Egyetlen könnycseppet, avagy szomorúságmorzsát sem tudok elpazarolni erre az elfuserált csajra és halálosan feleslegesnek éreztem azt a rengeteg oldalt, amit a mangaka rászánt... De talán ne szaladjunk ennyire előre...

A kötet pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol az előző abbamaradt... Yamato és Mei egyedül maradt a hotelszobában és a lány halálosan fél attól, mi fog az éjjel közte és szerelme közt történni... Yamato látja Mei félelmét, ami egyrészt értelemszerűen rosszul esik neki, másrészt azonban tökéletesen megérti a lány érzéseit... Egy humorral átitatott tartalmas vacsorát követően párosunk ismét kettesben marad, s míg a pocakját csapkodó Yamato végigterül az ágyon, Mei úgy dönt, megpróbálja megköszönni szerelmének a csodás napot, amit együtt töltöttek. Ám úgy tűnik, Yamato túlságosan is elfáradt Nagi cipelésében, ugyanis a srácot minden jel szerint elnyomja az álom. Mikor Mei Yamato fölé hajol, a srác hirtelen kinyitja a szemét és magához vonzza szerelmét, aki természetesen ismét halálra rémül, ám tudja, hogy Yamato sohasem bántaná... Ekkor kiderül, hogy Mei nem hozta magával az útra "riadóztató készülékét", amiért Yamato roppant hálás, majd egy kis komisz-pajkos invitálás "kudarca" után Yamato végül egymaga elmegy fürödni. Mire főhősünk visszatér, a nap fáradalmaitól és a félelem örökös érzésétől elfáradt, alvó Meit találja, akiről képtelen levenni a szemét. Yamato Mei fölé hajol és bocsánatot kér tőle, amiért félnie kellett az egész utazás miatt, majd reggel megnyugtatja a már éber Meit, hogy lassan fognak haladni... 

Hazatérve természetesen mindenki rendkívül kíváncsi, mi is történt kettejük között, s mikor Mei elmondja, hogy végül azt nem tették meg, Aikor teljesen kiakad - of course...* 

Ezt követően a kötet nagy része sajnos már Megumira fókuszál, aki teljesen kikészül az interneten olvasott rosszindulatú véleményektől, amik róla szólnak... A lány mindenkit ellökött magától, akit csak lehetett, igazi természete sokak számára kezd napvilágot látni, de mindezek ellenére, még Megumi az, aki úgy érzi, különb másoknál és még neki áll feljebb, hogy vajon miért őt támadják a kemény erőfeszítései után... A lány felvásárol egy rakás édességet és a lakásába zárkózik, majd összefal mindent és még dolgozni se megy el. Az ügynökség aggódik és természetesen ki mást is hívnának fel, mint Yamatot, és megkérik, nézzen utána a lánynak... Yamato Mei beleegyezésével elmegy Megumi lakására, ahol találkozik Momoko-channal, Megumi egyetlen igaz barátnőjével, aki szintén aggódik barátnője miatt. Természetesen a lánynak sikerül kihúznia a gödörből Megumit, aki a kötet végére levágatja a haját és mondhatni új életre kél... 

  

Mint ahogy a bevezetőben is említettem, a kötet  sajnos egy pici csalódást okozott, hiszen erőteljesen Megumira koncentrál... Komolyan, néha hánynom kellene ettől a csajtól, meg úgy komplette az egész fajtájától, akik azt hiszik magukról, hogy ők a világ urai, bűbájos-tüneményes gyönyörű istennők, akiknek joga van a boldogságra és arra, hogy az általuk kevésbé szép, kevésbé népszerű, mondjuk ki - átlagembereket játékszernek használják, majd eldobják, mikor már nem kellenek... 

Megumi a sok-sok év alatt egy szép álcát épített magára, míg végül már ő sem tudta, ki is ő valójában és elvesztette önmagát... Természetesen ezért szépen megdolgozott és egyedül ő a felelős azért, hogy a játszmája visszafelé sült el... Gyermekkori bántalmai, mindaz a rossz, amit kortársaitól kapott természetesen erősen megvetendő és a mai napig vallom, hogy mindenki, aki lelki traumákat okoz az iskolában a társainak, ugyanazt kapja vissza az élettől és legyen egy nehézségekkel teli periódus az életében mindazért a szenvedésért, amit okozott, de Megumiból ez az egész szörnyűséges helyzet csak egy újabb szörnyeteget kreált... Nem is fejtegetném tovább a lány egész elcseszett személyiségét, sajnos úgy érzem, úgy is lesz még bőven elég belőle a következő kötetek során, de a hetedik kötet végén még a "neki áll feljebb stílusban" elvonuló kis hercegnő viselkedése is csupán olaj a tűzre, ami egy cseppet sem teszi sem sajnálandóvá, sem szimpatikussá őt... S arról már nem is ejtek szót, hogy milyen véleménnyel van a "csúnya" lányokról, akik mindörökre csúnyák maradnak és hasonló lenyűgözően "gyönyörű" gondolatok, ami a fajtájának sajátja...

Mikor Mei és Yamato visszatér a kirándulásról, a lány természetesen beavatja barátnőit - akik már halálosan kíváncsiak az éjszaka minden egyes részletére... khm... -, hogy végül is nem történt semmi. Aikor természetesen ezen halálosan kiakad, mert hát mi az már, hogy nem dugtak..., ilyen nincs, ezek hülyék... Ne tartsa már Mei olyan nagyra magát, hogy nem teszi meg ezt a "halálegyszerű dolgot"... 

Asami-chan egy fokkal romantikusabb lelkülettel megáldott lélek lévén, természetesen rögtön más színben látja Yamatot, aki elég romantikus és gyengéd ahhoz, hogy a szerelem ne csak a testiségről szóljon nála... 

Yamato a lelke mélyén egy végtelenül aranyos és romantikus srác, kinek fajtájából több kellene a 21. századba, de a mindenkivel jópofizom személyisége sajnos még nem engedi, hogy ez a makulátlan úriember - aki a lelkében rejtőzik - akinek már benőtt a feje lágya felszínre törjön és sajnos még számtalan helyzetben idióta középiskolásként viselkedik... Ebben a kötetben azonban képtelenség nem szeretni és lehetetlen hibát találni a tetteiben!!! Mei oldalán Yamato is jobb emberré válik és ez teszi az ő karakterét ennyire különlegessé...