értékelés
ifjúsági
ireneadler
irenemadler
manókönyvek
sherlockholmes
Irene M. Adler: Az álarc titka (Sherlock, Lupin és én 16.) - Értékelés
A tavaly télen kezünkbe vett karácsonyi különkiadás után, néhány nappal ezelőtt végre megjelent a világhírű Sherlock, Lupin és én c. könyvsorozat legújabb kötete Irene M. Adler tollából. Az álarc titka címet viselő 16. kötet Torquay-ba kalauzolja el az olvasót, a festői szépségű tengerparti városkába, ahol főhősnőnk Mila és híres, valamint legújabb barátai ismét egy különös rejtéllyel találják szembe magukat.
A sorozat rajongójaként izgatottan vártam a kötet megjelenését, s bár egy picikét másfajta történetet kaptam, mint az eddig megszokottak - melyből eredeztethetően természetesen újfajta érzelmek is kavarogtak bennem olvasás közben -, a kötet remek kikapcsolódást nyújtott.
Az álarc titka az ifjúsági kalandsorozat második felvonásának harmadik kötete, s egyben az Anasztázia-szál elvarrása után következő, tulajdonképpeni első önálló kaland, mely Mila ifjúkorába enged bepillantást. Egy zseniális nyomozás története, melyben nem várt karakterek bukkannak fel...
A krimi rajongóinak pedig nem árt, ha nyitott szemmel sétálnak Torquay utcáin... A kötet nem várt meglepetéseket tartogathat számukra... ;)
"– Gyilkosság!
– A Watcombe Beachen!
– Egy kalóz!
– Halott! A parton…"
A regény ismét Capri szigetén veszi kezdetét, ahol az idős Mila újra és újra belefog ifjúkorának történetébe és elmeséli azt a kíváncsi olvasó számára, s mi visszautazunk az emlékek szárnyán a múltba...
Történetünk egy esős napon veszi kezdetét Londonban, ahol az időjárás nem csupán Mila, de Irene hangulatára is rányomja a bélyeget... Míg Mila nem tud magával mit kezdeni, addig Lupint szörnyű köhögés rázza, aminek az esős, nyirkos idő sem tesz jót, ám az idős, makacs férfi hallani sem akar orvosról. Briony Lodge lakói megőrülnek az unalomtól, ám van valaki a társaságban, akit a munka éltet... Ő pedig nem más, mint a mi nagy becsben tartott nyomozónk, Sherlcok Holmes, aki a drágalátos méhei jóllétéről gondoskodik és ügyet sem vet az esőre. ^^
A baráti társaság egyetlen, utolsó reménye, a "szökés" egy váratlan levélkével hiúsul meg, amit Irene kap a barátnőjétől, a Torquay-ban élő Clara Boehmer-től. A tengerparti kisvárosban élő nő rémes hírt közöl barátnőjével - a nő combnyaktörést szenvedett és Máltán ragadt, ezért nem tudja vendégül látni őket...
Irene - a hír hallatán - összekuszálódott lelkiállapotban viharzik el egy könnyed sétára Mila oldalán - a cél a fejük kiszellőztesse és a nyugodt lelkiállapot visszaszerzése... ^^ Ám a jó hangulatban induló vásárlási terveket és a finom ebédet egy szörnyű "baleset" hiúsítja meg. Mikor egy éppen arra járó autó tetőtől-talpig végigfröcsköli a két hölgyet, akik átáznak, Irene dühösen vonul be egy utazási iroda ajtaján és négy jegyet vált Torquay-ba...
Irene otthon örömmel jelenti be, hogy a tengerparti városkába mennek nyaralni, ám Holmes hallani sem akar arról, hogy magára hagyja szeretett méheit, ezért a negyedik jegy boldog tulajdonosa a Sherlock minden szeszélyét kielégítő fiatal komornyik, Billy Gutsby lesz, aki jól megérdemelt pihenését töltheti el "gazdái" társaságában...
Irene, Mila, Lupin és Billy tehát Torquay felé veszi az irányt, míg Sherlock Londonban marad a méheivel... ^^
"– Egy ilyen nyugodt helyen, mint Torquay, nem
marad észrevétlenül az efféle felfordulás…"
A tengerparti kisváros egykettőre javít hőseink kedélyállapotán és Lupin köhögése is alább hagy. Mila azonban nem szeretné bezárva tölteni a napjait a Grand Hotel-ben, ezért Billy társaságában felfedezőútra indul. Főhőseink egy mondhatni kötelező vizitálást letudván, melyen megismerkednek Clara lányával, Agathával egy felbolydult kikötő lármás életképével találják szemben magukat.
A csendes Torquay partján a minden szempontból lenyűgöző Fehér Szellőrózsa nevű jacht köt ki, fedélzetén tulajdonosa Harold Grayling és menyasszonya, Lady Cecilia Hagbury-Winch. A nem mindennapi és egészen feltűnő páros, hogy vidéki időtöltésük szórakoztató legyen, álarcosbált tart a fedélzeten, melyre meghívják a társaság színét-javát. Mila azonban hiába könyörög nevelőanyjának, Irene nem akar részt venni a nagyszabású partyn...
A tengerparti levegő bár meggyógyítja Lupin köhögését és jobb kedvre deríti Irenet, Mila halálosan unja magát. Nevelőanyja azonban beleegyezik, hogy Billy társaságában a lány felfedezőtúrákra induljon, s miközben a két ifjú között a barátság magja szépen kicsírázik, közös történetük is kezdetét veszi. Az álarcosbált követő napon Mila és Billy egy kalózjelmezbe öltözött férfi holttestére bukkan a Watcombe Beach-en...
Semmi kétség, a férfi a Fehér Szellőrózsa vendége volt és most halott! Még különösebb a tény, miszerint a dartmoori szél - ami megszokott felbukkanásaival és visszatérő rohamaival megkeseríti az ott élők életét - ellenére a tenger a holttestet azon a szakaszon veti partra, ahol az áramlatok ellentétes iránya miatt egyáltalán nem lenne lehetséges...
Mila érzi, hogy gyilkosság történt, s bár Billy mellette áll, a pihenését töltő Irene nem akarja elhinni, hogy komolyabb üggyel állnak szemben...
Ha mindez nem lenne elég, Mila névtelen levelet kap egy ismeretlentől, amiben kompromittáló tényeket talál nevelőanyja múltjából, aki talán szörnyű bűnt követett el egyszer rég... Eme levélke alapjaiban rendíti meg Mila hitét...
"– Hát te meg mit keresel itt? – sziszegte,
amikor köntösben ajtót nyitott.
...
– Nem bírok aludni… – suttogtam.
– Értem. Mi lenne, ha a jól bevált módszerhez folyamodnál,
vagyis számolnád a báránykákat?"
"– Te képes vagy egyszerre gyalogolni és olvasni?
– Persze, uram, ha lesznek olyan kedvesek, és időben
figyelmeztetnek a kátyúkra és huppanókra!
– Nagy nyereség, igazán nagy nyereség a mi Gutsbynk! – ismételte
meg Arsène, és öklével jókedvűen az asztalra csapott, mielőtt felállt volna."
Az álarc titka Mila ifjonti emlékeibe enged bepillantást. A lány lezárta a múltat, Anasztázia hercegnő pedig már említésként sem jelenik meg a lapokon, így újra ki merem jelenteni, hogy a Torquay városában lezajlott bűncselekmény és nyomozás, új főhősnőnk valóban No.1-es bűntényes kalandja.
Danzig után főhőseink élete immár nyugodt körülmények közt szövődik tovább, ám ahogy az ifjú Sherlock, Lupin és Irene is vonzotta a bajt, úgy Mila sem lesz ez alól kivétel... ^^
"– Az embereknek joguk van hozzá,
hogy megtudják, mi történt!"
Az álarc titka egy igazán összetett, sok apró részletből felépülő, alaposan átgondolt bűncselekmény története. A kötet - mint minden Sherlock, Lupin és én - komótosan, nyugodtan indul, míg a nyomozás során felfedett újabb és újabb nyomok által kiváltott izgalom csupán később köszön vissza a lapokról.
Az Anasztázia nyomában és A cilinderes férfi rejtélye még egy zaklatott lelkű, sokkalta nyugodtabb és visszafogottabb lány képét tárta elénk, ám Mila mostanra igazi serdülővé vált... Konok lett, makacs, aki sokszor nyugtalan és Irene nevelésének köszönhetően szeretné megmutatni a világnak és a híres triónak, hogy annak ellenére, hogy lány, ő is képes mindarra, amire zseniális nyomozónk, kémnőnk és úri tolvajunk - no meg "a férfiak"... Heves természete és sok helyzetben felszínre törő nyafkasága a kötet elején azonban egy kicsit ellenszenvessé teszi az előző kötetekben már megszeretett karaktert, aki a regény elején kimondottan ellenszenvessé válik, ahogy megpróbálja távol tartani magát a második főhőssé váló Billytől, aki soha egyetlen percre sem érzékeltette a lánnyal, hogy talán a női nem egyik szép pofijú képviselőjét látná benne... Mila hihetetlenül ellenszenves és goromba a fiúval, ám Torquay kedvezően hat a lány személyiségére, aki így szerencsére ismét szerethetővé válik...
"– Nekünk is mennünk kell – állapította meg Irene
gyakorlatiasan. – Várnak minket a rendőrkapitányságon…
bár ők még nem tudnak róla!"
Az előző két kötettel ellentétben itt Billy már igazi főhőssé lép elő, aki rengeteg jelenetet kap az íróktól, melyben megismerhetjük a fiú okos és humoros oldalát is. A szépen kialakuló barátság pedig felidézi az olvasóban A fekete dáma c. legelső kötetben kibontakozó Sherlock, Lupin és Irene barátságot, mely emlékek igazán szívet melengetőek és kellemes érzéssel töltöttek el. :3
Billy már az előző két, illetve három kötetben is rendkívül szimpatikus karakter volt számomra, akit most lehetőségem nyílt közelebbről is megismerni és még jobban a szívembe zárni. Bízom benne, hogy a fiú Mila mellett teljes értékű főhőssé válik és a következő kötetekben ismét számtalan jelenetben láthatom majd zseniális karakterét.
Az álarc titkának legnagyobb erőssége és mit ne mondjak, páratlanul zseniális húzása azonban minden kétséget kizáróan Agatha karaktere, kinek kiléte, az életben és a KRIMI-ben betöltött szerepe óriási csattanója a történetnek, s kinek kilétét egy vérbeli krimirajongó már a kötet közepén leleplez... :3
Az írók páratlan tehetséggel, ügyesen szőtték bele Agatha karakterét a történetbe, kinek valóságban is létező énje életének minden momentuma tökéletesen a helyén van... Igazi, mély tisztelgés ez egy nagy ember előtt az írók részéről! Egy olyan ember előtt, aki ugyanolyan legendás alakoknak adott örök életet, mint Doyle Sherlock Holmesnak...
A kötetben az aktuálisan kinyomozandó titok mellett egy másik szál is fontos szerepet kap, mely valószínűleg, mintegy a háttérben, több-kevesebb információt csepegtetve, apránként napvilágra kerülő titokként lesz jelen a következő kötetek során... Ez a titok Irene és Sherlock múltjához kapcsolódik és ama bizonyos levélkével veszi kezdetét, amit Mila a zsebében talál és ami teljesen kiborítja a lányt...
A levélben foglaltak a Doyle által írt eredeti történeteket olvasó rajongókat nem éri váratlanul és tisztában vannak az ügy részleteivel, de egy ifjú olvasó számára ez a mellékszál is igen izgalmassá válhat és bizony ugyanúgy álmatlan éjszakákat is okozhat, mint Milának... ;)
"Alig bírtam visszafojtani a nevetést. Sherlock hosszú éveken át
az angol rendőrfelügyelők réme volt, rettegtek attól, hogy
nevetségessé teszi őket. Visszavonulása hírét sokan fogadták
megkönnyebbült sóhajjal. Szegény Bennet felügyelőnek itt
a nyugodt, Isten háta mögötti Devonban sosem kellett tartania
ilyen eshetőségtől, és erre… egy csapat vadidegen ember
közli vele, hogy a nagy nyomozó ismét színre lép. És
pont egy olyan ügyben, amelyet neki juttatott a balsors!"
Az álarc titkával végre újra visszatérhettem ebbe a páratlan világba és ismét együtt nyomozhattam főhőseinkkel, ami bevallom, már igencsak hiányzott. :) A kötet a Sherlock, Lupin és én sorozat kedvelőinek garantáltan nem fog csalódást okozni, ám nem árt tudatosítani, hogy itt öregedő volt főhőseink már csak a másodhegedűs szerepét tölthetik be az ifjú vér mellett, s akik öregségükből adódóan már néha lomhábbak, "idegesítőbbek" és természetesen mindenekelőtt megfontoltabbak... Ám mindenre szükség is van a tornádóként az életen végigsöprő Mila oldalán, aki remélhetőleg éppolyan szerethető és érdekes főhősnővé fejlődik majd, mint a volt, fiatal Irene...
Értékelés: 4,5/5 kalóz
Idézetek
"Két tényezőtől függ, milyen emberré válunk: a saját döntéseinktől és a szeretteink választásaitól."
"...ezekben a háborús időkben, amikor Európa országai pár évtizeden belül immár másodszor esnek egymásnak, a napfény segít elkergetni a lelkemben gomolygó felhőket. Mit tehetne egy magánember a pusztító vihar ellen, amely egész kontinenseken söpör végig?"
"Magánember.
Vagy inkább magányos ember? Akiket szerettem, már nincsenek közöttünk, és csak úgy találkozhatok velük újra, ha bejárom az emlékek birodalmát."
"Beoltott fa vagyok, nem a saját gyökereim éltetnek, hanem azé a rendhagyó, különös családé, amelyet Irene hozott létre nekem, s amely egy kémnőből, egy nyomozóból és egy betörőből állt. Az égig nyújtózkodtam az ágaimmal, és igazi egyéniség lett belőlem, de ők biztosították számomra az éltető nedvet és táplálékot, ami lehetővé tette, hogy növekedjek. Azt, ami lettem, nekik köszönhetem – a jót és a rosszat egyaránt. És ha visszapillantok a történetemre, megállapítom, hogy néha jobban kellett volna bíznom bennük. Talán akkor másképp alakultak volna a dolgok."
"– Rettenetesen sajnálja, de nem tud visszamenni Torquay-be. Az orvosa azt tanácsolta, hogy töltsön egy kis időt a napfényes Máltán, de ott egy kirándulás közben combnyaktörést szenvedett. Ilyen állapotban még legalább egy hónapig nem utazhat. Úgyhogy a mi kis devoni vakációnknak is lőttek!
– Lá-hátjátok, mi tö-hörténik, ha orvoshoz fo-hordul az ember? – dünnyögte Arsène."
"– Szükségünk van egy kis nyaralásra – jelentette be Irene.
– Azt látom, asszonyom – felelte a férfi, a britekre jellemző módon vegyítve a gúnyt és az udvariasságot."
"– De hát… nagyon is ránk férne egy kis nyaralás – győzködtem.
– Rátok talán igen, mert a nőkre jellemző, hogy meggondolatlan döntésekkel tesznek eleget a szeszélyeiknek, és talán Arsène-re is, mert a tengeri levegőn kúrálhatná a köhögését. De énrám biztosan nem. Fontos teendőim vannak, például vigyáznom kell ezeknek a szegény londoni méheknek az egészségére."
"„Kérdezd meg Irene-t, mi történt Godfrey Nortonnal, ha van bátorságod meghallgatni a választ.”"
"– Egy lány is boldogulhat egyedül – mondta Billy, miközben felemelte a földről a bőröndöt –, de néha segítségre van szüksége, hogy megvédjék a rettenetes, repülő bőröndöktől."
"– Agatha Miller, nagyon örvendek – felelte, majd a kis batyura mutatva hozzátette: – Ő pedig Rosalind."
"A kimért ifjú komornyik, Gutsby villámsebesen alakult át a barátommá, Billyvé."
"– Ezzel a frizurával akár bálba is mehetnél – jegyezte meg Arsène, én pedig elpirultam, mert az első gondolat, ami átvillant az agyamon, az volt: vajon mit gondol erről Billy?"
"– Ha halkan beszél az ember, magára vonja a figyelmet. Ügyelni kell rá, hogy normális hangon beszéljünk, úgy, hogy ne keltsük fel mások érdeklődését."
"– Én lehetnék felfedező – tűnődött hangosan Arsène. – Irene pedig csodás háremhölgy lenne.
Irene szeme elkerekedett a csodálkozástól, és kuncogva felelte:
– Micsoda butaság! Az én koromban? Kinek kell egy ilyen túlérett háremhölgy?"
"– Van olyan dolog, amihez nem ért, asszonyom? – kérdezte elismerően Billy.
– Ha ezt olyan ember mondja, aki a hatékonyságával még Sherlock Holmest is meghódította, akkor nagy bóknak veszem – felelte Irene mosolyogva.
– Meghódítottam? Nem, dehogy, Holmes úr csupán értékeli, hogy nem sokat kérdezősködöm, és ezért hajlandó eltűrni, hogy körülötte lábatlankodjak – szerénykedett Billy."
"– Hagyd már abba, Mila, olyan vagy, mint egy kárhozott lélek – jegyezte meg Irene, amikor sokadszorra sóhajtottam fel hangosan.
– Szeretnék csinálni valamit, itt elunom az életemet! – panaszkodtam."
"– Tehát ír vagy… – mondtam, hogy megtörjem a csendet, mert amióta a széllel harcoltunk, egy szót sem szóltunk.
– Igen – felelte Billy, és rám sandított.
– Nem gondolná az ember…
– Hogyne, a kreol bőröm miatt akár indiánnak is nézhetnének – viccelődött.
– Nem így értettem! – nevettem el magam.
Billy arcán gunyoros mosoly terült szét.
– Á, már értem, az oxfordi ficsúrhoz illő kiejtésemről van szó…
– Pontosan.
– Te sem tűnsz orosznak a jenki kiejtéseddel…
– Nincs is jenki kiejtésem!"
"– Gyilkosság!
– A Watcombe Beachen!
– Egy kalóz!
– Halott! A parton…"
"– Mi történt? Úgy fest ez a két gyerek, mint akik kísértetet láttak.
– Nem kísértetet, hanem kalózt – helyesbített a másik gúnyos mosollyal."
"– Dehogyis, csak kezdem azt gondolni, hogy van bennünk valami, ami úgy vonzza a bajt, mint a mágnes… és ez még nem minden. Az első ügy, amit Arsène, Sherlock meg én megoldottunk, az az ügy, ami csapattá kovácsolt minket, nagyon hasonlóan kezdődött. Mi is találtunk egy holttestet a strandon."
"– Egy ilyen nyugodt helyen, mint Torquay, nem marad észrevétlenül az efféle felfordulás…"
"Arsène tágra nyílt szemmel bámult rám.
– Mila, tényleg kezdek aggódni miattad. Egyre jobban hasonlítasz Sherlockra."
"Úgy látta, hogy ugyanaz a történet ismétlődik a tengerparton kezdődő nyomozással és az éjszakai titkos összejövetel borzongató izgalmával."
"– Hát te meg mit keresel itt? – sziszegte, amikor köntösben ajtót nyitott.
...
– Nem bírok aludni… – suttogtam.
– Értem. Mi lenne, ha a jól bevált módszerhez folyamodnál, vagyis számolnád a báránykákat?"
"– Hát, a lányának nem mondhat fel az ember, de a komornyikjának igen! – felelte vigyorogva."
"– Nézd már, mennyi kíváncsiskodó! – jegyezte meg Irene. – Manapság már nem is lehet szép nyugodtan kiélvezni egy rejtélyt.
Arsène elnevette magát.
– Igaz. Mert mi viszont nem vagyunk kíváncsiskodók, ugye? – kérdezte.
Irene felvonta a szemöldökét, és így felelt:
– Nem, mi a Fekete Dáma… négyese vagyunk, nem holmi kukkolók…"
"...valami azt súgta, hogy jó úton járok – különben nem szorult volna görcsbe a gyomrom, és nem éreztem volna azt a bizsergést az ujjbegyeimben."
"– Az embereknek joguk van hozzá, hogy megtudják, mi történt!"
"Az éhségemet tehát csillapítottam, de kopóösztönömet, amely azt súgta, hogy van valami megmagyarázhatatlan René Sylvan halálában, nem sikerült lecsendesítenem."
"Minden bizonnyal behúzódtak kényelmes lakosztályukba, mert úgy érezték, hogy a barátjuk halála után sötét és veszedelmes hellyé vált a külvilág. Bár fiatal voltam még, pontosan tudtam, hogy a világ olykor valóban sötét és veszedelmes, úgyhogy igazán nem tehettem szemrehányást nekik."
"– Minek nézel te engem? Még szép! Minden hírt kipréseltem abból a majom Taitből!
...
– No, mi az? Lehet, hogy odavan értem, és végül is rendes fickó, akár még férjnek is megteszi előbb-utóbb, de azért akkor is van benne valami majomszerű!"
"– A barátnőmnek igazi tehetsége van a rejtélyek kibogozásához!
– Ugyan már, Libby, ne túlozz… – szerénykedett Agatha.
– Ejnye! Fogadni mernék, hogy a kisasszonynak nem is említetted, hogy írtál egy könyvet – mondta a virágboltosnő, majd ismét felém fordulva így folytatta: – Csodás könyv! Jó néhány éjszakán át ébren tartott. Egy nőről szól, akit megmérgeznek, aztán jön az az alacsony, kövér, öreg nyomozó… Bár szerintem jobb lett volna, ha magas, fiatal és jóképű…
– Kérlek, Libby, most már elég volt… – vágott a szavába derűsen Agatha. – Te pedig ne is figyelj rá, Mila. Igaz, írtam egy regénykét, de csak azért, hogy valamivel elüssem az időt. Egyetlen kiadó sem vállalta a megjelentetését, tehát…
– De hát én megmondtam neked, drágám! Át kell írnod. Ha az a Perrot, vagy mi a neve, magas lesz, fiatal és jóképű, rögtön kiadják a regényedet, meglátod!
Agatha megint elnevette magát.
– Lehet, hogy neked van igazad, Libby."
"– Milyen szörnyű ez – jegyezte meg Irene. – Ha belegondoltok, végül is ugyanazért jöttek ide, mint mi: hogy nyaraljanak egy jót, és ehelyett egy rémálomban találták magukat."
"– Sherlock Holmeshoz fűződő ifjúkori barátságom kissé bizalmatlanná tett a véletlen egybeesésekkel szemben, és ez már nemegyszer kihúzott a bajból életem során. Úgyhogy mindig ahhoz az elvhez tartom magam: mielőtt kijelentenénk, hogy valami pusztán a véletlen műve, bizonyosodjunk meg róla, hogy nincs-e a háttérben valami más."
"Egész gyerekkoromban Irene történeteit hallgattam Sherlockhoz és Arsène-hez fűződő barátságáról, és ez a nyaralás azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy az én életemben is kialakul valami hasonló."
"Hirtelen eszembe jutott a rejtélyes levél. Mit tudok én tulajdonképpen Irene-ról? Mi mindent titkol előlem?"
"Miközben álomba merültem, az ő arcát láttam magam előtt. Billy… ki tudja, barátok leszünk-e."
"– Jaj, az a férfi olyan szép, mint egy görög isten!
– Hát, már megbocsáss, de észre se vett téged…
– Hát az meg kit érdekel? De legalább nézhettem. Egyébként meg a nő is csodaszép.
– Ha nem lenne rajta az a sok ékszer meg arcfesték, nem lenne egy nagy szépség. Túl közel vannak a szemei."
"– Hé, látom ám, mit csináltok! – mordultam rájuk, miközben vajazni kezdtem a pirítósomat.
– Miért, mi van? Csak megállapítottuk, hogy jóban vagytok Billyvel.
– Nagyon jóban – erősítette meg Arsène.
– A tökéletes nyomozópáros – tette hozzá Irene.
– Azt mondtad: páros? – humorizált Arsène."
"– Te képes vagy egyszerre gyalogolni és olvasni?
– Persze, uram, ha lesznek olyan kedvesek, és időben figyelmeztetnek a kátyúkra és huppanókra!
– Nagy nyereség, igazán nagy nyereség a mi Gutsbynk! – ismételte meg Arsène, és öklével jókedvűen az asztalra csapott, mielőtt felállt volna."
"– Kalandorok triója. Elég könnyen bele tudom élni magam a helyzetbe – mondta Arsène, mire Irene elmosolyodott."
"– Olyan, mintha Stevenson egyik könyvéből pattant volna elő! – kiáltottam fel a távoli helyekre és lélegzetelállító kalandokra gondolva."
"– Sajátos körülmények között az emberek hajlamosak kiszámíthatatlanul viselkedni – helyeselt Irene."
"– Már megint te vagy az?! – kérdezte tréfásan Billy, amikor ajtót nyitott. – Előbb-utóbb bajba kerülök miattad…"
"– Úgy tűnik, Mr. Sylvan regénybe illő figura volt… – mondtam.
– Igen, de szerény tapasztalataim szerint a regénybe illő figurák gyakran sötét ügyekbe keverednek!"
"– Agathának igaza van: kezd sok lenni itt a véletlen egybeesés! – csattant fel Irene."
"– Nekünk is mennünk kell – állapította meg Irene gyakorlatiasan. – Várnak minket a rendőrkapitányságon… bár ők még nem tudnak róla!"
"– De kinek telefonálsz? – kérdezte Arsène, bár az arcán feltűnő halvány mosoly arra engedett következtetni, hogy sejti a választ.
– Valakinek, akit ti is ismertek: a véletlen egybeesések esküdt ellenségének! – felelte mosolyogva Irene."
"– Ez az alak még akkor sem tudna megoldani egy ügyet, ha… ha a kezében tartaná a gyilkos írásos vallomását! – dühöngtem..."
"– Vannak dolgok, amik sosem változnak, és az úgynevezett rendvédelmi erők ostobasága is ezek közé tartozik. Hidd el, már ötven éve ilyen a helyzet. Ez pedig azt jelenti, hogy mi most ugyanazt tesszük, amit annak idején tettünk anyáddal és Holmesszal."
"– Mit mondott Sherlock? – kérdeztem inkább.
– Nem fogod elhinni – felelte tágra nyílt szemmel, és különös mosoly játszott az ajkán.
– Tehát sikerült elvonnod a figyelmét a drágalátos méheiről… Hihetetlen! – mondta Arsène."
"– Ez jó hír, ugye?...
– Igen, az, Mila. Méghozzá két okból is: egyrészt azért, mert azt jelenti, hogy Sherlock még mindig a régi, és ez megkönnyebbüléssel tölt el. Másrészt azért, mert ha ő valami érdekeset lát ebben a történetben, akkor jól láttuk: immár hivatalosan is egy megfejtésre váró rejtéllyel állunk szemben!"
"– Ez lesz a vége, ha zaklatott lelkű gyerekekre hallgatnak, anélkül hogy gondolnának a következményekre. Fölösleges riogatás! – acsargott."
"Alig bírtam visszafojtani a nevetést. Sherlock hosszú éveken át az angol rendőrfelügyelők réme volt, rettegtek attól, hogy nevetségessé teszi őket. Visszavonulása hírét sokan fogadták megkönnyebbült sóhajjal. Szegény Bennet felügyelőnek itt a nyugodt, Isten háta mögötti Devonban sosem kellett tartania ilyen eshetőségtől, és erre… egy csapat vadidegen ember közli vele, hogy a nagy nyomozó ismét színre lép. És pont egy olyan ügyben, amelyet neki juttatott a balsors!"
"– Remek húzás volt, asszonyom! – kiáltott fel Gutsby a távolodó alakot nézve. – Nem gondoltam, hogy Sherlock Holmes neve ilyen félelmet kelt a rendőrökben.
– Jaj, fiam, nem is képzeled, mennyire! – nevetgélt Arsène."
"– Ne menj túl messze – mondta Irene, és gyengéd pillantást vetett rám. – Nyugodt helynek tűnik ez a város, de mi pontosan tudjuk, milyen veszélyes emberek járkálnak odakint."
"– Hová ilyen sietősen, kisasszony? – kérdezte egy ismerős hang.
Hátrafordultam, és kis híján a nyakába ugrottam annak az embernek, aki félig gyanakvó, félig gunyoros arckifejezéssel figyelt. Annak az embernek, akit Sherlock Holmesnak hívtak."
"– Hát persze… Igazság szerint azért jöttél el idáig, hogy langusztát egyél és francia bort igyál, igaz, öregem? – gúnyolódott Arsène."
"A komor, szótlan Holmes, aki a danzigi események után egy fotelbe süppedve gubbasztott a Briony Lodge-ban, már távoli emlék volt csupán."
"– Az, hogy mit lehet és mit nem lehet tenni egy bizonyos korban, relatív fogalom – felelte türelmetlenül Sherlock."
"Sherlock elvörösödött, a fejét rázta.
– Nem lenne helyes, ha egy hölgy levetkőzne."
"– Algák! Vacak algák! – kiáltottam fel. Szégyelltem, hogy ennyire megrémültem tőlük.
Hallottam, hogy Holmes hangja visszhangzik a sziklák között:
– Tele van velük a tenger… Szerintem többre vagy képes, Mila!"
"Én csendben figyeltem. Elképesztőnek találtam, milyen ügyesen tudja magára vonni a figyelmet, hogy azután oda irányítsa, ahová akarja, mint valami elektromos kisülést."
"– Engem csak a valóságos rejtélyek izgatnak, nem azok, amelyek papírból és tintából állnak. Még John Watson barátom elbeszéléseit is csak átlapoztam."
"Egymásra mosolyogtunk a kezdő írónővel, és elvettem a kéziratot. Az égszínkék mappán, amely a regényt rejtette, ez a cím állt: A titokzatos stylesi eset."
"Örültem, hogy ott van mellettem. Ő az egyetlen ember, akivel megoszthatom ezt a titkot, gondoltam, legalábbis addig, amíg nem derítek ki többet. Ezek a névtelen levelek elpusztíthatják a világomat, megsemmisíthetik ezt a furcsa, rendhagyó családot, amely annyira a szívemhez nőtt. Ezt nem hagyhatom.
Valaki párbajra hívott, én pedig állok elébe."
0 comments