fejezte be, én pedig elnevettem magam."

"– Viszontlátásra! – kiáltottam torkom szakadtából, hogy hallani lehessen a pályaudvar zsibongásában.

Ez volt a világ legegyszerűbb szava, mégis benne volt minden, ami abban a pillanatban betöltötte a szívemet: a vágy, hogy mielőbb viszontláthassam két pótolhatatlan barátomat."