A kötet olvasása közben bevallom, eleredtek a könnyeim... Mei magánya, elkeseredése, a kín, amit a lány átél Yamato vaksága és ostobasága miatt, teljesen összeszorította a szívem és kifacsart... 

Az már egyértelműen látszott az eddigi három kötet alapján is, hogy Yamato igyekszik mindenkinek megfelelni, mindenkivel kedves lenni és segíteni, ahol tud. Ám ennek ára, hogy nem tud nemet mondani, mindenkiről a jót feltételezi és ebből kifolyólag sokan képesek megvezetni, átverni őt, hiszen sokszor rendkívül naivan látja az őt körülvevő mocskos világot és embereket... Ez a tulajdonsága azonban a negyedik kötetben válik igazán kristálytisztán láthatóvá, mikor nem képes nemet mondani a modellkedésre, a Meguminak való segítségnyújtásra és arra, hogy felmenjen a lakására... Noha a srácot valóban csak a jó szíve és a másoknak való megfelelési kényszere - amiről egyébiránt neki fogalma sincs, de egy szociálpedagógus nem is kívánhatna jobb alanyt a személyiség vizsgálatára... - hajtja, nem látja, hogy milyen fájdalmat okoz ezzel annak, aki a világon mindennél többet jelent számára... 

Mondjuk ki, Yamato a kötet elején komplett idióta és egyszerűen nem tudom megérteni a jópofizás eme szintjét, amit ő művel... Halálosan feleslegesnek tartom ezt, hisz nincs olyan ember, aki mindenkivel megtalálná a közös hangot, és olyan sincs, hogy valakinek a világon élő összes ember, akivel kapcsolatba kerül "szimpatikus" lenne... 

Szerencsére a kötet vége felé észhez tér és szívszorítóan romantikus hőssé válik, melynek köszönhetően újra szeretni lehet a karakterét, ám az tény, hogy a fentebb felvázolt személyisége és naivitása még számtalan konfliktus forrása lehet majd a cselekmény során, s ha nem változtat a viselkedésén, rengeteg fájdalmat fog még okozni a lánynak, akit szeret...

Ahogy lassan haladunk előre a történetben, úgy láthatjuk Mei fejlődését. A lány azonban még most is rettentően zárkózott, s nem is lehet várni, hogy a tizenhat évnyi magányt egy bő fél év alatt egyik percről a másikra legyőzze és eldobja a páncélját... Mei rendkívül sebezhető és bár már állnak barátok az oldalán, nem érzi azt, hogy ezek igazi, erős kapcsolatok lennének és nem mer megnyílni sem a lányok felé. Az pedig már egy újabb remek kérdés, miért is nem vette észre Asami-chan, hogy Mei boldogtalan, s miért Aiko volt az, aki rájött, hogy valami nincs rendben a lánnyal... 

Miután Yamato és Mei tisztázzák a félreértéseket, a mangaka ismét rátér a szex témakörére - habár szerencsére ebben a kötetben egyrészt sikerült elég sokáig mellőznie azt, valamint sikerült neki magasabb szintre is lépnie, az érzelmek felé...

Mei szobájában Yamato egy szál alsónadrágban üldögél és hőseink a karkötőről, annak valódi jelentéséről és a szívük mélyén rejtegetett érzésekről beszélgetnek, mikor úgy érzik, nem tudnak már távol maradni egymástól és szükségük van egymás csókjára, illatára, ölelésére. Szerencsére azonban a két fiatalt megzavarják és semmi komolyabb sem történik, aminek bevallom, nagyon örültem, hiszen bár érzelmileg sikerült még szorosabban összekapcsolódniuk a szomorú eseményeknek köszönhetően, itt a következő lépés egyfajta magányból és szomorúságból fakadó döntés lett volna, ami arra szolgál, hogy megbizonyosodjanak afelől, hogy ők tényleg csak és kizárólag egymáséi... Yamato és Mei egymáshoz tartoznak, amit a szívük és a lelkük mélyén tudnak, ám mindketten rettegnek és bizonytalanok... Szerelmük tisztaságához azonban nem egy efféle, ehhez a szituációhoz kapcsolódó első szerelmeskedést képzelnék el, s bevallom, rendkívül izgulok, miként is fog majd megtörténni az, amitől Mei a legjobban fél... Csak remélni tudom, hogy nem okoz majd csalódást...