értékelés
generalpress
julieklassen
történelmiromantikus
Julie Klassen: Híd a Temzén - Értékelés
Julie Klassen a tavaly megjelent Az udvarház titka c. történelmi romantikus regényével vett le menthetetlenül a lábamról. ❤ Az írónő a modern Jane Austen, aki a 21. században írja Austen klasszikusaival vetekedő regényeit, mely cím mellé idén a krimiszállal átitatott történelmi romantika műfajának királynője címet is megkapta tőlem...
A The Bridge to Belle Island /A Belle-szigetre vezető híd avagy Híd a Belle-szigetre/ c. regénye, mely magyarul Híd a Temzén címmel jelent meg a General Press kiadó jóvoltából január közepén, az írónő harmadik legfrissebb regénye, melynek története ugyanúgy rabul ejtett és elvarázsolt, mint Az udvarház titka.
"Az agyában az anyja utolsó, ideges szavai visszhangzottak:
„Maradj itthon! Itt biztonságban vagy.”"
1819. április
London
Történetünk férfi főhőse, Benjamin Booker épp a bíróságon, dobogó szívvel követi nyomon ügyfele, Susan Stark perét, mely ügy - elsőre nem is gondolnánk, milyen összefüggésben áll majd a fő cselekményszállal...
A férfi a Norris, Hardy és Hunt Ügyvédi Iroda jogtanácsosa, aki felkért egy ügyvédet Susan Stark védelmére. Benjamin biztos a nő ártatlanságában, akit férje bigámia vádjával citált az esküdtek elé... A szegény nő egy gazdag férfi felesége lett, aki időközben beleszeretett egy dúsgazdag örökösnőbe /röhejes az egész szituáció.../, ezért el akarja hagyni az asszonyt, aki azonban kézzel fogható bizonyítékokkal cáfolja ártatlanságát. A per során azonban kiderül, hogy a gyönyörű nő az orránál fogva vezette Benjamint és csakugyan másodszor ment férjhez a férfihoz, akivel így kötött frigye természetesen érvénytelen. Míg a Benjamin által felfogadott ügyvéd is nevetség tárgyává teszi magát az ügyben, addig a per legnagyobb vesztese kétségkívül maga Benjamin, akire ráaggatják a "becsapott Booker" és a "béna Ben" gúnynevet. Főhősünk kénytelen munkaadója színe elé járulni és megfogadja, hogy soha többé nem bízik egyetlen nőben sem...
Benjamin főnöke, Mr. Hardy meglepő nyugalommal és beletörődéssel fogadja kudarcuk hírét, s mivel saját fiaként szereti főhősünket, nem torkolja le, csupán óva inti őt a gyönyörű nőktől...
A két férfi hazafelé sétálva egy éjjeliőr kiabálására lesz figyelmes, s úgy döntik, követik a hangot. Az éjjeliőr kiáltása a Wilder-rezidenciához vezeti őket, ahol Mr. Hardy korábbi üzlettársa, a már visszavonult Percival Norris él. Mint kiderül, a férfi gyilkosság áldozata lett, s míg Benjamin és Mr. Hardy a halottkémre és a nyomozóra várnak, maguk is belépnek a házba, hogy megvizsgálják a tetthelyet...
Percival Norris az íróasztalára dőlve fekszik, fejéből vér szivárog. A dolgozószoba távolabbi sarkában egy eldobott és összetört pohár szilánkjai hevernek, míg az asztalon egy kiürült italosüveg áll... Minden jel szerint egy nyitva hagyott hátsó ajtón át betört egyszerű rabló végzett a férfival, ám Benjamin narancs szagát véli felfedezni a szobában... A férfi habzó szája e ténnyel összevetve pedig természetesen mérgezés jeleire utal...
A megjelenő halottkém, valamint Riley, a Bow Street-i felügyelő megjelenése azonban gátat szab minden további szaglászásnak, ám a ház cselédségének kihallgatásának a két férfi is szem- és fültanúja lesz.
Benjamin éles megfigyelőképességével észreveszi, hogy a szobalány valamit eltitkol és gyanúja megerősítést nyer, mikor Mr. Norris "unokahúga", Miss Rose Lawrence és vőlegénye, Mr. Christopher Adair is megérkezik és a férfi ideges pillantást vált a szobalánnyal...
A nyomozó szerint a legégetőbb kérdés az, kinek származhatott haszna Percival Norris halálából...?
A gyanú e kérdéssel Miss Lawrence hajadon nagynénjére, Miss Isabelle Wilderre terelődik, aki a Wilder család örököse - Miss Lawrence mellett... A nő azonban a berkshire-i Belle-szigeten él, amit évek óta nem hagyott el...
Mr. Hardy a szigetre küldi Benjamint és azt a feladatot rója ki rá, hogy keressen bizonyítékot Miss Wilder ellen. Benjamin - szívét felvértezve - elindul a Belle-szigetre, hogy semmisé tegye a hírnevén esett csorbát...
"– A nagynéném majdnem tíz éve
ki sem tette a lábát a szigetről."
A szigeten Isabelle-t szörnyű másnaposság és egy lidérces álom emlékképei gyötrik... A lány "nagybátyja" holttestét látja, mely kép bár elmosódott, szörnyen valóságosnak tűnik... A férfi egy asztalra borulva fekszik, ám az álomkép hirtelen köddé válik és egy másik, még hihetetlenebb foszlányt mutat a lánynak egy olyan emberről, akit tíz éve nem látott...
Isabelle döbbenete nem is lehetne nagyobb annál, mint amikor a fiatal jogtanácsos felbukkanva a szigeten Percival Norris halálát közli vele... A férfi halálának körülményei kísérteties hasonlóságot mutatnak a lány álomképeivel és Isabelle nem érti, mi történik vele... A bezártság és a félelmei végül utat törtek a felszínre és ő szépen-lassan kezdi elveszíteni az eszét?
Benjamin a szigetre lépve azonnal találkozik a Belle-sziget úrnőjével, ám a férfi soha nem gondolta volna, hogy egy negyvenéves, hórihorgas orrú nőszemély helyett egy valóságos angyal fogadja majd... A férfi azonban nem veszíti szem elől utazása célját és felfedi Isabelle előtt, hogy a nő a gyanúsítottak listájának legelején szerepel...
Isabelle tagadja, hogy elhagyta volna a szigetet és mind a Belle-sziget lakói, mind a Temze túloldalán elterülő parányi, bájos falu, Riverton lakói úrnőjük mellett állnak, akik tudják, hogy a nő képtelen elhagyni a szigetet...
Miközben Benjamin nyomozást folytat Mr. Norris halála ügyében, a férfi tudomást szerez egy átokról, mely immáron tíz éve a szigethez láncolja Isabelle-t, aki képtelen elhagyni otthonát és rátenni a lábát a szigetet és a falut összekötő aprócska fahídra, mely a Temze fölött ível...
A Belle-szigeten hamarosan felbukkan Miss Lawrence és vőlegénye, Mr. Adair, valamint Evan Curtis százados is, a férfi Isabelle múltjából, kiknek esküvőjét maga Percival Norris akadályozta meg...
Noha mindhárom újonnan érkezettnek volt oka arra, hogy holtan lássa Percival Norrist, Benjamin nincs könnyű helyzetben, ugyanis úgy tűnik, mindenki titkol valamit, ami valamilyen módon kapcsolódik a gyilkossághoz... Benjamin számára immáron mindenki gyanússá és lehetséges elkövetővé válik... Mint ahogy a sziget úrnőjét, az ő unokahúgát és annak vőlegényét, valamint a múltból felbukkanó férfit, úgy Isabelle komornáját, Carlota Medinat, főhősnőnk gyermekkori barátját, a lány iránt gyengéd érzelmeket tápláló Dr. Theodore Grant-et, de még Isabelle legjobb barátnőjét, a lelkész lányát, Arminda Truelock-ot is titkok hálója fonja körbe...
A szigetet egy veszedelmes gazember is fenyegeti Enos Redknap személyében, kinek Percival Norrissal kötött szóbeli megállapodása a férfi halálával immáron érvényét vesztette...
Vajon megtalálja Benjamin az igazi gyilkost? Mit tehet egy jogtanácsos, ha a szíve azt súgja, hogy Isabelle Wilder ártatlan, ám ő képtelen újra megbízni egy nőben? Ki ölhette meg a zsarnok "nagybácsit", hiszen a Belle-sziget csaknem valamennyi főszereplőjének volt indoka eltenni az öreget láb alól...
"– Azok ott bütykös hattyúk. Gyakori látvány a Temzén,
különösen Windsor környékén. Egy életre választanak
maguknak párt."
"– Biztonságos helyre? Hiszen az itt van.
Én a szigeten vagyok biztonságban.
– Már nem."
A Híd a Temzén egy gyönyörű, szívet melengető történelmi romantikus, melyben a titkok hálója - csakúgy, mint Julie Klassen korábbi műveiben - is erősen domináns.
Julie Klassen ismét levett a lábamról regényével és zseniális írói vénájával, ötletével, kreativitásával és fantáziájával. A Híd a Temzén egy lebilincselő kalandregény, egy izgalmas nyomozás története, melyet átitat a múlt sötét fellege és az édes, ártatlan, szívszaggatóan gyönyörű és meghitt romantika.
"– De hát szereti Londont!
Benjamin megrázta a fejét, a tekintete végigsiklott
a nő homlokán, arcán, ajkán.
– Londont csak kedvelem. Magát viszont szeretem."
A regény rengeteg szereplőt vonultat fel és az első pillanatban mindenki gyanúsnak tűnik... Noha minden bizonnyal senkit sem fog meglepni a tény és olyan óriási titkot sem árulok el azzal, ha elmondom, természetesen főhősnőnk teljesen ártatlan, a gyilkos és maga a "gonosz" személye természetesen szinte a legvégsőkig titok marad... A mindennek a hátterében álló személytől azonban a kedves olvasó bizonyos, hogy óriási hátast fog dobni, hiszen egy olyasvalaki áll a háttérben, akire a regény kb. feléig szinte nem is gyanakodnánk... Bevallom, én magam még a leleplezés előtt rájöttem a gyilkos személyére, ám még az örömmel és a büszkeséggel - amit felfedezésem és teóriám beigazolódása okozott - együtt is hatalmas döbbenetet éreztem, mikor végre minden mozaikdarabka a helyére került és napvilágra kerültek a szörnyű titkok...
Egyáltalán nem egyszerű azonban rájönni a gyilkos kilétére, hiszen - mint ahogy fentebb is írtam - ebben a regényben mindenki gyanús - magától értetődően főhőseinktől eltekintve...
Az írónőnek sikerül elérnie, hogy mindenben és mindenkiben kételkedjünk, ám az már az elején kristálytisztán látszik, hogy Isabelle ártatlan... Nyilvánvaló azonban az is, hogy a lánnyal valaki gonosz tréfát űz, s bár eme titok leleplezése és a háttérben meghúzódó igazság részletei már hamarabb is megfordultak a fejemben esetleges magyarázatként, ugyanolyan sokkolóan hatott rám minden leírt mondat, mintha nem forogtak volna ilyen hihetetlenül jól az agytekervényeim...
Percival Norris halálán túl a regény rengeteget fókuszál magára az átokra is és a gyilkos leleplezését követően láthatjuk az átok legyőzését és Isabelle felszabadulását is...
"– Ideje menni, Isabelle. Nem akarhat itt csapdába esni.
A nő lejjebb eresztette a látcsövét, és elfojtottan felnevetett.
– De, igazából pont ezt akarom. Talán nem így töltöttem az elmúlt tíz évet is?
– Most más a helyzet. Az életét kockáztatja vele. És az enyémet.
– Az önét? – kérdezte Isabelle felvont szemöldökkel.
– Nem megyek el maga nélkül..."
Az írónő rendkívüli aprólékossággal építi fel történetét és minden mondatnak, minden részletnek helye van a regényben. A magyar kiadásból sajnos kimaradt a fentebb is látható, eredeti regényben szereplő hivatalos térkép, mely a Belle-szigetet ábrázolja - s ami tökéletesen kiegészíti a gyönyörű leírásokat.
A Belle-sziget egy valóságos földi paradicsom, ami korántsem olyan dúsgazdag, mint azt a kedves olvasó elsőre gondolná, mégis hihetetlenül otthonos, bájos, lélegzetelállítóan gyönyörű és ami a legfontosabb - igazi otthon...
Történetünk főhőse és hősnője, Benjamin és Isabella rendkívül szerethető karakterek, akiket az élet "gyönyörűen" megtépázott...
Benjamin a regény elején egy önmagában hitét vesztő férfiként jelenik meg, míg Isabelle saját otthonának foglya - a szó szoros értelemben...
Julie Klassen regényeiben fontos szerepet kap a hit, s itt sincs ez másképp. Az ezernyi titokkal övezett haláleset nyomozása során Benjamin újra megtanul bízni az ösztöneiben és önmagában, míg a férfi segítségének, jelenlétének és támogatásának köszönhetően Isabelle visszanyeri rég elvesztett hitét, s noha egy emberben csupán, de megtanul bízni és legyőzni az őt béklyóba kötő átkot...
A nyomozás lezárását követően rendkívül örültem, hogy az írónő néhány fejezeten át még főhőseinkkel maradt és szépen egyengette hőseink megtépázott, kétségektől gyötrődő lelkét...
Mind Benjamin és Isabella, mind pedig lehengerlően izgalmas történetük a szívembe lopta magát, s nem csupán a háremem gazdagodott egy új lovaggal, de a kedvenc regényeim listája is bővült - bár erről már olvasás előtt sem volt szemernyi kételyem sem...
Julie Klassen nem véletlenül "a modern Austen"... Történeteiben a gyengéd, ezernyi érzelemmel átitatott romantikán túl nincs helye a testiségnek, s aki részletes szerelmi - erotikus - jeleneteket várna, ne tegye... Az írónő még hisz a szerelem tisztaságában és ennek a mély érzelemnek a lovagias ábrázolásában, míg a hálószobatitkokat főhőseire - és az olvasó fantáziájára - bízza... Itt csupán csók csattanhat el a főhőseink között, ám az mindig pontosan a legmegfelelőbb jelenetben, mikor az olvasó már hőn áhítja főhőseink egymásra találását... ❤
Néhány szó a magyar kiadásról
A magyar kiadás ismételten gyönyörű borítóval látott napvilágot, mely - megkockáztatom - szebb, mint az eredeti... A kötet nyelvezetére sem lehet panasz, nem akasztott meg olvasás közben egyetlen modern kifejezés sem - bár eleinte megmondom őszintén rendkívül féltem, hiszen nem ugyanaz szerkesztette a kötetet, mint aki az írónő eddigi regényeit... Az új szerkesztő azonban rendkívül ügyesen végezte a munkáját és a fordítót is hatalmas taps illeti!!!
A magyar cím sajnos ismételten nem tükörfordítás lett, ám az angol eredeti magyar nyelvre átültetve sajnos korántsem lett volna olyan ütős, s bár fáj a szívem a sokkalta többet mondó eredetei cím után, higgyétek el, a regény így is remek magyar címet kapott - melyet olvasás után bizonyára ti is éreztek majd!
"A bizalom – akár másokban, akár önmagunkban –
nehezen építhető újra. Ő már csak tudta."
Mit is mondhatnék még így végszónak, amit már eddig nem tettem meg? Imádom Julie Klassent és a regényeit, s aki egy igazi, vérpezsdítő és a műfajhoz tökéletesen hű történelmi romantikára vágyik, az vegye kézbe nem csupán a Híd a Temzén c. regényt, de az írónő további írásait is! Garantáltan nem fognak csalódást okozni! :3
Értékelés: 5/5 bridge
Kedvenc kötet
Idézetek
"– Nem te vagy az első, és nem is az utolsó, akit rászedett egy gyönyörű nő."
"– A csinoska vádlott port hintett a szemébe, igaz-e? – kuncogott. – Gondolom, előadott egy tündérmesét, maga meg úgy benyelte a hazugságait, mint kacsa a nokedlit!"
"– ...Belle néni már évek óta nem utazott Londonba, és a légynek sem ártana."
"A fátyolos, szürke ködfelhő mögül előbújt egy magas, kúszónövényekbe és párába burkolózó kőház. A parthoz közelebb fák ágai hajoltak a folyó fölé: szúrós borókafenyők és gesztenyék, szomorúfüzek és szilfák, a deres fejüket gyászosan lehajtották, az ágaikat kinyújtották, visszatolták őt. Figyelmeztették, hogy ne menjen közelebb."
"A híd túloldalán egy alak bukkant elő a ködből: egy hosszú, vörös kabátot viselő nő, a mélyen lehúzott kalapja eltakarta az arcát. Úgy kitűnt a szürkeségből, mint a karmazsinpirók a téli tájból.
Benjamin pislogott egyet, és amikor megint odanézett, a nő már eltűnt. Elnyelte a köd... vagy talán jelenés lett volna?"
"– Ó... milyen tündér!
– Örülök, hogy tetszik. A tiéd. Ajándék.
Isabelle meglepetten nézett fel a férfira.
– De már van kutyám!
– Tudom. De Haramia már inkább bútor, mint társ. Manapság alig kel fel a szőnyegéről."
"– Azon töprengek, Mr. Booker, sok barátja van-e. A közeli kapcsolatokban erény a vigasztalás képessége."
"– Átok? – ismételte Benjamin meglepve.
Miss Wilder elutasítóan legyintett.
– A helyiek közül néhányan elkezdték azt terjeszteni, hogy a családomon bizonyára átok ül, mivel minden Wilder fiatalon meghal, aki a szigeten született, és elmegy innen. Ez természetesen minden logikai alapot nélkülöz, de biztosan megérti, hogyan terjedhetett el. Először a bátyám halt meg, aztán a nővérem, végül a szüleim... Igen, az évek során többször is elhagyták a szigetet anélkül, hogy bármiféle balszerencse történt volna, ahogy Rose is, így hát az eszemmel tudom, hogy nem kellene aggódnom. Mégis aggódom."
"Riverton a Temze túlpartján bűbájos, tarkabarka falvacskának tűnt: a kőtemplom, amelynek tornyára felkúszott a borostyán, a malom, a kis boltok, valamint a nádfedelű és cseréptetős kunyhók barátságban megfértek egymás mellett az enyhén emelkedő domboldalon, az út mögött, amelyen Benjamin érkezett.
Mintha egy világ választotta volna el a zsúfolt, kormos Londontól. A nagyváros a sötétség és az árnyak birodalmának tűnt ehhez az élénk színű akvarellhez képest."
"– A nagynéném majdnem tíz éve ki sem tette a lábát a szigetről."
"– A legvadabb álmaimban sem hittem volna, hogy pont a trágyáról fogok beszélgetni a sziget úrnőjével!"
"– Ez a sziget nem túl széles, viszont elég hosszú. Ezt a végét meghagytuk a füzesnek, a kosárfonó műhelynek és a bérlők kunyhóinak. A másik végében áll az udvarház, az istállók meg a csónakház. A közepe főleg erdős. Rengeteg madár és kis állat keres itt menedéket.
– Ahogy ön is.
A nő ránézett, egy pillanatig állta a tekintetét.
– Igen, azt hiszem, én is."
"Az öböl közepén egy hattyúkat etető fiatal nő szobra állt.
– Önt ábrázolja? – érdeklődött.
– Nem. A dédanyámról, Isabelle-ről mintázták, amikor fiatal volt. A szigetet és engem is róla neveztek el."
"– Azok ott bütykös hattyúk. Gyakori látvány a Temzén, különösen Windsor környékén. Egy életre választanak maguknak párt."
"– Nem ő küldött, uram. Magamtól jöttem. Senki sem szereti fölöslegesnek érezni magát."
"– Ha jól emlékszem, nem sokkal a családja halála után kezdődött. Párszor még elment a templomba, hogy virágot tegyen a sírjukra, vagy részt vegyen az istentiszteleten, de ahogy teltek a hónapok egyre ritkábban kerített rá sort, aztán hamarosan teljesen felhagyott vele. Egyre kevésbé volt bátorsága elhagyni a szigetet, és a híd lett az a határvonal, amin nem bírt átlépni. Mintha azon túl folyós homok lenne, és egészben el akarná nyelni."
"– A Belle-sziget az otthona. Itt biztonságban érzi magát, itt minden kellemes, semmi sem akar ártani neki. De ha valaki megkéri rá, hogy menjen át azon a hídon, teljesen átváltozik.
– Igazán rendkívüli..."
"– Legjobban azt szeretem a kutyákban, hogy olyan hűségesek. Feltétel nélkül szeretnek minket, olyannak, amilyenek vagyunk."
"– Nem tudok olaszul. Mit jelent a szöveg?
– Pocsék tolmács lennék, de valami olyasmit, hogy: „Végre eljött a pillanat. Érezni fogom a felhőtlen boldogságot a kedvesem karjában. Rémisztő aggodalom, távozz a szívemből!”
Isabelle egy pillanatra megmerevedett, némán elismételte a szavakat: „Rémisztő aggodalom, távozz a szívemből!” Vajon megtapasztalja valaha a felhőtlen boldogságot?"
"Aztán Mr. Booker felé fordult, aki eközben őt pásztázta a kedves szemével, és eltöprengett, milyen érzés lehet, ha egy ilyen férfi vigyáz az emberre."
"– Ön gyönyörűen táncol, Miss Wilder. Csupa kecsesség... még akkor is, ha egy tökfilkó a ruhájára lép.
Isabelle arca kimelegedett az örömtől.
– Köszönöm.
– És hogy vannak a lábujjai? – vigyorgott a férfi.
Sokkal nagyobb biztonságban, mint a szívem, gondolta a nő, miközben belenézett a sötétbarna szempárba."
"„Egy nap majd gyűrűt húzok az ujjadra, de egyelőre be kell érned ezzel. Tiéd a szívem, Isabelle Wilder! Jól vigyázz, mit csinálsz vele!”"
"– ...Aki egyszer Isabelle barátja lett, az örökre a barátja marad."
"Ó, az ezeréves kérdés!
– Nem tudom – felelte Isabelle őszintén. Hitt benne, hogy Isten szereti őt? Talán. És bízott benne? Nem, nem bízta volna rá a szerettei életét. Vajon istenkáromlás ezt beismerni? Szeretett volna megbízni Istenben, de túl gyakran lett úrrá ezen az érzésen a félelem és az aggodalom."
"– ...Apám azt akarta, hogy kövessem őt a családi szakmában, de... Én ehhez könyvmoly voltam – tette hozzá Mr. Booker némi habozás után.
– Ön? Könyvmoly? – kérdezte Isabelle meglepődést színlelve. – Észre sem vettem! – mondta mosolyogva, remélte, hogy a férfi épp olyan jól veszi, ha élcelődnek vele, amennyire szeret másokkal élcelődni.
– Haha! – felelte Mr. Booker görbe mosollyal."
"Akármilyen szomorú is, a juhász fia nem szokta elvenni az örökösnőt."
"– Azt gondolja, hogy már megint beleestem ugyanabba a csapdába, igaz? – kérdezte Ben, látva, hogy a mentora figyelmesen tanulmányozza a profilját. – Megint olyan nőt védelmezek, aki csak színleli, hogy ártatlan."
"– Ideges, pánikszerű érzés a gyomromban, amely próbál visszatartani, miközben a híd felé közeledem. Mintha a ház pórázon tartana, és csak egy darabig távolodhatnék el tőle, mielőtt visszaránt. Először egy kis rángatást érzek. Aztán a póráz megfeszül, körbetekeredik a mellkasomon, a végén már alig kapok levegőt. – Reszketegen beszívta a levegőt, aztán folytatta: – Minél közelebb érek a hídhoz, annál hosszabbnak látom, a végén úgy érzem, mintha széles, veszedelmes szakadék tátongana a Belle-sziget és Riverton között."
"Az agyában az anyja utolsó, ideges szavai visszhangzottak: „Maradj itthon! Itt biztonságban vagy.”"
"Isabelle felnyögött. Annyira szerette volna kitépni a testéből ezt a rettegést, és áthajítani a korláton! Börtönbe zárta ez az érzés, ő pedig oly sok mindenről lemaradt miatta!"
"– Mr. Booker? Meg ne sértődjön, de vajon mit csinálna Mr. Booker? Addig olvasna neki, amíg bele nem hal az unalomba? Vagy hozzávágna egy könyvet a fejéhez?
Isabelle kibámult az ablakon.
– Nem tudom. Én csak... nagyobb biztonságban érzem magam, ha... a közelben van."
"A bizalom – akár másokban, akár önmagunkban – nehezen építhető újra. Ő már csak tudta."
"– Benjamin, Benjamin! – sóhajtott Hardy. – Folyton nemes lovagként viselkedsz, aki megvédi a bajba jutott hölgyeket... akár ártatlanok, akár nem."
"– Remélem, biztonságos útja lesz, uram!
– Nem magam miatt aggódom – felelte az idősebbik jogász. – Nem tudok megszabadulni az érzéstől, hogy te itt veszélyben vagy."
"Mindig is biztonságban érezte magát a Belle-szigeten, és remélte, hogy ez soha nem fog megváltozni."
"A saját kis menedékébe érve Isabelle becsukta a hálószobája ajtaját, és úgy nekidöntötte a hátát a nehéz tölgyfa ajtónak, mintha egy gladiátor pajzsa lenne.
Itt biztonságban van.
Ekkor azonban meglátta. Levegő után kapott, és azon nyomban remegni kezdett.
A toalettasztalán ott állt a kőfej. Az üres szeme némán gúnyolta őt.
Isabelle halkan felkiáltott, és feltépte az ajtót.
– Mr. Booker! – kiáltotta ösztönösen, majd halkabban is megismételte a nevet."
"– Nem eshet baja. Minden szükséges lépést meg fogok tenni, hogy megvédjem. És tudom, hogy Abel meg a százados is.
– De ha Redknap a szobámban volt...
Isabelle-t hirtelen elgyengítette a gondolat, csak azt érezte, hogy Mr. Booker átkarolja, magához húzza őt. A férfi mellkasára hajtotta a fejét. Hallotta a szíve egyenletes dobogását, és érezte, hogy jó helyen van, biztonságban, itt megbecsülik."
"– Csak azt akartam mondani, hogy... hiszek magának. Elhiszem, hogy ártatlan. És kedves. És... bájos.
A nő lesütötte a szemét, de Benjamin észrevette, hogy elfojtott egy mosolyt, és kipirult az arca.
– Örömmel hallom. – Felnézett a férfira, majd szárazon hozzátette: – De persze épp az imént kapott egy jókora ütést a fejére. Amekkorát koppant, biztosan összerázta az agyát."
"– Esküszöm a becsületemre, hogy nem hagytam el a szigetet!
– De igen. – Teddy álla megfeszült, az orrcimpája kitágult, miközben ellentmondott a nőnek. – Elhagytad a szigetet.
Isabelle levegő után kapott, mintha a régi barátja gyomorszájon rúgta volna.
Az orvos visszafordult a nyomozó felé.
– De nem tudott róla. Azt hiszi, hogy igazat mond. Nem hagyná abba a kínzását? Én vittem el Londonba. Egy bérelt hintóban.
– El idiota... – mormolta Carlota.
Isabelle még mindig a földön kuporogott, szóhoz sem jutott, csak bámult Teddyre.
Mr. Booker azonban úgy tűnt, magánkívül van a dühtől."
"– Azt hittem, kezdek megőrülni, vagy látnoki álmaim vannak. De nem, tényleg ott voltam. Az akaratom ellenére vittek oda, de ott voltam."
"– ...Én vagyok a te elmebajos eseted, és biztosra vetted, hogy idővel meggyógyítasz."
"– Nem. Bizalom nélkül nincs „mi ketten”."
"Isabelle végighúzta a nyelvét az ajkán.
– Jogszerű?
Az, hogy megcsókoljam?, gondolta Benjamin. Annak kellene lennie."
"– Igen, Ben, hazudtam neked. Üdv a felnőttek világában! Néha hazudunk, ha muszáj. A nagyobb jó érdekében."
"– Túl sokat gondolkozol, Benjamin. Ez mindig is így volt. Ha hallgattál volna a gyanúdról, a túlhajszolt halottkém bátyád talán észre sem vette volna a mérgezés jeleit. Különösen nem egy olyan emberen, aki rendszeresen mérgezte magát a túlzott alkoholfogyasztásával. De te képtelen vagy megállni, hogy kimondd, ami az eszedbe jut."
"– Benjamin, Benjamin... Miért is kell mindenbe beleavatkoznod? Olyan jól alakultak a dolgok!"
"– Most már az ön kezében van, jogtanácsos – mondta, amikor elhaladt Benjamin mellett. – Rám nem hallgat. De persze sosem tette."
"– Ideje menni, Isabelle. Nem akarhat itt csapdába esni.
A nő lejjebb eresztette a látcsövét, és elfojtottan felnevetett.
– De, igazából pont ezt akarom. Talán nem így töltöttem az elmúlt tíz évet is?
– Most más a helyzet. Az életét kockáztatja vele. És az enyémet.
– Az önét? – kérdezte Isabelle felvont szemöldökkel.
– Nem megyek el maga nélkül..."
"– Mi van magával? – vágott vissza nő. – Azért jött ide, hogy kiderítse, ki ölte meg Percivalt, ezt pedig teljesítette. Ezzel vége a történetnek.
Benjamin a fejét csóválta.
– Remélem, ez nem igaz. Remélem, hogy a mi kettőnk története csak most kezdődik. Tisztában vagyok vele, hogy nem régóta ismerjük egymást, még csak... lehetséges, hogy két hete sincs? De... megkedveltem magát, Isabelle Wilder. Nagyon is.
A nő rábámult, eltátotta a száját, a szeme elkerekedett, láthatóan elképedt.
– Ó, Benjamin...! – lehelte, miközben ellágyultak a vonásai.
A férfit megérintette, hogy a nő a keresztnevén szólította..."
"Benjamin a szeme sarkából látta, hogy valami baljós és hatalmas közeledik felé. Felfelé nézett a folyón, és látta, hogy egy fémkorlátos móló vágtat felé. A szerkezet nekicsapódott a hídnak, megrázta az alapjait, a palló egész hosszában megremegett tőle, mint egy ostor, amellyel egy óriási kéz csapott egyet."
"– Biztonságos helyre? Hiszen az itt van. Én a szigeten vagyok biztonságban.
– Már nem."
"A híd alapja kitört, és a szerkezet most szabadon úszott az árral.
Isabelle az egyik kezével Benjaminbe kapaszkodott, a másikkal a korlátba. El sem merte hinni! Ennyi év után épp a legrosszabb pillanatban lépett rá a rettegett hídra. Ennyit a biztonságról.
Körbefordult, és döbbenten nézte, ahogy a szigete távolodik tőle."
"Alábuktak, Isabelle semmit sem látott, fulladozott, és biztosra vette, hogy eljött a vég. Elhagyta a szigetet, mi másra számított? Az átok valódi, és vele folytatódik."
"Isabelle átszelte a folyót, és kijött a másik oldalán. Túlélte ezt a megpróbáltatást. Most, hogy elhagyta a szigetét, vajon mennyi ideje maradt hátra? Ezt csak Isten tudhatta. Ő pedig elhatározta, hogy teljes mértékben ki fog élvezni minden napot, minden hónapot, minden évet, amit Ő ad még neki."
"Mindkettejük számára kevesebb szívfájdalommal jár, ha gyorsan elutazik. A lelkiismerete azonban megfeddte a hazugságért. Az ő szíve már így is fájt."
"– Semmi jó nem származik abból, ha az ember kimutatja a félelmét..."
"– ...Ő egy igazi úrnő, mama. Nem vagyok elég jó hozzá."
"A folyó mostanra visszatért a medrébe, és békésen hömpölygött tova, mintha bocsánatot akarna kérni a korábbi erőszakosságáért. A kacsák és a hattyúk újra megjelentek, ahogy a horgászok és hálókötők is. Valamint Benjamin is."
"– Mit gondol, hajlandó lenne feleségül menni egy vidéki jogászhoz?
A nő szája megrándult jókedvében.
– Attól függ. Ismerem az illetőt?"
"– De hát szereti Londont!
Benjamin megrázta a fejét, a tekintete végigsiklott a nő homlokán, arcán, ajkán.
– Londont csak kedvelem. Magát viszont szeretem.
A nő pár pillanatig egyszerűen csak bámulta. Aztán lábujjhegyre emelkedett, és gyengéd csókot nyomott Benjamin ajkára. Visszalépett, rámosolygott a férfira, a szeme könnyektől csillogott.
– Akkor a válaszom igen.
Benjamint édes gyönyörűség töltötte el, a szíve kinyílt, mint amikor felpattintanak egy zárat. A két kezébe fogta a nő arcát, közelebb hajolt, és finoman a szájára nyomta a sajátját, majd kissé elfordította a fejét, hogy elmélyíthesse a csókot. Végül kiegyenesedett, magához húzta a nőt, kiélvezte a közelségét, a válaszát és az érintését.
Forróság öntötte el, mintha narancsbort kortyolt volna. Kicsit elkábult, talán meg is szédült, de ennek most semmi köze nem volt a szokásos rohamaihoz."
"Néha még most is úrrá lett Isabelle-en a nyugtalanság, de már nem hagyta, hogy eluralkodjon rajta. Benjamin büszke volt ezekre az apró lépésekre, amiket a nő máris megtett: előbb Londonba látogatott el, most pedig beleegyezett egy weymouthi útba. Ám a férfi a szíve mélyén tudta, hogy akárhol jár is Isabelle, a legkedvesebb látvány számára mindig is a Belle-szigetre vezető híd lesz. Ahogy most már Benjamin számára is."
0 comments