Elég volt mindössze a borító látványa és a cím, hogy beleszeressek a kötetbe és tudjam, hogy egy újabb örök kedvencet avatok - a fülszöveg olvasása csak ez után következett... ^^  Ez a két hónap várakozás azonban, míg a meseregény kigördült a nyomdából, borzalmasan hosszú volt. Az idő őrületesen lassú tempóban vánszorgott, s nem túlzok, ha azt mondom, már a falat kapartam, hogy végre a kezemben legyen az előrendelésem... ^^ Azért ne féljetek, a bloggerina nem őrült meg és a falat sem kaparta - csak képletesen -, de azt hiszem, sikerült elég érzékletes képet festenem a várakozás szörnyű napjairól! XD

Noha a történet vége egy picit más irányba kanyarodott el, mint amire számítottam (s amit titkon bevallom, őrülten reméltem... - alant kifejtem, ne aggódjatok ^^) és ez egy picit szíven ütött, azt kell mondanom, a kötet mégsem okozott csalódást - csupán egy kicsit más befejezésre és csattanóra számítottam, ami nem ennyire "modern"...  

Történetünk főhőse a sötétség kis ura, Sötétlángi Viharka, kinek mindennapjai a gonoszság jegyében telnek. A parányi, élelmes és rendkívül értelmes fiút születése óta arra nevelik, hogy a sötétség rettegett urává váljon, aki majdan, egy szép napon elrabol egy hercegkisasszonyt és annak rendje és módja szerint megküzd a lányért érkező hőssel - mint a tündérmesékben... A lovag kiszabadítja a lányt és boldogan élnek, míg meg nem halnak. A sötétség urának kötelessége veszíteni még akkor is, ha sokkalta nagyobb erővel rendelkezik, mint a lovag... 

A kisfiú koboldokkal és zombikkal körülvéve él egy sötét várban, Sötétlángi Lúciusz Fáklyusz Morgusz gróf egyetlen fiaként és nincs más dolga, mint fittyet hányni a helyesírásra, valamint a falusi parasztoknak beöltöztetett zombik ijesztgetése... ^^ Viharka nem érti, miért kell neki rossznak lenni és miért nem hagyják, hogy a saját életét élje - azt, amit szeretne és amit ő maga választ meg... Mivel minden kérdésére ugyanazt a választ kapja - miszerint ez a hagyomány -, a kisfiú úgy dönt, ideje a kezébe venni a dolgokat. Ha most elrabolja a hercegnőt, letudja a kötelességeit és élheti a napjait úgy, ahogyan ő szeretné... 

Viharka nem érti - mit csinált rosszul? Hisz mindent megtett, amire születésétől fogva nevelték, már csak a lovag érkezését kell megvárniuk... De mi van akkor, ha a lovag egy öntelt flótás és a hercegkisasszony nem akar többé gyenge, tehetetlen áldozat lenni? 

A Viharka, ​a sötétség ura egy végtelenül szórakoztató, humoros és bájos történet, melyben a jó és a rossz küzdelmének lehetünk szemtanúi. Julien Hervieux szakítani szeretne a hagyományokkal, meg akarja változtatni a tündérmesék folyamát és arra szeretné megtanítani apró olvasóit, hogy mindenkinek joga van úgy élni az életét, ahogyan ő szeretné. Mindenkinek joga van ahhoz az élethez, amit élni szeretne és senki sem atyáskodhat egy másik önálló, emberi lény feje fölött. A hagyományok nincsenek kőbe vésve, megmásíthatók, eltörölhetők, megújíthatók. Senki sem eredendően rossz vagy jó, s bizony néha a legnagyobb rossz bújik a jó álcája mögé és követ el hihetetlenül nagy gaztetteket... 

Manapság már senki sem gondol azokra a kislányokra, akik szeretnék ezeket a meséket is hallani - pedig bizonyos, hogy léteznek még a földön... Ma, a szülőknek már kötelessége arra nevelni a lányt, hogy képes önállóan, egy gonosz férfi segítsége nélkül megállni a talpán... Természetesen a változó világ ezt meg is követeli és ez ellen semmit sem tehetünk - talán nem is kell, hiszen minél erősebb egy kislány, annál erősebb, határozottabb felnőtt nő válik majd belőle, akit talán kevesebb alkalommal bánt meg az élet. De kérdem én. És hol a romantika? Merthogy mindenhonnan kiveszni látszik és a fiú főhősök egyre inkább háttérbe szorulnak... 

Titkon reménykedtem benne, hogy ez a történet valóban teljesen kifacsarja a tündérmeséket és a hercegkisasszony beleszeret a "gonoszba". Rendben, értem én gyerekkönyv, ne legyen benne romantikus szál, no de arra nem számítottam, hogy a történet ilyen erőteljes feminista töltetet kap és a NŐ megint ennyire a középpontba kerül, a háttérbe szorítva címszereplőnket, aki a kezdeti konfliktus kirobbanásán túl beleveszik a homályba... #sosad

Viharka első alkalommal fölényes győzelmet arat a retardált Glóri lovagon, de veszítenie kell, ezért eldobja fegyverét. A második összecsapásban azonban Viharka  már kiherélésre kerül és segítségre lesz szüksége, ami felett egyszerűen nem tudok napirendre térni. Bevallom, baromira nem néztem jó szemmel ezt a fordulatot, hiszen simán legyőzhette volna újra egymaga a lovagot, de nem, jönnie kellett a határozott erős, NŐ-nek, aki segít a bajba jutott GYENGE FÉRFIN... Lehetséges, hogy gyerekszemmel ez vonzó és tök király (bár a fiúk szemszögéből nézve én ezt kizártnak tartom...), de felnőtt szemmel nem tudom máshogy értelmezni ezt a mozzanatot és ezt a befejezést... 

Egy kifordított tündérmesét vártam némi pislákoló romantikvával, de nem azt kaptam. Amint a bevezetőben is említettem és ígértem, hogy kifejtem, a történet más irányba ment el, ahol a NŐ volt az (jelen esetben kislány), aki kiállt a gonosz uráért és fiáért; aki kvázi ügyvéd lett és jogalkotó; aki önálló életet élt, repülési társaságot alapított és a többi és a többi... Vele szemben Viharkáról már egy szó nem esik benne, hogy mi történt vele, csak annyi, hogy barátok maradtak. Csak én érzem ezt nagyon elcseszettnek? 

Nem értem, miért kellett ennyire elfuserálni a címadó hős karakterét a végén. Viharka a végső harc legvégén teljesen gyámoltalanná válik és az ágya alatt lakó - egyébiránt az egyik leghalálosabb karakter - szörny, Gerzson (te jó ég, ez borzalom, még mindig gyűűűűlölöm a magyar neveket egy külföldi regényben, de erről később...) -, valamint a hercegnő a mese végére megfosztják a bátor, okos srácot a férfiasságától... Mondhatnám töketlenítik... 

Kezdem unni már nagyon, hogy a nagy gonosz fehér férfi az, aki mindenki ellen van és ahogy fentebb említettem, biztosan léteznek nem feminista kislányok is, akik a megmentésükre siető lovagot várják és az éppolyan nagy baj, hogy mindent elborít a feminizmus, mintha csak arról olvashatnánk, hogy a hercegnő a lovagra vár... 

Noha most úgy tűnhet, hogy a kötet mégsem lett a szívem csücske - ez nem igaz. Az elrontott végétől eltekintve a mese igenis a szívembe férkőzött, de maga Viharka volt az, aki tulajdonképpen elrabolta a szívemet. ❤ És éppen ezért sajnálom ennyire, hogy a történet ilyen véget ért.

Viharka zseniális karakter. Szerethető, ártatlan, olykor naiv, olykor elveszett - de mindvégig erős és bátor, a félelmeit maga mögött hagyó, a sorsát a kezébe vevő főhős, aki küzd az álmaiért. Küzd, nem adja fel és győzelmet arat. Okos, a dolgok mögé néző és a rossz, az életére negatív hatást gyakorló hagyományokat megkérdőjelező hős, aki az elején egy picit bátortalan, de igazi követendő példaképpé válik. Egy olyan srác, aki szeretné megmutatni, hogy többet ér és többre hivatott, mint amit megírtak a számára. Szeretne gyerek lenni és felnőttként pedig saját döntéseket hozó, erős férfi, aki nem hunyászkodik meg senki előtt csak azért, mert azt elvárják tőle... A szülei szemeit is csupán fel kellett nyitni ahhoz, hogy meglássák, Viharka nem akar mást, mint büszkévé tenni őket és megmutatni, hogy többet ér, mint egy bugyuta kis lovag... ❤

A kötet eleje rendkívül humoros. A sötétség urának tornya, a hagyományokból fakadó díszítés leírása, a viselkedésminták és az ezekből fakadó helyzetkomikumok mind-mind megdolgoztatják az olvasó rekeszizmait és éppen az erős kezdet, a zseniális alapötlet és a jól kidolgozott karakterek végett nincs szívem egy fél csillagnál többet levonni az öt csillagból. Már csak azért sem, mert a képzeltem segítségével átírhatom a nekem tetsző végkifejletre a történetet, ám a fél csillag levonás jogos. Az egyet már túlzásnak tartom. ^^ /Nem egyszerű velem az élet... ^^/

Tehát, adott a fergeteges humor és a zseniális alapötlet, minek köszönhetően Viharka meséje örök kedvencem lesz (ha a végétől eltekintek ^^). Mindezek mellé sorolható a részletgazdag, minden apró kis momentumra odafigyelő és lélegzetelállító (hol pedig cukiii) illusztráció, valamint a magyar fordítás minőségét is ide sorolnám, bár ez utóbbi kapcsán vegyesek az érzéseim. 

A regény nyelvezete rendkívül modoros és a tündérmesék korába illő, tiszteletteljes és magasztos, ám a néhol használt, korba nem illő, modernebb szavak és a magyarosított nevek (mint pl. a Gerzson (förtelmes, de komolyan) rendszerint hazavágják az élményt... Hihetetlenül jó érzés elmerülni ebben a szép nyelvezetű történetben, de ezek a fentebb említett apró bakik sajnos rögtön kiragadtak a varázsból - amikre még mindig nem fordítanak elegendő figyelmet a hazai kiadók.