Ma a Sherlock, Lupin és én c. könyvsorozat hetedik kötetének értékelésével érkeztem, mely a varázslatos India világának rejtelmeit tárja fel előttünk...
A ​Kobra bosszúja egy páratlan ügyességgel felépített revans története, ami nyomozó triónknak köszönhetően ugyan kudarcba fullad, ám a háttérben megbújó, zseniális bosszút kitervelő karakterek személye és a cselekmény egy olyan életre szóló kalandot tartogat az olvasó számára, ami felidézi a '70-es, '80-as, '90-es évek kalandregényeinek hangulatát... ❤

London
1871

Geneviève halála után Irene és édesapja visszaköltözik régi londoni otthonukba, és elhagyják Párizst, aminek minden szeglete elhunyt feleségére emlékezteti Leopoldot... Irene úgy érzi, édesanyja miatta halt meg, s bármennyire is különböztek egymástól, a nő végtelenül szerette őt, amit Irene soha nem tudott értékelni... Míg hűséges komornyikjuk, Nelson úr támaszt nyújt a gyászban édesapjának, addig Irene mellett ott áll Sherlock, akivel a lány szinte mindennap találkozik törzshelyükön, a Shackleton kávéházban.

Ám ez a nap más, mint a többi... Irene a Westbourne Parkban találkozik Sherlockkal, aki látszólag mélyen elmerül a kezében tartott könyv lapjaiban... Ám az a bizonyos könyv nem is könyv és a nap hátralévő részében Irene megtanulja a revolverhasználat minden csínját-bínját... Ha mindez nem lenne elég kaland egyetlen napra, a kávéházban egy különös, kék cilinderes férfi titokban kifizeti mindkettejük kakaóját és észrevétlenül ellopja Irene kendőjét... Főhőseink a férfi nyomába erednek, akit Sherlock egyetlen apró anyajegynek köszönhetően pillanatok alatt leleplez... A titokzatos férfi nem más, mint szeretett triónk harmadik tagja, Arsène Lupin, aki édesapját hátrahagyva, egymaga érkezett Londonba álruhában... Lupin Monsieur Papon néven bérelt szállást a közelben, ugyanis Párizsban körözi a rendőrség... 

Irene számára a meglepetések sorozata azonban nem ér véget... Horatio Nelson, az Adler család szeretett és nagyrabecsült alkalmazottja és barátja levélben adja be felmondását, ami Irene számára segélykiáltásként hangzik és a lány azonnal értesíti barátait. A trió elsődleges küldetése: megtalálni Horatio Nelsont!


Főhőseinknek mondhatni gyerekjáték kideríteni, hol lehet Nelson úr, akit a Fehér hattyú fogadóban minden gond nélkül meg is találnak... A komornyik szavai alapján Irene megérzése beigazolódni látszik, Nelson úrnak esze ágában sem lett volna otthagyni az Adler családot, ha régi jó barátját nem fenyegetné a törvény általi igazságszolgáltatás komor árnyéka... 
Nelson úr barátja, William Hirst kapitány hajóján néhány nappal ezelőtt lázadás tört ki... A Madras Moon fedélzetéről nyomtalanul eltűnt Lady Margaret Grenville három személyes ládája, melyek a hölgy Indiából hozott gyűjteményét rejtették magukban... A hajó tragédiájával Sherlock pontosan tisztában van, és ahogy Hirst kapitány elmeséli az utazás részleteit, hőseink megállapítják, hogy itt bizony egy tökéletesen megrendezett bűntényről van szó... 


Hirst kapitány biztos Lady Grenville ártatlanságában, akit Irene csak az arisztokrácia nagyasszonya és a Kelet szerelmese neveken ismer. Mikor hőseink értesülnek ama szenzációs hírről, hogy a dzsálandhári maharadzsa Londonba érkezik, már semmi kétségül afelől, hogy a szálak összekapcsolódnak és valami nagyszabású van készülőben... Míg a gyerekek megpróbálnak fényt deríteni erre a különös ügyre, addig Hirst kapitány feladja magát a rendőrségen... 

A Kobra bosszúja egy eredeti, végtelenül izgalmas nyomozás története, melyet átleng a varázslatos India fűszeres atmoszférája... 
Triónk a már jól megszokott módon, a veszélyre fittyet hányva keveredik bele ebbe a zseniálisan felépített bosszúhadjáratba, melynek gyökerei a régmúltba nyúlnak vissza... 
Hőseink a történet elején a sötétben tapogatóznak, és soha nem tapasztalt zsákutcákkal kerülnek szembe. Az apró jelek és a mozaikdarabkák nagyon nehezen akarnak összeállni, s mikor már úgy éreznénk, most kell elérkeznie a tetőpontnak, valami vagy valaki mindig közbeszól... Ettől olyan érdekfeszítő és izgalmas ez a történet...

Hőseink ellenfelei az idősebb olvasók számára ismerősek lehetnek Emilio Salgari régi kalandregényeiből és a nagyszerű olasz író filmre vitt kalandjaiból... 
A szereplők, valamint az indiai világról szóló mesék, leírások mind-mind eszembe juttatták Sandokan, a maláji tigris történetét, ám a cselekmény némely pontján hasonlóságot véltem felfedezni A fekete kalóz cselekményszálaival is, ami számomra még nagyobb kalanddá és még hatalmasabb szerelemmé változtatta a hetedik kötetet... ❤

Tekintve, hogy a Sherlock, Lupin és én könyvsorozat írói maguk is olaszok, a hasonlóság már nem olyan meglepő és szeretném azt hinni, hogy egyfajta tisztelgés egy nagy író munkássága előtt.. :3

A Kobra bosszúja egy picit kiszakít minket az esős-ködös London, valamint a grandiózus Párizs világából, s noha a cselekmény maga Londonban játszódik, az Indiáról szóló gyönyörű leírások, valamint a Kelet világáról szóló érdekességek miatt az az érzésünk, hogy elhagytuk a kontinenst és éppen a mesés Kelet földjén lépkedünk... :3

Értékelés: 5/5 tigris

Idézetek

"Az angolok féltve őrzik egyik legnagyobb titkukat: azt, hogy Angliában nem is esik olyan sok eső. Roppantul mulattatja őket, hogy a kontinens lakói, de még inkább az ártatlan lelkű amerikaiak úgy képzelik, a brit földet örökös eső áztatja, az angolok folyton vastag télikabátban vacognak, és esernyő nélkül ki sem lépnek a házból."

"Nem hinném, hogy létezne lehangolóbb hónap a novembernél, és alkalmasabb időszak a szomorúságra annál, amikor az ősz utat enged a télnek, a lehulló leveleket szétmállasztja a nedvesség, és a nyirkos földből mintha a halál hideg lehelete áradna."

"Leopold egy kisgyerek kétségbeesett makacsságával ragaszkodott hozzá, hogy otthagyjuk Párizst, mert a város Geneviève-et jelentette számára, az imádott feleséget, akit elveszített."

"Nelson úr kinyitotta előttem az ajtót, és amikor már azt hittem, sikerült elhitetnem vele, hogy csupán levegőzni indulok, gunyorosan utánam szólt:

– Kellemes sétát! És adja át üdvözletemet Holmes úrfinak!

– Feltétlenül átadom – feleltem, és halvány mosoly jelent meg az arcomon. Talán elfelejtettem, hogy hiába hallgatok én konokul, a jó Horatio előtt nincs titok?"

"Már messziről észrevettem Sherlock Holmes barátomat.

A park szélén üldögélt egy padon, és teljesen belemerült a kezében tartott könyv olvasásába. Hegyes orra hajóorrként bukkant elő a kabátja gallérjából. Szokatlanul hosszú, gubancos haja és ujjatlan kesztyűje rendetlen, mégis elragadó külsőt kölcsönzött neki."

"Végre becsukta a könyvet, és a szemembe nézett.

Az arcán elégedett mosoly ült. Az a fajta mosoly volt ez, amelynek láttán teljes bizonyossággal tudtam, hogy minden okom megvan az aggodalomra."

"– Bevallom, el sem tudom képzelni, mi lehet „lenyűgöző” egy ilyen helyen! – mondtam, és így is gondoltam.

– Ez azért van, mert csak a felszínt látod – felelte Sherlock. – Az érdekes dolgok, mint mindig, mélyebben rejtőznek.

– Hálás lennék, ha végre nem beszélnél rébuszokban! – csattantam fel.

Sherlock elnevette magát."

"Bár egyszer már csaknem egy évig laktam Londonban, sosem utaztam azon a közlekedési eszközön,  melyet a londoniak csak Tube-nak, vagyis Csőnek neveznek.

Félelemmel töltött el a gondolat, hogy be lennék zárva egy vonatba, amely egy alagútban száguld a város utcái és házai alatt. Apám azt állította, minden modern nagyvárosban a metróé a jövő, én viszont csak rémületes csapdának láttam ezt a közlekedési eszközt, ijesztő fémvakondnak, amely London földjében ássa járatait."

"Hogyan képes a barátom egy lőfegyvert mutogatni nekem, amikor alig pár hét telt el a tragikus párizsi események óta? A válasz persze egyszerű volt: Sherlockot rendkívüli elmével áldotta meg a sors, de teljességgel hiányzott belőle az a kevésbé látványos erény, amelyet tapintatnak neveznek."

"– Tízből nyolc… – tette hozzá vigyorogva. – Az ön helyében, Adler kisasszony, nem zárnám ki, hogy felvételemet kérjem Őfelsége hadseregének lövészei közé. Ön igazi céllövőtehetség!"

"Ebben a pillanatban fiatalabbnak tűnt, mint ahogy emlékeztem rá. Talán mert kivételesen nem veszett bele rendkívüli elméje labirintusába. Egyszerűen csak ott ült velem, és élvezettel iszogatta a kakaóját."

"Láttam, hogy Sherlock szája grimaszba húzódik, és hirtelen megijedtem, hogy ráveti magát az ismeretlenre.

Ehelyett legnagyobb csodálkozásomra toppantott egyet, hátravetette a fejét, és kitört belőle a nevetés.

...

– Hát akkor… – fújt egyet a barátom, miközben a kék cilinderes férfit fürkészte. – Talán ideje volna véget vetni ennek a bohóckodásnak. Nem gondolod, Arsène?"

"Egy anyajegy. Egy apró anyajegy a jobb kisujj alatt – mindössze ennyi kellett ahhoz, hogy Sherlock rájöjjön, ki is valójában a fura kinézetű kék cilinderes férfi. Egy pillanatra bosszús lettem, amiért én bezzeg nem ismertem fel Arsène-t, de hamar elmúlt ez az érzés. Csak egy dolog számított igazán: az, hogy a barátunk a városban van!"

"Egy mérföldről is látszott rajtunk, hogy remekül érezzük magunkat: Arsène Lupin folyton lerántotta a nyakamból a kendőmet, és odadobta Sherlocknak, aki aztán szépen visszaadta nekem. Kár, hogy az az átkozott fekete ingaóra ott állt a sarokban, mint valami őrszem, és mindig eszembe juttatta, milyen kevés időm van."

"Meg akartam ragadni Arsène karját, de ő megfogta a kezemet, és a két keze közé szorította, aztán rám nézett nagy, sötét szemével.

– Ne félj… ez nem veszélyezteti a zenei pályafutásunkat! – tréfálkozott.

Sherlock elnevette magát, én meg bosszúsan rántottam el a kezem.

– Na hiszen, szép kis alakok vagytok! Már el is felejtettem, mennyire utállak titeket, amikor így viselkedtek! Nincs időm a kis színjátékaitokra! – csattantam fel. – Szóval, Arsène, az egész csak vicc volt, mint a nevetséges bajuszkád? – kérdeztem. Elhatároztam, hogy mihelyt megtudtam, mi történt vele igazából, hazaindulok.

– Nem tetszik a bajuszom? – nevetgélt Arsène, miközben elégedetten simogatta a szóban forgó bajuszt."

"– Hagyjuk a családot, ha kérhetem! Ha akarjátok, inkább elmesélem, hogyan lett belőlem Monsieur Papon!

Összenéztünk Sherlockkal.

– Csak ha nem tart tovább öt percnél.

– Befejezem, mire megszólal a Big Ben harangja! – ígérte Arsène."

"– Mindenesetre roppant figyelemreméltó, Arsène, igazán figyelemreméltó… – állapította meg Sherlock.

– Várd ki a végét, öregem! Mert bármilyen furcsának is tűnhet, az igazság az, hogy a színes művésznyakkendők alatt Robin Hoodhoz méltó szívek dobognak…"

"– Kötöznivaló bolondok vagytok… De tulajdonképpen ezt szeretem bennetek."

"– Adler úr! Adler úr! Csináljon valamit! A lánya a szemét között turkál! Szentséges ég!"

"Igent tisztelt Adler úr!

Váratlanul felmerült személyes problémáim arra kényszerítenek, hogy azonnali hatállyal benyújtsam a felmondásomat, mivel mostantól előre nem látható ideig nem áll módomban megfelelően teljesíteni kötelességeimet.

Végtelen sajnálattal és még nagyobb hálával mindazért, amit értem tett,

Horatio Nelson

Apámra néztem, aki úgy rótta a folyosót, mint akit megszállt az ördög. Aztán felkiáltott:

– Most még ő is! Ő is elhagy!

És megértettem, hogy mindazok után, ami történt, nem is annyira érthetetlennek, mint inkább elviselhetetlennek érezte Horatio felmondását."

"Folyton csak Horatio járt az eszemben, meg az az üzenet, amely az én szememben nem felmondás volt, hanem elfojtott segélykiáltás."

"– Te nem is fiatal lány vagy, hanem valóságos ciklon, Irene! De pont ezért olyan jó melletted lenni…"

"Csak most tűnt fel, mennyire különbözik ez az otthoni, védelmező, kissé félszeg Sherlock attól a képtől, amelyet kialakítottam róla. De tulajdonképpen tetszett, amit láttam, és még ma is mosoly ül az arcomon, ha visszagondolok azokra a napokra, amikor a nagy Sherlock Holmes kétszer is bepillantást engedett jelleme mélyebb, emberibb zugaiba, amelyek máskor mindig árnyékba borultak káprázatosan ragyogó szelleme mellett."

"Milyen csodálatos szeme volt Lupinnek! Ha ránézett az ember, egyszerre elszállt minden gondolata, és nem vágyott egyébre, csak hogy beleveszhessen ebbe a szempárba. Éppen ez történt velem, de hirtelen összerezzentem, mint amikor félálomból riad az ember. Mi ketten barátok vagyunk, ugyanúgy, mint Sherlockkal, gondoltam. Akkor is, ha egyszer már megcsókoltuk egymást. Sőt, nem is egyszer… De ez nem jelenti azt, hogy most is…

De igen.

Arsène szája a számhoz simult.

És én megcsókoltam, úgy, ahogy egy fiút csókolni kell – vagy legalábbis ahogy akkor gondoltam. Ahogy Lord Byron Don Juanjában, amelyet – mint oly sokan – titokban olvastam. Ám a következő pillanatban az ifjúkorra jellemző szeszélyes fordulattal már csak ostoba gyengeségnek találtam iménti odaadásomat.

– Arsène! Elég volt! – suttogtam, de akaratlanul is nevetősen csengett a hangom. Mert tulajdonképpen élveztem ezeket a lopott csókokat. Az élet tüzét szították fel az ereimben. De azt akartam, hogy ne jelentsenek többet, mint a boldogság furcsa, őrült pillanatait, amelyektől semmi sem változik hármunk között. Amikor kinyitottam a szemem, és megláttam Monsieur Papon képtelen házi öltözékét, kitört belőlem a nevetés. És ettől mindjárt összeszedtem magam.

– Nem azért jöttem, hogy… – kezdtem.

Lupin mosolyogva nézett rám, a szájához szorított mutatóujjal hallgatásra intett, aztán bement a hálószobába, és becsukta az ajtót maga mögött. Kisvártatva újra megjelent, de ekkor már szürke mellény volt rajta, melynek zsebéből selyem zsebkendő kandikált ki, elegáns, ugyancsak szürke szalonkabát, a lábán pedig szépen kifényesített mokaszin. A karját nyújtotta, és így szólt:

– Megengedi, Mademoiselle Adler?

Próbáltam győzködni magam, hogy Arsène is úgy vélekedik a csókokról, mint én, és soha semmi sem

lehet erősebb a barátságunknál. Így hát tréfás pukedlivel belekaroltam, és azt mondtam:

– Monsieur Papon, ismertetem önnel a mai programot…"

"Egymásba karolva néztük a panziót, amely előtt letett minket a kocsi. A Fehér hattyú nevet viselte, de fehér színnek még a cégéren sem láttuk nyomát."

"– Hát maguk mit keresnek itt? – kérdezte Horatio Nelson, aki most is a főkomornyiki ingét és nadrágját viselte.

Lehet, hogy tévedtem, de úgy láttam, bár a tekintetéből csodálkozás árad, mégis mosoly fut át az arcán. 

És ebből a mosolyból arra következtettem, hogy a látogatásunk voltaképpen nem érte teljesen váratlanul."

"– „Keresd a nőt”? – idézte gunyorosan az ismert mondást Arsène.

Horatio lesújtó pillantást vetett rá. A tekintete hosszan elidőzött a nevetséges álbajuszon.

– Nem nőügyről van szó – mondta azután szűkszavúan. – Másféle hűség hozott ide."

"– ...Hirst kapitányt keresi a rendőrség.

– Nahát! Szívesen megismerkednék ezzel a Hirst kapitánnyal. Sok közös vonásunk lehet! – viccelődött Lupin."

"Több mint egy éve ismertem már Sherlock Holmest, így hát csöppet sem lepett meg, hogy szóról szóra fel tud idézni egy cikket, amely jó néhány napja jelent meg a Timesban.

Hirst kapitány arcáról viszont lerítt az elképedés.

– Horatio… – hebegte, miután jól megnézte magának azt a keskeny arcú fiút, aki úgy beszélt, mintha legalábbis ő volna a nyomozást vezető rendőrfelügyelő.

– Még nem mondtad el, kik is voltaképpen ifjú barátaid."

"Sherlock szemében pár perce megjelent az a sajátos csillogás, amely akkor szokott feltűnni, ha olyan fejtörővel találkozott, amely felpezsdítette az elméjét."

"Valami olyan, szinte gyermeki ártatlanság sütött a vén tengeri medve tekintetéből, hogy valósággal elérzékenyültem."

"Sherlockra is nagy hatással voltak Hirst kapitány szavai. Egyszer csak felpattant, és türelmetlenül nézett rám meg Lupinre. Jól tudtam, mit jelent ez a pillantás: azt, hogy Holmes már tudja, mi lesz új nyomozásunk első lépése. A nyomozásé, amely fényt derít a Madras Moon sötét történetére."

"– Pocsék szaga van annak, amit esztek… – mondtam Arsène-nek, miközben a rakodóhelyek és mólók hosszú sora mellett mentünk el. A kikötőhíd végén mindegyiknek fehér festékkel tüntették fel a számát.

– Még mindig jobb annál az angolnánál, amelyik még élt, miközben egy dán tengerész jóízűen a szájába tömte odabent a kocsmában! – felelte, mosolyra késztetve Sherlockot."

"– Olyan, mintha az ember egy óra minden apró alkatrészét ismerné, csak éppen azt nem tudná, hány órát mutat! – kiáltott fel dühösen."

"– Elnézést, uram! Sértőnek tartaná, ha megkérdezném, mégis mi a csudát keres ott fent? – szólította meg Lupin a maga jellegzetes, nyájas, de kissé pimasz stílusában."

"– Annyit se, mint a körmöm feketéje, kis hölgyem. Én csak addig kóborolok, amíg világos van… A fotográfusnak az éjszaka olyan, mintha nem is létezne – felelte.

Így állt a helyzet a távoli múltban, 1871-ben, amikor a fényképészek még nem is álmodtak arról, hogy éjszakai felvételekkel kísérletezzenek."

"– De hát Hirst kapitány a legkevésbé sem gyanakszik Lady Grenville-re! Ők ketten szinte minden egyes pillanatot együtt töltöttek Bombaytől Londonig! – hüledeztem.

– Ez nem jelent semmit – vágott vissza Sherlock –, mivel a kapitány ítélőképességét kétségkívül eltompította az a különös tünet, amelyet általában szerelemnek vagy fellángolásnak neveznek. Ha meg akarjuk tudni, ki ez a nő, feltétlenül közvetlen kapcsolatba kell lépnünk vele. És egyúttal szemügyre vehetjük a komornáját is, Mrs. Sherwoodot, aki ugyancsak ott volt a Madras Moonon – mondta, majd kortyolt egyet a kakaójából.

Így tudtam meg – bár talán nem is lepett meg annyira –, hogy Sherlock barátom szerint a „szerelem” és a „fellángolás” ugyanazt jelenti. De el kellett ismernem, nagyon is észszerű gondolat, hogy ki kellene derítenünk egyet s mást Lady Grenville-ről."

"És mivelhogy létezett egy íratlan törvény, miszerint hármunk közül én voltam a jó modor legfőbb letéteményese, és énrám lehetett a leginkább számítani, ha a bizalmába kellett férkőzni valakinek (mint ahogy Sherlock volt a bonyolult, logikus gondolatmenetek bajnoka, Lupin pedig az akrobatikus ügyességet igénylő, merész vállalkozásoké)..."

"– A maharadzsa Londonba érkezik! – kiáltottam fel.

A cikkben ugyanis, amely felkeltette a figyelmemet, az állt, hogy Mokham Csand, Dzsálandhár maharadzsája hamarosan a városba jön."

"– „…Mokham Csand maharadzsa hivatalos látogatást tesz Londonban Lord Sainsburynél, akit a napokban neveztek ki Pandzsáb új kormányzójának. Az indiai államban, amely a maharadzsa szülőhelye, az utóbbi időben több felkelés és zavargás tört ki az angol korona ellen, ami különös jelentőséggel ruházza fel a látogatást…”

"– Ami pedig a véletlen egybeesések iránti ellenszenvemet illeti, talán az egyetlen dolog, amiről elmondhatom, hogy Mycroft bátyám ragasztotta rám… – tette hozzá vigyorogva. – Ő azt állítja, hogy a véletlenben hinni megbocsáthatatlan lustaság, az univerzum ugyanis a maga részéről ritkán bizonyul ilyen lustának. Úgy találtam, ez a mondat csakis egy ragyogó elmétől származhat, és elmosolyodtam a gondolatra, hogy „a család legokosabb tagja” címért folytatott versenyben még egy olyan fiúnak is akadhat riválisa, mint Sherlock."

"– Az, ami a tizenkilences mólónál történt, hogy úgy mondjam, jól kivitelezett bűncselekmény volt. Ilyen hibát pedig csakis komplett idióták követnének el."

"– Alig várom, hogy megint ehessek egy olyan ízletes angolnás pitét!

– Ez esetben arra is fel kell készülnie, Monsieur Papon, hogy megfürdik a Temzében, mert saját két kezemmel fogom a folyóba dobni, ha csak a közelébe megy annak a rémségnek! – tiltakoztam.

Mindhárman elnevettük magunkat, és felálltunk, de ebben a pillanatban odalépett hozzánk a pultos fiú.

– Melyikük Irene Adler? – érdeklődött. A kérdés annyira értelmetlen volt, hogy Arsène is, Sherlock is felemelte a kezét.

– Üzenetük jött… – mondta a fiú elvörösödve, és egy borítékot nyújtott felém, amelyet kissé habozva vettem át."

"Úgy látszik, mi hárman valósággal vonzzuk a bonyolult ügyeket!"

"Tudtam, hogy Sherlock is örül Arsène jelenlétének. Barátunk érkezésével azonban Sherlock újra a zseniális, gunyoros, hűvös és logikus Holmes lett, és többé nem engedett bepillantást a lelkébe, mint az előző napokban, amikor kettesben voltunk. Azon tűnődtem, vajon tudja-e, milyen messze ment el Arsène velem. És én vele, hiszen végül is hagytam magamat megcsókolni.

De olyan nagy dolog ez? Igazság szerint mindig csak akkor tettem fel magamnak ezt a kérdést, amikor Sherlock társaságában voltam, mert úgy éreztem, igazságtalanságot követek el vele szemben, mintha az az apró titok, amelyen Arsène-nel osztoztam, árnyékot vetett volna a barátságunkra. Egészen összezavarodtam…

Tényleg az lehet a vége, hogy megbillen a hármunk közötti, tökéletes egyensúly? Minél többször tettem fel magamnak a kérdést, annál kevésbé találtam a választ. Néztem a gondolataiba merülő Sherlockot (félig elfordulva figyelte a kikötőben kószáló dokkmunkásokat és tengerészeket), és egy újabb kérdés merült fel bennem: mit érzünk egymás iránt? Sherlock lelke valójában rejtély volt számomra, az érzései megragadhatatlanok.

Az az egyetlen, zavarba ejtő csók, amelyet akkor váltottunk, amikor a miattam kapott ütések ágyba kényszerítették, és félrebeszélt, én pedig ápoltam, mintha egy időbuborékba bezárva lebegett volna. Volt benne valami álomszerű. Csakugyan én voltam az a lány, akit Sherlock félálomban magához szorított? Azóta egyszer sem hoztuk szóba a dolgot, és tudtam, hogy nem is fogjuk soha."

"Tudtam, hogy kedvel, hogy én vagyok a legjobb barátnője. De nem áltattam magamat azzal, hogy ilyen egyszerű a helyzet. Abból, ahogy időnként zavarba jött a jelenlétemben, éreztem, nem csak a barátom szeretne lenni. Nem is a testvérem, persze. De nem is…

Felsóhajtottam.

Még csak gondolni sem tudtam a szóra.

Aztán rákényszerítettem magam: az udvarlóm?

Amint magamban kimondtam a szót, egyszerre tört rám a nevethetnék és az ijedség. Mintha valamiképpen megsértettem volna a köztünk lévő, roppant különleges köteléket. Pontosan tudtam, hogy Sherlock szeret gondoskodni másokról. Különösen rólam. Még akkor is, ha képes volt elvinni célba lőni egy elhagyott alagútba…"

"Már rájöttem, hogy angol barátom titokzatos kifinomultságával szemben Arsène merészsége és pimaszsága csupán egy hármunk közti játék következménye, egy kissé tilalmas játéké, amely meglepetésként ért (valóban így volt, Irene? őszinte vagy magaddal?), ugyanakkor magával ragadott. És amelyet mindvégig szórakoztatónak találtam. Arsène egy kalandregény elegáns kalózfigurájának szerepét öltötte magára, és időnként úgy láttam, már túl szűknek érzi ezt a jelmezt.

Kissé úgy, mint Auguste Paponét, csakhogy…

Csakhogy el kellett ismernem, hogy én nem egy regényalakot csókoltam meg. Hanem őt.

Őt csókoltam meg újra.

És semmi biztosítékom nem volt afelől, hogy ne tenném meg legközelebb is."

"– De mit látnak szemeim? – pillantott ekkor Arsène álbajuszára. – Hát ezt az ócskaságot meg hol vetted?

– Idehallgass… – kezdett tiltakozni Arsène. Sherlockot szemlátomást mulattatta a jelenet.

De Ugo, a borbély csak pörgött, mint a búgócsiga.

– Hát nem láttad, milyen választék van nálunk? – kérdezte éles hangon. – Biztos, hogy ez a kis francia a barátod? – tréfálkozott Sherlockkal.

– Mutasd meg neki, Caligula – felelte Sherlock, és tőle szokatlan módon rám kacsintott."

"– Nem is tudtam, hogy rajongsz a pirotechnikai látványosságokért…

– Fütyülök rájuk! – kiáltott fel széles mosollyal. – Kivéve egyetlen, figyelemreméltó tulajdonságukat: azt, hogy miközben zajlanak, az emberek az eget bámulják, és nem figyelnek arra, ami az orruk előtt történik!"

"– Arra kértem, hogy maradjon ki ebből az ügyből, Irene kisasszony.

– De én sosem ígértem meg, hogy kimaradok! – vágtam vissza tizenhárom évem minden szemtelenségével."

"– Te a családunk része vagy, Horatio Nelson – győzködtem, miközben átázott ruháim a bőrömhöz tapadtak, a kocsis pedig hátrafordulva, kíváncsian méregetett minket. – És különben is, tudod… Most már csak mi maradtunk. Te, én meg Leopold."

"Apám jól ismerte a barátaimat, tudta, milyen szenvedélyesen vonzódunk a kalandokhoz, és bár nem helyeselte a dolgot, túlságosan szeretett ahhoz, hogy valóban lenyesse a szárnyaimat. De őszinte aggodalommal gondolt arra, mi minden történhet velem, és rettegett tőle, hogy újra olyasmi érhet minket, mint Párizsban."

"Lupin és Sherlock (aki már magas fokon űzte az iskolakerülés nem túl nemes művészetét) csakugyan ott várt a Shackletonban."

"– Ami Lady Grenville-t illeti, roppant egyszerű a helyzet – folytatta Horatio. – Tiszteletreméltó nemes hölgyről van szó, a gyanúnak még az árnyéka sem férhet hozzá. Ebben a történetben mégis, hogy úgy mondjam, az ő személye az egyetlen vakfolt. Vak, mint a csodálat, amelyet Hirst kapitány érez iránta.

Holmes e szavak hallatán nem szólt, csupán elégedett pillantást vetett rám és Lupinre, mint egy orvos, akinek a diagnózisát épp most erősítette meg egy kollégája."

"„Sokat szenvedtem, kapitány úr. Olyannyira, hogy nyugodtan mondhatom, a szívem helyén csupán egy sebhely maradt.”"

"– ...Ha valaki ezt véletlen egybeesésnek gondolja, hát lelke rajta, már ha nem zavarja, hogy ostobának tartják…"

"– Úristen, fiacskám… – hebegte Horatio. – Elmagyarázná, miket hord itt össze?

– Ó, nagyon könnyen érthető az egész, ha az ember nem hagyja ellustulni a gondolkodását."

"...Arsène és Sherlock segítségét kértem, a fülükbe sugdosva emlékeztettem őket ünnepélyes fogadalmunkra, amelyet a bretagne-i tengerparton, egy elhagyott kaszárnyában tettünk.

Annak idején megesküdtünk, hogy együtt fogunk megélni minden kalandot, amit a jövő tartogat nekünk."

"Amikor végre hazaértünk (néma csöndben tettük meg az utat), észrevettem, hogy a barátaim úgy értelmezték a hallgatásomat, mint az irántuk érzett mélységes harag jelét. Egészen rendkívüli volt, hogy a két fiú, aki máskor olyan pimasz és magabiztos tudott lenni – mindkettő a maga módján –, most lesüti a szemét, mint a büntetésben lévő kisgyerek, amikor feléjük fordulok, mielőtt kiszállnék a kocsiból."

"Az, hogy csak úgy utasításokat adok Sherlocknak meg Arsène-nek anélkül, hogy gúnyos grimasz lenne a válasz, a hatalom szokatlan érzetével ruházott fel. Azon tűnődtem, ilyen érzés lehet-e, ha egy nő – amint mondani szokták – képes az ujja köré csavarni a férfiakat."

"Lord Sainsbury ajándékait úgy válogatták össze, hogy két ládában is elférjenek, így a harmadikba valami jóval veszedelmesebb, sőt egyenesen halált hozó eszközt helyezhettek el. Holmes elmélete szerint tehát az előkelő nemesi lak ősi falai közt valahol már megkezdte halálos ketyegését egy időzített bomba."

"Elnéztem zseniális barátomat, és összeszorult a szívem. Sherlocknak szinte fizikai fájdalmat okozott, hogy hibát követett el. Az arca grimaszba torzult, ujjbegyeivel a halántékát masszírozta.

– Van itt valami, ami nem stimmel… – dörmögte.

– Aztán az a szag…"

"– És hol van Arsène?

– Lupin úrfi megmakacsolta magát, és ott maradt Mullingdale Hallban."

"Hát ez aztán jellemző Arsène-re! Makacs, mint az öszvér, és hírből sem ismeri a veszélyt."

"– Micsoda felelőtlenség! – üdvözöltem suttogva.

Fojtott nevetés volt a válasz.

– Miféle felelőtlenség? Itt vagyok épen és egészségesen, a hajam szála se görbült meg, ahogy ígértem! – dünnyögte, miközben a párkányon átmászva belépett a szobámba.

– Remélem, legalább jó volt valamire ez a hősködés…

Lupin szomorúan ingatta a fejét.

– Csak arra, hogy lássak egy csomó frakkos pingvint, alaposan felékszerezett hölgyet és turbános indiai előkelőséget… És hogy megbizonyosodjam róla: mellélőttünk. Nem volt a fogadáson se bomba, se más furcsaság!"

"Tetszettek Arsène csókjai, de még jobban tetszett a tökéletes kiszámíthatatlansága!"

"Döbbenten néztem magam elé. Az az érzésem támadt, hogy miután Hirst feladta magát a rendőrségen, elvesztette a kapcsolatot a valósággal."

"– Tudja, Grenville bárónő nem akármilyen asszony. Egy isten háta mögötti helyen telepedett le, és nem érintkezett a honfitársaival. Én is csak néhány gazdag kalkuttai nénikém révén jutottam a részletekhez, amint említettem. És nem csodálom, hogy a történet megragadta a képzeletüket: szenvedélyes szerelem egy gazdag angol nemes hölgy és egy előkelő származású, vad, lázadó lelkületű indiai ifjú között… Nem hinném, hogy Angliában bárkihez elértek volna ezek a pletykák, egyébként meg nem fogadnék egyetlen rúpiába sem arra, hogy mindez tényleg igaz! – mondta nyájasan Ghósze.

– Értem. És ki lenne ez a hősszerelmes? – érdeklődtem.

Kezdtem érteni, miért mondta Lupin, hogy a beszélgetés „különösen érdekessé” vált.

– Az illetőt meglehetősen regényes neveken emlegették – felelte Ghósze úr. – A rajongóinak ő volt Dzsálandhár ifjú tigrise. Azoknak pedig, akik nem kedvelték annyira, a Sebhelyes Mahariv."

"– ...És láttam, milyen volt a bárónő arckifejezése, amikor a szerelme fényképére pillantott… Ez a seb még mindig nem gyógyult be, nekem elhiheted!"

"Olyan érzésünk támadt, mint amikor valaki hosszan nézi az égen gyülekező fekete felhőket, amelyekből azonban egy csepp eső sem hullik. Most végre megnyíltak az ég csatornái, és úgy ömlött ránk az igazság, hogy kis híján elsodort az áradat."

"Ópium, a fenébe is! Ópium! – Ezek a rejtélyes szavak hagyták el a száját. Ettől csak még értetlenebbül bámultunk rá."

"– Holmes úrfi – szólalt meg ekkor Horatio a homlokát ráncolva. – Nem tagadom, hogy csodálom az eszét, de attól tartok, ez után a sok viszontagság után nincs türelmem a rejtvényfejtéshez."

"– …Hallottál már Dzsálandhár ifjú tigriséről?"

"– Úristen, ne! – kiáltottam el magam kétségbeesetten, amikor a kertbe értünk.

A látvány egyszerűen megrémített. Arsène a gyep közepén hevert, és valósággal körbefonta egy apró,

erős teremtmény, a végtagjai göcsörtösek, mint valami gonosz gyökerek, egy izzó szemű, pokoli lény, akinek a testét csak egy bőr ágyékkötő takarta. Először fel sem fogtam, hogy ez az a bizonyos Kobra, akiről Sherlock beszélt. Azt hittem, valami vad szörnyeteg, olyasmi, mint amilyeneket a párizsi Notre-Dame-székesegyház tornyának tetején láttam."

"– Jobb lesz, ha segítek nekik… – szólalt meg Lupin.

– Ez a fickó kicsi, de erős, mint Herkules! – És ezzel megpróbált feltápászkodni. A bordái magasságában elszakadt a ruhája, és keskeny vörös csík húzódott a bőrén, de mosolygott, és a sérülése nem tűnt súlyosnak.

És miközben ő elszaladt, hogy segítsen a többieknek, én ott maradtam a fűben térdelve, lehunytam a szemem, és nagyot sóhajtottam.

A világ, az egész világ megállt egy rettenetes, rémisztő pillanatra. De azután szerencsére úgy döntött, hogy újraindul."

"Örömtől repeső szívvel rohantam le a lépcsőn, odaszaladtam a papához, és egy puszit nyomtam az arcára.

– Kislányom – mosolygott rám Leopold. – Nem tudom, mi történt, de örülnék, ha minden nap így kezdődne!"

"– ...Úgy véli, hogy a merénylet a harc álnok, gyáva módja, és nem méltó a népéhez."

"Magam előtt láttam azt a hihetetlen, görög tragédiába illő asszonyt. Kétségkívül aljas módon kihasználta a kapitányt, de végül is azért vetemedett ilyesmire, hogy bosszút álljon élete nagy szerelméért."

"– Tudjátok, mi jutott eszembe? – kérdeztem, miután merengésem végére értem. – Ha valaki bántaná valamelyikőtöket, azt hiszem, én is ráuszítanék egy gyilkos törpét.

– Én nem! – felelte szűkszavúan Arsène.

– Nem?

– Nem: én saját kezűleg állnék bosszút.

– És te, Sherlock, mit tennél?

A barátunk még mindig a nyugodt vizű Temzét bámulta, aztán megfordult, és előbb Lupinre nézett, aztán rám.

– Nem igazán tudom, mit tennék – felelte végül. – Mert nekünk, hármunknak tulajdonképpen nem árthat más, csak mi magunk."