Miklya Luzsányi Mónika, Mészöly Ágnes és Kalapos Éva Veronika történetei számomra eléggé semlegesek voltak, s némely írást nem is igazán tudtam hova tenni, annak ellenére, hogy éreztem a kapocst a mai világgal.

Picit előre szaladnék, s még egy semleges címet emelnék ki a kötet végéről, Molnár T. Eszter Doktor Júliáját, ami egy keserédes befejezésű disztópia a maga ötletességével és formabontásával együtt, valami mégis hiányzott belőle. Talán a lélek, vagy a negatív légkör - bár mit is várnék egy disztópiától ugyebár... Vegyes érzéseim voltak olvasás közben, s talán azt mondanám, hogy míg az eleje ígéretes kezdet és jó néhány jelenet nagyon tetszett, a végeredmény és összkép mégsem nyerte el a tetszésem.

Lehet, hogy én magam rendkívül szerencsés vagyok, de soha az életben nem tapasztaltam sem az iskolában, sem egyik munkahelyemen sem olyat, hogy kevesebbnek lennék kezelve, le lennék nézve és kevesebbet keresnék, mert nő vagyok... Azzal is tisztában vagyok, hogy sok nő viszont átélte ezt és tagadhatatlan az is, hogy a múltban sokáig nem tanulhattunk, azonban én a mai korcs, rendkívül káros világot és az eltúlzott méreteket öltött feminizmust mélyen károsnak és idegrombolónak találom. Manapság a fehér férfiak egyenlőek az ördöggel, szinte lassan teljesen elnyomottakká válnak, kiherélt, töketlen bábok és királykisasszonyok vannak születőben, míg az erős, férfias férfiak sajnos kihalófélben. Véleményem szerint ez rendkívül káros, s nem egyszer éreztem szégyent én magam Szabó Borbála történetének olvasása közben, ahol mélyen megalázott férfiakkal kellett szembesülnöm. Sajnálom, de nőként ez engem taszít, s ebből a mai feminizmusból is elegem van már...

Nem. Ez a szöveg bicskanyitogató és véleményem szerint káros is, mert mitől jobb az, hogy ennyire megalázzák és ledegradálják a férfiakat a feminista nők az elképzeléseik és gondolataik, s a múlt vélt vagy valós sérelmeinek oltárán??? Kérdésem lehet költői, de el is gondolkodhattok rajta...