abronzlovas
értékelés
oroszország
paullinasimons
thebronzehorseman
Paullina Simons: A bronzlovas - Értékelés
Paullina Simons A bronzlovas c. regénye 2017-ben látott napvilágot a Könyvmolyképző kiadó jóvoltából. Noha a kötet létezéséről már a magyarországi megjelenés évében értesültem - nem mertem megvásárolni a regényt... Egyrészt ebben az időszakban már irtóztam a "modern történetektől", avagy mindentől, ami nem a XIX. században és attól korábban játszódó történelmi romantikus volt, ugyanis a mai írók ekkora már elvették a hitemet ezek iránt a történetek iránt...
Másrészt, trilógia révén - ismerve a KMK lassúságát és a könyvsorozatok elkaszálását -, nem szerettem volna újra egy olyan történetbe belefogni, ami rabul ejti a szívemet, de a folytatásra éveket kell várnom - ha egyáltalán megkapom azt...
Ami a kiadás lassúságát illeti, úgy vélem - igazam volt... A trilógia második kötete, a Tatjána és Alexander csupán most augusztusban, több mint négy év elteltével lát majd napvilágot piciny hazánkban, ami - véleményem szerint - óriási kegyetlenség*, s most, olvasás után azt kell mondjam, hogy piszkosul pipa lettem volna, ha négy évet kell várnom a folytatásra...
Paullina Simons azonban nem okozott csalódást, s csakúgy, mint Holly Black, visszaadta a hitem egy piciny részét és a kedvenc íróim közé emelkedett! ❤
A bronzlovas az idei évem egyik legnagyobb kedvencévé vált, mely minden kétséget kizáróan örök helyet foglalt el magának lelkem egy piciny zugában... ❤
A bronzlovas - és Paullina Simons - rabul ejtett, megríkatott (de könyörtelenül és kegyetlenül...), hihetetlen magasságokba emelt, mosolyt csal az arcomra, megtáncoltatta - ám ugyanakkor ki is véreztette - parányi szívemet, s bevallom - fogalmam sincs róla, hogyan fogom túlélni a második kötet eseményláncolatát...
"- A fehér éjszakák azért tényleg csodaszépek,
nem gondolod?
(...)
- Csak az a baj, hogy a leningrádi télre
ébredünk belőlük..."
Leningrád, 1941. június 22.
Történetünk helyszíne Oroszország, Leningrád gyönyörű városa. 1941-et írunk, beköszöntött a nyár és a forróság és az orosz nép még nem is sejti, milyen sorsfordító napra is ébredtek...
Főhősnőnk, Tatjána, a Metanova család legkisebb lánya tizenhét éves. A család egy két szobás, apró zugban él, mint mindenki a Szovjetunióban, s a Metanova család még szerencsésnek is mondhatja magát... Tánya édesanyjával és édesapjával, ikertestvérével, Pásával, nővérével, Dásával és nagyszüleivel él. A lány és Pása tizenhét évesek, rendkívül fiatalok s nem igazán ismerik még az életet...
Június 22-én a Metanova család élete gyökeres fordulatot vesz, ahogy mindenki másé is Leningrádban és a Szovjetunióban... Sztálin külügyminisztere a rádióban szól a néphez. Hitler, a meg nem támadási paktum ellenére aznap megtámadta a Szovjetúniót és Leningrád felé tart!
A Metanova család döbbenettel fogadja a hírt, ám mindenki bízik Sztálinban, s abban, hogy ez a háború rövid lesz... A családfő, Georgij Vasziljevics Metanov azonnal vidékre küldeti a tizenhét éves Pását, mert attól tart, hogy a fiút besorozzák katonának, míg Tatjánát elküldik élelemért. Az élelem beszerzése rendkívül fontos és a családtagoknak minden tőlük telhetőt meg kell tenniük azért, hogy készletet halmozzanak fel, mielőtt a rémhír olyannyira elterjed a városban, hogy az üzletek kifosztásra kerülnek...
Tatjána, az árnyékban élő, tiszta és ártatlan tünemény kilép a lakásuk ajtaján és nem is sejti, hogy aznap az ő élete is örökre megváltozik...
"- Most nagyon pöttöm lettél - mondta végül.
- Nem vagyok pöttöm - vágott vissza
Tatjána. - Te vagy túlméretezve..."
A háború hírére a lakosság pillanatok alatt felvásárolja a készleteket, így Tatjána már semmit sem tud venni, amit szeretne. A lány kénytelen úgy dönteni, hogy a város külső területein lévő boltokhoz buszozik, mikor meglát egy fagylaltárust és úgy dönt, az egész napos, viszontagságos küldetése közben megérdemel egy falatnyi boldogságot.
Tatjána a buszra várva és a fagylaltját eszegetve pillantja meg az utca túloldalán álldogáló katonát, aki egyenesen a lányt nézi, majd átsétál az utcán és leül mellé...
Itt változik meg örökre Tatjána és a katona sorsa, mikor lelkük szétválaszthatatlanul összefonódik... ❤
Tatjána felszáll a buszra, ahová a katona is követi, s némi félénk párbeszéd és zavar közepette megismerkednek. A katona Alexander Belov főhadnagyként mutatkozik be és felajánlja a segítségét a lánynak. A leningrádi helyőrség tisztje saját, tiszteknek fenntartott boltjába kíséri Tányát, akinek a férfi segítségével sikerül bevásárolnia.
Miközben Tatjána és Alexander megismerkednek, a lány életébe aznap egy másik férfi is belép, Alexander legjobb barátja, Dimitrij személyében, aki kitartóan, árnyékként követi kettősüket. A két férfi hazakíséri a lányt, ahol kiderül, hogy Alexander Tatjána nővérének, Dásának udvarol, aki halálosan szerelmes a jóképű katonatisztbe...
A hír, miszerint Tatjána éppen Dása húga, mind Tányát, mind Alexandert mellbe vágja, hiszen néhány pillanat alatt olyan erős vonzalom szövődött köztük, amit egyszerűen lehetetlen letagadni...
Alexander és Tatjána továbbra is "titokban találkozik", mikor a férfi nap mint nap a Kirov gyár előtt várja a lányt, annak munkaideje leteltekor. Mikor a férfi felfedi addig a pillanatig kimondatlan, ám nyilvánvaló érzéseit és megkéri Tatjánát, hogy avassák be a nővérét kettejük kapcsolatába, főhősnőnk a nővére boldogságát választja és visszautasítja Alexandert, boldogtalanságra ítélve ezzel mindkettejüket...
Mindeközben Hitler egyre közelebb jut az ország belsejébe és hamarosan beköszönt a tél...
"Tökéletes nap volt. Öt percre abbamaradt a háború,
és nem volt más, csak egy káprázatos vasárnap
a júniusi Leningrádban.
Amikor Tatjána felnézett a fagylaltjából, észrevette, hogy
egy katona bámulja őt az utca túloldaláról."
"- ...Kitalálta már, mi legyen a neve?
- Igen - mondta Tatjána, kisbabája fekete hajába
potyogtatva a könnyeit. - Az apja nevét
fogja kapni. Anthony Alexander Barrington lesz a neve."
A bronzlovas az idei évem egyik legnagyobb szerelmévé vált, Alexander Belov főhadnaggyal egyetemben. ❤ Paullina Simons regénye egy gyönyörű, szívet melengető szerelmi történet. Egy olyan, a halált is legyőző hatalmas szerelem története, mely a háború árnyékában születik és minden gyötrelmet és fájdalmat túlél. Alexander és Tatjána regénye ez, ám mindemellett Leningrád regénye is, melyben történelmi hitelességgel jelenik meg a II. világháború minden borzalma, a leningrádi lakosok éhínsége és pusztulása - a halál kendőzetlen, leplezetlen csúfsága...
"- Menjen vissza Leningrádba Belov hadnagy! Menjen
vissza Leningrádba, amíg még tud... és vigye magával
az önkénteseket is, akiket idehozott! Mentse meg őket!"
Szinte képtelenség a cselekményről annál is többet mesélni az értékelésem során, mint amit fentebb leírtam. A kötet egy valódi monstrum a maga 872 oldalával, s azt hiszem, ez a szám önmagáért beszél... A regény az 1941. június 22. és 1943 nyara közötti időt öleli fel és az írónő elképesztő részletességgel tárja az olvasó elé Alexander és Tatjána síron is túl tartó, őszinte, nagy szerelmének történetét. ❤
A cselekmény egész egyszerűen elképesztő méreteket ölt, ám egyetlen pillanatra sem válik unalmassá...
Tatjána és az ő Alexanderének története szívbe markoló, fájdalmakkal és lemondásokkal teli, ugyanakkor halálosan gyönyörű, a lelket a mennyekbe repítő, s minduntalan sírásra késztető rege is, ami a legkőszívűbb embert is képes ledönteni a lábáról...
Paullina Simons regényével Leningrád ostromának állít emléket és saját családja visszaemlékezéseiből is merít.
Oroszország mindig is személyes kedvencem volt és nagyon sok mindenről tudtam Leningrád ostromával kapcsolatban is, hiszen mindig is szerettem a történelmet és mindig is a lelkembe mart, amit Hitler ez ellen a város és az ott élő emberek ellen elkövetett... Az ember szíve olvasás közben rengeteg helyen facsarodik össze a háború borzalmairól olvasva - s tette ezt az én szívem is, annak ellenére, hogy számítottam mindarra, hogy mit fog olvasni és tudtam, hogy mi történt '41 telén Leningrádban... Borzalmas volt olvasni és hallani a szereplők reményteljes gondolatait úgy, hogy én magam tudtam, a legrosszabb még hátravan... Aki azonban nem ismeri a város ostromának történetét, az ott felbukkanó kannibalizmust és mindennek a végét, az bizony kösse fel a gatyáját, mert nem egy kéjutazásra indul, ha kezébe veszi A bronzlovast...
"- Ne becsüld le magad,
Tatjána! - mondta Alexander."
A bronzlovas két gyönyörű lélek, két végletekig szerethető főhős regénye, akikkel együtt sírtam és nevettem 872 oldalon keresztül. ❤
Főhősnőnk, Tatjána véleményem szerint a szó szoros értelmében vett angyal, akire valóban maga a sors vigyáz. A tizenhét éves lány egy bájos, ártatlan és makulátlan hóvirág ebben az egyre inkább rothadó világban - ott, az 1940-es évek hajnalán...
Tatjána naiv, az életről mit sem tudó, kedves lány, aki mindig másokat helyez előtérbe, aki mindig csak ad, ám ez által háttérbe szorul, mintegy szolga válik belőle, akit a környezete annak rendje és módja szerint keményen ki is használ...
A bronzlovas Tatjána lemondásokkal teli életének regénye is. A lányt a saját családja is megveti, s bizony jó pár jelenet kapcsán nyílt az a bizonyos bicska a zsebemben, mikor ők a színre léptek...
A Metanova család egy mérgező, borzalmas közeg egy ilyen ártatlan lány számára, akik mindent és mindenkit előbbre tartottak, mint a saját lányukat...
Az, hogy az anya és az apa Tatjána halálát kívánja, hogy az egyetlen fiuk élhessen; vagy amikor úgy gondolják, mivel leheletkönnyű csontozattal bír, ezért elég neki a legkevesebb élelem és hiába éhes, mindenét odaadja nekik és e fölött szemet hunynak, holott tisztában vannak a lány áldozataival - véleményem szerint förtelmesen gusztustalan...
Egyáltalán nem tudtam sajnálni egyik családtag halálát sem, sőt, örültem mind az apa, mind az anya távozásának, akiket egyetlen gyermeknek sem kívánnék szülőnek...
Tatjána a határtalan kedvességéből, jóságából, szelídségéből és jó lelkéből adódóan rengeteg rossz és helytelen döntést hoz az életben.
A lány képes eldobni magától élete szerelmét, Alexandert, csak azért, hogy a nővére, Dása ne sérüljön...
Dása, aki egyébiránt egy rohadt nagy kurva volt egész életében, ám mindamellett ugyanolyan korcs nővér, mint amilyen korcs apa és anya volt a két szülő Tatjána életében...
Megbotránkoztató, vagy sem, el nem tudom mondani, mennyire vártam, hogy Dása végre megdögöljön és eltakarodjon főhőseink útjából... Dása, aki az éhínség közepén befalt mindent a saját húga elől, mert ő éhes volt; Dása, a nyomorult vak, aki nem vette észre, hogy mindenki csak őt akarja védeni - holott egyáltalán nem egy olyan ember volt, aki ezt megérdemelte... -, de Alexander soha nem szerette és a sort még hosszan tudnám folytatni...
Tatjána sajnos nagyon buta volt, mikor nem fogta meg Alexander kezét, aki már az elején véget akart venni annak a színjátéknak, amit azért tartottak fenn, hogy ne bántsák meg Dását, s ez a lépése azért is olyan szomorú és igen, egy picit szánalomra méltó is, mert Alexanderen kívül soha senki nem tekintett rá igaz szeretettel és soha senki nem gondolt rá a saját, vér szerinti családjából... Mindenki a saját maga érdekeit tartotta szem előtt, míg Tatjána mindenki másét - önmagát háttérbe szorítva.
Talán e miatt a határtalan jósága miatt éli túl Tánya a megpróbáltatásokat, mert valami fensőbb erő vigyáz erre a nagyszerű lányra, de a racionális gondolkodású olvasó ezeken a pontokon néha már szeretne ráordítani a lányra, hogy ne! Ne helyezzen senkit sem maga elé, mert őt sem helyezi senki sem maga elé - az egyetlen férfit kivéve, akit átengedett a nővérének!
Tatjána erényei közé tartozik a hatalmas élni akarás, az olvasás és a könyvek szeretete, a tanulás iránti vágy, s noha a regény elején még csupán egy naiv, szeleburdi, s néhol butuska főhősnő, ahogy haladunk előre, úgy válik egyre keményebbé és határozottabbá, az élet ezernyi próbáját kiálló és túlélő erős fiatal nővé, aki megismeri a szerelmet és a boldogságot a férfi oldalán, aki az egész életet, aki az egész világot jelenti számára! ❤
"- Tudod - folytatta -, lehet, hogy inkább meghalnék
a bronzlovas előtt, egy kővel a kezemben, és hagynám,
hadd élje valaki más azt a szabad életet,
amit én el sem tudok képzelni, hogy milyen lehet."
Főhősünk, Alexander Belov főhadnagy az irodalom egyik legjobban eltalált alakja. ❤ A nagybetűs férfi, aki bár korántsem tökéletes, olyan bátorsággal, elhivatottsággal, erővel és szívvel, nemesen éli az életét, amire nem lehet nem tisztelettel tekinteni. Megteremtésért hálás köszönet illeti az írónőt!
Alexander - csakúgy mint Tatjána - maga is a családja áldozatává vált, mikor sok-sok évvel ezelőtt a szülei maguk mögött hagyták a szabad Amerikát és önként bevonultak a Szovjetunió mocskába és húsdarálójába... Most, Alexander álnéven éli az életét és feje fölött állandóan a halál kegyetlen pallosa lebeg...
A férfi a Vörös Hadsereg tisztje, aki bátran száll harcba Oroszország Anyácskáért és eszébe sem jut a saját bőrét menteni, mikor az emberei és a nép a halál árnyékába kerül.
Alexander a történet folyamán szépen emelkedik a ranglétrán, előbb százados, majd őrnagy lesz, míg végül az ezredesi kinevezés előtt Sztálin titkosrendőrségének foglyává válik...
Alexander - csakúgy mint Tatjána - egymaga áll a világban. A férfi Oroszország foglya, s noha egyetlen pillanatra sem adta fel a szökés tervét, meg sem fordul a fejében magára hagyni az országot a háborúban... A férfi magánéletében rengeteg felszínes kapcsolatot ápol, de senkiben sem bízhat. Bujkálnia kell, titkolnia eredeti személyazonosságát és azt, hogy folyékonyan beszél angolul... Egyetlen igaz "barátja" a felettese, Sztyepanov ezredes, aki úgy vélem mindvégig kellő figyelemmel és szeretettel viseltetik a férfi iránt, aki mi tagadás, az ezredes legjobb katonája. Noha feljebbvaló és beosztott között Sztálin országában soha nem szövődhet igaz barátság, mégis úgy gondolom, ez a két férfi megtestesíti a barátságnak egy olyan oldalát, amit abban az életben, abban az országban megtehettek...
Alexander életébe Tatjána mintegy megváltásként toppan be, aki alapjaiban rengeti meg a férfi világát és változtatja meg nem csupán az életmódját, de az egész életét is... ❤ Tátya Alexander élete és világa - a mindene lesz, pontosan úgy, ahogyan ő maga a lányé... ❤
A fiatalok között soha el nem képzelt, gyönyörű szerelem szövődik, amit azonban beárnyékol Alexander szoknyapecér múltja...
Mint ahogy fentebb is említettem, Alexander nem tökéletes, s erre a negatívumok között ki is fogok térni, az azonban tagadhatatlan és megcáfolhatatlan, hogy becsülettel, a legjobb tudása szerint igyekszik élni az életét és megpróbál a legkisebb fájdalmat okozni másoknak. Sajnos ez az erőfeszítése nem mindig sikerül és pontosan az ő jóságos és nemes viselkedése és természete - no meg Tatjána rossz döntései - miatt kerül egy olyan helyzetbe, ahonnét folyamatosan ki szeretne törni, de nem teheti...
Alexander becsületes férfi, de a hazugságok hálója, amit Tatjánával szőnek, egyre inkább bekebelezi mindkettejüket. A hazugság fenntartása miatt pedig mindketten olyanokat cselekszenek, amikkel én több helyen sem értettem egyet.
Alexandernek fogalma sem volt róla, míg nem találkozott Tatjánával, mennyire szüksége is van valakire.... Egy társra, egy méltó lélekre, akire rábízhatja az életét, a gondjait, a félelmeit. Tátya Alexander bizalmasává és cinkosává válik, ám ezzel a lány élete is veszélybe kerül. Hős katonánk azonban mindenekelőtt férfi is, aki nem képes távol tartani magát a szeretett lánytól, hiába tesz meg minden tőle telhetőt, hogy eltávolodjon tőle... :3 A szerelem olyan hatalmas erőként van jelen főhőseink életében, ami ellen nem tehetnek semmit - no nem mintha, akarnának is ellene tenni valamit, hálistennek. ^^
Fiatal gyermek korában Alexander elkövette azt a hibát, hogy megbízott egy fiúban, rábízta az életét és a sorsát. Ő lesz a regény legnagyobb szemétládája, Dimitrij, aki tudva Alexander valódi személyazonosságát, bármivel megzsarolhatja főhősünket, aki kénytelen teljesíteni "barátja" minden kérését... Mivel Dimitrij mindig is irigy volt főhősünkre - kinek vonzalmát Tánya iránt pillanatok alatt, kvázi hetedik érzékként szűri le -, ha nem engednek gyerekes követeléseinek, és Alexander nem mond le látszólag a lányról, akit Dimitrij magának akar, csakhogy a férfit bántsa, Alexander élete veszélybe kerül, ugyanis Dimitrij egyetlen szempillantás alatt, minden lelkiismeretfurdalás nélkül elárulná a "legjobb barátját"...
Dimitrij zsarolásának és Dása lelki épségének megőrzése érdekében így válik titkolttá, titkossá és halálosan veszedelmessé Alexander és Tatjána szerelme, akiknek minden lépésüket gondosan óvniuk kell ellenségeik szeme elől...
Tatjána és Alexander szerelme véleményem szerint az irodalom egyik legeslegszebb romantikus története, amit méltán emlegethetünk a nagy, klasszikus szerelmek mellett. ❤ Páratlan, gyönyörű, minden veszéllyel dacoló, az életet megóvó szerelem ez, melyben mindkét fél a másikat helyezi előtérbe és mindent azért tesz, hogy a párja boldog legyen és biztonságban élje az életét, távol minden veszélytől, a háború borzalmaitól. Elég ha csupán arra gondolunk, miként is osztja meg az utolsó falat ételét Alexander a lánnyal, vagy amikor minden finom falatot csak a lány pocakjának tart meg. De gondolhatunk arra is, amikor a férfi inkább meghalna, semmint hogy Tátya Sztálin titkosrendőrségének rabjává váljon vagy amikor Tatjána átsétál a frontvonalon, hogy visszatérjen Leningrádba és a szeretett férfi közelében legyen, vagy amikor kimegy a frontra, ki a jégre, hogy megmentse a férje életét... ❤ Mindezen cselekedetekhez nem csupán a minden akadályt legyőző, tiszta, őszinte és igaz szerelem kell, de igazi bátorság is... ❤
Érdekesség
Az egész regényen végigvonul, s a történetet mintegy keretbe foglalja a Surát és Tatjánát összekötő Puskin-kötet, A bronzlovas, mely a regény címét is adja... Mind Tátya, mind Alexander rajong az orosz költőért és eme parányi kis kötet és Puskin verse lesz az, ami meghatározó fontosságúvá válik hőseink életében... Ahwww ❤
"Mi lesz most Leningráddal?"
A kedvenc jeleneteim minden kétséget kizáróan Lugához köthetőek, mikor Sura megmenti Tatjána életét és leomlik a közöttük dacosan fennálló, önmaguk által felhúzott kegyetlen fal, ami már addig is omladozófélben volt. Ahwww ❤
Luga maga mögé utasította a szememben Lazarevot és a Káma partján átélt gyönyörű jeleneteket is, amik azonban szorosan követik a lugai események láncolatát. :3
A legfájdalmasabb jelenet, mikor úgy éreztem, a szívem is kitépték a helyéről, Alexander búcsúja volt a feleségétől, aki nem is sejtette, mire készül a mi bátor, ostoba katonánk... ❤
"- Ó Leninre és Sztálinra mondom! - üvöltötte
a buszsofőr, és újra becsapta az ajtót."
A regény olvasása közben rengeteget gondolkodtam, megadom-e majd a kötetnek az öt csillagot... Sokáig gondolkodtam egy fél csillag levonáson, ugyanis a történet sok-sok olyan jelenetet és viselkedésmintát is hordoz, ami az én szememben visszatetszést keltett és mélyen elszomorított... Mivel azonban az utolsó ötven oldalt a könnyfátylamon át, csupán két részletben, két estén át voltam képes elolvasni és a regény végét követően még tíz percig hangosan zokogtam, úgy vélem A bronzlovas az apróbb hibáival és csúfságaival együtt is megérdemli a maximális öt csillagot...
Az első legcsúfabb és legelszomorítóbb negatívum számomra, aminek egy ilyen határtalanul nagy szerelemben nem szabadna megtörténnie, az a megcsalás...
Noha a történet és főhőseink megismerkedése kezdetén Alexander még egy szoknyapecér katona, a férfi első látásra beleszeret Tatjánába, ám mindezek ellenére még két hónapon át azért csak megdugja Dását... Ez véleményem szerint pokolian gusztustalan, s valahogy nem illik ennek a nagy szerelemnek a képébe, ahogy a második - számomra érthetetlen - csúnyaság, a Néva partján történt sem...
Első szerelmeskedésük után hogyan beszélgethetnek jókedvűen arról hőseink, mit fog majd mondani Alexander a következő nőjének, milyen volt az ágyban Tatjánával? Ezt követően pedig összeházasodnak... Nem! Számomra ez egyáltalán nem vicces, főleg azok után az események és történések után, hogy ők ketten végre egymáséi lehettek! Egymásra vágynak, nem tudnak egymás nélkül élni, de arról beszélgetnek, milyen lesz Alexandernek más nővel dugni... Nem és nem! Sajnos ezek azért levonnak az értékéből ennek a nagy szerelemnek...
Mindazon apróbb rút és megcsalós lépés, amit Alexander azt követően követ el, hogy Tatjána megkérte, ne bántsa meg Dását, egyrészt Tánya számlájára írható, azonban véleményem szerint a férfi lehetett volna undokabb is a lány nővérével, hogy az végre megértse, takarodjon...
Sajnos rengeteg olyan lépés, amit ketten elkövetnek a másik ellen, Dimitrij számlájára írható, aki árgus szemekkel figyeli őket, s aki miatt bizony meg kell téveszteniük a világot... Ezek a tettek azok, amik tulajdonképpen megbocsájthatóak, hiszen Alexander élete forog kockán...
Főhőseinket félretéve és a világot előtérbe helyezve, ami számomra még óriási döbbenet és visszatetszés volt, hogy mekkora kurvák voltak már ebben az időben a nők, akik jártak ágyról-ágyra és számtalan abortuszt tudhattak maguk mögött...
Tatjána a maga tizenhét évével és ártatlanságával igazi csodabogárnak, hovatovább némelyek szerint megvetendő léleknek számít azért, mert nem dobja oda magát az első útjába kerülő férfinak, hanem vár az igazira...
Sohasem fogom felfogni, miért bűn az, ha egy tizenhét éves lány még szűz és miért kell megvetni ezért? Pláne 1941-ben, könyörgöm!!!
"- Tátya - suttogta -, igaz, hogy kimentél a jégre? A
Leningrádért vívott öldöklő csata közepén te kikúsztál a jégre?
(...)
- Igen, szívem legbátrabb katonája, Leningrádért."
A magyar kiadás mindent összevetve úgy gondolom egészen minőségi lett. A regény elején noha előfordul némi magyartalan, és összefüggéstelen mondat avagy teljes részlet, de ahogy haladunk előre, szerencsére ez megszűnik.
2017-ben még a kiadó borítói is masszívabbak voltak, az arany festék sem kopott le olvasás közben, aminek rendkívül örülök. Hogy a második kötet milyen minőségű lesz, attól azonban borzalmasan tartok, ha csak a manapság már átlátszó lapokra gondolok a kiadó háza tájáról...
Magával a borítóval ugyan nem vagyok elégedett, de nem is utálom. A kiadó a külföldi, eredeti borítót vásárolta meg - szerencsére -, azonban ez a harmincas nő a borítón ez nem Tatjána, azt szögezzük le... ^^
*Ahogy a bevezetőmben említettem, a második kötet megjelenésére több mint négy évet vártak a hazai rajongók - amit igazságtalannak tartok... El nem tudom mondani, mennyire örülök neki, hogy nekem csupán egyetlen hónapot kell várnom a folytatásra, mert a négy év, az így kimondva és leírva is hihetetlen idegőrlő lehet.
Határtalanul örülök annak, hogy piciny hazánkban ilyen gyöngyszemek is megjelennek, mint A bronzlovas, de sajnos ezek a kötetek itthon nem lesznek túlzottan sikeresek... Ennek egyrészről véleményem szerint a kicsi marketing is az oka, másrészről viszont egy olyan közösség körében, aki rá van állva a félmeztelen pasis, mindenkivel dugós, lightos történetekre, az nem fogja befogadni ezt a mély jelentéstartalmat hordozó, mára már a világban egyre ritkábban előforduló igaz szerelem történetét, ami egy háború és egy város regénye is egyben, s minek megértéséhez és befogadásához ész is kell... Tisztelet a kivételnek, de ez az igazság... Nem véletlenül nem lett idehaza olyan nagy siker, s ha körbenézünk, mi kell a népnek, talán mindenki megérti, miért is van ez...
A befejezést mindenesetre én magam már biztosan angolul olvasnom, a kötet már itt vár rám a polcomon, mert ez a történet valóban olyan, hogy a rajongónak meg kell kapnia a napi adagját belőle, s ha ezt a dózist nem kapod meg, véged lesz... ^^
Amúgy is sajnálom ha egy rajongó éveket vár a kedvence folytatására, mert ez az igazi, óriási szívfájdalom, de mindazok után, hogy most már én magam is tudom, milyen nagyszerű regény is A bronzlovas és mit ad az olvasóknak és a világnak, még inkább ez a véleményem...
A bronzlovast fiatal, komoly felnőtteknek ajánlom, továbbá azoknak, akik szeretnének megismerni egy határtalanul mély és szívfájdítóan gyönyörű szerelem történetét, s akiket érdekel Leningrád történelme és a II. világháború!
Mai, komolytalan fiatalok mellőzzék a regényt, mert nem fogják bírni!!!
Sura és az ő Ilmen-tavi cigánykerék-királynőjének halhatatlan szerelmi története a Tatjána és Alexander c. kötetben folytatódik, ami úgy vélem, még ennél is több szívfájdalmat fog számomra okozni, mint ahogy A bronzlovas tette! ❤
"Lazarevo a lelkembe csepegtet téged, belém csepegteti a hajnalt és a holdfényt a Káma folyó vizével. Amikor utánam kutatsz, ott keress, mert ott leszek életem összes hátralévő napján."
"- Meg fogod találni a módját, hogy nélkülem élhess. Meg fogod találni a módját, hogy mindkettőnk helyett élhess - mondta Alexander Tatjánának, miközben a megduzzadt Káma folyó folyt tova az Urál-hegységből a Lazarevo nevű, fenyvesek közt megbújó kis falun át, mikor szerelmesek voltak és fiatalok."
Értékelés: 5/5 bronzlovas
Kedvenc kötet
Idézetek
S bár bel-földön vagyunk, s a part
oly messze, szél elállt,
lelkünk látja az örök tengerárt,
mely idehajt,
s mely tovább fog sodorni majd,
s látjuk a parton gyermekek raját,
s halljuk a hullám örök moraját.
William Wordsworth
(Ferencz Győző fordítása)
Fénysugár sütött be az ablakon, nyomában beszivárgott a reggel, és szétterült a szobában. Tatjána Metanova az igazak álmát aludta, a meleg, fehér leningrádi éjszakák féktelen örömétől fűtött álmot, a jázminillatú júniusban. De legfőképpen az élettől mámoros, rettenthetetlen fiatalok buzgó álmát aludta.
– Te is itt fogsz lakni a férjeddel. Én, te, ő és mindannyian egy ágyban fogunk aludni, Pásával a lábunknál. Romantikus lesz, ugye?
A rádióból kattogó hangok sora hallatszott. 1941. június 22. volt, tizenkét óra harminc perc. (2021.06.22. 18:21)
"Vjacseszláv Mihajlovics Molotov elvtárs, Joszif Visszarionovics Sztálin külügyminisztere szólalt meg:"
Férfiak és nők, a Szovjetunió polgárai! A szovjet kormány és annak vezetője, Sztálin elvtárs utasítására a következő bejelentést teszem. Ma reggel hajnali négykor hadüzenet nélkül és anélkül, hogy bármiféle követeléssel léptek volna fel a Szovjetunióval szemben, a német haderők megtámadták országunkat. Több helyen átlépték határainkat, és a levegőből bombázták többek között Zsitomir, Kijev, Szevasztopol, Kaunas városát. Ez a támadás annak ellenére érte országunkat, hogy megnemtámadási egyezmény van érvényben a Szovjetunió és Németország között, mely paktum feltételeinek betartására a Szovjetunió mindig is kínosan ügyelt. Megtámadtak bennünket, habár az egyezmény ideje alatt a német kormány a legkisebb kifogást sem emelte a Szovjetunió ellen, hogy az ne tenne eleget kötelezettségeinek...
A kormány felszólítja önöket, a Szovjetunió férfi és női állampolgárait, hogy még szorosabban kövessék a dicső bolsevik pártot, a Szovjet kormányt és nagy vezérünket, Sztálin elvtársat! Igaz ügyért harcolunk. Az ellenséget el fogjuk tiporni. Miénk lesz a győzelem.
– A leningrádi helyőrség nem fog háborúzni, ugye? Vagy a leningrádi helyőrséget is el fogja érni a háború? – kérdezte Dása.
Pása felkiáltott:
– Háború, hallottad, Tánya? Megyek, és jelentkezek katonának! Oroszország Anyácskáért fogok harcolni!
– Mégis mit gondolsz, hová sorozhatnának be téged?
– Ugyan, Pápuska – nyugtatta Pása mosolyogva. – A háborúban mindig szükség van a jó emberekre.
– Jó emberekre igen, de nem gyerekekre...
– Tánya, ez a valóság. Ez a valóság.
A hideg áprilisi Fekete-tengerben érezte Tatjána először és utoljára egy medúza érintését, ahogy az elúszott apró meztelen teste mellett, és amitől elragadtatott rettegéssel sikoltozott.
– Tánya, az élet, amit eddig éltél, véget ért. Jegyezd meg, amit mondok! Mától kezdve semmi nem úgy lesz, ahogy elképzelted.
Hogyan változhatnak meg a dolgok néhány perc alatt?
Tatjána azt kívánta, bárcsak olyan meggyőzően tudna beszélni, mint Dása. Az ő hangja olyan halk volt, mint a visszhang...
– Georg! Nem tudod megakadályozni, hogy besorozzák a fiút. Nem fog menni.
– Dehogyisnem. Pása még csak tizenhét.
...
– Pontosan – tizenhét. El fogják vinni.
– Láthatóan nem bírta szavakba foglalni az érzéseit: mindenki fogja be a száját, és hagyja, hogy megpróbáljam megmenteni a fiamat az egyetlen általam ismert módon.
Ő volt mindenki kedvenc gyereke, kedvenc unokája és kedvenc öccse.
Mert ő volt az egyetlen fiú.
A lány felsóhajtott. Egy nap szelleme majd szárnyalni fog, gondolta, de ma nem igazán.
– Miattad fogok vénlányként meghalni.
Mire Tatjána azonnal visszavágott:
– És remélem hamarosan, hogy megházasodhassak, és az én férjem aludhasson mellettem.
Tatjána rájött, hogy belefáradt már abba, hogy gyerek legyen. Ugyanakkor nem tudta, hogyan lehetne bármi más...
...a test, amiben egyre kínosabban érezte magát...
Gyéduska soha nem bízott meg Hitlerben... Amikor Sztálin elvtárs 1939-ben aláírta a megnemtámadási szerződést Hitlerrel, Gyéduska azt mondta, hogy Sztálin lefeküdt az ördöggel, és most az ördög elárulta Sztálint.
- Fogalma sincs, hogy mire számíthat! - ... - Háború van...
Fagylalt!
A nap hirtelen megtelt lehetőségekkel.
Tökéletes nap volt. Öt percre abbamaradt a háború, és nem volt más, csak egy káprázatos vasárnap a júniusi Leningrádban.
Amikor Tatjána felnézett a fagylaltjából, észrevette, hogy egy katona bámulja őt az utca túloldaláról.
...tekintetében valami olyan kifejezés bujkált, amit Tatjána még sohasem látott korábban.
Tatjána egy pillanatra viszonozta a férfi átható pillantását, és abban a pillanatban, míg az arcát nézte, valami megmozdult benne; megmozdult és azt szerette volna mondani, hogy észrevétlenül, de ez nem lett volna egészen igaz. Olyan volt, mintha szívének mind a négy ürege egyszerre elkezdett volna vért pumpálni, elárasztva a tüdejét, és szétterjedve az egész testében. Pislantott egyet és érezte, hogy lélegzete szaporábbá válik.
- Ó Leninre és Sztálinra mondom! - üvöltötte a buszsofőr, és újra becsapta az ajtót.
A hangja erős volt és mély, és volt benne valami... Tatjána nem is tudta. Valami nem idevalósi...
...lélegzetét visszatartva felemelte a fejét, hogy jobban megnézhesse magának a férfit. És csak emelte és emelte. A katona nagyon magas volt.
Nyári egyenruhát viselt. Bézs zubbonya olyan volt, mint egy ünneplőruha, sapkája díszes, és egy zománcozott vörös csillag ékesítette az elejét. Széles, szürke rangjelzéseket viselt... A mellkasa bal oldalán egy arannyal futtatott ezüstmedált viselt.
Sapkája alatt sötét haj fénylett. Fiatalsága és sötét haja jól állt neki, gondolta Tatjána, ahogy a férfi karamellszínű szemébe nézett... Egy katona szeme? Egy férfi szeme? Békés és mosolygó szempár volt.
Tatjána és a katona egy-két pillanatig nézték egymást, de ez pont egy-két pillanattal volt hosszabb a kelleténél.
Nem tudta volna megmondani, hogy a katona olyan fiatal-e, mint ő; de nem, mégsem, idősebbnek tűnt. Egy idősebb férfi pillantásával nézte a fiatal férfi. (fekete katonai bakancs)
Hirtelen eszébe ötlött, hogy a katona meghallja a mellkasában dübörgő szívét, hiszen hogyne hallaná meg? A zaj még a varjakat is elijesztette a mögöttük lévő fáról.
Ez a férfi katona volt, igen, de de már látott korábban is katonákat. És jóképű volt, igen, de látott már jóképű férfiakat is korábban.
Nem a katonai egyenruha volt az, ami ilyen nagy hatással volt rá, és nem is a férfi külseje. Hanem ahogy őt nézte az utca túloldaláról, miközben elválasztotta őket egymástól tíz méter beton, egy busz és egy elektromos trolivezeték.
Visszatérni, hogy megtalálja a katonáját.
A katona vigyorogva megszólalt.
- Na jó, feladom. Hová mész?
A katona enyhe akcentussal beszélt. Tökéletesen beszélt oroszul, csak volt egy kis akcentusa.
Olyan apró kis teremtés volt és a katona pedig úgy feléje tornyosult...
Egy újabb dolog, amit meg kell, hogy kérdezzen tőle, ha visszakapja a beszélőkéjét a férfitól - a magassága. A fogak, az akcentus, a magasság, mint egy helyről származik, elvtárs?
Szerencsétlenül álldogáltak a kihalt utca kellős közepén.
Ott állt, tökéletes mozdulatlanságban, és kitakarta a napot.
Beszívta a férfi illatát, ami valami kellemes és férfias illat volt, nem szesz- és izzadságszag, mint a legtöbb orosz férfi szaga. Mi volt ez? Szappan, arcszesz? A szovjetunióbeli férfiak nem használtak arcszeszt. Ez a férfi saját illata volt.
A kezében, ami akkora volt, mint egy kisebb ország, talán, mint Lengyelország, kényelmesen elfért Tatjána karja.
Ilyen közelről nézni ezt a férfit valóban képtelenség volt. Egyszerűen nem lehetett elbújni a pillantása elől.
- Mi a neved egyáltalán?
- Tatjána - felelte a lány, és észrevette, hogy a katona arca enyhén borostás.Meglátta orra határozott vonalát, megnézte fekete szemöldökét és az apró szürke heget a homlokán. Borostás, napbarnított arcából kiragyogtak fehér fogai. (...)
- Én Alexander vagyok - mondta.
- Tatjána. Milyen szép orosz név.
- Az Alexander is...
A férfi keze tiszta volt, ujjai hosszúak és erősek, körmei rövidre vágva. Az ápolt körmök egy férfikézen újabb érthetetlen dolgot jelentettek Tatjána szovjet divathoz szokott életében.
- Akarsz hallani egy viccet?
- Meghalok egy viccért.
Alexander olyan hirtelenséggel és olyan hangosan nevetett föl, miközben vidám tekintetét egy pillanatra sem vette le a lány arcáról, hogy Tatjána úgy érezte - éppen csak hogy -, olvadni kezd belül.
- Ne becsüld le magad, Tatjána! - mondta Alexander.
- De én nem vagyok tiszt - jegyezte meg a lány.
- Az igaz, de én igen.
- Tényleg?
- Igen. Alexander Belov főhadnagy, szolgálatára! Lenyűgöztelek?
- Azért még kételkedem... - felelte a lány. Tatjána nem akarta, hogy a férfi olyan idős legyen, hogy főhadnagy legyen.
- Én voltam apám és anyám egyetlen gyereke...
- Ez csak háború - felelte. - Annyira elkerülhetetlen volt. Vártuk is már egy ideje.
- Vagy átengedjük ezt az országot Hitlernek - mondta Alexander -, vagy itt maradunk és harcolunk Oroszország Anyácskáért. De ha itt maradunk, akkor életre-halálra fogunk harcolni.
- Most nagyon pöttöm lettél - mondta végül.
- Nem vagyok pöttöm - vágott vissza Tatjána. - Te vagy túlméretezve...
- Hány éves vagy, Tánya?
...
- Hamarosan tizenhét leszek - felelte Tatjána.
- Mikor?
- Holnap.
- Még tizenhét sem vagy.
- Holnap tizenhét leszek! - vágta rá a lány ingerülten.
- Tizenhét, persze. Nagyon felnőtt vagy - mondta Alexander, miközben a szemei táncoltak.
- És te hány éves vagy?
- Huszonkettő - felelte a fiú. - Csak huszonkettő.
- Nahát! - szaladt ki Tatjána száján, és nem tudta elrejteni a hangjában bujkáló csalódottságot.
- Mi az? Talán öreg vagyok? - kérdezte Alexander, és közben nem tudta letörölni a mosolyt az arcáról.
- Őskori - felelte Tatjána, és csakugyan képtelen volt letörölni a mosolyt az arcáról.
- Na és Tatjána, hol sikerült összefutnod a mi főhadnagyunkkal?
...
- A buszon futottam belé - felelte Tatjána Dimitrijnek. - Alexander megsajnált, és felajánlotta a segítségét.
- Nos, akkor ez alighanem szerencsésen alakult a számodra - felelte Dimitrij. - Senki sem szeret úgy segíteni a bajba jutott hölgyeken, mint a mi Alexanderünk.
- Azt mondtad, hogy a télen? - Tatjána leintette. - Hogy jön ide még a tél? Még csak június van, nem fogunk a németekkel télig harcolni.
- A mi kis Tányecskánk egy szép szál katonát hozott haza...
Papa töltött és homlokát ráncolva nézett Alexanderre. Miféle ember utasít vissza egy pohár vodkát?
...de Dása, Alexander miattam jött át az utcán.
Miattam szállt fel a buszra, és miattam utazott ki a város szélére.
- ...Ugyan már, csak szórakozzunk, ahogy mindig szoktuk!
- Nem. Ma este nem - majd rövid szünet után így folytatta: - Többé nem.
Ma gyűlöltél a németeket. Tegnap még szerették. Mi lesz holnap?
Tegnap Tatjána találkozott Alexanderrel.
Így fogok kinézni életem hátralévő részében?
Majd azt gondolta: háborús időket élünk. Egyáltalán milyen lesz az életem hátralévő része?
- Tánya, Tánya, Tánya - csóválta Alexander a fejét.
- Mi az, mi az, mi az? - kérdezett vissza Tatjána, és látta, hogy Alexander annak ellenére, hogy komolyságot erőltetett az arcára, majdnem felnevetett.
- ...Néha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnénk, akárhogy is tervezünk, vagy bármennyire is szeretnénk, igaz?
Mi lesz most Leningráddal?
- Ez a háború nem fog eltartani télig. Addigra az egésznek vége lesz.
Ki kellett gondolkoznia magából az érzéseit.
Miután Tatjána ágyba bújt, némán feküdt és Alexanderre gondolt. Arra gondolt, hogy a fiú nemcsak mesélt neki az életéről, hanem rázúdította azt, ahogyan őrá magára is rázúdultak az események. Miközben őt hallgatta, Tatjána visszafojtotta a lélegzetét, és a szája résnyire nyitva maradt, hogy Alexander kilélegezhesse a bánatát - a szavaival, a lélegzetével -, bele az ő tüdejébe. Kell neki valaki, aki segít elviselni az élet terheit.
Rá van szüksége.
Leningrád ilyen sok tűzre számít? - tűnődött. A német bombák fel fogják égetni a várost? Tatjána nem tudta ezt elképzelni. Épp annyira elképzelhetetlen volt ez számára, mint Amerika.
- És hogy csináljam? Leszedjem a papírt róla?
- Igen. Le kell tépni.
- És aztán?
- És aztán eldobod.
- Az egészet, vagy csak a papírt?
- Csak a papírt - felelte lassan Alexander.
- De olyan szépen becsomagoltad, miért dobnám el?
- Mert ez csak papír.
- De ha csak papír, miért csomagoltad be vele?
- Kinyitnád végre az ajándékodat? - kérdezte Alexander.
- Szeretem Puskint - felelte halkan.
- Gondoltam, hogy tetszeni fog. Minden orosz szereti Puskint.
- Igen, olvastam már Puskint - válaszolta Alexander, azzal kivette a csomagolópapírt a lány kezéből, és kidobta. - A rézlovas a kedvenc versem.
- Az enyém is! - visszhangozta Tatjána, és ábrándozva nézett fel a katonára.
- Ez igaz. Nincs isten.
- Hát persze, hogy nincs - felelte a katona. - A kommunista Oroszországban vagyunk. Mindannyian ateisták vagyunk.
- Tánya! - Alexander odafutott hozzá, kifulladva, kezében két papírzacskót cipelt. - Hová mész?
Tánya nem is kellett, hogy mondjon semmit. Minden az arcára volt írva, és Alexander megértette.
Alexandernek nagyon szép nevetése volt. Őszinte hahotázás, mélyről jövő férfinevetés, ami a mellkasából indult, és mint valami ragályos kór terjedt át Tatjána tüdejére.
- A fehér éjszakák azért tényleg csodaszépek, nem gondolod? (...)
- Csak az a baj, hogy a leningrádi télre ébredünk belőlük...
- ...a tél az nem valami örömteli időszak errefelé.
- Soha nem lesz még egyszer ilyen egyszerű és minden bonyodalomtól mentes az életünk.
Tatjána Alexander egyenruhájának gombjaira meredt, azoktól nem félt.
Alexander megköszörülte a torkát.
- Mondd csak - kérdezte. - Hogy neveznek téged, mikor nem Tányának vagy Tatjánának?
Tatjána szíve megdobbant.
- Kicsoda?
...
- Néha - felelte - Tátyának szólítanak.
Alexander elmosolyodott.
A csend kínozta a lányt. Mi a teendő az ilyen csendek során?
- Te igazán gyönyörű vagy, Tátya - mondta Alexander.
- Hagyd abba - mondta a lány némán -, úgy érezte, cserben hagyják a lábai.
Alexander utánakiáltott.
- Ha akarsz, hívhatsz Surának.
Micsoda káprázatos figyelmesség. Nagyon szeretnélek Surának szólítani. Szerette volna mondani a fiúnak.
- Ki nevez Surának? - kérdezte.
- Senki - felelte Alexander tisztelgéssel kísérve.
Édes istenem, imádkozott Tatjána... Ha valahol létezel, kérlek, tanítsd meg nekem elrejteni azt, amit sohasem tanultam meg kimutatni.
Nem akart mást, csak még egyszer kimondani a fiú nevét hangosan. Sura.
- Semmit sem kapsz meg túl könnyen, Alexander - ... - Nagyon kemény életed volt.
- És még alig kezdődött el - felelte a fiú.
- Bármit kérdezek, te elmondod nekem az igazat? - kérdezte Tatjána, és felnézett a férfira.
- Igen.
Tatjána visszafojtotta a lélegzetét, mert a szíve egy pillanatra megállt.
Megállt, amikor az ajkába harapott, hogy visszatartsa a nyelvére toluló kérdést. Szeretsz engem?
- Én biztonságban vagyok?
- Tatjána - suttogta Alexander, és közel hajolt a lány füléhez -, követnek bennünket. Mindig, mindenhová. Eljöhet még az a nap, amikor valaki eléd ugrik egy titkos ajtó mögül, és előállítanak egy férfi elé, aki egy íróasztal mögött ül, és aki tudni akarja, hogy miről beszélt neked Alexander Belov, miközben hazakísért.
- Túl sok mindent mondtál nekem, Alexander Belov - jelentette ki Tatjána, és elhúzódott a fiútól. - Miért tetted, ha úgy gondoltad, hogy ki fognak hallgatni miatta?
- Mert bíznom kellett valakiben.
- Miért nem mondtad el mindezt Dásának és tetted kockára az ő életét?
Alexander egy pillanatra elhallgatott, majd így felelt:
- Mert én benned bízok.
- Bízhatsz bennem - csicseregte Tatjána...
- Túl késő - ...
- Szóval azt akarod mondani, hogy nekünk befellegzett? - kérdezte Tatjána nevetve.
- Örökre - felelte Alexander.
- ...Nekem olyasvalakire van szükségem, aki - ... - kevesebbet vár el tőlem - fejezte be.
- Mennyivel kevesebbet?
- Aki semmit nem vár el tőlem.
- Mind azt kívánjuk, hogy bár csak ne lenne háború.
- Mire vár itt mindenki? - kérdezte Tatjána.
- Egy vonatra. Nekik van elég eszük. Elhagyják a várost - mondta Alexander.
- Figyelsz te rám egyáltalán? A németek Leningrád felé tartanak. A város nem biztonságos.
Tatjána a gondolataiba merült, és az járt a fejében, hogy nos, én sem hagyom el a várost.
Körbesáncolta magát. Egy Alexander nevű árkot ásott maga körül, és most nem bírt elmenni.
Barátok, akik a fényes alkonyban sétálnak.
Ennél többet nem kaphatott tőle, és nem is várt el semmi egyebet, csak ezt az órát, a hosszú napja végén, amikor a szívverése felgyorsult, a légzése szaporább lett, és ő újra boldog volt.
Tatjána munkája végeztével minden áldott nap kifésülte a haját, és szaladt kifelé a gyárból és arra gondolt, hogy könyörgöm, legyél itt. És Alexander minden munkanap után ott volt.
- Ma csináltam neked egy egész tankot, Alexander!
- Jobban kellene hinnie, nem gondolod?
- Egyetértek, Tánya - mosolyodott el Alexander. - Egy kicsit jobban kellene hinnie.
- És ha én is meghalok? - kérdezte Tatjána.
- Te vagy az utolsó védelmi vonal. Ha te meghalsz, Hitler úgy fog végigvonulni Leningrádon, ahogy Párizson tette.
- A te szádból mindez olyan romantikusan hangzik - mondta neki. - Majdnem, mintha érdemes lenne meghalni Leningrádért.
- Tudod - folytatta -, lehet, hogy inkább meghalnék a bronzlovas előtt, egy kővel a kezemben, és hagynám, hadd élje valaki más azt a szabad életet, amit én el sem tudok képzelni, hogy milyen lehet.
...de a repülőgépek nyugodtan jöhettek volna, és lerombolhatták volna az egész várost, mert Tatjána nem látott mást, mint Alexander szenvedélyes szemét, és nem érzett mást, mint Alexander szenvedélyes kezét a hevesen verő szíve fölött.
Amit Tatjána érzett Alexander iránt, az valódi volt.
Tatjána Alexander iránti érzelmei meg sem hallották lelkiismerete dobpergését.
Alexander, te vagy az éjjelem, a nappalom, minden gondolatom. Hamarosan el fogsz engem hagyni ugye? És én újra teljes leszek, és újra élhetek és érzelmeket táplálhatok valaki más iránt, ahogyan mindenki más teszi.
De az ártatlanságom örökre oda van.
- Tánya, nem dohányzol, nem iszol, hát akkor mit csinálsz?
- Cigánykereket hány!
- Felejtsd el a németeket! - mondta Dimitrij. - Ez a hely a szerelemé.
- A szerelem - ... - az, amikor ő éhes, te pedig megeteted. A szerelem az, amikor tudod, mikor éhes a másik.
- A szerelem az, ha az embert - mondta Alexander - viszonzottan szeretik.
Mindeközben, míg az agya lefektette a jó és rossz támadhatatlan törvényét, Tatjána lélegzetével suttogta a férfi nevét, szívverésének ritmusában. SU-ra, SU-ra, SU-ra.
- És mi lesz velünk? - szorította meg Alexander Tatjána kezét. - Tánya... - suttogta a férfi -, mi lesz veled és velem?
- A Vörös Hadsereg katonája vagyok. Nem vagyok orvos Amerikában, nem vagyok tudós Angliában, egy katona vagyok a Szovjetúnióban. Bármelyik percben meghalhatok, ezernyi különböző módon. Lehet, hogy ez az utolsó perc, amit együtt tölthetünk. Nem akarod velem tölteni azt a percet?
Tatjánát megbabonázta a férfi, és azt hebegte:
- Most csak szeretnék bebújni az ágyba...
- Igen! - kiáltott fel hevesen Alexander. - Bújj ágyba, velem!
- Vak vagy! - kiáltott rá Alexander.
...
- Ó, Alexander - mondta -, mit akarsz te tőlem...
- Mindent! - suttogta hevesen a férfi.
Alexander nem akart belegondolni, hogyan tudják majd a botok feltartóztatni a német tankokat. Ő tudta.
Tatjána a fülére húzta a takarót, hogy ne kelljen többet hallania ebből... Tatjána azonban ébren maradt, és a gyötrelmes szavak tovább visszhangzottak a fülében: Miért nem tudta Isten Tányát elragadni Pása helyett?
...olyan boldognak és egyszerre nyomorultnak érezte magát, hogy láthatta az arcát...
- Most sehol sem biztonságos a Szovjetunióban...
- Ha nem tudnám, azt mondanám, hogy érzel valamit a kis Tányecska iránt.
- De tudod, nem igaz?
Dimitrij vállat vont.
- Gondolom. Csak ahogy ránézel...
- Felejtsd el! - ... - Csak beképzeled az egészet.
Alexander szétnyitotta a papírdarabot. Akkor látta életében először Tatjána kézírását. A lány apró, kerek és formás betűkkel írt.
Kedves Mama és Papa, olvasta Alexander. Elmentem, hogy csatlakozzam a Népi Önkéntesekhez, hogy megtalálhassam Pását, és visszahozhassam őt nektek. Tánya
Alexander, aki mindent megtett, hogy uralkodjon az érzésein...
- Térjen vissza! Hozza vissza az embereit is, főhadnagy! - ... - Ahogy mindig.
Add meg magad, vagy meghalsz.
- ...De amikor azt mondja, hogy felkészületlenek vagyunk, akkor én azt mondom: nem, megteszünk mindent, ami tőlünk telik, aztán meghalunk. Ez a lényeg.
- Én ezen a tizenkét kilométeres szakaszon parancsolok, a többiről nem tudok semmit. Ez a tizenkét kilométer jelenti az utolsó védelmi vonalat Leningrád előtt. Ezután már semmi sincs, csak a visszavonulás. Vagy a megadás.
- Nem adjuk meg magunkat, ezredes - mondta Alexander határozottan. - Inkább meghalunk.
- Menjen vissza Leningrádba Belov hadnagy! Menjen vissza Leningrádba, amíg még tud... és vigye magával az önkénteseket is, akiket idehozott! Mentse meg őket!
Azok, akiket ő képzett ki, kaptak puskát is. Megmondták nekik, hogy halálbüntetés jár azoknak, akik elhagyják a fegyvereiket. Ha elveszíted a fegyvered, bűncselekményt követsz el a hazád ellen! De a következő légitámadás során három emberét is látta, ahogy fegyvereiket eldobva rohannak fedezékbe. Amikor a légitámadásnak vége volt, a katonák szégyenlősen mosolyogtak Alexanderre, aki fáradtan mosolygott vissza rájuk és a fejét csóválta.
Tatjána, aki még soha nem szembesült a halállal, lehunyta a szemét, és haza akart menni, de nem fordulhatott hátra, és nem mehetett vissza.
A vasútállomás úgy omlott össze, mint a kártyavár. Tatjána kúszott, mászott az égő gerendák között, de nem volt hová menni... Csak a sajnálat maradt. Sajnálta, hogy elvesztette Alexandert.
Alexander kezdte elveszíteni a reményt.
A kupac alján, a harmadik holttest alatt Alexander rátalált Tatjánára.
- Tánya - suttogta -, miféle bolond lány vagy te?ű
- Te vagy az, Alexander? - ... - Álmodom?
- Nem álmodsz - felelte a katona.
- Biztosan... - ... -, csak álmodtam... az arcodról. Mi történt?
- Itt vagy a sátramban. Mit csináltál a lugai állomáson? Lerombolták a németek.
...
- Vissza akartam menni Leningrádba, azt hiszem - felelte. - Na és te mit csináltál itt?
Alexander hazudhatott volna. Korábban azt gondolta, hogy hazudni fog, mert olyan dühös volt, és mert úgy érezte, Tatjána elárulta őt azzal, ahogy eldobta őt magától. De annyira nyilvánvaló volt az igazság.
- Téged kerestelek.
Alexander elfordult. Olyan ügyesen leplezte az érzelmeit a Kirovnál, hogy távolságot tudjon tartani, de nem tudott úgy csinálni, mintha nem jelentett volna neki semmit az, hogy ugyan vérrel borítva, de életben találta őt, hogy a lány megmentése nem jelentett semmit, hogy ő maga nem jelentett semmit.
Alexander teljes szívét megnyitotta a lány előtt.
Lefektette Tatjánát a fehér lepedőre. A lány kezével eltakarta a melleit, és lehunyta a szemét.
- Tatjása - mondta Alexander. - Le kell, hogy takarítsalak.
...
- Hadd csináljam egyedül - suttogta.
- Tátya, hadd gondoskodjak én rólad - kérte Alexander, majd elhallgatott, és vett egy mély levegőt. - Kérlek! Ne félj tőlem! Soha nem bántanálak.
- Tudom - motyogta a lány...
Ahogy Alexander szárazra törölte Tatjána hasát egy törölközővel, Tatjána még mindig csukott szemekkel és kezével magát takargatva azt suttogta elhaló hangon:
- Kérlek... ne nézz rám!
Alexander maga is akadozó hangon így felelt:
- Minden rendben, Tatjása. - Lehajolt, és megcsókolta a lány mellének felső részét a keze fölött. - Minden rendben. - A lány bőre egy pillanatra még ott marasztalta Alexander ajkait, majd a férfi kihúzta magát.
- Nem utálom - mondta Alexander rekedtes hangon. Minden erejére szüksége volt, hogy ne hajoljon le és ne csókolja meg a lányt. Lefektette Tatjánát a kabátjára, és kiment a sátorból, mert érzelmileg össze kellett szednie magát. A lány tehetetlensége és kiszolgáltatottsága felszínre hozta benne a lány iránti alig titkolt érzéseit, melyek szívbe markolóan és fájóan bukkantak elő.
- Miért csináltál ilyen őrültséget, Tánya?
...
- Miért nem jöttél vissza a laktanyába és kértél meg engem?
- Kérlek, Sura! - suttogta Tatjána édes hangján, és kezét nyújtotta a férfi felé. - Kérlek, gyere, legyél a közelemben!
Alexander nem tudott volna nemet mondani, még akkor sem, ha akart volna.
Alexander hanyatt feküdt, Tatjána pedig a balján, a karjában. Alexander hallotta a tücskök ciripelését. Hallotta a lány finom lélegzését. Érezte a lány meleg leheletét a vállán és a mellkasán. Érezte a lány meztelen testét a karja alatt, ahogy az oldalához simult. Alig bírt lélegezni.
- Alszol már, Sura?
- Nem még.
- Hiányoztál... hogy elém gyere a Kirovhoz. Nem baj, hogy ezt mondom?
- Te is hiányoztál nekem...
- Sura, alszol?
- Nem.
- Csak azt akartam mondani, hogy... köszönöm, katona!
Nem látott semmit. Nem érzett semmit, csak Tatjánát...
- Derék férfi vagy, Alexander...
- De elsősorban férfi...
Kérlek, ne nézz fel rám, gondolta.
Alexander három kilométeren keresztül vitte Tatjánát a hátán a lugai állomásig...
- Ne félj, Tánya!
- Ugyan mitől félnék?
- Alexander...
- Nahát, most, hogy reggel van, hirtelen újra Alexander lettem?
Tatjána Alexanderre emelte a tekintetét, és azt suttogta:
- Ó, Sura...
Alexander pedig többé nem tudta türtőztetni magát. Lehajolt a lányhoz, és megcsókolta.
Tatjána egész testében remegni kezdett, ahogy visszacsókolta a férfit, olyan gyengéden, olyan szenvedéllyel és olyan ragaszkodással, hogy Alexander önkéntelenül is halkan felnyögött. Teljesen megzavarta, hogy a lány a kezével magához húzta a fejét, és nem eresztette.
- Ó, istenem... - suttogta a lány szétnyitott ajkai közé.
A becsapódó bombák zaja megállította őket. Alexander érezte, hogy valami meg kell, hogy állítsa őt.
- Minden rendben? - kérdezte suttogva. - A bombák ijesztettek meg?
- Azok a legkevésbé - válaszolta suttogva a lány.
A füsttől feketéllő ég alatt, az égő fák között cipelte Alexander Tatjánát hat kilométeren át a következő állomásig.
- Azok az ostoba emberek miért cipelik az egész életüket a hátukon? Ha én menekülnék, nem vinnék semmit, csak magamat.
- ...semmit nem vinnék magammal azok közül.
- Még A rézlovast sem? Legalább azt magaddal vihetnéd.
...
- Na jó, talán azt vinném.
- ...Nem gondolod, hogy meg kellene kérdeznünk magunkat, hogy mihez kezdjünk az életünkkel? Elhagyjuk az otthonunkat? Kezdjünk új életet? Vagy folytassuk a régi életünket, valahol máshol?
- Ez mind nagyon jó kérdés.
- Egy lélegzetvételnyi idő - ... - És a következő villamossal visszaviszel engem a régi életembe.
- Most mihez kezdünk?
Alexander nem felelt.
- Lehet, hogy ahogy én is, ő is él valahol?
- Te nem csak úgy valahol vagy - mondta Alexander. - Te velem vagy.
- Tánya, akármit is akarsz kérdezni, a válasz igen, minden kérdésedre...
- Menj, Alexander, menj, és meséld el a nővéremnek, hogy mentettél meg neki!
- Nem neki mentettelek meg - ... - Magamnak mentettelek meg. És nem vagy velem valami igazságos, Tánya.
- Tudom - bólintott szomorúan a lány, és a takaróra meredt. - Semmi igazságos nincs ebben az egészben.
Alexander megfogta Tatjána kezét, és leküzdötte a saját vágyát, hogy újra megcsókolja, és ezzel mindkettejüknek további fájdalmat okozzon. Végül fájó szívvel csókot nyomott Tatjána remegő tenyerébe, és elment.
- Az a férfi Dásenka! - kiáltott fel a Papa. - Hol találtál rá? Aranyat ér az az ember! Tiszta aranyat. Ne engedd el!
- Nem is szeretném, Papa.
Ebben a pillanatban a tiszta aranyat érő ember belépett a helyiségbe...
- Alexander a hétén hozta őt vissza, Georg. A hátán - ... - Hogyan köszönhetnénk ezt meg?
- Nem szükséges megköszönniük - ... - Csak vigyázzanak Tányára!
- Köszönd meg neki, Tánya! - ... - Köszönd meg neki, hogy megmentette az életedet, az Isten szerelmére!
...
- Köszönöm, hadnagy.
- Én legalább nem akarom megdugni.
...
- És csak hogy tudd - vetette oda -, te nem is tudnád megdugni őt.
A háború olyan volt, mint az időjárás - erről mindig lehetett beszélni.
Újra közel akarta őt érezni magához.
...ott alszik mellette, a karjaiban, az ajka a férfi mellére forr és keze a testét érinti. Közelebb érzi magához a férfit, mint bárkit is valaha egész életében... Aztán valami rosszabb - ahogy a zsigereiben érzi, ahogy a férfi ajkai elválnak az ajkaitól.
Lázas szenvedéllyel csókolták egymást... Úgy csókolóztak, mintha épp az utolsó leheletük hagyná el a testüket.
A további kedvenc idézeteim feltöltés alatt...
0 comments