értékelés
fantasy
hollyblack
ifjúsági
thecruelprince
thefolkoftheair
thequeenofnothing
thewickedking
Holly Black: The Queen of Nothing – A semmi királynője (A levegő népe 3.) - Értékelés
Mindattól, amitől olyannyira rettegtem a legeslegelső mondat elolvasása óta - nem!!! következett be és az írónő a befejező kötetben sem rombolta le az eddig felépített történet szépségét és varázsát! Köszönöm! Hálás szívvel köszönöm, Holly Black, hogy te még normális értékeket képviselő író maradtál a 21. században és mertél kilépni a manapság oly divatos (förtelmes) és elvárt!!! stílusjegyek világából és egy igazi, maradandó történetet alkotni, ami a régebbi korok emberét is rabul ejti és nem okoz neki csalódást!!! Menthetetlenül Tündérfölde rabjává tettél és bízom benne, hogy egy napon a történethez tartozó drágaköveimen túl egy aláírást is a birtokomban tudhatok majd tőled! :3
Figyelem! Az értékelés spoilereket tartalmaz, így kérlek, csak akkor olvasd el, ha már magad is olvastad a kötetet vagy nem zavarnak az apróbb spoilerek!
"– A korona megsemmisülését és a trón pusztulását fogja okozni.
Egyedül a kiontott véréből emelkedhet fel nagyszerű uralkodó."
A gonosz király végén nem mindennapi királyunk, Cardan száműzte feleségét, Elfhon nagykirálynéját a halandók világába a tengermélyi nagykövet, Balekin meggyilkolásáért...
Ennek következményeképp annak rendje és módja szerint Jude most a halandók világában kénytelen élni és átkozza magát butaságáért, amiért bízott Cardanban, aki elnyerte a szívét és ami miatt lemondott a herceg feletti korlátlan hatalmáról...
Főhősnőnk immár arctalan és névtelen a modern világban, hiszen szüleik halálát követően az eltűnt kislányokat halottnak nyilvánították, így Jude az itt élő tündéreknek dolgozik és végez tulajdonképpen fekete munkát, melyekért pénzt kap...
A lány szabadidejében öccsét, Oakot tanítja vívni, aki egyre inkább ellenáll a sorsának és határozottan kijelenti, hogy nem akar nagykirály lenni!
Miközben Jude megpróbál újra beilleszkedni az emberek világába, amit oly határtalanul gyűlöl és Oak iskolába jár, addig Vivi az őt elhagyó Heather miatt bánkódik...
A mindennapi, apróbb - ámde halálos - feladatok és küldetések elvégzését követően - melyekkel Jude bebizonyította rátermettségét és harcos képességeit az itt élő tündéreknek -, a lány egy rengeteg pénzzel járó, életveszélyes megbízást kap...
Jude következő s egyben az emberi világban leggrandiózusabb elvégzendő feladata egy kannibál tündér megfékezése, akiről kiderül, hogy nem más, mint a legendás Grima Mog maga, a Fogasudvar volt tábornoka és hadvezére, kinek stratégiáján - Madocnak köszönhetően - a lány tulajdonképpen felnőtt...!
Jude és Grima Mog életveszélyes párbajt vív, melyből főhősnőnk kerül ki győztesen, ám a vörössapkás rozsdás fegyvereinek köszönhetően a lány sebei elfertőződnek...
Miután Jude hazavonszolja magát a Vivivel közös otthonába, nem mást talál a kanapéján, mint az őt többszörösen eláruló ikertestvérét, Tarynt, aki Jude segítségéért érkezett... Főhősnőnk, bár alig áll a lábán, gyűlölettel és ellenségesen fordul testvére felé, kinek eltakarodását követeli, ám Taryn a lehető legnagyobb lelki nyugalommal közli testvéreivel, hogy Locke meghalt és ő maga volt az személyesen, aki véget vetett férje nyomorult életének!
"– Az a fiú a gyenge pontod."
Taryn arra kéri testvérét, jelenjen meg helyette a kihallgatásán, melyen, ha a lányt megidézik, nem tudja elkerülni a Locke megölésével elkövetett bűnéért járó büntetést...
Bár Vivi hallani sem akar erről az ostoba tervről, mely Jude életét veszélyezteti, főhősnőnk halálosan vágyik vissza igazi otthonába, Tündérföldére...
Taryn terve rendkívül kockázatos, hisz Jude száműzött, s ha valaki felfedezi valódi személyazonosságát, a lány halállal lakol...
Mivel azonban ez lehet az egyetlen esélye arra, hogy visszatérjen szeretett otthonába, Jude egy pillanatig sem habozik...
Főhősnőnk - bár soha be nem vallaná - magányos és nem csupán otthonát, de férjét, a nagykirályt is hiányolja... Jude - természetéből eredően - szeretne bosszút állni, de legalábbis revansot venni az őt eláruló Cardanon, mégis, félelemmel és kétségekkel telve visszatér Elfhonba, hogy megmentse testvérét, aki Locke gyermekét hordja a szíve alatt...
Jude halálosan retteg a nagykirállyal való találkozástól, a lelepleződéstől és még a találkozás után is féli Cardant, akit képtelen gyűlölni... A kihallgatás bár kedvező mederben halad, senki sem hisz Taryn ártatlanságában és a gyilkosság gyanújának árnyéka a száműzött Judera terelődik... Ekkor a nagykirály bejelenti, hogy kettesben kívánja folytatni lakosztályában a kihallgatást, ahol kiderül, hogy Cardan abban a pillanatban felismerte feleségét, amint az belépett a nagyterembe...
Cardan nem akar hinni a szemének és döbbenten érzékeli, hogy Jude fél tőle, ám mielőtt a két fiatal megbeszélhetné az őket ért sérelmeket, valamint tisztázhatnák a félreértéseket, Madoc rátámad a nagykirályra, hogy kimenekítse lányát, Tarynt az udvar fogságából...
Jude Madoc fogságába kerül, akinek fogalma sincs róla, hogy az őt eláruló lányát, s ezzel együtt Elfhon nagykirálynéját tartja a markában... Jude a Fogasudvarba kerül, ahol kénytelen az ikertestvérének kiadni magát, ám a lelepleződéstől egy hajszál választja el csupán...
A lány késéleken táncol és a kiutat keresi, de rájön, hogy kétségtelenül előnyös helyzetbe került, s ez által megtudhatja Madoc haditervét, mellyel a férfi Elfhon nagykirályát kívánja letaszítani a trónról...
Miközben Jude a kiutat keresi az ellenséges haditáborból, addig Cardan az utolsó leheletéig azért küzd, hogy visszakapja kedvesét...
De mi történik, amikor Jude lelepleződik Madoc előtt és a korona árulónak hiszi a nagykirálynét, kinek rangja immáron napvilágra került...?
"– Megmérgezi a vidéket! – kiáltja a kovács. – Nincs
az igaz szerelemnek olyan csókja, ami megállíthatná!
Semmilyen talány nem segíthet! Csakis a halál."
Cardan és Jude királyságát nem csupán Madoc fenyegeti... Főhőseink feje felett pallosként leng ama jóslat, melyet a nagykirály születésekor a csillagokból olvastak ki, s mely szerint Cardan "a korona megsemmisülését és a trón pusztulását fogja okozni"...
Cardan és Jude pillanatok alatt egy olyan háborúban találja magát, ami könnyen a vereségükkel végződhet... Félre tudják vajon tenni büszkeségüket és tisztázni tudják végre a félreértéseket, hogy legyőzzék Elfhon nagytábornokát vagy a lányt felnevelő, vérszomjas férfi végül győzedelmeskedik a korona felett?
"– Téged szeretlek – vallja be. – Életem nagy részében
a szívemet védtem. Olyan alaposan, hogy képes voltam úgy tenni,
mintha nem is lenne. Most hitvány, féregrágta, kérges.
De a tiéd. – A királyi lakrész ajtajához sétál, mintha véget akarna vetni
a beszélgetésnek. – Valószínűleg eddig is tudtad.
De azért elmondtam, hátha mégsem."
"– Milyen volt? – kérdezem. – Kígyónak lenni.
Habozik.
– Mintha fogságba estem volna a sötétben – válaszolja. – Egyedül voltam,
ösztönösen támadtam. Talán nem váltam teljesen állattá, de nem is voltam
önmagam. Nem tudtam gondolkozni. Csak az érzések maradtak,
a gyűlölet, a rettegés és a pusztítás vágya.
Közbe akarok szólni, de egyetlen mozdulattal elejét veszi.
– És te. – Engem nézve felfelé görbül a szája, nem igazán mosoly,
annál több és kevesebb. – Nem sok mindenről tudtam,
de téged mindig megismertelek.
És amikor megcsókol, úgy érzem, ismét rendesen kapok levegőt."
A The Queen of Nothing – A semmi királynője lenyűgöző végjátéka a trilógiának. A kötet már a prológussal megforgatta a tőrt a szívemben és könnyekre fakasztott... Ahogy haladtam előre a történetben, annál kevesebb levegő maradt a tüdőmben és könny, amit nem sírtam el - a szememben...
Grandiózus, epikus, gyönyörű, szívettépő, kiszámíthatatlan, őrült fordulatokkal teli - ez mind és még sokkal több A semmi királynője - A levegő népének tökéletes lezárása.
Miután elfogytak a lapok és bezártam a könyvet, percekig szóhoz sem jutottam és csak úgy cikáztak a gondolataim... Sajnáltam, hogy vége lett a történetnek, ugyanakkor úgy gondolom, hogy az írónő egy kerek egészet alkotott, nem írta túl a könyvét és szerencsére nem is húzta el a végkifejletet. Bár az összecsukott és "kivégzett" kötet felett úgy gondoltam, hogy van egy-két hiányérzetem, ezeket az apróbb, még csak el sem varrt szálnak sem nevezhető apróságokat mégsem tudom hibaként felróni, hisz bár hiányérzetem van, még sincs az... Azt hiszem, hogy eme gondolatom azonban csupán az értheti, aki maga is végigolvasta a kegyetlen herceg és a karddal a kezében született királyné történetét... :3
"– Nem is ön lenne, ha nem szedett volna össze
egy hírhedt mészárost a száműzetése alatt."
A harmadik kötet sajnos a modern világban veszi kezdetét, de tekintve a második kötet végkifejletét, ez sajnos elkerülhetetlen volt. Az ebben a világban töltött idő azonban nem csupán Jude számára telt gyötrelmesen, de számomra is... Alig vártam, hogy visszatérhessek Tündérföldére és végre magam mögött hagyhassam ezt a sok modern vacakkal teli világot... Vágytam Cardan megjelenésére és arra, hogy főhőseink végre újra együtt legyenek, ám a végjátékban részt vevő és a harmadik rész kulcsfontosságú karakterévé előlépő szereplő megjelenésének szükséges kelléke volt a modern világban töltött idő, valamint az is, hogy lássuk, miként is éli mindennapjait Jude - távol igazi otthonától és a férfitól, amit és akit úgy szeret...
Az első kötettől kezdve mindegyik folytatás rövidebb volt egy picivel, és éppen a harmadik kötet "rövidsége" végett éreztem úgy, hogy túl sokat időzünk a modern világban. Örülök, hogy végül "csupán" hatvan oldalnyit kellett elszenvednem a modern világ égisze alatt, ám azt sem tagadhatom, hogy a Grima Mog-szál felettébb elnyerte a tetszésemet.
Holly Black már az első két kötetben sem okozott csalódást és olyan csavarokat alkalmazott történetében, melyekre az olvasó egyáltalán nem számított... Nos, ez a harmadik kötetben sem volt másképp és örömmel jelenthetem, hogy az írónő a történet végére sem fáradt el, hiszen olyan grandiózus, torokszorító pillanatokat tartogatott számunkra A levegő népe történetének lezárásban, hogy nem győztem kapkodni a fejem, pislogni és a szívemet a mellkasomban tartani az oldalak habzsolása közben! :3
A történet elején a modern világból való szabadulás kulcsát Taryn nyújtja át főhősnőnknek, aki közli az általam az első kötet közepe óta oly hőn áhított hírt, melynek hallatán örömujjongásban törtem ki!!! A nyomorult Locke végre halott! Juhúúúú, el sem tudom mondani, milyen örömtáncot jártam ennek a hírnek a hallatán, ám az, hogy Jude - ha csupán egy pillanatra is, de - szomorúságot érez emiatt, az egyáltalán nem tetszett... Locke a valaha volt egyik legocsmányabb karakter az irodalomban és kétségkívül ezen történet legnagyobb mosléka is volt, akiért kár egyetlen könnycseppet is hullatni, de én egyáltalán nem sajnáltam Tarynt se, aki végül is megkapta, ami neki jár... Megkapta a magányt, megtapasztalhatta az elhanyagoltság érzését és a végtelen szomorúságot, ám nem tudom, mit is várt egy ilyen állattól, aki már mindennek az elején megmondta, hogy szeretőket fog tartani és dugni fog mindenkivel, akivel csak akar... Bár Locke végét maga Taryn okozza, s ezzel a lány egy kicsit megbosszulja mindazt, amit Locke tett vele, úgy vélem, túlságosan is gyorsan kerültek megbocsájtásra a vétkei... Noha a lány gyereket vár, ami miatt természetesen óvni kell őt, úgy gondolom, megérdemelte volna, ha jobban belé rúg az élet és az "ellenségei" is... Ehelyett minden bűne alól bocsánatot nyert... Pfff...
Bár belátom, hogy szükség volt egy halálosan komoly ürügyre, minek köszönhetően főhősnőnk visszatérhet Tündérföldére és ez a fordulat valóban zseniális volt, egyszerűen nem értem, miért nem kapott ez a hülye is valami méltó büntetést a vétkeire, mert az, hogy az ura meghalt, hát ki nem tolja le... ^^
Taryn valószínűleg ikertestvéri mivoltja végett kapott kegyelmet az írónőtől, ám a történet 80%-ban szívemnek kedves Szellemmel azért nem kellett volna "összeboronálni", aki mindig is egy józan gondolkodású tündérnek tűnt, erre a harmadik részre, mint derült égből a villámcsapás, már csorogni kezdett a nyála a kis liba után...
Őszintén nem hittem, hogy Taryn méltó büntetést fog kapni, ám az váratlanul ért, hogy végül is Jude komolyan megbocsájtott neki. Főhősnőnk úgy tűnik, sokkalta nemesebb lélek, mint én, ugyanis én soha nem tudnám megbocsájtani azt az ikertestvéremnek, amit Taryn tett...
A modern világban játszódó jelenetek közül kétségkívül Grima Mog megjelenése és a rendkívül torokszorító párbaj volt a legizgalmasabb, s bár kétségtelen, hogy egy gusztustalan némber ez a vörössapkás na, de ugyanúgy minden kétséget kizáróan halálosan jófej is. ^^
Ahogy a Fogasudvar volt tábornoka megjelent, tudtam, hogy az írónő komolyabb szerepet szán neki a végjátékban és igazam is lett. A történet végére baromira megszerettem ezt a furcsa kannibált, aki tökéletes társa lehetett volna Madocnak, már ami a vérszomjukat illeti... LOL
"– Madoc foglyul ejtette Szellemet. Grimsennél van a kulcs,
amire szükségünk…
Csótány a szavamba vág.
– Ki akarod szabadítani? Inkább filézzük ki, mint egy tőkehalat!
Gyorsabb és jóval kielégítőbb."
Egy picit még a modern világ szörnyű nyomorában maradva és Jude száműzetéséhez kapcsolódva írnám, miszerint egyáltalán nem tetszett, hogy a kötet elején úgymond visszatértünk a kezdetekhez és Cardan megint egy mocsok állatként lett bemutatva és ábrázolva, s noha tudom, hogy a történet elején Jude még nem tudta, hogy a nagykirály milyen páratlan és nemes tündér is valójában, aki halálosan szereti őt, a kezdetekhez való visszatérés és a lidérces álom (a kegyetlen Cardan herceg és a féreg Valerian ábrázolásával) egész egyszerűen szörnyű és nyomasztó volt... :(
A kötetet Cardan leveleinek elolvasásával - azaz a bónusz tartalommal - kezdtem, hiszen az évek alatt látott spoilereknek köszönhetően tökéletesen tisztában voltam azok jelentőségével és a történetben játszott szerepükkel. A modern világban játszódó kezdet miatt pedig úgy érzem, hogy jó döntést hoztam, mikor a hercegem szerelmes szavaival kezdtem a trilógia befejezését, hiszen Cardan szavai nem csupán megmelengették a szívem, de erőt is adtak a modern részeken való túljutáson... ❤ Ezen kívül, ahogy már fentebb is említettem, a prológus olyannyira megríkatott, hogy a levelek és Cardan szomorú múltjának szépsége és minden fájdalma együttes erővel, menthetetlenül rántott vissza ebbe a gyönyörű és kegyetlen világba...
Dain herceg viszont hihetetlenül sokat csökkent a szememben és végre megtudhattam, miért is gyűlölte őt főhősünk... Most, hogy már én is tudom, mit tett a herceg az öccsével, azt kell mondjam, megérdemelte, hogy Madoc elárulta és nem ő lett a nagykirály... Ám Dain herceg mocskos húzásán túl nem mehetek el szó nélkül Cardan édesanyjának, Lady Ashának a szívtelensége mellett sem, aki egy felettébb nagy és ellenszenves rohadék, a Fogasudvar uralkodóival egyetemben...
Bevallom, bár nem teljesen érdemelte meg, jómagam végül tiszta szívvel meg tudtam bocsájtani Szellemnek, hiszen az árulása mögött megbúvó titok teljesen más színben tüntette fel az eseményeket, melyeket a második kötetben láthattunk. Ám az, hogy Locke még a sírján túlról is képes volt fájdalmat okozni főhőseinknek, valamint napvilágra került mindazon mocsok és kegyetlenség, amit még életében elkövetett, arra nem találtam szavakat. Holly Black valóban zseniális írónő! Zseniális, hisz teljesen meglepő volt Heather szála és a Vivivel közös sorsának végkimenetele is, mely megoldás bár kétségtelenül furcsa és régebbi korok fantasy történeteiben használt csavar, mégis remek megoldásként szolgált.
Sajnos Taryn mellett azonban Nicasia sem kapta meg, ami neki járt volna és úgy gondolom, hogy hiba volt őt magát is kihagyni a büntetésből... Szerencsére a lány nem sokat szerepelt a harmadik kötetben, ám ismét az idegesítő, buta liba képében tűnt fel, de mindaz, amit Judedal művelt a múltban, nem szabadott volna, hogy ily megbosszulatlan maradjon... /Azt hiszem, elég vérszomjassá váltam így harmincéves koromra... ^^/
"– Ennél levest, halandó?
A fejemet rázom.
– Lennél leves? – kérdezi reménykedve."
A történet végére Toprongy is egész aranyossá vált, akinek kijutott a humoros beszólásokból és természetesen szeretném kiemelni Lord Roiben karakterét is, akit továbbra is imádok! :3 Bár a férfinak szintén nem jutott nagyobb szerep, mindig a legsorsfordítóbb jelenetekben bukkant fel és segítette a nagykirályi párt minden erejével és hűségével.
Az előző kötetek értékeléseiben nem sok szót ejtettem az Árnyudvar egyik legfontosabb tagjáról, a harmadik kedvenc szereplőmmé előlépett Csótányról, akit már az előző kötetekben is nagyon szerettem, de az őszinte szeretet, amit iránta érzek, valójában a harmadik kötetben teljesedett ki... :3 A tábor, a beszólásai, a karaktere, a hűsége mind-mind őrjítő magasságokba repítette a karakterét és megszakadt a szívem a tragédia miatt, ami vele történt. Kimondhatatlanul örültem, hogy az írónő végül nem ölte meg őt és örülök a Bomba iránti érzett beteljesült és viszonzásra lelt szerelmének is. ❤
Mint ahogy A gonosz királyról szóló értékelésemben is említettem, egyáltalán nem volt nehéz kitalálni, ki is lesz főhőseink legnagyobb ellenfele a végjátékban. Madoc, Jude apja és Elfhon nagytábornokának karaktere a valaha alkotott egyik legösszetettebb "gonosz", aki nem egyszerűen fekete, indítékai és tettei józan, értelmes és mindenekelőtt hihető hátteret kaptak. A férfi bár az első két kötetben szimpatikus volt számomra, a harmadik kötetben azért már veszített a szememben a fényéből, hiszen a lelke mélyén egy igazi vérszomjas vadállat lakozik... Büntetése és száműzése a halandó világba véleményem szerint zseniális húzás volt az írónő részéről, valamint az is felettébb elnyerte a tetszésem, hogy a férfi végig nyitott szemmel járt, így sokkalta hamarabb vált nyilvánvalóvá számára példának okáért az is, hogy a lánya gyengepontja és szerelme maga a kegyetlen herceg, Cardan...
A férfi tettei érthetőek voltak, vágya szintén teljes mértékben hihető, így válhatott egy valódi ellenféllé a vörössapkás, aki a lelke mélyére száműzte minden jóságát, ám az tagadhatatlan, mennyire fontos is neki a család és mennyire védelmezi azokat, akik hűségesek hozzá és akiket "szeret"... Kegyetlensége a harmadik kötetben tört csak igazán felszínre, mindazok ellenére, hogy a történet első, vérben úszó gyilkossága is az ő nevéhez köthető... Az, hogy a férfi kvázi kettéhasította Judeot, az igazán megdöbbentő volt, ám ott nem csak az olvasó, de maga a karakter is sűrűn pislogott a tett láttán... A megdöbbentő jelenetek azonban ebben a kötetben szinte két oldalanként váltják egymást, hiszen a haldokló Judeot maga a vidék fogadja el nagykirálynéjának és gyógyítja meg... Jude kiontott véréből élet sarkan, mely jelenet szintén a nem várt, epikus és legnagyobb katarzist nyújtó jelenetek kategóriájába tartozik.
Véleményem szerint Madoc a lehető legjobb ellenfél volt a történetben, noha az első kötet olvasása közben még soha, egyetlen pillanatra sem gondoltam volna, hogy a férfi lesz majd, az úgymond "főgonosz"....
A kötet végén egyetlen titok, szemünk előtt való meglebegtetése s mintegy mézesmadzagként való elhúzása keltett bennem még némi ellenérzést, mely titok olyan formában volt tálalva, amit sohasem szerettem... Ez pedig nem más, mint Cardan valódi neve, amivel Jude már régesrég tisztában van, ám csak az olvasó fantáziáját felcsigázó formában kerül megemlítésre. Noha én azt gondoltam, hogy Cardan valódi neve Cardan, tekintve, hogy a királyi család tagja, a tündérek mitológiájáról szóló ismeretek - melyek még inkább kibővítésre kerültek a harmadik kötetben - alapján már egyáltalán nem oly meglepő a tény, de teljesen feleslegesen került felemlegetésre ilyen gyerekes titok módjára, hiszen ha már meglebegtették ezt az információt a szemem - és véleményem szerint az összes olvasó szeme - előtt, akkor rántsák is le a leplet ama bizonyos névről, ami engem is hihetetlenül érdekelt volna...
Gyere haza!
Gyere haza, és üvöltözz velem!
Gyere haza, és veszekedj velem!
Gyere haza, és törd össze a szívemet, ha kell.
Csak gyere haza!
Cardan
A harmadik kötet - és ezzel együtt a végjáték is - sajnos túlontúl komótosan indult. Mint ahogy már fentebb is említettem, a modern világban játszódó részek sajnos túl hosszúra nyúltak, ám, miután visszatértem Elfhonba, szinte pillanatok alatt újra elszakítottak a nagykirályi udvartól... Jude elrablásával a kötet szinte teljes első fele elhanyagolta Cardant, kinek hiánya nem csak hogy mérhetetlenül zavart, de indokolatlanul a háttérbe is szorította őt... Szomorú voltam, hogy a kötet mintegy feléig szinte majdnem teljes mértékben hiányolnom kellett a szívemnek legkedvesebb karaktert s csak miután a nagykirály és Csótány betört a táborba, hogy kiszabadítsa Elfhon nagykirálynéját éreztem úgy, hogy igen, immáron újra Tündérföldén járok és élvezem az események folyamát...
Cardan mellőzésével és háttérbe szorulásával, talán a kötet egy kicsit Jude központú lett, s noha tudom, hogy ő a főhősnőnk és az ő szemszögéből íródott a történet és az ő életének alakulását követhetjük nyomon, úgy vélem, a férfi főhősünk nem érdemelte meg, hogy az utolsó kötet első feléből ilyen mértékben "kiradírozzák"...
Bár a történet erősen nőközpontú és talán egy kissé feminista is, szerencsére Holly Black nem ment el abba az irányba, hogy kiherélte volna a mi kegyetlen hercegünket, hisz a kötet második felében megmutatta, milyen páratlan lélekkel megáldott, nemes tündér is ő!
Cardan és Csótány szabadítási kísérlete, valamint az, hogy mindketten vásárra viszik a bőrüket az ellenség táborában Judért, hatalmas meglepetés (és csavar) volt számomra, ami olyannyira meglepett, hogy hangosan fel is kiáltottam (váóóóó ^^) olvasás közben. :3 Ennél a jelenetnél éreztem újra azt a varázst, ami az előző kötetek olvasása közben is végig bennem volt. :3
Természetesen nem az a soha meg nem cáfolható tény döbbentett meg, miszerint mindent megtennének a lányért, hanem maga a felbukkanás, hisz Jude jelleméből kiindulva úgy gondoltam, hogy valamilyen módon egyedül fog megszökni az apjától. Örültem azonban, hogy ez végül máshogy alakult és nem csupán Jude, de maga az olvasó is láthatta, hogy a lány nincs egyedül, sokan szeretik és féltik őt, s bizony nem kell mindig olyan erősnek lennie, mint szeretne...
A szöktetési kísérlet és a Cardan és Jude között újra fellángoló érzelmek rabul ejtették a szívemet, hisz már hihetetlenül vártam a közös jeleneteiket, amiket eddig a pontig szinte teljes mértékben kiiktatott az írónő... Sajnos! #sosad
Az, hogy az írónő ilyen hosszú ideig mellőzte Cardant és hihetetlenül keveset kaptam belőle a kötet első felében nagyon rosszul esett, hisz egyáltalán nem számítottam rá, hogy ennyire háttérbe kerül, bár ez a hiányérzetem a történet végére alábbhagyott. Ám száz oldal Cardan nélkül hihetetlen tőrdöfés volt a szívembe... :(
Mint ahogy az előző kötetekről szóló értékeléseimben is írtam, a szívemnek legkedvesebb szereplő már az első pillanattól kezdve az én drága kegyetlen hercegem lett. Cardan a harmadik kötetben sem vesztette el eme helyét a szívemben, sőt, ha lehet, még inkább a szívembe zártam, mint eddig - már ha ez egyáltalán lehetséges, hiszen jó mélyre ágyazta be magát a szívembe a kis ravasz. :3 ❤
Cardan igazi királlyá vált, egy nemes uralkodóvá, aki igazságos döntéseket hoz és a kegyetlenséget elutasítja. Még inkább megkomolyodott, maga mögött hagyta a léha viselkedést és a kegyetlenkedéseket és Csótányék keze alatt igazi kémmé is vált.
Herceg, majd nagykirály, kinek kezéhez egyetlen csepp vér sem tapad. Egy halálosan jószívű, nemes lelkű tündér, aki sokáig egy kegyetlen álarc mögé rejtette az igazi arcát, a valódi természetét, ám a prológusból kiderült részleteknek köszönhetően egyáltalán nem meglepő, miért is vált azzá a fiú, aki...
Cardan mindig is szeretetre vágyott, amit soha nem kapott meg, hisz mindenki elhagyta. Kegyetlenkedései, csíntevései, gonoszságai mind-mind az apja figyelmét hivatottak volt felkelteni, aki igazi szívtelenségről tett tanúbizonyságot, amiért soha, egyetlen pillanatra sem foglalkozott a fiával... Egy jóslat miatt, aminek a magyarázata olyan nyilvánvaló volt már a legelső említés óta, mint amilyen fényesen ragyognak a csillagok az égen...
Cardan végtelenül romantikus és az, hogy eme tulajdonsága ebben a kötetben ilyen elképesztően gyönyörűen felszínre is tört, az az én romantikus lelkemnek igazi simogatás volt. ❤ Egy igazi romantikus és hűséges lélek, aki véleményem szerint képtelen lenne megcsalni Judeot, és éppen ezen tényből kifolyólag érintettek olyan érzékenyen az előző részek orgiái, amik szerencsére ebben a kötetben már teljesen mértékben eltűntek és megemlítésre sem kerültek... Cardan levelei, az ezernyi érzelemmel átitatott, halálosan romantikus szavai engem teljesen levettek a lábamról és őszintén mondhatom, hogy tócsává olvadtam olvasás közben ettől az ízig-vérig "kegyetlen" hercegtől. Ahww :3 ❤
A rózsakertben tett séta, a szerelmi vallomások, a közös hálóterem, a zuhanás, az "élet sarkan"-jelenet mind-mind a kedvenc jelenteim közé tartoznak és biztos vagyok benne, hogy Cardan hűséges férje lesz Judenak, s csak remélni tudom, hogy valóban nem lesznek orgiák a jövőben kettejük életében... /Bár, hogy hol is töltötte Cardan azokat az éjszakákat, míg nem volt Jude mellett, azt nem tudom, erre az írónő igazán adhatott volna magyarázatot.../
Mint ahogy A gonosz királyról szóló értékelésemben írtam, főhőseink saját maguk ellenségei voltak nagyon-nagyon sokáig. Végtelenül hosszúra nyúlt az idő, mire mindketten félretették a büszkeségüket és bevallották az érzéseiket, ám itt is Cardan volt az első, aki megtette a béke és a boldogság útja felé vezető lépést, hisz ha nincs ama bizonyos szerelmi vallomás, Jude soha nem meri megnyitni a szívét, amit már oly régóta a hercegnek adományozott.
Judenak már a kötet elején, a száműzetése alatt is végtelenül hiányzik Cardan, de be nem vallaná ezt sem magának, sem senki másnak és ezeknél a jeleneteknél, mikor elszalasztották a lehetőséget arra, hogy végre boldogok legyenek, csak káromkodni tudtam, és nem értettem, miért nem bírja végre lenyelni azt a fenenagy büszkeségét a lány... ^^
Örültem neki, hogy Cardan igazi férfiként viselkedett és meg merte tenni azt a bizonyos lépést, amit meg kellett tennie ahhoz, hogy a lány végre felismerje az ő és a saját érzéseit is... ❤
De ahwww, Cardan átkának megtörése után az a szerelmi vallomás!!! Egyszerűen lélegzetelállító és léleksimogató! ❤ Amikor Cardan elmondja, hogy a kígyó képében is csak Jude volt az egyetlen, akit nem bántott, mert felismerte az igaz szerelmét, az egész egyszerűen és minden kétséget kizáróan végtelenül romantikus! Ahww :3 ❤
Grimsen szavai és az igaz szerelem csókja, mint átokmegtörő varázs valóban nem illett volna bele ebbe a kegyetlen világba és történetbe, de én azért szívesen fogadtam volna a cselekmény ilyesféle alakulását is.
A könyvtárban zajló kutatás és a kígyó meséjénél azonban azt hittem, Heather tényleg talált valamit és tényleg kulcsfontosságú lesz az a mese, de jól csőbe húzott az írónő. ^^ :D
Rendkívül tetszett, hogy Jude nem tökéletes és a teste csúnya sebhelyekkel teli, amikkel együtt, teljes valójában kell a férjének, aki teljesen odáig van érte. Ahww :3 ❤
Ezzel kapcsolatban azonban ismételten túl soknak éreztem Jude önmaga ellen irányuló negatív töltetű gondolatait és a rögeszméjét arról, hogy mennyire fél, hogy tapasztalatlanságánál fogva csalódást okoz majd és nem akar gyenge lenni... Holott biztos vagyok benne, hogy Cardant mi sem tette boldogabbá annál, mint a tudat, hogy a lány, akit szeret, csak az övé... Csak az övé és senki másé! Mert van még ilyen tiszta szerelem a világban, még ha egyre kevesebb is... ❤
Jude szerelmi vallomása, valamint Cardan válaszai (okos, vicces) halálosan édes volt és abban a pillanatban megint csak arra tudtam gondolni, hogy a fene vigye már el, hogy eddig húztátok a vallomást. ^^
Gyönyörűszép volt főhőseink első szerelmeskedése is, s bár értem, miért került Jude felülre és tudom, hogy azért végül mindketten irányítottak, jól esett volna, ha most az egyszer úgymond Cardan kerekedik felül és ő teperi le a lányt... Igen, ez baromira jól esett volna, de legalább életszerű volt, hiszen Judenak fájdalmai voltak, tehát az írónő valósághűen írt és nem ment át ez a rész sem tündérmesébe és hazugságba, szóval megbocsájtok. Rendben, egy pici rossz szájízem azért maradt, de megbocsájtok. ^^
Szeretkezésükhöz kapcsolódóan csupán valóban az egyetlen dolog, ami nem tetszett, hogy Jude teljesen ki volt készülve, amiért tapasztalatlan és én annyira örülök neki és hálásan köszönöm Holly Black, hogy végre egy olyan "modern fantasyt" olvashattam, ahol főhőseink csak ketten vannak és nincs félredugás, ellenben van hűség és őszinte, tiszta szerelem! ❤ (De ugye orgia nem lesz a jövőjükben sem?? Ugye nem? XD Ezt még leírhattad volna, hogy könnyíts a lelkemen, de a kiegészítő kötet még hátravan... :))
S ha már Maasnál úgy ki van emelve (khmm....), akkor hadd mondjam én is azt, hogy 21. fejezet!!! 21. fejezet!!! :3 ❤ :P
Tökéletesen illet Jude jelleméhez, hogy Madoc már jóval hamarabb tudta, hogy Cardan a lány gyenge pontja, hamarabb, mint hogy Jude beismerte volna magának, hogy szereti, félti és meg akarja védeni...
Nagyon tetszett, hogy az a szoba volt Jude szerelmi vallomásának tanúja, ahol először "szerelmeskedtek", azazhogy csupán szerették egymást... ^^
A Vérkorona eltörése, Grimsen átka, a jóslat beteljesülése, Cardan kígyóvá változása mind óriási katarzist váltott ki belőlem és egy olyan grandiózus végjátéknak lehettem tanúja, mely kétségkívül a fantasyk királynőjévé varázsolta az ily zseniális elmével megáldott Holly Blacket...
A végjátékban egyedül az nem nyerte el a tetszésem, hogy Jude valóban fontolóra vette, hogy megkantározza Cardan, de tökéletesen megértem, miért forogtak ezen megoldás körül a gondolatai, hisz így akarta maga mellett tudni a szerelmét. Szörnyű csapás volt a lány számára érzései beismerése után, hogy elvesztette a fiút, akit szeret és nem állt rá készen, hogy elengedje őt. Nem akarta elveszíteni a férjét. Ez a megoldás is jobb lett volna a semminél ebben a tragédiában, s bár féltem, hogy végül valami ilyesféle megoldást is láthatok majd pár oldal erejéig, s bár tudtam, hogy Jude nem fogja ezt meglépni és bizonyos, hogy levágja a kígyó fejét, azért mégis rettegtem és azt akartam, hogy értsék már meg végre, hogy a jóslat is azt mondja, vágja le, ontsa vérét és nem lesz baja a nagykirálynak, visszatér, amit valahogy nem értettek, pedig teljesen nyilvánvaló volt.
A koronázás gyönyörű volt, és bocsánat, de ki kell emelnem azt a jelenetet is, ahogy a kígyó kivégzi Grimsent. Jujj de örültem bakker XD Azt hiszem, egy kicsit én is vérszomjas lettem ezt a könyvet olvasva... ^^
Mindvégig izgatottan vártam azt is, vajon miként is oldja majd meg az írónő a legnagyobb problémát, miszerint Jude halandó és hogyan maradhat majd a lány örökre Cardan mellett. Noha az előző és a befejező kötetből megtudhattuk, hogy Jude nem fog megöregedni mindaddig, míg Tündérföldén marad, számomra ez a magyarázat és "megoldás" egy picit kevés volt. Valami nagyobb bizodalmat vártam, valami grandiózusabb megoldást, hisz eddig is öregedett és felnőtt a főhősnőnk, mióta Elfhonba került, szóval nem teljesen értem, hol is fog megállni esetében az öregedés és hogy nem fog megöregedni és olyan maradni, mint most... De rendben, ez egy fantasy és nekem nagyon jó a fantáziám, szóval legyen. Az viszont egyáltalán nem tetszett, hogy Oakot jelölték meg a koronázáson és az örökösüknek nevezték, tekintve hogy főhőseinknek születhet még gyermeke...
Kicsit furcsa lezárás volt azért így, hogy halandó maradt és véleményem szerint kellett volna még valami csavar bele, mert elvileg örökké élhet, míg nem hagyja el Tündérföldét, de azért na...
Szerettem volna még megtudni, mi is lett főhőseinkkel "életük végén", hiszen véleményem szerint Cardan soha nem tudna Jude nélkül élni - mely tény fordítva is igaz - és nem hiszem, hogy csak az én romantikus lelkem tört a felszínre ezzel a gondolattal :3
Sajnos a történet a modern világban zárult, ami nekem egy kicsit furcsa volt, de mivel minden a mi világunkban is kezdődött, gondolom az írónő "itt" is akarta befejezni azt és meg akarta mutatni Cardant "a modern díszletek között", aki természetesen ebben a varázsmentes világban is páratlan látványt nyújtott... ❤ /De remélem gyorsan visszavitte az újasszonyt Tündérföldére, hiszen Judenak nem szabad megöregednie... ^^/
Szívem mégis ott pihen veled a halandók
világának különös földjében, ahogy a Mélytenger
hideg vizébe is veled tartott.
Már azelőtt is a tiéd volt, hogy ezt képes lettem volna
bevallani, és örökké a tiéd is lesz.
Cardan
A levegő népe-trilógia minden bizonnyal az idei évem legnagyobb kedvence lesz és semmi sem fogja tudni letaszítani tündértrónjáról! ❤ A kegyetlen herceg, Cardan és Jude története a valaha megalkotott egyik leggyönyörűbb szerelmi történet és mindemellett egy hihetetlenül izgalmas politikai játszma is, ami tele van szívet melengető és torokszorító pillanatokkal. :3
A trilógia minden kötete levett a lábamról, ám mégis az első kötet volt az, ami a kedvencemmé vált, s bár a harmadik kötetet teljes egészében második kedvencemnek nem tudom kikiáltani, miután Csótány és Cardan beszökött a táborba, onnanstól kezdve azt is a kedvencemnek számítom. Véleményem szerint a második kötet volt úgymond a leggyengébb - ha már szeretnék egy sorrendet felállítani, de a leggyengébb kötet is egy baromi erős ötös, szóval senki ne gondolja, hogy Holly Black története akár csak egy pillanatra is unalmassá válik! Nem! Noha voltak olyan jelenetek, jellemvonások és megoldások, melyekkel nem tudtam azonosulni, az írónő visszaadta a bizalmam, mely a ma élő és alkotó fantasy írókban rendült meg néhány évvel ezelőtt. Biztos vagyok benne, hogy óvatosan fogok ez után is kézbe venni modern fantasy kötetet, de talán már nem fogok annyira halálosan rettegni a tartalomtól.
A kegyetlen herceg, A gonosz király és A semmi királynője menthetetlenül és visszavonhatatlanul belopta magát a szívembe és valóban hihetetlenül hálás vagyok, amiért részese lehettem ennek a felemelő, gyönyörű, titkokkal és gazságokkal, valamint politikai játszmákkal átszőtt, csodaszép szerelmes tündérmesének! ❤
Értékelés: 5/5 kígyó
Idézetek
És a tündérkirály esküdött, hogy elveszi
A föld leányát, kinek gyermekét
Majd kereszt és víz szenteli,
S elkerüli a tündérek végzetét.
Ha el is jön egy nap a vég,
Az messze még! az messze még!
/– Edmund Clarence Stedman,
Tündérdal/
"Baphen, a királyi asztrológus hunyorogva tanulmányozta a csillagtérképet, és próbált nem összerezzenni, amikor olybá tűnt, hogy Elfhon legifjabb hercegét mindjárt fenséges fejére ejtik."
"– Cardan herceg lesz az utolsó gyermeke – kezdte a királyi asztrológus. – A korona megsemmisülését és a trón pusztulását fogja okozni."
"– Egyedül a herceg kiontott véréből emelkedhet fel nagyszerű uralkodó, de előbb meg kell történnie mindannak, amit már elmondtam."
"– Vidd innen a gyermeket! – parancsolta a nagykirály. – Neveld, ahogy jónak látod!"
"...kerített egy macskát, aminek holtan születtek a kicsinyei, azt tette meg Cardan szoptatós dajkájának.
Ez egészen addig tartott, míg Cardan herceg meg nem tanult mászni. Addigra a macska ismét vemhes lett, Cardan pedig elkezdte húzni a farkát. A macska az istállóba menekült, ő is magára hagyta a herceget.
Így nőtt fel Cardan a palotában, nem szerette senki, nem figyelt rá senki."
"Cardant igencsak csábította a lehetőség, hiszen képtelen volt jó értelemben magára vonni az apja figyelmét, pedig kétségbeesetten vágyott rá."
"– Akkor legalább cseréljünk nyilat! Ha mégis elvéted, mondhatod, hogy az én nyilam tévesztett célt.
Cardan hercegnek gyanakodnia kellett volna a kedvesség hallatán, de olyan kevés valódi jóindulatban volt része, hogy nem tudta megkülönböztetni az igazit az álságostól."
"Ha kiválósággal nem hívhatja fel magára a nagykirály figyelmét, talán valami nagyon-nagyon rossz dologgal sikerülni fog.
Cardan keze megremegett."
"– Ilyen körülmények között egyszerűen nem lőhetek – jelentette ki, bár ostobán érezte magát, amiért meghátrált. – Északról fúj a szél, a hajamat borzolja. Folyton a szemembe hull.
Csakhogy Dain herceg felemelte az íját, és kilőtte a nyilat, amit Cardan elcserélt vele. A torkán találta el a halandót, aki szinte hangtalanul rogyott a földre, továbbra is nyitott szeme immár a semmibe meredt.
Olyan gyorsan történt, hogy Cardan fel sem kiáltott, sehogyan nem reagált. A bátyjára meredt, lassan töltötte el a rémisztő felismerés.
– Ó! – mosolyodott el elégedetten Dain herceg. – Milyen kár! Úgy tűnik, a te nyilad tévesztett célt. Talán panaszkodhatsz apánknak arról, hogy a szél a szemedbe fújta a hajadat.
Ezek után hiába vitatkozott, senkit sem érdekelt Cardan herceg álláspontja. Dain gondoskodott róla, hogy így legyen. Az ifjú herceg vakmerőségéről, arroganciájáról, nyiláról beszélt. A nagykirály még csak nem is fogadta Cardant.
Hiába könyörgött Val Moren a kivégzéséért, Cardant úgy büntették a halandó haláláért, ahogyan a hercegeket szokás. A nagykirály Lady Ashát zárta a Feledés Tornyába Cardan helyett, és Eldred megkönnyebbült, hogy végre van oka így tenni, hiszen fárasztónak és problémásnak találta az asszonyt. Cardan herceg nevelését Balekinre bízták, a legidősebb, legkegyetlenebb testvérre, az egyetlenre, aki hajlandó volt befogadni őt.
Így kelt hát rossz híre Cardan hercegnek. Már csak annyi dolga volt, hogy súlyosbítsa."
"Meghúzom magam, ahogyan minden bizonnyal korábban is tennem kellett volna. És ha Cardant átkozom, hát magamat is átkoznom kell, amiért olyan ostoba voltam, hogy önként és dalolva belesétáltam a csapdájába."
"Most, hogy véglegesen a halandók világában rekedtem, iszonyú fájdalommal marcangol Tündérfölde hiánya. A mágiára vágyom, a mágia hiányzik. Talán még a rettegést is hiányolom. Úgy érzem, mintha nyugtalan álomként múlnának a napok, mintha nem lennék teljesen ébren."
"Nem akarom, hogy Oak úgy nőjön fel, mint én, dühösen, félelemben. Viszont azt szeretném, hogy túlélje, és Madoc erre igenis megtanított engem."
"– Nem mindig van beleszólásunk abba, hogyan alakul a sorsunk – felelem."
"– ...Egyedül azért vagyok az emberek világában, mert apa azt a hülye koronát akarja, meg te is akarod, és mindenki más is. Hát, én nem akarom. El van átkozva.
– Minden hatalom átok – válaszolom."
"...a hercegek és királynők játszmájában engem bizony félresöpörtek már."
"– Nem kell olyan fellengzősen viselkedni csak azért, mert a királyi udvarban éltél. Most már nem vagy különleges.
Elfhon nagykirálynéja vagyok.
A gondolat kéretlenül férkőzik az elmémbe, és az arcomba harapok, nehogy kiejtsem ezeket a nevetséges szavakat. Hiszen igaza van, már nem vagyok különleges."
"Tulajdonképpen elég ügyesen gyilkolom a tündéreket, de amihez valóban értek, az a feldühítésük."
"Átlátok az igézeten, felfigyelek zöld árnyalatú bőrére és túlságosan nagy fogaira. Épp olyan, mint a nevelőapám, Madoc. A férfi, aki megölte a szüleimet. Aki felolvasta nekem Grima Mog háborús stratégiáit. Madoc, aki egykor a királyi udvar nagytábornoka volt. Most pedig a trón ellensége, ráadásul én sem vagyok épp a kedvence.
Remélem, tönkreteszik egymás életét Cardan nagykirállyal."
"Nem szívesen ismerem be, de hiányzott, hogy vásárra vigyem a bőrömet."
"– Madoc embergyereke vagy, igaz? Az új nagykirály száműzött tanácsosa. Éppúgy kihajítottak, mint engem.
Bólintok, zavar, hogy felismert.
– És ugyan mit tettél? – kérdezi, az arcán apró, elégedett mosollyal. – Nagy hibát követhettél el.
– Ostoba voltam – válaszolom, hiszen miért is ne vallanám be? – Feladtam a verebet a holnapi túzokért."
"– És ugyan miért egyeznék bele ebbe?
– Mert ha nyersz, megkapod az ígéretet. És elmondok valami fontosat a nagykirályodról.
– Semmit sem akarok tudni róla! – csattanok fel túl gyorsan és túl dühösen.
Nem számítottam rá, hogy szóba hozza Cardant.
Ezúttal halkan, robajlóan nevet.
– Te kis hazug!"
"...Cardan neve dübörög a fülemben.
Új udvarmestere van? Új szeretője? Ő maga jár el a tanácsülésekre? Beszél rólam? Közösen gúnyolnak Lockekal? Taryn velük nevet?"
"Add fel! – tanácsolja lázasan pörgő elmém. Addig lépj vissza, míg a saját lábadon állsz! Add oda neki a sapkát, felejtsd el a pénzt, menj haza! Vivi majd megigéz pár levelet, és lesz pénzetek. Csak most az egyszer, nem lenne olyan rémes. Nem egy királyságért küzdesz. Azt már elvesztetted."
"– A Fogasudvar összeállt a korábbi nagytábornokkal, az apáddal, meg egy sor másik árulóval. Biztos forrásból tudom, hogy még a következő telihold előtt le akarják taszítani a nagykirályodat a trónról."
"– Gyere el megint, küzdjünk meg újra! – kiált utánam,miközben a lépcső felé igyekszem. – Rengeteg titkom van még. Sok mindent nem tudsz, Madoc lánya. És szerintem te is vágysz egy kis erőszakra."
"Még a következő telihold előtt le akarják taszítani a nagykirályodat a trónról. Na, ehhez mit szólsz?
Azzal ámítom magam, hogy nem érdekel. Örülnöm kellene, ha Elfhont elfoglalják."
"Cardan néha elég vakmerő."
"Ahelyett, hogy hasztalan igyekszem nem gondolni Cardanra, inkább próbálok teljes mértékben felhagyni a gondolkozással."
"– Ostoba dolog a szerelem! Csak összetörjük egymás szívét.
– Hát igen – felelem, és ismét eszembe jut Cardan, az, ahogyan belesétáltam a csapdájába, mint valami félkegyelmű, aki még életében nem hallott egyetlen balladát sem."
"– Rémálmaim vannak. Arról a helyről. Tündérföldéről. Nem tudok aludni... Már így is elég szörnyeteg van ezen a világon, olyan emberek, akik ki akarnak használni, ártani akarnak nekem, meg akarnak fosztani a jogaimtól. Nem akarom tudni, hogy van egy másik világ is, tele szörnyetegekkel."
"– ...Menj be, fürödj meg egy kád sebfertőtlenítőben!"
"Szeretném megragadni Taryn nyakát, és addig szorítani, amíg le nem pattan a feje a helyéről."
"– Te ott! – mordulok rá az ikertestvéremre. – Takarodj!
– Várj! – áll fel Taryn is. – Kérlek!"
"– Egyetlen szóra sem vagyok kíváncsi, csak hazugság ömlik a szádból!"
"– Locke meghalt – böki ki.
...
– Én magam öltem meg."
"Már magától a gondolattól hevesebben ver a szívem, hogy visszatérhetek, hogy láthatom Cardant.
Legalább senki sem ismeri a gondolataimat. Hatalmas ostobaság, de legalább csak én tudom."
"– Inkább kergessen Locke a barátaival az erdőben, mint hogy hátba szúrjál. Megint."
"Tudtam, hogy tetszik neked – szól utána Locke. – Ezért akartam őt én elsőnek. Emlékszel az útvesztőnél tartott mulatságra? Amikor én megcsókoltam, te pedig csak nézted?
– Emlékeim szerint te ölelted, de végig engem figyelt – vág vissza Cardan."
"– De a szépséged idővel elhalványul – folytatja továbbra is halkan, úgy, mintha szeretők lennénk. Kezét továbbra sem húzza el, a gyomrom összerándul, ölembe forróság gyűl. – Feszes bőröd ráncossá, foltossá válik. Pókhálóvékonnyá. A melled megereszkedik. A hajad kifakul, elvékonyul. A fogaid megsárgulnak. És mindened, minden, ami te vagy, elrohad. Semmivé válsz. Semmi vagy."
"A megözvegyült, gyilkos nővérem, aki most kisbabát vár."
"Nagy levegőt veszek. Hazatértem, mégis honvágy kínoz."
"Még annál is rémisztőbb a szépsége, mint amire emlékeztem. Persze mind gyönyörűek, hacsak nem kifejezetten ocsmányak. A tündérek már csak ilyenek. Halandó elme képtelen felfogni őket, emlékezetünk tompítja az erejüket.
Minden egyes ujján gyűrű csillog. Válláról kifényesített aranyból kovácsolt gravírozott, ékköves mellvért lóg, alatta fodros, fehér inget visel. Térd fölé érő csizmájának orra visszahajlik. Látszik a farka, az egyik lábához simul. A jelek szerint már nem érzi, hogy rejtegetnie kellene. A fején természetesen ott pihen a Vérkorona.
Arany szegélyű fekete szemével végigmér, szája sarkában gúnyos mosoly bujkál. Fekete haja lágyan keretezi az arcát, nem fogta össze, kissé kócos, mintha épp most kelt volna fel valakinek az ágyából. Végig azon csodálkozom, hogy egykor hatalommal bírtam felette, Tündérfölde nagykirálya felett. Voltam olyan arrogáns, hogy azt higgyem, meg is tarthatom."
"– Jude sosem szerette Locke-ot. – Az arcom felhevül, de a szégyenem tökéletes menedéket biztosít. – Valaki mást szeretett. Őt akarná holtan látni.
Örömmel tölt el, hogy Cardan összerezzen."
"Ha levetkőztet, felismer."
"– Nos tehát – szólal meg, és megpaskolja maga mellett a díványt. – Nem kaptad meg a leveleimet?"
"– Jude, nem hiheted, hogy nem ismertelek fel. Amint beléptél a terembe, azonnal tudtam, hogy te vagy az."
"– Nem én vagyok az áruló kettőnk közül – felelem, de hirtelen eszembe jut, hogy kés van a ruhám ujjában.
– Haragszol, amiért… – Elhallgat, alaposabban szemügyre veszi az arcomat. – Nem, hiszen félsz. De miért félnél tőlem?
Én magam is alig értem, miért remegek.
– Nem félek – hazudom. – Gyűlöllek! Száműztél. Minden, amit mondtál, minden, amit ígértél, átverés volt. Én pedig voltam olyan ostoba, hogy akkor egyszer hittem neked.
A kés könnyedén a kezembe siklik.
– Persze hogy átverés volt… – kezdi, de aztán észreveszi a fegyvert, és inkább elharapja a mondat végét."
"– Ennél levest, halandó?
A fejemet rázom.
– Lennél leves? – kérdezi reménykedve."
"Cardan olyan megnyerően szívélyes volt, mintha a halálra ítélésem közösen kieszelt tréfa lett volna. És levelekről beszélt, olyan üzenetekről, amiket nem kaptam meg. Mi állhatott bennük? Meg akart kegyelmezni? Alkut ajánlott?
Nem is tudom, milyen lehet Cardan levele. Rövid és szabatos? Tele pletykával? Borfoltos? Vagy csak egy újabb átverés?
Persze hogy átverés volt."
"Végigmérem a vörössapkást, aki felnevelt, aki egyszerre apám és az apám gyilkosa. Szakálla serkent, pár napja nem borotválkozhat már. Az arca ismerős, nem emberi. Kimerültnek tűnik."
"– Kétlem, hogy az a királyfiúcska élve kiengedett volna az Elfhon-palotából. Keményen küzdött, hogy magánál tartson.
– Cardan?
Nem vall rá az ilyesmi.
– A lovagjaim fele ott maradt – tájékoztat komoran. – Bejutni egyszerű volt, de aztán maga a palota zárt körbe minket. Az ajtók megrepedtek, összezsugorodtak. Indák, gyökerek, levelek állták el az utunkat, satuba fogták a nyakunkat, összezúztak, fojtogattak bennünket.
Hosszan meredek Madocra.
– És ezt a nagykirály csinálta?
Képtelen vagyok elhinni, hogy Cardan tette, akit abban a hitben hagytam a lakosztályában, hogy ő szorul védelemre."
"– Bölcsességre a szelídeknek van szüksége..."
"A Fogasudvar az az Áldatlan udvar, ahol Csótány és Bomba raboskodott, ahonnan Grima Mogot száműzték. A legutolsó hely, ahol lenni szeretnék – és nem látok egyértelmű menekülő útvonalat."
"Felidézem Madoc esküjét: És amikor legyőzlek, gondoskodom róla, hogy éppolyan alaposan tegyem, mint bármilyen más bizonyítottan egyenrangú ellenfél esetében.
Burkolt bók volt, ugyanakkor egyértelmű fenyegetés. Pontosan tudom, mit tesz Madoc az ellenfeleivel: meggyilkolja őket, aztán a vérükben mossa a sapkáját."
"Nevetséges az egész, mégis düh tombol bennem, tüzet szít a szívemben.
Elfhon királynéja vagyok.
Bár száműztek, attól még királyné maradtam.
És ez azt jelenti, hogy Madoc nemcsak Cardan trónját próbálja elbitorolni.
Hanem az enyémet is."
"– Ó, Mab! – sóhajtja nosztalgikusan. – Hatalmas kegyben részesített, amikor eljött hozzám, hogy készítsem el a Vérkoronát. És megátkoztam, hogy örökké védjem."
"Cardan dolgozószobájában láttam, egy csillogó vörös pók kaparászta belülről az üveget szüntelen. Rettegés kerít a markába az elkerült tragédia gondolatára, majd vakító düh lesz úrrá rajtam.
Grimsen vállat von.
– Életben van, nem igaz?
Igazi tündérválasz. Úgy hangzik, mintha nem lenne, pedig a kovács valójában megpróbálta, csak nem járt sikerrel."
"Nem tetszik a pillantás, amivel végigmér, mintha ékkő lennék, amit fémbe akar illeszteni."
"A Grimsennél tett látogatásom után reményeim szerint nyugtató agresszivitással visszacsörtetek az erdőbe, hogy elvégezzem az ígért gyűjtögetést... Belerúgok egy kőbe, mélyebbre repül az erdőben. Még egybe belerúgok. Jó néhány kő kell ahhoz, hogy kicsivel jobban érezzem magam."
"– ...párbajra fogom hívni, és miután nyerek, kettéhasítom azt a dinnyefejét.
– Párbajra? – kérdezek vissza döbbenten. – Mégis miért akarna ő veled párbajozni?
Hiszen Cardan a nagykirály. Seregek állnak majd közöttük.
Madoc elvigyorodik.
– Szeretetért – feleli. – És kötelességből.
– És kinek a szeretetéért?"
"– Egy éhező számára nincs túl bőséges lakoma..."
"– Feltételezem, hogy összetörte a szívedet. Szemet szemért, szívet szívért."
"– Háborúban palléroztam az ösztöneimet – feleli. – És néha ezek az ösztönök akkor is előjönnek, amikor nem állunk háborúban."
"Talán Madoc egy része hűvös, olyan hideg, hogy többé sosem lehet felmelegíteni, mintha jégszilánk fúródott volna a szívébe. Talán nekem is van egy ilyen szilánkom."
"– Amikor meggyilkoltam anyátokat… anyátokat és apátokat, megváltoztattalak benneteket. A haláluk tűzpróba volt, olyan láng, amiben ti, lányok kovácsolódtatok. Ha olajba mártasz egy felhevített kardot, bármilyen hiányossága van is, megreped. Ti vérben fürödtetek, és egyikőtök sem tört meg. Megkeményedtetek."
"– El kellett mondanom neked… Valakinek el kellett mondanom az igazat, mielőtt meghalok."
"– Lady Asha gyönyörű volt, nagyon szerette volna magára vonni a nagykirály figyelmét. Nem tartott sokáig a kapcsolatuk, Eldred bizonyára úgy hitte, nem számít, ha ágyba viszi. Azt egyértelműen megbánta, hogy gyermekük is született, de ennek lehetett némi köze a próféciához is.
– Prófécia? – kérdezek vissza.
...
– A legifjabb herceg rossz csillagzat alatt született. De attól még herceg volt, és amint Asha megszülte, biztos lehetett benne, hogy mindig lesz helye az udvarban. Bomlasztó volt. Elismerésre vágyott. Élményekre, érzésekre, győzelmekre, olyasmire, amihez viszályokon és ellenségeken keresztül vezetett az út..."
"– Annyit tudok, hogy nem gondoskodott megfelelően Cardan hercegről.
Eszembe jut a kristálygömb Eldred lakrészében, a belezárt emlék.
– Bársonyba és prémbe öltöztette, a gond csak az volt, hogy hagyta, hadd hordja rongyossá. A lehető legfinomabb húsfalatokkal és tortával etette, de olyan hosszan megfeledkezett róla, hogy Cardan közben ott kereste az ételt, ahol tudta. Kétlem, hogy szerette őt, de úgy sejtem, senki mást sem szeretett. Megsimogatta, borral itatta, ajnározta, aztán elfelejtkezett róla. Cardan szörnyen viselkedett, amikor mellette volt, de nélküle még rémesebbé vált. Ugyanabból a fából faragták őket.
Megremegek, elképzelem, milyen magányos lehetett, milyen dühös. Mennyire vágyhatott a szeretetre.
Egy éhező számára nincs túl bőséges lakoma.
– Ha arra vagy kíváncsi, miért okozott neked csalódást – folytatja Oriana –, Cardan herceg a kezdetektől fogva minden tekintetben csalódást keltőnek bizonyult."
"Nem fogom hagyni, hogy eltereljék a figyelmemet a soha meg nem kapott levelek, az, ahogyan akkor nézett rám, amikor kettesben maradtunk, meg apám elméletei a gyenge pontjaival kapcsolatban."
"Soha többé nem fog így viselkedni velem. De egy utolsó éjszakára Madoc az apám, akire olyan jól emlékszem, akinek az árnyékában – legyen ez jó vagy rossz, de – olyanná váltam, amilyen vagyok."
"Arra ébredek, hogy valaki a számra szorítja a kezét.
Arrafelé könyökölök, ahol az engem lefogó személyt sejtem, és elégedetten nyugtázom az éles levegővételt, amiből úgy tűnik, érzékeny pontot érintettem. Balról halk nevetés hangzik fel. Ketten vannak tehát. És az egyikük nem igazán fél tőlem, ami aggasztó. A párnám alá nyúlok a késemért.
– Jude! – szólal meg Csótány továbbra is nevetve. – Azért jöttünk, hogy megmentsünk. Sikoltozással igencsak keresztbe tennél a tervnek.
– Szerencséd, hogy nem szúrtalak le! – Keményebben csengenek a szavaim, mint szerettem volna, dühvel leplezem, mennyire megrémültem.
– Mondtam, hogy figyeljen oda! – folytatja Csótány. Éles hangot hallok, majd fény gyúl egy kis dobozban, megvilágítja Csótány goblinarcának durva vonásait. Vigyorog. – De hallgat rám? Parancsba is adtam volna, ha nincs az az apró bökkenő, hogy ő a nagykirály.
– Cardan küldött? – kérdezem.
– Nem éppen – válaszolja Csótány, és úgy fordítja a fényt, hogy megvilágítsa vele azt, akibe belekönyököltem. Elfhon nagykirálya az, egyszerű, barna gyapjúöltözékben, a fején olyan sötét köpennyel, hogy olybá tűnik, elnyeli a fényt, a csípőjéről lógó hüvely levélalakú pengét rejt. Nem visel koronát, ujjait nem díszítik gyűrűk, járomcsontját sem emeli ki aranyfesték. Pontosan úgy fest, mintha az Árnyudvar kéme lenne, még a gyönyörű szája sarkát húzó sunyi mosolya is ezt a képet erősíti.
Őt elnézve beleszédülök kissé a döbbenetbe és a hitetlenségbe.
– Nem lett volna szabad idejönnöd!
– Én is ezt mondtam neki – zsörtölődik Csótány. – Komolyan, hiányolom azokat a napokat, amikor még te irányítottál minket. A nagykirályoknak nem lenne szabad úgy csavarogni, ahogyan az egyszerű haramiák teszik.
Cardan felnevet.
– Mi van a különleges haramiákkal?
Leteszem a lábamat az ágyról, mire hirtelen abbahagyja a nevetést. Csótány a sátor mennyezetére emeli a tekintetét. Hirtelen rádöbbenek, hogy az Orianától kölcsönkapott hálóinget viselem, és igencsak áttetsző.
Úgy felforrósodik az arcom a dühtől, hogy alig érzem a hideget."
"Arra gondolok, hogy Madoc szerint Cardan szeretetre vágyik. Akkor is ostobaságnak hangzott, most pedig még inkább annak tűnik. Mindenkit elbűvöl, még a tulajdon nővéreimet is. Egyfajta mágneses erő, mindent magához vonz.
De engem már nem olyan könnyű megvezetni. Ha idejött, hát jó oka van rá. Talán túl veszélyes számára, hogy a királynéja az ellenség fogságába esett. Ami azt jelenti, hogy van valamiféle hatalmam. Csak ki kell derítenem, miféle, és hogyan használhatnám fel ellene.
– Még nem mehetek veletek – magyarázom, miközben felhúzok egy vastag nadrágot, és súlyos bakancsba dugom a lábamat. – Előbb el kell intéznem valamit. Neked pedig meg kell tenned nekem valamit.
– Talán hagynod kellene, hogy megmentsünk – jegyzi meg Cardan. – Csak most az egyszer."
"Csótányt szemlátomást zavarja a helyzet. Kockázatos képzetlenekkel összedolgozni. Kockázatos, ha a nagykirály úgy tesz, mintha egyszerű gyalogos katona lenne. Kockázatos, ha a megmenteni kívánt személy – aki talán áruló – a saját kezébe veszi az irányítást.
"– Tekintve, hogy halandó vagy, Jude, nem tudlak szavadon fogni, ha megígérsz valamit. De fordítva ez másképp van: megígérem, hogy biztonságban eljuthatsz Elfhonba. Gyere vissza velem, és elárulom, hogyan vess véget a száműzetésednek."
"– Madoc foglyul ejtette Szellemet. Grimsennél van a kulcs, amire szükségünk…
Csótány a szavamba vág.
– Ki akarod szabadítani? Inkább filézzük ki, mint egy tőkehalat! Gyorsabb és jóval kielégítőbb."
"– Bár Marrow mama köpenyét viselem, azt, amin semmilyen penge nem fog ki, megígérem, hogy farkamat behúzva menekülök majd. És mivel tényleg van farkam, mindenki jót derülhet a látványon. Elégedett vagy?"
"Csótány könnyedén mozog, egyik árnyékból a másikba siklik. Mögötte Cardan csendesebben lépked, mint hittem volna. Nem szívesen ismerem el, hogy ügyesebben lopakodik, mint én. Foghatnám a tündérek veleszületett képességére, de úgy sejtem, többet gyakorolt nálam. Én nem vittem túlzásba, de azért kíváncsi lennék, mennyit foglalkozott Cardan annak a tudásanyagnak az elsajátításával, amire Elfhon uralkodójának szüksége van.
Azt bezzeg nekem kellett megtanulni."
"– Szóval láttad a kulcsot? – kérdezi Csótány, miközben az egyik ablakhoz lép, és letörli róla a koszt, hogy bekémleljen az üvegen.
– Kristályból van, az egyik falon lóg – válaszolom.
Semmit sem látok az opálos üvegen át. Az én szememnek túl sötét van odabent. – És új kardot kovácsol Madocnak.
– Nem bánnám, ha tönkretennénk, mielőtt a nyakamnak szegezi – jegyzi meg Cardan.
– Egy jó nagyot keress! – felelem. – Az lesz az.
Csótány felvont szemöldökkel néz rám. Nem tehetek róla, ennél pontosabb leírást nem adhatok, amikor legutóbb láttam, gyakorlatilag fémrúd volt.
– Nagyon nagy – részletezem.
Cardan felhorkan."
"Cardan elém lép, felrántja a köpenyét. A fémtűk lepattannak az anyagról, a földre hullanak. Egy pillanatig tágra nyílt szemmel meredünk egymásra. Úgy tűnik, őt magát éppúgy meglepte, hogy megvédett, mint engem."
"– Mondd, hogy nem ezt tervezted! – könyörög. – Kérlek, mondd, hogy nem!
– Nem – válaszolom. – Persze hogy nem! Esküszöm."
"Elakad a lélegzetem a rémülettől. Nemcsak fegyverem nincs, ami olyan hosszú lenne, mint az övé, de elképzelhetetlennek tűnik, hogy legyőzhetem azt, akitől szinte mindent tanultam. És őt elnézve látom, hogy harcra készült."
"– Még mindig hűséges vagy ahhoz a bábhoz. Miért, Jude? Nem lenne jobb, ha a szívébe állna egy nyílvessző a saját termében? Nem gondolhatod, hogy jobb nagykirály, mint én lennék.
Madoc szemébe nézek, előbb buknak ki a számon a szavak, mint hogy visszatarthatnám őket.
– Talán úgy gondolom, ideje, hogy királynő uralkodjon Elfhon felett.
Meglepetten, ugatásszerűen nevet fel.
– Azt hiszed, Cardan átadja a hatalmat? Neked? Halandó gyermek, ennél csak több eszed van! Hiszen száműzött. Meggyalázott. Mindig is alsóbbrendűnek fog tekinteni.
Semmi olyat nem mond, amit ne gondoltam volna már én magam is, a szavai mégis felérnek egy-egy csapással.
– Az a fiú a gyenge pontod. De ne aggódj! – folytatja Madoc. – Nem lesz hosszú az uralma.
Egyfajta elégedettség tölt el a gondolatra, hogy Cardan itt volt, Madoc orra előtt, mégis megszökött. Minden egyéb viszont rémesen alakult. Szellem már nincs itt. Csótányt megmérgezték. Hibát hibára halmoztam."
"– Nem akartam az ellenségeddé válni – felelem. – De az uralmad alatt sem akartam élni."
"Tágra nyílt szemmel nézek fel rá.
Éppolyan döbbentnek tűnik, mint amilyennek én érzem magam.
Hiába gondoltam, hogy nem így van, valahol mégis éreztem, hogy képes lenne leszúrni.
Madoc, aki az apám volt azóta, hogy meggyilkolta az apámat. Madoc, aki megtanított, hogyan lendítsem a kardomat, ha tényleg el akarok találni valakit, nem csak a pengéjét ütném. Madoc, aki a térdére ültetett, felolvasott nekem, azt mondta, hogy szeret."
"Nem akarok gyorsan meghalni. Egyáltalán nem akarok meghalni."
"– Jude! – szól utánam Madoc, és most először félelem csendül a hangjában.
Olyasfajta félelem, amit nem értek."
"– Apa! – kiáltja Vivi. – Egy lépést se! Ha megpróbálsz az útjába állni, rengeteg nyilam van még, és fél életemben arra vártam, hogy a föld alá küldhesselek."
"– Hadd vigyelek vissza a táborba, Jude! – kéri. – Haldokolsz.
Megrázom a fejemet.
– Itt maradok.
– Ez esetben búcsúzom, lányom – feleli Madoc. – Kiváló vörössapkás lehettél volna."
"Tompa bizonyosságot érzek, miszerint ha most nem teszek valamit, később már hiába. Madocnak igaza van. Itt halok meg a hóban, a nővéreim előtt. Meghalok, és soha senki sem tudja meg, hogy Tündérfölde halandó királynéja voltam."
"– Igazi királyné? – visszhangozza Taryn.
– Hozzáment Cardanhoz – vágja rá Vivi frusztráltan. – Arról beszél.
– Mi van? – kérdezi Taryn döbbenten. – Ne..."
"– Kik vagyunk mi, hogy megkérdőjelezzük, nem igaz? – feleli Grima Mog. – Ha Elfhon nagykirálynéja parancsot ad, engedelmeskedünk."
"Felnézek a hajnali égboltra, azon merengek, vajon Szellem odaért-e már az Elfhon-palotába. Ahogy újfajta fájdalmat érzek az oldalamon, eszembe jut, milyen íze volt Cardan ujjainak az ajkamon. Visszafojtom a sikolyomat, majd a következőt, ahogy a tű a sebbe mélyed. Felhők úsznak felettünk."
"Az ép oldalamra fordulok, majd feltérdelek. Az alám terített gyapjúköpenyt átáztatta a vér.
Sokkal több, mint amit hajlandó vagyok elhinni, hogy tényleg belőlem folyt ki.
A köpeny mentén apró fehér virágok bújnak ki a hóból, a többségük még csak bimbó, de néhány a szemem előtt nyílik ki.
Csak bámulom, nem teljesen értem, amit látok.
Aztán, amikor megértem, képtelen vagyok a maga teljességében felfogni.
Eszembe jut, amit Baphen mondott a nagykirályról: Amikor a vére hull, növekedésnek indulnak a dolgok.
Grima Mog fél térdre ereszkedik.
– Királyném! – szólal meg. – Rendelkezz velem!
Képtelen vagyok elhinni, hogy ilyesmit mond nekem. Nem fér a fejembe, hogy a vidék engem választott."
"Lenézek a hóban siető testvéreimre. A nővéreimre, akik, bármi történt is a múltban, eljöttek értem."
"Érzem, hogy az öltések tartanak össze, mintha rongybaba lennék, amiből mindjárt kihullik a tömés."
"Könyörgöm, add, hogy Csótány jól legyen!
Add, hogy ne lőjék le Cardant! Add, hogy Szellem ügyetlen legyen!
Add, hogy könnyedén bejussak! Add, hogy megállíthassam!
Nem kérdezem magamtól, miért akarok olyan kétségbeesetten megmenteni valakit, ha egyszer megfogadtam, hogy az iránta táplált érzelmeimnek írmagja sem maradhat. Nem gondolok erre."
"– Te ott! Halandó lány a maszkban – szól utánam. – Vértől bűzlesz.
Megfordulok. Amilyen frusztrált és kétségbeesett vagyok, kibököm az első dolgot, ami eszembe jut.
– Hát, halandó vagyok. És lány. Havonta vérzünk, éppúgy, ahogy a hold is mindig megdagad.
Undorodó arckifejezéssel int, hogy menjek tovább."
"...Cardan is megérkezik testőrök gyűrűjében, hullámos, tintafekete tincsein ott csillog a Vérkorona.
Szédítően ellentétes érzelmek kerítenek a hatalmukba a láttára.
Nem olyannak tűnik, aki megmérgezett kémeket cipel a hóban, aki beférkőzik egy ellenséges táborba. Aki a kezembe nyomta mágikus köpenyét. Úgy fest, mint aki vízbe taszított, és nevetett, amikor a hullámok összecsaptak a fejem felett. Aki átvert.
Az a fiú a gyenge pontod."
"Nem lenne jobb, ha a szívébe állna egy nyílvessző a saját termében?
Madoc felültetett. Nem küldte ide Szellemet."
"Bomba lő, én pedig elugrom előle. A nyila elsüvít mellettem, de megcsúszik a lábam a saját véremben, és hátrazuhanok. Le a gerendáról, ki a nyílt térbe.
Egy pillanatig olyan érzés, mintha repülnék."
"Cardan felém siet, nevetségesen fenséges ördögfajzatnak tűnik. Az őrök utat nyitnak neki, hogy közelebb jöjjön, de ha megmozdulok, nyilván leszúrnak.
– Elvesztettem a köpenyedet – krákogom, zihálva buknak ki a számon a szavak.
Cardan lenéz rám.
– Hazug vagy! – förmed rám, a szemében düh csillan. – Mocskos, hazug halandó!"
"Az egyik őr megragadja a karomat. Majd Cardan hangja csendül:
– Ne nyúlj hozzá!
Iszonyú némaság áll be. Várom, hogy ítéletet mondjon felettem. Bármit parancsol is, úgy lesz. Teljhatalma van. Még ahhoz sincs erőm, hogy felvegyem velük a harcot.
– Mégis hogy érti ezt? – kérdezi Randalin. – Hiszen Jude…
– Jude a feleségem – feleli Cardan, a hangja túlharsogja a tömeget. – Elfhon törvényes nagykirálynéja. És határozottan nincs száműzve.
A tömeg döbbenten zúg fel körülöttem, de egyikük sem lepődött meg úgy, mint én. Próbálom nyitva tartani a szemem, felülni, de sötétség kúszik a látómezőm szélére, magával ránt."
A tüzes tündérek ellen
vízszellemek seregével indult
csatába; a heves harcban föld,
levegő és óceán mozdult.
Magasra emelte törp szeretője
kovácsolta fénylő pallosát,
Kemény volt, akár a gyémánt,
könnyű, mint a hajló nád.
A tündérkirály oldalán
Tűzfölde urát levágta;
A tüzes regiment elesett;
hada királynőnek koronázta;
Megindult győztes menete élén, Tündérország már várta.
/– Philip James Bailey,
Tündérmese/
"A nagykirály óriási ágyán fekszem, összevérezem fenséges takaróját. Mindenem fáj. Forró, iszonytató fájdalom kínozza a hasamat, lüktet a fejem.
Cardan ott áll felettem.
Kabátját a közeli székre hajította, a bársonyt valami sötét szennyezi. Fehér ingujját feltűrte, nedves kendővel mossa a kezét. Megszabadítja a vértől.
Mondani akarok valamit, de úgy érzem, mintha mézzel telt volna meg a szám. A sűrű, ragacsos sötétség ismét magával ránt."
"Talán túl egyszerű egy királyné számára, de Cardan épp elég hivalkodó kettőnk helyett is."
"– Szerettem volna, ha koronát mintáz a hajad – magyarázza. – De egyszer biztos lesz majd rendes koronázásod is."
"– Nem tehetek róla, hogy Madoc elrabolt – magyarázom.
Vivi nem foglalkozik velem, folytatja:
– Igen, aztán a nagykirály megjelent az ajtónknál, az egész társasházat képes lett volna lebontani, hogy megtaláljon. És amikor végre hallottunk felőled Orianától, senkiben sem bízhattunk. Szóval kénytelenek voltunk felbérelni egy kannibál vörössapkást, hogy a biztonság kedvéért jöjjön velünk. És micsoda szerencse, hogy így tettünk, mert…"
"Kopogás szakítja félbe. Oak rohan ajtót nyitni. A nagykirály áll ott őrök gyűrűjében, mintha csak a beszélgetésünk idézte volna meg."
"Cardan a karját nyújtja, így mellette kell sétálnom, nem mögötte lépkedek, mint amikor még udvarmester voltam.
Végigsétálunk a folyosókon, és amikor elhaladunk az udvar tagjai mellett, meghajolnak. Roppantmód zavarba ejtő.
– Csótány jól van? – kérdezem, halkan, nehogy meghalljanak.
– Bomba nem jött rá, hogyan ébressze fel – válaszolja Cardan. – De még nincs veszve a remény.
Legalább nem halt meg, emlékeztetem magam. De ha száz évig alszik, én már a síromban leszek, mire ismét kinyitja a szemét.
– Apád üzenetet küldött – meséli Cardan, és a szeme sarkából rám pillant. – Kifejezetten barátságtalan volt. Engem okol a lánya haláláért."
"– Gondolom, valójában nem akartál lelőni – jegyzi meg Cardan. – Tekintve, hogy te írtad az üzenetet.
– Madoc ideküldte Szellemet… – Elhallgatok, majd újrakezdem. – Azt hittem, meg akarnak gyilkolni.
Cardan egy rózsabokorra mered, a szirmok olyan feketék és fényesek, akár a lakkbőr.
– Rémisztő volt – vallja be –, végignézni, ahogy zuhansz. Mármint általánosságban véve is rémisztő vagy, de nem szoktam hozzá, hogy téged féltselek. Aztán iszonyúan megharagudtam. Nem tudom, voltam-e valaha ennyire dühös.
– A halandók törékenyek – felelem.
– Te nem – válaszolja, és a szavai egyfajta elégiaként csendülnek. – Te sosem.
Ami a sérüléseimet elnézve nevetségesen hangzik. Mintha sebek konstellációja lennék, amit csupán fonál és makacsság tart össze. Mégis tetszik, amit hallok. Túlságosan is tetszik minden egyes szava.
Az a fiú a gyenge pontod.
– Amikor idejöttem, és úgy tettem, mintha Taryn lennék, azt mondtad, üzeneteket küldtél – szólalok meg. – Meglepődtél, hogy egyet sem kaptam meg. Mit írtál bennük?
Cardan felém fordul, a kezét összekulcsolja a háta mögött.
– Leginkább könyörögtem. A visszatérésedért esdekeltem. Tettem jó néhány meggondolatlan ígéretet is.
Gúnyos mosoly ül az ajkán, olyan, amit állítása szerint az idegesség okoz."
"– Persze hogy átverés volt. Nem ezt válaszoltad?
– De hát folyton ezt csinálod! – vág vissza Cardan. – Átversz másokat. Nicasiát, Madocot, Balekint, Orlaghot. Engem. Azt hittem, kivívom majd valamelyest az elismerésedet azzal, hogy én is át tudlak verni téged. Gondoltam, hogy dühös leszel, de azt nem, hogy ennyire.
Tátott szájjal meredek rá.
– Mi van?
– Hadd emlékeztesselek, hogy aznap reggelig fogalmam sem volt róla, miszerint meggyilkoltad a bátyámat, a Mélytenger nagykövetét – magyarázza. – Gyorsan kellett tervet kovácsolnom. És talán egy kicsit fel is bosszantottál. Úgy gondoltam, ezzel lenyugtatom Orlagh királynőt, legalább addig, amíg minden ígéretet szerződésbe nem foglalunk. Hogy mire rájössz a megoldásra, vége a tárgyalásoknak. Jude Duartét a halandók világába száműzöm. Hacsak a korona meg nem kegyelmez neki. – Elhallgat. – Hacsak a korona meg nem kegyelmez. Mármint Tündérfölde királya. Vagy királynéja. Bármikor visszajöhettél volna.
Ó!
Ó!
Tehát nem véletlenül fogalmazott úgy, ahogy. Nem szerencsétlenül fejezte ki magát. Szándékosan tette. Talányt adott fel, egyedül nekem.
Ostobának is érezhetném magam, mégis éktelen haragra gerjedek. Elfordulok tőle, és gyorsan, teljesen céltalanul megindulok a kertben. Utánam szalad, megragadja a karomat.
Megpördülök, és felpofozom. Keményen csattan, elmázolja az aranyat a járomcsontján, vöröslik a bőre.
Hosszan bámuljuk egymást, zihálunk. Az ő szemében valami teljesen más lobban, nem düh.
Összecsapnak a fejem felett a hullámok. Fuldoklom.
– Nem akartalak bántani. – Megragadja a kezemet, talán azért, nehogy ismét megüssem. Összefonja az ujjainkat. – Nem, nem is pontosan erről van szó. Nem hittem, hogy képes vagyok rá. Sosem hittem volna, hogy félni fogsz tőlem.
– És élvezted? – kérdezem.
Elkapja a tekintetét, ami mindent elárul. Lehet, hogy nem akarja bevallani, de ott él benne a vágy.
– Hát, mégis bántottál, és igen, megrémítesz. – Már beszéd közben is azt kívánom, bár visszavonhatnám a szavakat. Talán a kimerültség az oka, vagy az, hogy ilyen közel jártam a halálhoz, de kétségbeejtő sebességgel robban ki belőlem az igazság. – Mindig is megrémítettél. Minden okom megvolt rá, hogy féljek a szeszélyeidtől, a kegyetlenségedtől. Akkor is féltem tőled, amikor a székhez voltál kötözve az Árnyudvarban. Akkor is féltem, amikor kést szegeztem a nyakadnak. És most is félek tőled.
Ez mintha jobban meglepné Cardant, mint a pofon.
Mindig is ő testesített meg mindent Elfhonban, ami nem lehetett az enyém, mindent, ami sosem akart engem. És most, hogy mindezt bevallom neki, úgy érzem, óriási súlytól szabadulok meg, csakhogy ez a súly volt az én páncélom, és attól tartok, nélküle teljesen védtelenné válok. Mégis folytatom, mintha nem én irányítanám már a nyelvemet.
– Megvetettél. Amikor azt mondtad, kívánsz engem, úgy éreztem, mintha fenekestül felfordult volna a világ. De az már érthető volt, hogy száműztél. – A szemébe nézek. – Az egy teljességgel Cardan-féle húzás volt. És gyűlöltem magam, amiért nem számítottam rá. Gyűlöltem magam, amiért nem jöttem rá, mit fogsz tenni velem.
Lehunyja a szemét. Amikor ismét kinyitja, elereszti a kezemet, és úgy fordul, hogy ne lássam az arcát."
"– Jósoltak rólam a születésem után. Baphen általában teljességgel hasztalan, ködös dolgokat mond, de most elég egyértelműen kinyilvánította, hogy ha hatalomra kerülök, rémes király lesz belőlem. – Elhallgat. – A korona megsemmisülése, a trón pusztulása… Rettentő drámaian fogalmazott."
"Cardan visszafordul hozzám, úgy néz rám, ahogyan a képzeletemben.
– Amikor arra kényszerítettél, hogy az Árnyudvarnak dolgozzak, elképzelni sem tudtam, hogy mindaz, amire képes voltam, mások megfélemlítése, elbűvölése egyfajta tehetség, arra meg aztán végképp nem gondoltam, hogy ez akár hasznos is lehet. Te viszont rájöttél. Megmutattad, miféleképpen hajthatok hasznot belőlük. Sosem bántam, hogy kisebbfajta gonosztevőként tartanak számon, de lehet, hogy valami mássá válok, éppolyan rémes nagykirállyá, mint amilyen Dain lett volna. És ha így történik, ha tényleg beteljesítem a próféciát, akkor valakinek muszáj megállítania. És úgy gondolom, te leszel az a valaki.
– Állítsalak meg? – visszhangzom. – Hát persze. Ha hatalmas rohadék leszel, és veszélyezteted Elfhont,
elválasztom a fejed a nyakadtól.
– Helyes. – Az arcára vágyódással teli kifejezés ül ki. – Ez az egyik oka, amiért nem akartam elhinni, hogy Madoc oldalára álltál. A másik az, hogy szeretném, ha itt lennél mellettem, a királynémként.
Különös beszéd, nem sok szeretet van benne, de nem is tűnik átverésnek. És ha fáj is egy kicsit, hogy elsősorban a könyörtelenségem miatt tart nagyra, végül is megnyugtathat a tudat, hogy legalább nagyra tart valamiért. Maga mellett akar tudni, és talán más módon is vágyik rám. Mohóság lenne ennél többet kívánni tőle.
Félmosollyal néz rám.
– De most, hogy nagykirályné lettél, és megint te irányítasz, úgysem fogok semmi fontosat csinálni. Ha
megsemmisítem a koronát, és elpusztítom a trónt, az csakis hanyagságból történhet.
Úgy meglepődöm, hogy felnevetek.
– Ezzel magyarázod, hogy nem csináltál semmit? Kénytelen vagy folyamatosan zülleni, mert ha nem köt le valami, akkor a végén még beteljesítesz valami sületlen jóslatot?
– Pontosan."
"– Párbaj? – kérdez vissza Mikkel. – Talán összekeveri a nagykirályt egy nála vérszomjasabb személlyel. Mondjuk, önnel."
"– Nem is ön lenne, ha nem szedett volna össze egy hírhedt mészárost a száműzetése alatt."
"– Szóval tényleg meggyilkolta Balekint? – kérdezi Nihuar, a jelek szerint képtelen tovább kordában tartani a kíváncsiságát.
– Igen – válaszolom. – Miután megmérgezte a nagykirályt.
– Megmérgezte? – visszhangozza döbbenten Cardanra pillantva.
Cardan vállat von, unottan ül az egyik széken.
– Igazán nem várhatjátok el, hogy minden apróságról beszámoljak."
"– Jobb, ha most megy.
– Ez az én szobám! – tiltakozik Cardan sértetten. – Az én feleségem.
– Igen, ezt már hallottuk párszor – feleli Bomba. – De ki fogom szedni a varratait, és gondolom, nem szeretné végignézni.
– Nem is tudom – szúrom közbe. – Talán szeretné hallani, ahogy sikítok.
– Szeretném – helyesel Cardan, de azért feláll. – És egy nap talán fogom is.
Kifelé menet végigsimít a hajamon. Röpke érintés, szinte meg sem történik, aztán már ott sincs."
"– ...Azért nyomja az ágyat, hogy túltegye magát a traumatikus élményen, amit akkor élt át, amikor kénytelen volt végignézni, ahogy lezuhansz a mennyezetről."
"– ...Megpecsételődött a sorsod, Elfhon királynéja. Már beleszerettél. Már akkor is szeretted, amikor róla kérdeztél ahelyett, hogy a saját anyádról próbáltál volna meg többet megtudni. És jóval azután is szeretni fogod, halandó lány, hogy az ő érzései már reggeli harmatként elpárologtak.
Önkéntelenül is eszembe jut Cardan hallgatása, amikor arról kérdeztem, élvezte-e, hogy félek. Egy része mindig is élvezni fogja a kegyetlenséget. Hiába változott meg, ismét változhat.
Utálok ostoba lenni. Gyűlölöm a gondolatot, hogy az érzelmeim eluralkodnak rajtam, gyengévé tesznek. De csak azért sikerült a bolondját járatnia velem, mert rettentően féltem tőle, hogy így lesz. Réges-régen rá kellett volna jönnöm Cardan talányának megfejtésére. Még ha nem is tudtam, hogy talány, akkor is kihasználhattam volna a kiskaput. De annyira szégyelltem magam, amiért belesétáltam a csapdába, hogy inkább kerülő utakat kerestem. És még amikor találtam is egyet, akkor sem szőttem terveket a felhasználására.
Talán van annál rémesebb is, ha valaki szeretetre vágyik, még akkor is, ha nem szeretik. Még akkor is, ha fáj. Talán embernek lenni nem mindig gyengeség. Talán a szégyen volt a valódi gond.
De nem mintha egyedül a saját félelmeim miatt éltem volna olyan hosszan száműzetésben.
– Ezért tetted rá a kezed a leveleire? Hogy megvédj? Vagy inkább attól féltél, hogy mégsem fog rám unni? Mert, asszonyom, én bizony mindig kihívást jelentek majd."
"– A tenger kegyetlen hely."
"Ez a baj a védekezéssel, nem tudni, mikor sújt le az ellenség, így rengeteg erőforrást felemészt az, hogy megpróbálunk minden eshetőséget lefedni."
"– Jude szereti a legrosszabbat feltételezni az ellenfeleiről és a szövetségeseiről is. Ennek eredményeképpen ritkán téved velünk kapcsolatban."
"– Elkísérlek! – áll fel Cardan.
Vitára nyitom a számat, sorolnám az érveket, hogy miért nem jöhet. A gond csak az, hogy amint arannyal kihúzott szemébe nézek, ő pedig tettetett ártatlansággal pislog rám, rögtön tudom, egyetlenegy sem állhatja útját.
– Helyes – jelenti ki, és elvonul mellettem. – Akkor ezt megbeszéltük."
"– Fand, hova megyünk?
A lovag szemlátomást nyomorultul érzi magát, de válaszol.
– A Kietlen-kúriába.
– Ó! – feleli Cardan. – Akkor hasznos lesz a jelenlétem. Majd én hízelgek az ajtónak, hogy bebocsátást nyerjünk."
"Hüvelykujjammal végigsimítok az ujjcsonkomon, amiről Madoc egyik őre leharapta a legfelső darabot, és hirtelen rádöbbenek, hogy ha elmesélném Cardannak, talán megértené. Talán senki más nem érezné át úgy a félelem és a szégyen különös elegyét, ami még most is elfog, amikor eszembe jut. Bármennyit hadakozunk is, bizonyos pillanatokban túlságosan is jól értjük egymást."
"– Királyom! – szólal meg az ajtó szeretetteljesen, ahogy kinyitja a szemét.
Cardan rámosolyog.
– Ajtóm! – feleli, és a hangja elcsuklik kissé, mintha különös érzelmek kerítenék hatalmukba most, hogy visszatért ide.
– Üdvözlet! – mondja az ajtó, és szélesre tárul."
"Jeges pánik önt el. Túl merevek a tagjaim, túlságosan fáj mindenem ahhoz, hogy megküzdjek vele. A verem súlyos tetejéért ugrom, húzni kezdem, abban reménykedem, hogy le tudom zárni, mielőtt Szellem felér az oldalán. Cardan az őrökért kiált, és veszedelmesnek tűnő kést ránt elő a zekéjéből. Meglepődöm, nyilván Csótány hatása."
"Még sosem láttam korábban, hogy valakit a valódi nevén szólítsanak. Tündérföldén az ilyesmi teljességgel kiszolgáltatja az illetőt. Hallottam olyan tündérekről, akik inkább levágták a fülüket, csak ne parancsolhassanak nekik, és olyanokról, akik más nyelvét vágták ki, nehogy kiejthesse a nevüket."
"– Jude-dal félreértettük egymást – fogalmaz Cardan óvatosan. – De nem vagyunk ellenségek. És a te ellenséged sem vagyok, Taryn.
– Mindent valamiféle játszmának hisztek. Te meg Locke.
– Locke-tól eltérően én sosem hittem, hogy a szerelem játszma – feleli Cardan. – Sok mindennel vádolhatsz, de ezzel nem."
"– Megbízol benne? – kérdezi suttogva, amint Cardan hallótávolságon kívül kerül.
– Néha – ismerem be.
Együttérzőn pillant rám.
– Kedves volt a hintóban. Nem gondoltam, hogy kedves is tud lenni.
Erre felnevetek. A szobám ajtajában megérinti a karomat.
– Téged próbált meg lenyűgözni, remélem, tudod. Azzal, hogy velem beszélgetett.
A homlokomat ráncolom.
– Szerintem csak a fura cukorkák érdekelték."
"A házasságunk szövetség. Alku. Azt ismételgetem magamnak, hogy nem is kell ennél többnek lennie.
Győzködöm magam, hogy Cardan irántam érzett vágyába mindig is undor vegyült, és jobb nekem nélküle. Úgy nyom el az álom, hogy végig a nyíló ajtó hangjára, a fapadlón dobbanó lépteire várok.
De amikor felébredek, még mindig egyedül vagyok. Nem ég lámpa. Nem mozdultak a párnák. Minden ugyanolyan. Felülök.
Talán az egész délelőttöt és délutánt az Árnyudvarban töltötte, célba dobott Szellemmel, Csótány gyógyulását kísérte figyelemmel. De könnyebben el tudom képzelni őt a nagyteremben, ahogy az éjszakai mulatozás végét figyelve bort vedel, bármit, csak ne kelljen befeküdnie mellém az ágyba."
"– Tölgyre és hamura, tövisre és berkenyére esküszöm, hogy halálomig hűen szolgállak!"
"– Elfhonnak még sosem volt halandó királynéja. És most sem lenne szabad."
"– Nem hívattunk, és nincs is rád szükségünk! – förmed rá az érkezőre Randalin, nyilván valamilyen szolgálónak, valószínűleg Fandnek szánja a csípős szavakat, amiket legszívesebben nekem mondana.
Aztán elsápad és felugrik.
A nagykirály áll az ajtóban. Szemöldökét felvonja, szája szélét kegyetlen mosoly görbíti.
– Sokan gondolják így, de kevesen olyan merészek, hogy a szemembe mondják.
Grima Mog áll mögötte."
"Randalin hagyja, hogy Cardan egy másik királyi szalonba terelje őt. Cardan olyan halkan beszél, hogy nem értem, mit mond, de a bársonyos hangjából áradó fenyegetés félreismerhetetlen."
"– Ma este bált rendezünk az udvaraimból érkező vendégek tiszteletére. Heather, remélem, eljöttök Viviennenel. Amikor legutóbb itt jártál, rossz házigazdák voltunk. De most rengeteg örömforrással szolgálhatunk.
– Többek között egy háborúval – szúrja közbe Grima Mog. – Mi lehetne annál örömtelibb?"
"Cardan mondta el, hogyan közelítsem meg őket, Cardan látott el a megfelelő információval ahhoz, hogy kitaláljam, hogyan állíthatnám őket a saját oldalamra. Ha van bárki, aki segíthet túlélni ezt az éjszakát, az ő."
"– Elfhon nagykirálya és nagykirálynéja.
Goblinok, aprónép, házimanók, aprótündérek, trollok és boszorkák, Elfhon összes gyönyörű, mesés és iszonytató tündére felénk néz. Fekete szemük ragyog. Szárnyuk, farkuk, bajszuk megrebben. Döbbenetük – miszerint a királyuk egy halandóval fűzte össze az életét, egy halandót kell most uralkodónak szólítaniuk – ott szikrázik a levegőben.
Aztán előrerohannak, hogy üdvözöljenek."
"Nem véletlenül van olyan rossz híre a tündéralkuknak. Ritkán egyenes megállapodások. Persze, jól hangzanak. Például megígérik, hogy életed további részét boldogságban töltöd, aztán egyetlen csodás éjszaka után másnap reggel meghalsz. Vagy ha fogyni akarsz, megígérik, hogy kevesebbet nyomsz majd, aztán jön valaki, és levágja az egyik lábadat."
"Hát, most már nem egyszerű halandó királynénak tűnök. Hanem gyilkos királynénak."
"– Figyelemre méltó voltál ma este, királyném – szólal meg Cardan felém sétálva."
"Nem baj, ha olyasmit akarok, ami fájni fog, emlékeztetem magam. Odalépek elé, olyan közel, hogy megérinthessük egymást.
Megfogja a kezem, összefűzi az ujjainkat, és felém hajol.
Rengeteg időt hagy, hogy elhúzódjak a csókja elől, de nem teszem. Akarom, hogy megcsókoljon. Fáradtságom elpárolog, ahogy ajka az enyémhez ér. Újra meg újra, egyik csók a másikba nyúlik.
– Olyan voltál ma este, mint egy lovag, aki épp most lépett ki egy történetből – leheli a nyakamra. – Egy szemérmetlen történetből.
Lábon rúgom, mire ismét megcsókol, ezúttal hevesebben.
A falnak tántorodunk, magamhoz húzom. Ujjaim felfelé siklanak az inge alatt, végigsimítok a gerince mentén a lapockája csúcsáig.
A farka ide-oda leng, bolyhos végével végigsimít a lábszáram hátsó felén. Megremeg, szorosabban hozzám bújik, elmélyíti a csókot. Ujjaival hátrasimítja verejtéktől nyirkos hajamat. Egész testem megfeszül a vágytól, hozzásimulok. Mintha lázas lennék. Minden egyes csóktól egyre ködösebbek a gondolataim, egyre forróbb a bőröm. Ajka a nyakamhoz ér, nyelve a bőrömhöz. A csípőmhöz nyúl, felemel. Úgy érzem, túlhevültem, már nem én uralom a helyzetet.
Ez a gondolat minden másnál erősebb, és megdermedek.
Cardan azonnal elereszt, letesz, majd úgy lép hátra, mint aki leforrázta magát.
– Nem muszáj… – kezdi, de ettől csak még rosszabb.
Nem akarom, hogy tudja, milyen sebezhetőnek érzem magam.
– Nem, csak várj egy pillanatot! – válaszolom, majd az ajkamba harapok. A szeme elképesztően sötét, pupillája kitágult. Olyan gyönyörű, olyan tökéletesen, rémisztően, nem emberien gyönyörű, hogy levegőt is alig kapok. – Mindjárt visszajövök!
A szekrényhez menekülök. Továbbra is egész testemben érzem mennydörgő pulzusom lüktetését."
"Meztelenül térek vissza a hálószobába.
Cardan az ágy mellett áll. Amikor megfordul, olyan döbbent képet vág, hogy kis híján elnevetem magam. Ritkán látom őt ennyire bizonytalannak, még részegen, még sebesülten sem, szinte sosem jön így zavarba. Vad tűz lobban a szemében, egy kicsit emlékeztet a félelemre. A hatalom mámora borként bódít el."
"Lehet, hogy a szerelemben tapasztalatlan vagyok, de provokálni jól tudok. Letérdelek elé.
– Így képzelted még a Kietlen-kúriában, ilyen lesz, amikor rám gondoltál, és úgy utáltad? Mit gondoltál, ilyen lesz majd, amikor végül megadom magam neked?
Teljességgel megszégyenültnek tűnik, de nem leplezheti az arcába szökő vért, a szeme csillogását.
– Igen – feleli, mintha úgy kellett volna kirángatni belőle ezt az egy szót, a hangja vágytól rekedt."
"Mély levegőt vesz, majd négykézlábra ereszkedik, már mindketten a földön vagyunk, a teste kalitkát alkot körülöttem. Ajkát a csuklómhoz érinti ott, ahol a pulzusom egyszerre lüktet zakatoló szívemmel.
– Gúnyolj csak, amennyit szeretnél! Bármit képzeltem is akkor, most én könyörgöm, én alázkodom meg egyetlen kedves szavadért. – Szeme feketén ragyog a vágytól. – Ha rólad van szó, nekem egyszer s mindenkorra végem.
Lehetetlennek tűnik, hogy ilyesmit mond, és hogy mindez igaz. De amikor lehajol hozzám, és ismét megcsókol, az érzékeim elmossák a gondolatot. Remegve simul hozzám. Kigombolom a zekéjét. Utánahajítja az ingét.
– Nem gúnyolódom – lehelem a bőrére.
Amikor lenéz rám, az arcán aggodalmas kifejezés ül.
– Olyan régóta élünk már páncélban, te meg én. És már nem vagyok benne biztos, hogy képesek vagyunk megszabadulni tőle.
– Egy újabb talány? – kérdezem. – Ha megválaszolom, megcsókolsz újra?
– Ha ezt szeretnéd.
A hangja rekedt, bizonytalan. Lefekszik mellém.
– Mondtam már, mit szeretnék – felelem kihívóan. – Hogy azt tegyél velem, amit csak…
– Nem! – szakít félbe. – Amit te szeretnél.
Rámászok, lovagló ülésben elhelyezkedem rajta. Lenézek rá, a mellkasának ívét tanulmányozom, a homlokához tapadó vonzó, fekete fürtöket, enyhén eltátott ajkait, hosszú, bolyhos farkát.
– Azt szeretném, ha… – kezdek bele, de túl bátortalan vagyok ahhoz, hogy kimondjam.
Inkább megcsókolom. Addig csókolom, amíg meg nem érti.
Miközben lehúzza a nadrágját, úgy figyel, mintha arra várna, hogy meggondolom magam. Érzem, ahogy bojtos, puha farkával végigsimít a bokámon, körbefonja a lábszáramat. Aztán ügyetlenül a megfelelőnek tűnő pozícióba helyezkedem. Felsikkantok, ahogy testünk összeforr. Megtart, miközben éles, erős fájdalom hasít belém. A tenyerébe harapok. Minden gyors és heves, egyszerre irányítok és irányítanak.
Cardan arcára minden kirajzolódik.
Amikor vége, megcsókol, kedvesen és őszintén.
– Hiányoztál – suttogom a bőrére, és megszédít a vallomás intimitása, meztelenebbnek érzem magam, mint amikor láthatta minden porcikámat. – A halandó világban, amikor azt hittem, az ellenségem vagy, még akkor is hiányoztál.
– Édes nemezisem, mennyire örülök, hogy visszatértél!
Magához húz, fejemet a mellkasára fekteti. Még mindig a földön fekszünk, pedig ott van mellettünk egy teljesen használható ágy.
A talányra gondolok. Hogyan veszik le a hozzánk hasonlóak a páncéljukat?
Apránként."
"– Nehéz olyasvalaki ellen harcolni, akit szeretsz."
"– Madoc azt mondja, szeretetért fogsz párbajozni – figyelmeztetem.
– Kinek a szeretetéért? – kérdezi homlokráncolva.
Egy éhező számára nincs túl bőséges lakoma.
A fejemet rázom.
– Téged szeretlek – vallja be. – Életem nagy részében a szívemet védtem. Olyan alaposan, hogy képes voltam úgy tenni, mintha nem is lenne. Most hitvány, féregrágta, kérges. De a tiéd. – A királyi lakrész ajtajához sétál, mintha véget akarna vetni a beszélgetésnek. – Valószínűleg eddig is tudtad. De azért elmondtam, hátha mégsem.
Kinyitja az ajtót, így nem felelhetek. A következő pillanatban már nem vagyunk egyedül. Fand és a többi testőrünk a folyosón áll, az Eleventanács mellettük türelmetlenkedik.
Képtelen vagyok elhinni, hogy ezt mondta, aztán elsétált, magamra hagyott a döbbenetben. Megfojtom."
"Te is szerelmes vagy belé, gondolom. Már azelőtt is szeretted, hogy a Mélytenger fogságába estél. Szeretted, amikor beleegyeztél, hogy feleségül mész hozzá. Amint vége ennek az egésznek, összeszedem a bátorságomat, és elmondom neki."
"– Azért jöttem, hogy párbajra hívjalak a koronádért.
Cardan felnevet.
– Hiszen ez a Vérkorona, Mabnek kovácsolták, a Smilax nemzetség ősanyjának. Nem viselheted."
"– Amikor Mab királynő meghalt – kezd bele Madoc, és kivonja a hátán függő kardot, megcsillan rajta a gyertyafény –, a palotát az ő sírjára építették. És bár a hamvai nincsenek már itt, az ereje megmaradt a kövekben, a földben. Ezt a kardot ebben a földben hűtötték, a markolatát ezekkel a kövekkel készítették. Grimsen azt mondja, megrengetheti a szigetek egét."
"– Tegyem le? – kérdez vissza Madoc. – Úgy legyen!
A trónterem talajába döfi. Mennydörgés hasít végig a palotán, mintha maga a föld remegne alattunk. A
tündérek felsikoltanak. Grimsen kacag, a jelek szerint elégedett a munkájával.
Repedés nyílik a padlón, onnan indul ki, ahol a penge a talajba fúródott, a követ szétválasztva fut az emelvény felé. Egy pillanattal azelőtt, hogy elérné a trónt, rádöbbenek, mi fog történni, és a szám elé kapom a kezemet. Aztán Elfhon ősi trónja középen kettéhasad, virágzó ágai szilánkosra robbannak, az ülése tönkremegy. A fanedv vérként bugyog elő a repedésből."
"Cardan a trónra pillant. Megelevenedik az arca, fény gyúl rajta.
– Egy király nem a koronája."
"Így, hogy elutasította őt a családja, hogy is ne érezhette volna azt, hogy nagykirályként végre tartozik valahová? Hogy végre befogadták?"
"Vajon Elfhon Cardant választaná uralkodójául?"
"Cardan leveszi a koronát a fejéről.
A tömeg egyként levegő után kap."
"– Egy király nem a trónja, nem is a koronája – szólal meg. – Igazad van, sem a hűséget, sem a szeretetet nem szabad kierőszakolni. De az Elfhon feletti uralmat nem egy fogadáson kell elnyerni vagy elveszteni, nem egyheti fizetés vagy borostömlő. Nagykirály vagyok, és nem adom át a címemet, sem kardért, sem erőfitogtatásért, sem a büszkeségemért. Sokkal többet ér ezeknél. – Cardan rám néz, és elmosolyodik. – Egyébként is, két uralkodó áll előtted. És még ha engem le is szúrsz, egy akkor is marad."
"– Pont azt akarod, ami ellen fellázadtál… A Vérkoronát. Azt akarod, hogy az alattvalóim úgy térdeljenek előtted, ahogyan most előttem térdelnek... – Elmosolyodik. – Amikor megszülettem, azt jósolták, ha hatalomra kerülök, a korona megsemmisülését és a trón pusztulását okozom majd.
...
Cardan Elfhon trónja felé nyújtja hosszú ujjait, a földön végigfutó óriási repedésre mutat.
– És lám, a fele már teljesült is! – Felnevet. – Eszembe sem jutott, hogy szó szerint kellene venni. És eszembe sem jutott, hogy vágyni fogok a beteljesülésére.
Nem tetszik ez az egész.
– Mab királynő azért készíttette ezt a koronát, hogy a leszármazottai ülhessenek a trónon – folytatja Cardan. – De nem egy koronának kell esküdni. Hanem az uralkodónak. És szabad akaratból kell tenni. A királyotok vagyok, mellettem a királynétok áll. De rajtatok múlik, követtek-e minket. A döntés a ti kezetekben van. Azzal puszta kézzel kettétöri a Vérkoronát.
Gyerekjátékként roppan ketté, mintha az ő kezében nem is fémből lenne, törékeny, akár egy villacsont. Azt hiszem, felsikkantok, de lehet, hogy inkább sikítok."
"Mégis Grimsen arcán állapodik meg a tekintetem. Hevesen rázza a fejét. Ne, ne, ne, ne!
– Elfhon népe, elfogadtok-e nagykirályotoknak? – kiáltja Cardan.
A koronázási szertartás szavait harsogja. Emlékszem rá, hogy Eldred is valami hasonlót mondott, épp ebben a teremben. És a trónteremben lévő tündérek egyesével fejet hajtanak. A mozdulat mámorító hullámként vonul végig.
Őt választották. Neki fogadnak hűséget. Nyertünk.
Cardanra nézek, és látom, hogy teljesen elfeketedett a szeme.
– Nenenenenene! – kiáltja Grimsen. – A művem! Az én gyönyörű művem! Örökké meg kellett volna maradnia!
A trónon maradó virágok éppolyan tintafeketévé színeződnek, mint Cardan szeme. Fekete cseppek csorognak az arcán. Felém fordul, szólásra nyitja a száját, de az állkapcsa változóban. Az egész teste megváltozik, üvöltve nyúlik.
Hirtelen eszembe jut, hogy Grimsen mindent megátkoz, ami csak a kezéből kikerül.
Hatalmas kegyben részesített, amikor eljött hozzám, hogy készítsem el a Vérkoronát. És megátkoztam, hogy örökké védjem. Éppúgy szeretném, ha a munkám fennmaradna, mint ahogy Mab királynő szerette volna a vérvonala fennmaradását.
A rém mintha teljesen felfalta volna Cardant. Eltátja a száját, majd állkapocstörően nagyra nyitja, és hosszú fogak nőnek ki belőle. A bőrét pikkelyek borítják. Földbe gyökerezik a lábam a félelemtől.
Sikolyok töltik meg a levegőt. Az udvar egy része az ajtó felé menekül. Előhúzom Éjhozót. Az őrök rémülten, fegyverrel a kezükben merednek Cardanra. Látom, hogy Grima Mog az emelvény felé rohan.
A nagykirály helyét egy óriási kígyó vette át, pikkelyei feketék, fogai íveltek. Arany fény csillog hatalmas, tekeredő testén. Fekete szemébe nézek, azt remélem, felismer, de a pillantása hűvös és üres.
– Megmérgezi a vidéket! – kiáltja a kovács. – Nincs az igaz szerelemnek olyan csókja, ami megállíthatná! Semmilyen talány nem segíthet! Csakis a halál."
"A kígyó gyorsabban mozdul, mint vártam. Az emelvényről a tömegbe siklik, a tündérek rémülten menekülnek előle. Mintha máris növekedésnek indult volna. Pikkelyein élesebb az arany fény. Nyomában meghasad, omlik a föld, mintha elszívna belőle valami lényegi alkotóelemet."
"Madoc a felágaskodó kígyó felé suhint. A pengéje eltalálja az oldalát, lesiklik a pikkelyekről. A kígyó visszatámad, ledönti Madocot a lábáról, majd átsiklik rajta, hogy üldözőbe vegye valódi áldozatát: Grimsent. A lény körbefonja a menekülő kovácsot, foga a hátába mélyed. Cérnahangú, éles sikoly tölti meg a levegőt, ahogy Grimsen sorvadón a földre zuhan. Néhány pillanat múlva aszott porhüvely csupán, mintha a kígyó mérge felemésztette volna belülről a lényét.
Eszébe jutott valaha, hogy saját magát féltse, amikor ilyesfajta átkot talált ki?"
"A kígyó megfordul, kiölti rám a nyelvét. A kígyó, ami egykor Cardan volt.
– Tündérfölde királynője akarsz lenni, Jude? – üvölti Madoc, ahogy bicegve megindul. – Akkor öld meg! Öld meg a szörnyet! Lássuk, elég bátor vagy-e, hogy megtedd, amit kell!
– Gyere velem, királyném! – könyörög Fand, a kijárat felé terel, amikor a kígyó visszaindul az emelvény felé.
Ismét kinyújtja a nyelvét, megízleli a levegőt, és olyan iszonyú félelem és rettegés lesz úrrá rajtam, hogy attól tartok, elemészt.
Amikor a kígyó körbefonja a széthasadt trón darabjait, hagyom, hogy az ajtóhoz vigyenek, és amint az összes tündér kimenekül, megparancsolom, hogy csukják be, és torlaszolják el mögöttünk."
"A szívem gyorsan, keményen ver, minden hangot elnyom. A tündérek kérdésekkel bombáznak, de nagyon távolról hallom őket. Egyre csak azt látom magam előtt, ahogy Cardan szeme elfeketedik, az ő hangját hallom.
Életem nagy részében a szívemet védtem. Olyan alaposan, hogy képes voltam úgy tenni, mintha nem is lenne. Most hitvány, féregrágta, kérges. De a tiéd.
– Királyném! – szólít meg Grima Mog, kezét a hátamra teszi. – Királyném, gyere velem!"
"– Fel fogok állni – ígérem Grima Mognak, aki valószínűleg aggódik kissé. Az ő helyében, saját magamat elnézve, tudván, hogy én irányítok, én is aggódnék. – Egy perc, és jobban leszek.
– Tudom – válaszolja.
De mégis hogyan, ha csak a tróntermen keresztülsikló kígyó fekete alakját, üveges tekintetét és ívelt méregfogait látom magam előtt?
Az asztal után nyúlok, abba kapaszkodva kecmergek talpra.
– Meg kell keresnem a királyi asztrológust!"
"– Megpróbáltalak megölni – emlékeztet.
– Ez életem szinte összes fontos kapcsolatára igaz – felelem. Lassan, aprókat lélegzem. – Pont eléggé kedvellek."
"– Mindig tudjunk róla, hol van a kígyó! – adom parancsba. – Valaki figyelje, és ha megmozdul, azonnal tudni akarom! Talán ott tarthatjuk a trónteremben. Vastag a fala, az ajtó nehéz, a padló földből van."
"Cardant elveszítettük.
Az elmém azonnal megakad, és kényszerítenem kell magamat, hogy tovább gondolkozzak. Amíg nem beszéltem Baphennel, nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy Grimsen szavai igazak. Biztosan akad valamilyen kiskapu. Valamiféle trükk. Valahogy meg lehet törni ezt az átkot, Cardan túlélheti valahogy."
"Mire Bomba eltakart arccal, hosszú, kámzsás köpenyében megérkezik, összeszedem magam. Mégis, elég egyetlen pillantást vetnünk egymásra, hozzám siet, és átkarol. Csótányra gondolok, az összes megtörhetetlen átokra, és egy szívdobbanás erejéig szorosan magamhoz ölelem."
"– ...ha bármelyik kémed hírét veszi, hogy meg akarnak gyilkolni, nem kell szólnotok. Nem érdekel, mennyire kiforratlan a terv, mennyire bizonytalan az illető. Holtan akarom látni.
Talán nem így kellene kezelnem ezt az egészet, de most nincs itt Cardan, hogy megfékezzen."
"Egyáltalán nem vagyok nyugodt. Érzelmek vihara örvénylik bennem. Szívem szerint sikítanék."
"– Mindent tudni akarok a jóslatról, amit Cardan születésekor a csillagokból kiolvastál. Azt akarom, hogy pontosan meséld el."
"– A korona megsemmisülését és a trón pusztulását fogja okozni. Egyedül a kiontott véréből emelkedhet fel nagyszerű uralkodó."
"– Meg lehet törni az átkot? – kérdezem elcsuklón. – Mielőtt meghalt, Grimsen azt mondta: Nincs az igaz szerelemnek olyan csókja, ami megállíthatná! Semmilyen talány nem segíthet! Csakis a halál. De ez nem lehet igaz. Azt hittem, a születésekor kapott jóslat választ nyújt majd, de…
Képtelen vagyok befejezni a mondatot. Van benne válasz, de nem akarom hallani.
– Ha van is módja annak, hogy visszafordítsuk a… ööö… az átváltozást – kezdi Baphen –, nem tudok róla."
"Ilyen hát uralkodni? Az ember kénytelen messze a valódi eseményektől, egy trónhoz szegezve vagy egy sor mesésen berendezett terembe zárva másoktól kapott információkra támaszkodni? Madoc gyűlölné."
"– Küldönc érkezett Grima Mogtól – válaszolja. – A király… mármint a kígyó már nem tartózkodik a trónteremben. Úgy tűnik, kiszökött az egyik repedésen, amit Madoc pengéje okozott. És… és nem tudom mire vélni, de esik a hó. Bent a trónteremben.
Jeges rémület cikázik át rajtam. A kezem Éjhozó markolatára siklik, ki akarok lovagolni. Elő akarom keríteni, de ha sikerrel járok… akkor mi lesz? Képtelen vagyok elviselni a választ. Lehunyom a szemem. Amikor ismét kinyitom, úgy érzem, forog velem a világ."
"– Tekergőző kígyókirály – szólal meg a levendulaszín bolondruhát viselő Fala. – Egy udvarnyi kedves kisegér ura."
"– És új elmélet ütötte fel a fejét – folytatja Grima Mog. – Gyorsan terjed, hogy az fog Elfhon felett uralkodni, aki megöli a kígyót. Hogy ha Smilax-vért ont valaki, az éppolyan, mintha az ő ereiben folyna."
"– Csinos fejecskéje volt a királynak – veszi át a szót Fala. – De mihez kezd nélküle?
– Hol van? – kérdezem. – Hol a nagykirály?
– Insear partjainál látták a kígyót. A Tűudvar egyik lovagja szerencsét próbált ellene. Egy órája találtak rá arra, ami a testéből maradt, onnan nyomozták ki, merrefelé haladt a lény. Nyomokat hagy maga után, fekete vonalak perzselik fel a földet. A gond az, hogy ezek a vonalak terjednek, elmossák az útvonalát, megmérgezik a vidéket. De sikerült követni a kígyót, vissza a palotába. A jelek szerint a trónterembe vette be magát.
– A király kötődik a vidékhez – magyarázza Baphen. – Ha megátkozzák a királyt, megátkozzák magát a vidéket is. Királyném, lehet, hogy egyetlen módja van csupán a…"
"– Az a dolgunk, hogy tanácsot adjunk – magyarázza Nihuar édeskés hangján. – Igen bölcsnek tartanak bennünket.
– Azok vagytok? – kérdezem, és a hangom mézédes méregként cseng, akárha Cardan mondta volna."
"Inkább az árnyékok közt van az én helyem, a kések, a vérontás, a puccsok, a méregtől csöpögő szavak és mérgezett kupák művészetének gyakorlójaként. Sosem számítottam rá, hogy egy nap trónra kerülök. És attól félek, teljeséggel alkalmatlan vagyok a feladatra."
"Belépek a nagyterembe, a vállamról lecsúszik a köpeny.
A kígyó odabent van, a széthasadt trón köré tekeredik. Nőtt. Már olyan széles, hogy méregfogas állkapcsát széttátva egyben lenyelhetne egy lovat."
"Nagy nehezen továbbindulok, egyik lépést teszem a másik után. A kígyó arany szeme követ, a temperamentumát leszámítva az az egyetlen dolog, ami Cardanra emlékeztet."
"A varratokra gondolok az oldalamon, a hóból kibújó fehér virágokra. Erre az emlékre koncentrálok, próbálom magamhoz hívni a vidék erejét. Cardan Mab leszármazottja, a jogos uralkodó. Én pedig a felesége. Meggyógyítottam magam. Nyilván őt is meg tudom.
– Kérlek! – rimánkodom a trónterem padlójának, magának a földnek. – Bármit megteszek, amit kérsz. Feladom a koronát. Bármilyen alkuba belemegyek. Csak változtasd vissza! Segíts megtörni az átkot!
De hasztalan összpontosítok, nem jön a mágia."
"Bomba odabent talál rám, kecsesen lép ki az árnyékok közül. Nincs rajta a maszkja.
– Jude? – szólal meg.
Rádöbbenek, milyen közel jöttem a kígyóhoz. Az emelvényen ülök, talán egy méterre tőle. Úgy megszokta már a jelenlétemet, hogy még arany szemét is lehunyta."
"Bomba végigméri a kígyót.
– Felismert?
– Nem tudom – válaszolom. – Úgy tűnik, nem zavarja, hogy itt vagyok. Épp elmagyaráztam, hogy nem várhatja, hogy betartsam az ígéreteimet.
A legnehezebb – voltaképp lehetetlen – azt elfelejteni, hogy Cardan szerelmet vallott. Kimondta, én pedig nem feleltem rá. Azt hittem, lesz még rá idő. És boldog voltam, bármi történt is, boldog voltam, mielőtt minden olyan rémesen alakult. Nyertünk. Úgy tűnt, minden jól alakul. És szeretett."
"Az ajtóból visszanézek a kígyóra. Alatta a föld már majdnem olyan fekete, milyen a pikkelyei."
"Odafent viharfelhők úsznak, dörögnek, villámlanak. A jelentések szerint korábban almaméretű jégeső zúdult Inswealre. Nem jellemző Elfhonra az ilyesmi. Feltételezem, hogy az elátkozott Cardan átkozza el az időjárást."
"– Hol van Heather? – kérdezem Vivitől.
– A könyvtárban – feleli bűntudatos arckifejezéssel... – Azt mondja, ha ez egy film lenne, akkor most valaki találna egy elátkozott kígyókról szóló verset, és rájönnénk a megoldás nyitjára, úgyhogy azt keresi. A levéltárosok nem tudják, mihez kezdjenek vele.
– Kezdi megszokni Tündérföldét – jegyzem meg."
"Cardanra gondolok, arra, hogy mindig csálén hordta a koronáját, elterült a trónon. Kiszámíthatatlannak tűnt tőle, arra emlékeztetett mindenkit, hogy elég hatalommal bír, ő hozza a szabályokat. Megfogadtam, hogy igyekszem majd felérni hozzá, amiben csak tudok, és ebbe beletartozik az az idegesítő póz is, ahogy ült."
"– Meggyászoltalak. Őszintén azt hittem, hogy meghaltál.
– Csodálom, hogy nem mártottad meg a sapkádat a véremben – felelem."
"– Tényleg ő a királyné – szúrja közbe Taryn. – Egyedül azért nem vérzett el a hóban, mert a vidék meggyógyította."
"– Ilyen a gyerekek természete, elérik azt, amiről a szülő csak álmodik – mondja Madoc...
– És jaj azoknak a gyerekeknek, akik nem hagyják, hogy uralkodj felettük!"
"– Halandó vagy. Nem élsz sokáig.
Inkább bele sem megyek a vitába. Itt, Tündérföldén a halandók fiatalok maradnak, de amint átlépünk az
emberek világába, hirtelen minden év ránk szakad."
"– ...Van módja annak, hogy uralmad alá vond a kígyó férjedet."
"Rémes gondolat, hogy örök engedelmességre kárhoztatva magamhoz láncolom Cardant. Amit valójában akarok, az az, hogy itt álljon mellettem, nevessen ezen az egészen. Még a legrosszabb énjét, a legkegyetlenebb, alamuszi énjét is örömmel fogadnám, ha itt lehetne.
Arra gondolok, amit a trónteremben mondott, mielőtt szétroppantotta a koronát: Sem a hűséget, sem a szeretetet nem szabad kierőszakolni.
Igaza volt. Persze hogy igaza volt! Mégis akarom a kantárt. Kétségbeesetten vágyom rá. Elképzelem magamat az újjáépített trónon, a tompa elméjű kígyóval az oldalamon, a hatalmamat szimbolizálná, és a szerelmemre emlékeztetne. Nem veszne oda örökre.
Rémisztő kép, és éppolyan rémisztően vonzó is.
Legalább a remény megmaradna. És mi az alternatíva?
Csatába indulni, életeket áldozni? Levadászni a kígyót, feladni annak a lehetőségét, hogy egy nap visszakapom Cardant? Ugyan miért? Belefáradtam a küzdelembe."
"Bár régóta nem aludtam már, nem vagyok fáradt. Éhes sem vagyok, de azért ettem. Nem tudom, mi vagyok."
"– Nem lett volna szabad idejönnöm – szólal meg, egyáltalán nem vallanak rá ezek a szavak.
– Mi a baj? – kérdezem, és beljebb sétálok a szobába.
– Hallottam, mit mondott Taryn rólad, amikor Madoc eljött alkut ajánlani.
Várja, hogy rájöjjek, mire céloz, de nem értem.
A fejemet rázom.
– Hogy a vidék gyógyított meg. – Úgy néz rám, mintha félig azt várná, hogy letagadom. Talán a varratokra gondol, amiket ebben a szobában szedett ki, vagy arra, hogy túléltem a zuhanást a gerendákról. – Arra gondoltam, hogy talán… használhatnád ezt az erőt arra, hogy felébreszd Csótányt.
...
– Próbáltam megtörni Cardan átkát, de nem ment. Bármit csináltam is, nem tudom, hogyan tettem, vagy
hogy képes lennék-e rá ismét."
"Csótány egy ágyon fekszik. Aggasztóan megváltozott. A bőre színtelen, már nem a tavak gyönyörű mélyzöldje, és nyugtalanítóan viaszszerű. Megmozdul álmában, majd felkiált, és kinyitja a szemét. Véreres, üveges.
Elakad a lélegzetem, de egy pillanattal később ismét álomba merül.
– Azt hittem, alszik – szólalok meg elborzadva.
Tündérmesébe illő álmot képzeltem, mint amilyen Hófehérkéé, úgy gondoltam, mozdulatlanul fekszik egy üvegkoporsóban, és éppolyan, mint korábban."
"Nem megy. Halandó lány vagyok. A lehető legkevésbé mágikus. Képtelen vagyok megmenteni Cardant. Képtelen vagyok meggyógyítani bárkit. Nem fog menni."
"Ébredj! – gondolom, és megérintem a bokáját. A királynéd vagyok, és azt parancsolom, hogy ébredj fel!
Csótány hevesen rángatózni kezd. Jó erősen hasba rúg, a falnak tántorodom.
A földre rogyok. Olyan intenzív fájdalmat érzek, hogy hirtelen eszembe jut, nem is olyan régen hasba szúrtak."
"– Lil… – szólal meg, a hangja halk és rekedtes, de mégis beszél.
Magához tért. Felébredt.
Meggyógyult.
Megragadja Bomba kezét.
– Haldoklom – mondja. – A méreg… Ostoba voltam. Már nincs sok hátra.
– Nem haldokolsz – vitatkozik Bomba.
– Van valami, amit életemben sosem lettem volna képes bevallani neked – húzza közelebb magához Bombát. – Szeretlek, Liliver. Megismerkedésünk első órájától fogva szeretlek. Kétségbeesetten szeretlek. El akartam mondani, mielőtt meghalok.
Szellem felvont szemöldökkel pillant rám.
Elvigyorodom. Mindketten a földön vagyunk, Csótánynak valószínűleg fogalma sincs róla, hogy halljuk.
Egyébként is túlságosan lefoglalja, hogy Bomba döbbent arcát nézze.
– Nem akartam… – kezdi, de elharapja a mondat végét, a jelek szerint rettenetként értelmezi Bomba arckifejezését. – Semmit sem kell mondanod rá. De még mielőtt meghalok…
– Nem haldokolsz – ismétli Bomba, és úgy tűnik, Csótány ezúttal végre felfogja.
– Értem. – Az arcára szégyen rajzolódik ki. – Hallgatnom kellett volna.
Szellemmel a nyomomban a konyha felé lopózom. Az ajtó felé menet még hallom Bomba halk hangját.
– Ha hallgatsz – feleli –, akkor nem mondhatnám el, hogy az érzéseid viszonzásra leltek."
"Arra gondolok, Bomba mennyivel okosabb nálam, mert ő megragadta a kínálkozó lehetőséget. Elmondta Csótánynak, mit érez iránta. Én nem tudtam elmondani Cardannak. És most már soha nem is tehetem."
"Egy közeli farönkre rogyok. Nem mintha jó híreket reméltem volna, most mégis körbevesz a bánat köde.
Marrow mama összehúzott szemmel néz rám.
– Szóval használni fogja a Fogasudvar kantárját?
Szeretném megnézni. Grimsen olyan izgalmasan rémes holmikat készített.
– Nyugodtan megnézheti – felelem. – A saját hajamat is rá kell kötnöm.
Felhorkan.
– Hát azt ne tegye! Ha mégis, akkor a kígyóval együtt önt is megköti.
Ezáltal össze lesztek kötve.
Éktelen haragra gerjedek, egy pillanatra minden elfehéredik, mintha villám csapna be, amit hamarosan mennydörgés követ.
– Akkor hogyan kellene működnie? – kérdezem, a hangom remeg a dühtől.
– Valószínűleg van egy parancsszó – válaszolja vállat vonva. – De ki tudja, mi, és anélkül hasztalan.
Severin a fejét rázza.
– A kovács egyetlen dolgot akart mindenki emlékezetébe belevésni.
– A nevét – jövök rá."
"...ahogy elképzelem mindezt, arra gondolok, milyen iszonyú lenne Cardan számára, ha örökké kígyótestben ragadna.
Vajon fáj most neki? Milyen érzés, hogy méreg árad a bőréből? Tud magáról annyira, hogy megszégyenítve érezze magát, amikor az őt egykor hőn szerető udvar szeme láttára felkantározzák? Gyűlölet kel majd a szívében? Meggyűlöli őket? Meggyűlöl engem?
Lehet, hogy valami mássá válok, éppolyan rémes nagykirállyá, mint amilyen Dain lett volna. És ha így történik, ha tényleg beteljesítem a próféciát, akkor valakinek muszáj megállítania. És úgy gondolom, te leszel az a valaki."
"– Elfhon urai, úrnői és lakói! – töröm meg a csendet. Majd habozok. Nem szoktam beszédet mondani. – A nagykirályi udvar gyermekeként vad, képtelen meséken nevelkedtem, átkokról és szörnyetegekről szóltak. Ezek a történetek még itt, Tündérföldén is túl hihetetlennek tűntek ahhoz, hogy bárki szó szerint vegye őket. De a nagykirályunk kígyóvá vált, és most mind egy mesébe csöppentünk. Cardan azért törte szét a koronát, mert másfajta uralkodó akart lenni, másképpen kívánt uralkodni. Egy szempontból mindenképpen sikerrel járt..."
"Tiszta szívből kívánom, bár itt lenne velem Cardan. Szinte látom, ahogy elterül az egyik székben, és tanácsokat ad, hogyan mondjak jobb beszédeket. Rettentően idegesítő lenne, most mégis jeges érzés marja a gyomromat, úgy vágyom rá. Hiányzik, és a fájdalom tátongó űr, amibe legszívesebben belevetném magamat. Magasba emelem a serlegemet, és körülöttem mindenki más is megemeli a kupáját, a poharát, a szaruját.
– Igyunk hát Cardanra, nagykirályunkra, aki feláldozta magát a népéért! Aki megtörte a Vérkorona uralmát!"
"– Hallottam, hogy új szerepre vágysz az udvarban – kezdem. – Talán kinevezlek nagykövetnek a Fogasudvarba, gondoltam, érdemes megismerkedned Lady Nore-ral...
– Ilyen messzire küldenél a fiamtól? – kérdezi.
– Ha jobb szeretnél maradni, hogy saját kezűleg gondoskodj a kígyóról – válaszolom –, csak egy szavadba kerül.
Lady Asha úgy fest, mint aki leginkább azt szeretné, ha kést döfhetne a nyakamba."
"– Nagyon kedves tőled, hogy maradtál – jegyzem meg. – Nem voltam benne biztos, hogy így lesz, miután Cardan kettéroppantotta a koronát.
Bólint.
– Sosem kedveltem igazán – feleli, szürke szemével engem vizslat, tekintete világos, akár a folyóvíz. – Te győztél meg, hogy esküdjek hűséget a koronának, és te hoztál békét azután, hogy a Mélytenger megszegte az egyezséget.
Azzal, hogy meggyilkoltam Balekint. Nehéz lenne elfelejteni.
– És talán egyébként is küzdöttem volna érted, ha másért nem, hát azért, mert egy halandó királyné örömet okoz a számomra kedveseknek, és idegesíti azokat, akiket nem szeretek. De azok után, amit Cardan a trónteremben tett, már értem, miért vállaltad egyik őrült kockázatot a másik után, hogy őt ültesd a trónra, és attól fogva utolsó leheletemig küzdöttem volna.
Nem számítottam tőle ilyesfajta beszédre. Földbe gyökerezik tőle a lábam...
– Hajlandó volt kettétörni a Vérkoronát, és megbízni az alattvalói hűségében a kényszer helyett. Ő Tündérfölde valódi nagykirálya."
"– ...Gyűlölöm, hogy szeret.
– Ő is gyűlölte. – Felnevetek, fájdalmasabban cseng, mint szeretném.
Nicasia hosszan néz rám.
– Nem, dehogy gyűlölte.
Erre csak némasággal felelhetek.
– Megrémít másokat, de nem olyan, mint hinnéd – beszél tovább Nicasia. – Emlékszel Balekin szolgálóira? Az emberekre?
Szótlanul bólintok. Persze hogy emlékszem. Sosem feledhetem Sophie-t és a kövekkel megpakolt zsebeit.
– Néha eltűntek, és a pletykák szerint Cardan bántotta őket, de nem így történt. Visszavitte őket a halandók világába.
Bevallom, ez meglep.
– Miért?
Nicasia a magasba emeli a kezét.
– Fogalmam sincs! Talán idegesíteni akarta a bátyját. De te is halandó vagy, ezért gondoltam, tetszene, hogy ezt csinálta. És ruhát küldött neked. A koronázásra.
Emlékszem rá, az éj színeiben pompázó ruha, amire élénk szegélyű fákat hímeztek, és kristályok ragyogtak rajta csillagként. Ezerszer szebb, mint az a ruha, amit én készíttettem. Azt hittem, Dain hercegtől jött, hiszen az ő koronázása volt, és mégiscsak esküt tettem neki, amikor csatlakoztam az Árnyudvarhoz.
– Nem mondta el, igaz? – kérdezi Nicasia. – Látod? Máris van két jó dolog, amit nem tudtál róla. És láttam, hogy néztél rá, amikor azt hitted, senki sem figyel rád.
Az arcomba harapok, annak ellenére szégyenkezem, hogy szeretők voltunk, hogy összeházasodtunk, és igazán nincs mit titkolni azon, hogy kedveljük egymást.
– Ígérd meg! – kéri. – Ígérd meg, hogy segítesz rajta!
Az aranykantárra gondolok, a csillagokból jósolt jövőre.
– Nem tudom, hogyan törjem meg az átkot – vallom be, és az összes el nem sírt könny egyszerre futja el a szememet. – Ha tudnám, szerinted ezen az ostoba lakomán lennék? Mondd el, mit öljek meg, mit lopjak el, mondd a megoldandó talányt, vagy hogy milyen boszorkát verjek át! Mondd, mit tegyek, és megteszem, nem számít, milyen veszélyes, nem számít, milyen nehéz, nem számít, mibe kerül! – Elcsuklik a hangom.
Nicasia komolyan néz rám. Bármit gondolok is róla egyébként, tényleg szereti Cardant. És ahogy döbbenten nyugtázza az arcomon pergő könnyeket, azt hiszem, ráébred, hogy én is szeretem.
Nem mintha Cardan sokra menne vele."
"Aznap este Cardan óriási ágyán fekszem az óriási hálószobájában. Elterülök, lerúgom magamról a takarót.
Az aranykantárra nézek magam mellett a széken, ragyog a lámpás gyér fényében.
Ha sikerülne rátennem a kígyóra, örökké velem maradna. Amint felkantározom, idehozhatom.
Összegömbölyödhet a szőnyegen ebben a szobában, és bár ettől éppolyan szörnyeteggé válnék, mint ő, legalább nem lennék egyedül.
Végül elalszom.
Álmomban a kígyó Cardan hajol fölém, fekete pikkelyei ragyognak.
– Szeretlek – vallom be neki, aztán felfal."
"– Páncélt találtunk. Gyönyörű páncélt! Neked.
– Királynőhöz méltó – teszi hozzá Vivi. – És mint azt te is tudod, olyan rég nem volt.
– Talán magáé Mabé volt – folytatja Taryn.
– Elég magasra teszitek a lécet – jegyzem meg."
"A sisak aranyágak alkotta koronára emlékeztet, oldalt bogyók díszítik.
– Hát, ha a kígyó leharapja a fejed – szólal meg Toprongy –, legalább a többi részed jól mutat majd.
– Ez a beszéd! – hagyom rá."
"Két út áll előttem, de csak az egyik vezet győzelemre.
Korábban Madoc pártfogoltja és Dain szolgája voltam. Csak az ő győzelemre vezető módszereiket ismerem. Nem túl hősiesek, de hatásosak. Tudom, hogyan döfjek kést a saját kezembe. Tudom, hogyan gyűlöljek és vívjam ki mások gyűlöletét. És tudom, hogyan nyerjek csatát, ha hajlandó vagyok az utolsó csepp jóságomat is feláldozni érte.
Azt mondtam, ha nem lehetek jobb az ellenségeimnél, hát rosszabb leszek náluk. Sokkal, sokkal rosszabb."
"...Cardan is újra az enyém lesz, aranycsatok mélyednek majd a pikkelyeibe.
És ha a kígyó rémesebb és mérgezőbb lesz, ha magát Elfhont mételyezi, hát akkor a szörnyetegek királynője leszek. Fekete földön uralkodom majd báb vörössapkás apámmal az oldalamon. Féljenek csak tőlem, hogy én ne féljek többé!
Egyedül a kiontott véréből emelkedhet fel nagyszerű uralkodó.
Megkapok mindent, amire valaha vágytam, amiről valaha álmodtam, és vele együtt örök nyomorúság lesz a jussom. Jégszilánkkal a szívemben élek tovább."
"A kantárral a kezemben leugrom a hátáról, és közelebb sétálok a rémséges lényhez, ami egykor Cardan volt. Tovább nőtt, már hosszabb, mint Madoc hajói, a feje akkora, hogy ha eltátja a pofáját, egyetlen agyara feleakkora, mint a hátamra erősített kard.
Borzasztóan rémisztő.
Erőt kell vennem magamon, hogy továbbmenjek felé az elszáradt, megfeketedett füvön. A kígyó mögött a Madoc címerével ellátott lobogókat fodrozza a szellő.
– Cardan! – suttogom.
A kantár aranyhálója fénylik a kezemben.
Mintegy válaszképp a kígyó hátrahőköl, nyaka lendül, hajlik, mintha azon gondolkozna, hogyan sújtson le.
– Jude vagyok – folytatom, és elcsuklik a hangom. – Jude. Kedvelsz engem, emlékszel? Megbízol bennem.
A kígyó hirtelen mozdul, gyorsan siklik felém a füvön, átszeli a kettőnk közti távolságot."
"Tudom, mit kell tennem ahhoz, hogy győzelmet arassak az ellenségeim felett, de már nem akarom megtenni.
Ilyen közel a kígyóhoz csak arra tudok gondolni, hogy a kantár belemélyedne Cardan bőrébe, hogy örökké fogságba esne. Egykor annyira vonzott a gondolat, hogy az uralmam alá hajthatom. A hatalom mámora szédített, amikor esküt tett nekem, és kénytelen volt egy évig és egy napig engedelmeskedni nekem. Azt hittem, ha mindent és mindenkit irányíthatok, semmi sem árthat nekem.
A kígyó felé lépek. Egyszer, majd még egyszer. Ilyen közel ismét teljesen letaglóz, milyen óriásira nőtt.
Óvatosan megemelem a kezemet, és megérintem a fekete pikkelyeket. Szárazak, hűvösek a bőröm alatt.
Arany szemében nincs válasz, de Cardanra gondolok, ahogy ott feküdt mellettem a királyi lakrészben. A szeszélyes mosolyára. Arra, hogy mennyire gyűlölné, ha így fogságba esne. Hogy milyen igazságtalan lenne, ha úgy tartanám, és mindezt szeretetnek nevezném.
Már tudja, hogyan vessen véget az átoknak.
– Tényleg szeretlek – suttogom. – Mindig is szeretni foglak.
Az övembe dugom a kantárt.
Két út áll előttem, de csak az egyik vezet győzelemre.
Csakhogy így nem akarok győzni. Talán örökké félelemben élek majd, talán kicsúszik az irányítás a kezem közül, talán Cardan elvesztése jobban fog fájni, mint amit képes vagyok elviselni.
Mégis, ha igazán szeretem, ez az egyetlen választásom.
Előhúzom a kölcsönkardot a hátamról. Szívhezszólót, ami bármin keresztülvág. Severintől kértem kölcsön, és magammal hoztam a csatába, mert nem számít, mivel áltattam magam, egy részem tudta, hogy úgyis ezt választom.
A kígyó arany szeme rezzenéstelen, de az összegyűlt tündérek felől meglepett hangok szállnak. Hallom, ahogy Madoc felüvölt.
Nem így kellene végződnie.
Lehunyom a szemem, de képtelen vagyok csukva tartani. Egyetlen mozdulattal, ragyogó ívben a kígyó felé lendítem Szívhezszólót. A penge lesújt, átvágja a pikkelyeket, a húst, a csontot. A kígyó feje a lábamhoz zuhan, arany szeme üvegessé válik.
Mindent vér borít. A kígyó teste iszonytatóan, tekeregve megremeg, majd végül elernyed. Remegő kézzel csúsztatom vissza Szívhezszólót a hüvelyébe. Egész testemben reszketek, olyan erősen, hogy térdre rogyok a megfeketedett, véráztatta fűben.
Hallom, hogy Lord Jarel ordít nekem valamit, de nem értem.
Talán sikoltok.
Tündérek rohannak felém. Fém csattan, nyilak süvítenek a levegőben. Mintha iszonyú távolról hallanám a hangokat.
Egyedül Valerian szavait hallom, ahogy a halála előtt megátkozott. Tapadjon hát örökké vér a kezedhez! Kísérjen utadon a halál!"
"Majd Madoc áll előttem.
Arcára és homloka egy részére vér tapad. Boldogság ül az arcán, iszonyú boldogság. A vörössapkásokat ez élteti, a vérontás, az erőszak, a gyilkosság. Azt hiszem, egy része még most is örül, hogy megoszthatja ezt velem.
– Állj fel!
Életem nagy részét azzal töltöttem, hogy engedelmeskedtem neki. Talpra kecmergek, kezem az övembe dugott aranykantárra siklik, amire korábban rákötöztem a haját, és amivel igába hajthatnám, amivel még most is igába hajthatom.
– Nem fogok megküzdeni veled. – Távolian cseng a hangom. – Bár nem örülnék, ha a csatok a bőrödbe
mélyednének, nem is gyászolnálak meg.
– Elég a szónoklásból! – szól rám. – Hiszen már nyertél. Nézd!
Megragadja a vállamat, és arrafelé fordít, ahol a kígyó óriási teste hever. Rémület önt el, próbálom kirántani magamat a szorításából. Aztán rájövök, hogy kezd alábbhagyni a harc, a tündérek is arrafelé merednek. A lény teste belülről ragyog.
És ekkor, a ragyogáson keresztül Cardan lép elő.
Meztelenül, vérben fürödve.
Élve.
Egyedül a kiontott véréből emelkedhet fel nagyszerű uralkodó.
Körülöttünk mindenki térdre rogy. Grima Mog is letérdel. Lord Roiben is térdet hajt. Azok is, akik néhány pillanattal ezelőtt még gyilkolni akartak. Nicasia a tenger felől figyeli, ahogy Elfhon meghajol a visszatérő, újjászülető nagykirály előtt.
– Fejet hajtok előtted – mormolja Madoc a bajsza alatt. – De csakis előtted.
Cardan előrelép, léptei nyomán apró rianások futnak szerteszét. Maga a föld repedezik. A hangja mélyen visszhangzik az összegyűltek között.
– Megtört az átok. A király visszatért.
Éppolyan rémisztő, akár egy kígyó.
Nem érdekel. A karjába vetem magam."
"Cardan ujjai a hátamba mélyednek. Remeg, hogy a fogyatkozó mágiától vagy a rémülettől, azt nem tudhatom. De úgy szorít magához, mintha én lennék az egyetlen biztos dolog ezen a világon.
Katonák érkeznek, mire Cardan hirtelen elereszt. Az álla megfeszül. Leinti a köpenyét felkínáló lovagot, hiába fedi csupán vér.
– Napok óta nem hordtam semmiféle ruhát – jelenti ki a nagykirály gúnyosan, és ha van is némi fájdalom a tekintetében, mindenkit túlságosan lenyűgöztek a történtek ahhoz, hogy észrevegyék. – Nem látom be, miért pont most kellene bármit magamra vegyek.
– Illendőségből? – nyögöm ki nagy nehezen, belemegyek a játékba, pedig teljesen meglep, hogy képes viccelődni az átokkal vagy bármi egyébbel kapcsolatban.
Ragyogó, nemtörődöm mosollyal jutalmaz.
Olyasfélével, ami mögé el lehet rejtőzni.
– Hiszen minden porcikám maga a gyönyör!
Belesajdul a mellkasom a látványába. Úgy érzem, nem kapok levegőt. Bár itt áll előttem, elvesztésének fájdalma még nem múlt el nyomtalan.
– Felség! – szólít meg Grima Mog. – Megláncolhatom az apját?
Habozok, eszembe jut a pillanat, amikor ott álltam előtte az aranykantárral. Már nyertél.
– Igen – feleli Cardan. – Láncra vele!"
"– Meddig voltam… – Tétován elhallgat.
– Három nap sem telt el – válaszolom. – Szinte semeddig.
Azt nem említem, milyen hosszúnak tűnt ez az idő."
"– Talán megfürödhetne – veti fel Randalin érthető okokból kifolyólag.
– A trónhoz akarok menni – feleli Cardan.
Senkinek sem akaródzik ellentmondani neki.
A trónteremben mindenütt felborított asztalok és rohadó gyümölcs hever. Repedés fut végig a földön a
kettéhasadt, hervadt virágú trónig. Cardan széttárja a kezét, mire a föld begyógyul a rés mentén, kövek és sziklák törnek elő, hogy kitöltsék a hézagot. Aztán körkörösen mozgatja az ujjait, és a kettéválasztott trón növekedésnek indul, vadrózsa virágzik rajta, és ahol régen egyetlen trón volt, most kettő áll.
– Tetszik? – kérdezi tőlem.
Egy kicsit olyan, mintha afelől érdeklődne, szemet gyönyörködtető-e a csillagkorona, amit magából az égből idézett meg.
– Lenyűgöző – nyögöm nagy nehezen.
Szemlátomást elégedett, végre hagyja, hogy Randalin a királyi lakrészhez vezessen bennünket, ami tele van különféle szolgálókkal, a tábornokokkal és az Eleventanács nagyjával. Fürdőt készítenek a nagykirálynak. Borral teli kancsót is hoznak, vele egy gömbölydedre csiszolt, drágakövekkel ékesített díszes serleget. Fala a kígyók királyáról énekel, amivel egyszerre bűvöli el és rémiszti meg Cardant."
"– És Cardan – teszem hozzá –, ő is jól van.
Kibucskázik a kezéből a könyv, a heverőn landol.
– Már nem egy óriási kígyó?
– Nem – felelem. – De lehet, hogy hiperventilálok. Így hívják, ugye? Amikor kapkodom a levegőt. Szédülök."
"Nem lett volna szabad eljönnöm a királyi lakrészből.
Megszokásból tettem, magára hagytam Cardant, hogy uralkodjon csak, míg én az árnyékok közt intézkedem. És megkönnyebbülést is hozott, hogy elbújhattam a fürkésző tekintetek elől. De Cardan nélkül minden kissé szürreálisnak tűnik, és aggódom, hogy talán mégsem tört meg az átok, és ez az egész nem több puszta lázálomnál.
Visszasietek a folyosón, egyedül a kitömött vászonkabát és a nadrágszár van rajtam, amit a páncélom alatt viseltem.
Mire visszaérek, Cardan már nincs ott, és vele együtt távoztak a főméltóságok is. A fürdővíz még meleg, és a gyertyák is égnek, de a szobák üresek.
– Újratöltöttem – jegyzi meg Toprongy, ahogy, ki tudja, honnan, előlép, és rám ijeszt. – Mássz be! Rémesen festesz.
– Hol van Cardan? – kérdezem, miközben megszabadulok a maradék ruháimtól is.
– A trónteremben. Hol máshol? – kérdez vissza. – Te vagy késésben. De hősként jól van ez így. Álomszéppé varázsollak.
– Úgy sejtem, sok munkádba fog kerülni – felelem..."
"Az a gond azzal, ha az ember véghez visz valami rémisztő és hatalmas dolgot, hogy továbbra is ott van az a sok-sok érzés, amit előtte elzárt és száműzött. Hosszú napokon keresztül rettegtem, és most, hogy nagyszerűen kellene éreznem magam, legszívesebben elbújnék Cardannal a trónterem egyik asztala alatt, amíg végérvényesen meg nem győződöm róla, hogy jól van.
És talán csókokkal is borítanám, ha van hozzá kedve."
"– Elfhon nagykirálynéja, Jude Duarte! – harsogja egy apród.
Kiszúrom Cardant a nagykirályi asztal végén. Még a terem másik feléből is perzselő a pillantása."
"Az előadók igyekeznek hibátlanul előadni új szerzeményeiket, jó néhány a kígyókirály előtt tiszteleg.
De legalább egyet nekem is írtak:
Királynénk eltette kardját, és lehunyta szemét,
Mondván: „Azt hittem, a kígyó nagyobb lesz azért.”"
"– Mindig is sejtettem, hogy ínycsiklandó vagyok – jegyzi meg, de látom, hogy ő maga nem szed a húsból.
Ismét elképzelem, hogy bemászok az asztal alá, és elbújok ott, gyerekként is azt csináltam. Meg a vérfürdőbe torkolló koronázáson, Cardannal."
"– Holnap majd törődünk mindazzal, ami velünk történt – szólal meg magasba emelt serleggel. – De ma este emlékezzünk a győzelmünkre, a cselszövéseinkre és az egymásban lelt örömünkre!"
"– Szabad egy táncra? – kérdezi a kezét nyújtva.
– Talán emlékszel rá, hogy nem vagyok kifejezetten tehetséges benne – felelem, ahogy felállok."
"– Nem tudom, miért kérjek bocsánatot először – kezdem. – Amiért levágtam a fejedet, vagy amiért ilyen sokáig húztam a dolgot. Nem akartam elveszíteni azt a keveset, ami megmaradt belőled. És egyre csak arra gondolok, mekkora csoda, hogy életben vagy.
– Fogalmad sincs, milyen régóta szerettem volna hallani ezeket a szavakat – feleli. – Nem kívánod a halálomat!
– Ha elvicceled, esküszöm…
– Megölsz? – vonja fel mindkét fekete szemöldökét.
Lehet, hogy mégiscsak gyűlölöm.
Aztán megszorítja a kezemet, és magával húz, el a többi táncolótól az emelvény mögötti titkos helyiséghez, amit korábban már megmutatott egyszer. Pont olyan, mint amilyenre emlékszem, a falait sűrű moha lepi, a haloványan derengő gombák alatt alacsony pamlag áll.
– Ha zavarba jövök, kegyetlen vagyok vagy nevetek – magyarázza, és leül a pamlagra.
Eleresztem a kezét, és állva maradok. Megfogadtam, hogy ha lehetőségem adódik rá, megteszem.
Megfogadtam, hogy az első adandó alkalommal megteszem.
– Szeretlek – szólalok meg, és már-már érthetetlenül bukik ki a számon a szó.
Cardan döbbentnek tűnik. Vagy talán úgy elhadartam, hogy nem is biztos benne pontosan, mit hallott.
– Nem kell szánalomból ezt mondanod – feleli végül roppantmód kimérten. – Vagy mert átok sújtott. Ebben a szobában kértelek rá, hogy hazudj nekem, de most könyörgöm, ne tedd!
Felhevül az arcom a hazugságok emlékére.
– Nem tettem egyszerűvé, hogy megszeressenek – folytatja, és az anyja szavait hallom abban, amit mond.
Amikor elképzeltem, hogy szerelmet vallok, azt hittem, olyan lesz, mint letépni egy ragtapaszt: fájdalmas és gyors. Fel sem merült bennem, hogy kételkedik majd abban, amit mondok.
– Akkor kezdtelek megkedvelni, amikor elmentünk az alsóbb udvarok uralkodóihoz – magyarázom. – Vicces voltál, amit különösnek találtam. Aztán elmentünk a Kietlen-kúriába, ott meg okos voltál. Végig az járt a fejemben, hogy te juttattál ki minket a trónteremből Dain koronázása után, még mielőtt kést szorítottam a torkodhoz.
Nem próbál félbeszakítani, úgyhogy kénytelen vagyok folyatni.
– Aztán csellel nagykirályt csináltam belőled – veszem végig az eseményeket. – Azt hittem, amint ismét meggyűlölsz, én is gyűlölhetlek tovább. De nem így történt. És olyan ostobának éreztem magam! Azt hittem, összetöröd a szívem. Hogy gyengeség téged szeretni, és felhasználod majd ellenem. De aztán kimentettél a Mélytengerből, pedig sokkal kézenfekvőbb lett volna hagyni, hogy ott rohadjak meg. Ezek után kezdtem abban reménykedni, hogy talán viszonzod az érzéseimet. De aztán száműztél… – Reszketegen szívom be a levegőt. – Lehet, hogy sok mindent elfojtottam. Azt hittem, ha nem teszem, ha átadom magamat az érzésnek, akkor gyufaként elégek. Egy egész skatulyaként.
– De most már elmondtad – feleli. – És tényleg szeretsz engem.
– Szeretlek – erősítem meg.
– Mert okos és vicces vagyok – mosolyodik el. – De azt nem említetted, milyen vonzó is.
– És ínycsiklandó – teszem hozzá. – Pedig ez a kettő is igazán jó tulajdonság.
Magához húz, mindketten lefekszünk a pamlagra.
Fekete szemét nézem magam alatt, puha ajkát. Letörlök egy száradt vérpöttyöt a füle hegyéről.
– Milyen volt? – kérdezem. – Kígyónak lenni.
Habozik.
– Mintha fogságba estem volna a sötétben – válaszolja. – Egyedül voltam, ösztönösen támadtam. Talán nem váltam teljesen állattá, de nem is voltam önmagam. Nem tudtam gondolkozni. Csak az érzések maradtak, a gyűlölet, a rettegés és a pusztítás vágya.
Közbe akarok szólni, de egyetlen mozdulattal elejét veszi.
– És te. – Engem nézve felfelé görbül a szája, nem igazán mosoly, annál több és kevesebb. – Nem sok mindenről tudtam, de téged mindig megismertelek.
És amikor megcsókol, úgy érzem, ismét rendesen kapok levegőt."
"A ceremónia napszálltakor kezdődik, és az új szigeten, Insearen tartjuk, a csillagok alatt."
"– A nagykirályi udvar régóta tartja a Smilax nemzetség hagyományait – kezdi Baphen. – Vér koronázza vérét. És bár a korona nincs többé, és hűségeskü sem kötődik többé hozzá, a hagyományokat megtartjuk. Így hát, nagykirály, fogadja új koronáját Oaktól, vérétől és örökösétől.
Oaknak nem tetszik, hogy örökösnek nevezik, de azért felemeli a koronát a párnáról: gyönyörű aranyszínben pompázik kilenc csúccsal, levélmintával körben.
Cardannak nagykirályként elméletileg nem szabad letérdelnie, úgyhogy Vivienne emeli fel Oakot. Nevető öcsém az összegyűltek nagy örömére Cardan fejére helyezi a koronát.
– Elfhon népe! – ejti ki Baphen a szertartásos szavakat, amiket Cardan legutóbb nem kaphatott meg, hiszen olyan gyorsan lezavartuk a ceremóniát. – Elfogadjátok a Smilax nemzetségből származó Cardant nagykirályotoknak?
– Elfogadjuk! – kántálja a tömeg.
Aztán én következem.
– Ritka az, hogy egy udvarban két uralkodó is legyen. De Jude Duarte nagykirálynőnk megmutatta, miért adhat ez erőt ahelyett, hogy gyengítene. Amikor a nagykirályi udvart fenyegették, kiállt az ellenségeink ellen, és megtörte a varázslatot, ami elpusztíthatott volna bennünket. Lépjen hát előre, és fogadja el koronáját Oaktól, öccsétől és örökösétől!
Előresétálok, és nyugodtan állok, míg Vivienne ismét felkapja az öcsémet. A fejemre pottyantja a koronát.
Éppolyan, mint Cardané, és meglepően nehéz.
– Elfhon népe! – szólal meg Baphen ismét. – Elfogadjátok Jude Duartét nagykirálynétoknak?
A beálló csendben egy pillanatig azt hiszem, megtagadnak, de aztán előtör a szertartásos szó a szájukból:
– Elfogadjuk!
Képtelen vagyok megállni, Cardanra vigyorgok. Kissé meglepetten mosolyog vissza. Lehet, hogy ritkán
mosolygok így.
Cardan az előttünk álló tömeg felé fordul.
– Most ideje kegyeinket osztogatni és árulásokat jutalmazni. Előbb jöjjenek a kegyek.
Int egy szolgálónak, aki előhozza Madoc kardját, azt, ami szétrepesztette Elfhon trónját.
– Grima Mognak, a nagytábornokunknak – jelenti ki Cardan. – Tiéd lesz Grimsen utolsó munkája, használd mindaddig, amíg bennünket szolgálsz!"
"– Végül – tér az utolsó pontra Cardan. – Szeretnénk, ha három árnyudvarbeli barátunk előrelépne.
Szellem, Bomba és Csótány lép ki a fehér virágszőnyegre. Köpenyük tetőtől talpig fedi őket, még arcukat is fekete háló takarja.
Cardan int, mire apródok sietnek előre párnákkal.
Mindegyiken ezüstmaszk pihen, nem árulkodik a viselője neméről, szelíden üres fémarc, melynek szája kissé pajkosan görbül.
– Az árnyékok között éltek, de néha jöjjetek ki hozzánk a fényre! – kéri Cardan. – Mindegyikőtöknek álarcot adok. Ha ezt viselitek, senki sem tudja majd felidézni a magasságotokat, a hangotok színét. És ebben a maszkban senki sem utasíthat vissza benneteket Elfhonban. Minden egyes otthon megnyílik előttetek, köztük az enyém is.
Meghajolnak, és az arcuk elé emelik a maszkot. Amikor így tesznek, kissé elhomályosodik körülöttük a levegő.
– Igazán kegyes, nagykirályom – mondja az egyik, és még én sem tudom megállapítani, melyikük szólalt meg, pedig ismerem őket.
Azt viszont semmiféle maszk nem leplezheti, hogy miután meghajolnak és elindulnak, az egyik maszkos alak megfogja a másik kesztyűs kezét. És a harmadik Taryn felé fordítja fénylő fémarcát.
Aztán én lépek előre. Gyomrom görcsben áll az idegességtől. Cardan ragaszkodott hozzá, hogy én büntessem meg a foglyokat. Te vezettél győzelemre minket aznap, mondta, és te végezted a nehéz munka oroszlánrészét. Te dönts a sorsukról!
Bármiféle büntetést választok is, akár kivégzést, akár száműzést, akár átkot, igazságosnak tekintik majd – ha ötletes, még inkább."
"– Rendíthetetlennek neveltelek. Egyedül kegyes halált kérek. Gyorsat, azért a szeretetért, amit egymás iránt éreztünk. És tudd, hogy nem haragszom!"
"– Hallgass! – szól rá Cardan, teljesen másképp viselkedik már, a nyelve éles. Úgy néz Randalinre, mintha a következő ítéletet a kulcsmesterre mondanánk ki. Majd biccent. – Jude épp az izgalmas résznél tart."
"– Először esküdj, hogy elfelejted a nevet, amit tudsz. Száműzöd a tudást, és soha többé nem hagyhatja el sem a szádat, sem az ujjaidat.
– Nem szeretnéd hallani előbb? – kérdezi a leghalványabb mosollyal a szája szegletében.
– Nem. – Talán nem ez a legmegfelelőbb hely arra, hogy eláruljam, már ismerem azt a bizonyos nevet."
"– Büntetésképp a halandók világában kell leélned életed hátralévő napjait, és soha többé nem foghatsz fegyvert.
Vékony vonallá préseli az ajkát. Majd fejet hajt.
– Igenis, királyném.
– Ég veled, apa! – suttogom, ahogy elvezetik.
Halkan mondom, valószínűleg nem hallja már."
"– ...Komolyan, a száműzése a lehető legszebb ajándék számomra.
– Annyira unni fogja magát, hogy megpróbálja majd irányítani az életed minden egyes apró részletét – figyelmezteti Taryn. – Vagy megszervezi a szomszédos társasház megszállását."
"– Ez a tiéd. Bryerntől.
– Mit csináltál érte? – érdeklődik Cardan.
– Legyőztem Grima Mogot párbajban – felelem.
Hitetlenkedve néz rám.
– Arannyal kellett volna fizetnie."
"Mire visszaérünk a lakásba a gőzölgő kartondobozainkkal, Heather és Vivi már felaggatott egy ezüstös alapon színes betűkkel nyomott SOK BOLDOGSÁGOT, FRISS HÁZASOK! feliratot. Alatta, a konyhaasztalon jégkrémtorta áll gumicukorkígyókkal, és jó néhány üveg bor.
– Úgy örülök, hogy megismerhetlek! – köszöntöm Heathert egy öleléssel. – Máris tudom, hogy szeretni foglak.
– Elég vad dolgokat mesélt rólatok – jegyzi meg Heather.
Vivi megfúj egy trombitát.
– Tessék! – nyújt át nekünk egy-egy papírkoronát.
Cardan a mikró ajtajában nézi meg magát, és megigazítja a koronáját, hogy csálén álljon.
A szememet forgatom, de gyorsan rám vigyorog. És belesajdul egy kicsit a szívem, hogy mind együtt vagyunk, biztonságban, és eddig azt sem tudtam, hogyan vágyjak ilyesmire. Cardan is egy kicsit zavarba jött ennyi boldogságtól, hozzám hasonlóan ő sincs hozzászokva az ilyesmihez. Biztos vagyok benne, hogy lesznek még problémák, de afelől sincs kétségem, hogy meg fogjuk oldani őket.
Vivi kinyitja a pizzásdobozokat, a borosüvegeket. Oak kivesz egy szelet garnélás pizzát, és nekilát.
Felemelem a műanyag poharamat.
– A családra!
– És Tündérföldére! – emeli Taryn is a sajátját.
– És a pizzára! – szólal meg Oak.
– És a történetekre! – mondja Heather.
– És az új kezdetekre! – teszi hozzá Vivi.
Cardan elmosolyodik, engem figyel.
– És a mesteri tervekre!
A családra, Tündérföldére, a pizzára, a történetekre, az új kezdetekre és a mesteri tervekre. Erre szívesen emelem a poharam."
Bónusz - Cardan levelei
"A szerződéseket tajtékkal és vérrel is aláírtuk."
"Arra kérlek, gyere, haragudj rám egy kicsit közelebbről!"
Jude!
Nincs kedved játszadozni. Rendben. Nekem sincs.
Hadd írjam le egyértelműen: megkegyelmezek. Véget vetek a száműzetésednek. Visszavonom, amit mondtam. Gyere haza!
Gyere haza, és üvöltözz velem! Gyere haza, és veszekedj velem! Gyere haza, és törd össze a szívemet, ha kell.
Csak gyere haza!
Cardan
"Felettem ugyanaz az ezüstös hold, ami rád is leragyog. Felpillantva eszembe jut a pengéd csillanása, ahogy a nyakamhoz szorítottad, és egyéb romantikus pillanatok."
Mindig is tudtad, mi vagyok, ismered az összes kudarcomat, gyengeségemet és sebemet. Azzal áltattam magam, hogy bizonyos pillanatokban mást is éreztél irántam, mint megvetést, de még ha így volt is, az bizony szerény étek csupán egyéb, ettől jelentősebb vágyaid lakomája mellett.
Szívem mégis ott pihen veled a halandók világának különös földjében, ahogy a Mélytenger hideg vizébe is veled tartott.
Már azelőtt is a tiéd volt, hogy ezt képes lettem volna bevallani, és örökké a tiéd is lesz.
Cardan
0 comments