M. Kácsor Zoltán (M.K.Z.): Köszönöm, ezt nagyon jó hallani.

M.K.Z.: Amikor a fiam úgy öt éves volt, kitört nála a dinó mánia. Kerestünk az üzletekben dinoszauruszos történeteket, de jobbára csak a szokásos ismeretterjesztő könyveket találtuk. Így született meg bennem, hogy akkor nincs mese, írok egyet.

M.K.Z.: Talán furcsa lesz, de a válaszom nem és nem. Gyermekkoromban nem rajongtam a dinókért, ami nem azt jelenti, hogy nem szerettem őket. Egyszerűen csak arról van szó, hogy nem tudok felidézni egyetlen pillanatot sem, amikor akkoriban akár mesekönyvben vagy játékként találkoztam volna velük. Talán egyre emlékszem mégis, az akkor még csak rajzfilmen, külföldi gyerekcsatornákon futó Transformersben szerepelt egy Grimlock nevű robot (azóta van magyar neve is: Mogorva), aki, ha jól emlékszem, T-rexszé tudott alakulni, és való igaz, hogy a kedvencem volt. De ez azért kevés a rajongáshoz. Szerintem abban az időben a dinók Magyarországon nem voltak annyira népszerűek. Ma már igen, de ebből látható, hogy igazán mély kapcsolatom nem alakult ki velük. Ám furcsa módon ez inkább az előnyére válhatott a Zabaszauruszok történetének, mert így talán könnyebben ruházhattam fel a szereplőket egyedi személyiséggel, mintha kizárólag a dinókhoz tapadt kulturális ismeretekből indultam volna ki.

M.K.Z.: Egyáltalán nem gondoltam, hogy ennyire sikeres lesz. Emlékszem, akkoriban azért izgultam, hogy az Utazás Dínómdánomba egyáltalán megjelenhessen, hiszen a kiadóktól sorra kaptam az elutasításokat. Végül egyedül tényleg szó szerint az utolsó visszajelzés, a Kolibri Kiadóé volt pozitív: Balázs Eszter Annától (aki azóta a Lampion Könyvek főszerkesztője) kaptam egy levelet, hogy felolvasta otthon a gyerekeinek, és mind a hárman nagyon jól szórakoztak, szívesen beszélgetne a kéziratról a kiadóban. Madarat lehetett volna fogatni velem. 

M.K.Z.: Ezek az író-olvasó találkozók általában nem kötetlen beszélgetések, hanem interaktív rendhagyó irodalomórák. A foglalkozásoknak kidolgozott, azóta pedig már kiforrott óratervük van, amiken játékos formában izgalmas feladatokat oldunk meg, miközben belépünk a mesevilágba. Nagy örömömre hamarosan megjelenik majd a történetre épülő feladatgyűjtemény is, melynek segítségével akár órai munkán is feldolgozhatják majd a történetet a gyerekekkel az alsós tanítók. (A kötet feladatait Petres Csizmadia Gabriella, a Nyitrai Egyetem adjunktusa dolgozta ki.) De hogy visszatérjek az eredeti kérdésre: van-e kimagaslóan kedvenc részük a gyerekeknek? Én úgy vettem észre, hogy nincs. Illetve van, de mindenkinek más, aminek azért is örülök, mert ez is arról árulkodik, hogy a sorozat színvonala egyenletes.

M.K.Z.: A Zabaszauruszokból talán Kunyit, a keselyűt szeretik a legtöbben, de ebben nem vagyok biztos. Az a tapasztalatom, hogy Rilexnek, a tirexnek, Barmolnak, a raptornak és Leiszút Feliszútnak, a selypítős sárkánynak ugyanúgy megvan a maga rajongótábora. A gonosz vagy gonoszkodó karakterek, Káró, a komisz varjú és Dragalád, a dragoszaurusz (sárkányok és dinók kereszteződéséből kialakult faj), pedig nyilván nem vagy nem úgy kedvencek. Más történeteim közül, a Garázs bagázsból a legújabb kedvenc Totó, az óvoda tűzoltója, és úgy vettem észre, hogy egyre többen fedezik fel maguknak a Móra kiadónál megjelent Berci és a koboldok sorozatot, ahol Borkát, a koboldlányt és Fricit és Ricsit, a vásott koboldóvodásokat szeretik legjobban.

M.K.Z.: Amikor az Utazás Dínómdánomba című történetet írtam, még nem szántam különösebben hosszabb szerepet Leiszút Feliszútnak, hiszen még azt sem tudtam, hogy megjelenhet-e a folytatás. A főszereplőink számára egy leküzdendő akadálynak gondoltam ezt a sárkányt, aki természetesen egyáltalán nem olyan vérszomjas, ahogy arról a történet „főgonosza”, Káró mesél nekik. Leiszút Feliszút környezetének megalkotásakor, azaz, hogy kincseken ül egy hegy mélyén, természetesen közrejátszottak az olvasmányélményeim, például Tolkien A hobbit című regénye. Ugyanakkor szeretek egyedi személyiséget adni a szereplőimnek. Úgy gondolom, ez az ő esetében is sikerült azzal, hogy Leiszútat egy kedves, vegetáriánus, emellett csorba fogú, és emiatt selypítő sárkánynak alkottam meg, de már nem tudom felidézni, honnan jött az ötlet. Az alkotásnak ezekről a kreatív pillanatairól a legnehezebb számot adni.

M.K.Z.: Mindenekelőtt szerettem volna több lányt tenni a történetbe, és Leiszút Feliszútnak kerestem egy párt. Erre az Acsargó-mocsarakban (Zabaszauruszok 3.) volt lehetőségem. Ez az első rész, amikor a történet két szálon fut, és az egyik szálon Leiszút Feliszút védelmezi a barlangját a tolvajok elől. Tudtam, hogy ahhoz, hogy végig egy barlangban játszódó történetszál érdekes legyen, elsősorban izgalmas és titokzatos látogatóknak kell megjelenniük. Így érkezik meg Egyem a Szíved is a selypítős sárkány otthonába a maga titkával, ami a történet végére persze kiderül.

M.K.Z.: Talán megint meglepő, amit mondok, de fogalmam sem volt róla, hogy tudok humorosan írni. Amikor még kamaszként az írói, jobban mondva akkor még inkább költői pályára szerettem volna lépni, elsősorban verseket írtam, később ugyancsak felnőtteknek szánt novellákban, regényekben gondolkodtam, és nem szántam őket humorosnak. Aztán minden megváltozott, amikor megszülettek a gyerekeink, én pedig a mese irányába fordultam. Már a Garázs bagázsban megjelent a humor, ami a Zabaszauruszokban még inkább előtérbe került, én pedig időről időre meglepve tapasztaltam az írás közben folyamatosan előbukkanó, számomra is szórakoztató jeleneteket és szóvicceket. Persze sokszor meg is kell dolgozni értük. A különböző földrajzi és szereplőnevek általában nem hirtelen ötlettől vezérelve születnek, olykor sok időt töltök azzal, hogy kitaláljam a megfelelőeket.

M.K.Z.: Nem mondom, hogy nem tudok viccelődni az életben, de szerintem nem vagyok különösebben humoros alak. Az öcsém például sokkal vicesebben tud mesélni. Arra nem tudok válaszolni, hogy kitől örökölhettük a humorérzéket, nem igazán van „humorzsák” a családban. Most hirtelen az jutott eszembe, hogy a humorérzék talán nem is örökletes dolog.

M.K.Z.: Igen, mindig az utolsó a kedvenc. Most éppen a hatodik rész, aminek A sárkányok fővárosa a címe, és a legújabb értesüléseim szerint május 22-én fog megjelenni.

M.K.Z.: Én is nagyon szeretem az új illusztrációkat! Az előzőt is szerettem, amit Kecskés Judit és később Bertóthy Ági rajzolt: azok klasszikusabb stílust képviseltek, ez az új pedig, Ildié (akivel már vagy egy közös könyvünk, a 2019-ben megjelent A boszorkány seprűje), valóban mesésebb, bohókásabb, és talán még karakteresebb. Az új Utazás Dínómdánomba április 3-án, a hatodik rész pedig május 22-én jelenik meg. A 2. részre, a Sárkánytörvényre azonban még várni kell. A sorozat most szép lassan átkerül a Kolibri Kiadótól a Lampion Könyvekhez, így a szerződések lejártához igazodik a menetrend. Ennek megfelelően a Sárkánytörvény új kiadása legkorábban 2024 legvégére várható, onnantól pedig évente jön a többi.

M.K.Z.: Hét vagy nyolc. Azért nem tudom biztosan, mert bár már teljesen kialakult bennem a lezárás, sőt vázlatként készen is van, de még nem tudom, belefér-e egyetlen kötetbe. Ez azért nehéz, mert a meseregény műfajának megvannak a terjedelmi korlátai. Ha egy fantasy regényt írnék, nem lenne gond, de az elsősorban gyerekeknek szánt történetek nem szerencsés, ha háromszáz oldalnál hosszabbak, aminek az utolsó kötetekkel már így is a határát feszegettem. (A Sárkányok fővárosa is hasonló hosszú lesz.) Ugyanakkor már most megvan a fejemben egy történet, ami akkor játszódik, amikor Rilexék már nyugdíjas korúak, ám mielőtt ennek nekikezdenék, sok más történetet szeretnék írni.

M.K.Z.: Mindenekelőtt én is hadd említsem meg Cserkuti Dávidot és az ő fantasztikus illusztrációit, melyek segítségével életre kel Taknyos Traktor, Buldózer Boldizsár, Dömper Dömötör és a többiek. Imádom az egészet! A könyvötlettel kapcsolatban megint csak a fiamhoz kell visszakanyarodnom, aki pici korában rajongott a markolókért. Akkoriban fejből meséltem neki esténként, míg el nem aludt. Ezek a történetek képezték az alapját a későbbi köteteknek.

 

M.K.Z.: A Garázs bagázs alapvetően nagyobb ovisoknak való, mert a kétévesek számára szerintem még kicsit hosszú és kacskaringósabb a történetük. Három éves kortól azonban már követhető, és mivel a történetek elég kalandosak, a szereplők pedig sokszor agyafúrtak, még az elsősök is jól szoktak rajta szórakozni. A Zabaszauruszoknak elég tágak a befogadási lehetőségei: lehet egyedül olvasni és családosan is, lehet már 5 évesnek is felolvasni, és olyanról is hallottam, hogy felnőttek szokták kikölcsönözni, hogy maguk olvassák. De hadd említsem meg még a Berci és a koboldok sorozatot, melynek eddig két része jelent meg, A varázsajtó és a Bizsúr király csapdájában, augusztus-szeptember környékén pedig érkezik a befejező része. Ez az alapvetően kezdő olvasóknak készült sorozat ugyancsak felolvasható kisebbeknek is. Végül meg kell említenem az eddigi összes könyvem közül a számomra legkedvesebbet, a tavaly novemberben megjelent A tolvaj ajándékát. Ez egy verses meseregény, aminek a szövegén, a műfajából kifolyólag, nagyon sokat dolgoztam. Egy tolvajról szól, akit egy gonosz varázsló arra kér, hogy karácsonykor lopjon, cserébe csábító jutalmakat ajánl fel. A történet a kettejük párharcáról szól, de fejlődésregény is egyben, mert a végén persze kiderül, hogy a gonosz boszorkányok sohasem nyerhetnek, ugyanakkor a tolvaj szakma sem a legfelemelőbb hivatás. Igaz, hogy karácsonykor játszódik, de a történetet bátran ajánlom bármilyen időszakban, mert kortalan üzenete van, a korcsoportja pedig szerintem nyolc éves kortól a felnőttekig bezárólag tényleg bárki. Sőt. Most már több felnőtt ismerősöm visszajelzett, hogy mennyire behúzta őket is a történet.

M.K.Z.: Igen, várható. Olyannyira, hogy jelenleg nem is a Zabaszauruszokon, hanem egy teljesen új regénytrilógián dolgozom. Egyelőre annyit mondanék róla, hogy Az utolsó dzsinn a sorozat munkacíme, és egy ifjúsági fantasyról van szó, hosszú történettel, ami kihívás és érdekfeszítő alkotómunka a számomra. A várható megjelenése azonban még odébb van, 2024 őszét céloztuk meg vele.

M.K.Z.: Én jó gyerek voltam, majdnem minden kötelező olvasmányt elolvastam, változó kedvvel. Persze, volt, amitől szenvedtem, de szerencsére az akkori, gyerek, illetve kamasz fejemmel is a szerethetőekre emlékszem jobban. Ilyen volt A Pál utcai fiúk (nem véletlenül ma is sokak kedvence), de én nagyon szerettem az Egri csillagokat és A kőszívű ember fiait is. Nem tudom, miért, most hirtelen ezek ugranak be. Emlékszem, mennyire más hangulat volt akkoriban olvasni ezeket az amúgy sok leírással dolgozó történeteket, de mivel az idő akkoriban végtelennek tűnt, valahogy nem hiányoltam a gyorsabb iramot. Manapság mindenevő vagyok. Legutóbb nem is szépirodalmat olvastam: apukám, aki nyugdíjas katona, a kezembe nyomott pár héttel ezelőtt egy hidegháborúban játszódó könyvet, a címe Kém és áruló. Soha nem olvastam efféle műfajban, de mivel épp nem volt olvasmányom, belevágtam. Kellemes meglepetést tartogatott a számomra, alig bírtam letenni! Örültem, mert ismét bebizonyosodott, hogy egyetlen könyvet sem szabad előítélettel kézbe venni.