Swift

Irene M. Adler: Anasztázia ​nyomában (Sherlock, Lupin és én 14.) - Értékelés



A Sherlock, Lupin és én könyvsorozat A cilinderes férfi rejtélye c. kötet lebilincselő történetével azonnal belopta magát a szívembe ❤ és azóta a pillanat óta sorra falom a sorozat részeit. :3 Az olvasást Irene M. Adler Anasztázia ​nyomában c. kötetével folytattam, mely a sorozat 14. része és A cilinderes férfi rejtélye előzménye, hiszen ezt követően felszabadultan nekiveselkedhettem az eredeti, tizenhárom részt számláló első felvonásnak, melyben Lupin, Sherlock és Irene fiatalkori énje áll a középpontban... 

"Minél bonyolultabb a valóság, annál fontosabb, hogy életben tartsuk mindazt, ami szép és hihetetlen volt, hogy ne halványítsa el az idő múlása." 

Történetünk egy rövid bepillantással a jelenben veszi kezdetét Capri szigetén, 1940-ben, mikor Irene Adler nevelt lánya, Mila visszaemlékszik ifjúságára, találkozására Sherlock Holmes-szal és Arsène Lupin-nel, valamint nővére elvesztésére... Mila úgy érzi, eljött az ideje, hogy elmesélje történetét és édesanyja tiszteletére történeteit Irene M. Adler néven jegyzi le, melyben a "M" betű őt magát jelöli...
A kötet cselekménye 1919-ben, az I. világháború után veszi kezdetét, mikor Irene visszatér Amerikából nevelt lányával az oldalán, kinek kilétét súlyos titok övezi... Irene sok-sok évvel ezelőtt titokban hagyta el az országot és szökött Amerikába cserben hagyva barátait, kiknek segítségére most igen nagy szüksége lenne... Irene Dr. Watson temetésén bukkan fel, és biztos benne, hogy ezen a szomorú eseményen lehetősége nyílik újra látni régi barátját, aki bár megjelenik a temetőben, ám hűvös ridegséggel fogadja a nőt... Sherlock sohasem bocsájtotta meg Irene árulását, s ama végzetes napon, mikor a legendás trió tagjainak sorsa szétvált, mindhármuk lelke sérült... Irene arra kéri Sherlock-ot, hogy tegye félre a múltat és segítsen titkos küldetésében, mely lányával kapcsolatos, ám a férfi nem száll fel a Doverbe tartó hajóra, így Irene és Mila egyedül folytatják szomorú útjukat...

"Ha valaki ránk bízott egy titkot, azt már nem lehet visszaadni."

Egy rövid nosztalgiakörút után Irene és Mila Párizsba érkeznek, ahol aztán a Gare de l'Esten pályaudvaron - ahonnan a legendás Orient express is indult valaha - vonatra szállnak és a Keleti Nyíl Bécsbe viszi őket. A vonatút alatt hősnőink megismerkednek a végtelenül különös Joris-Karl Schellinger professzorral, kinek valódi kilétéről a szemfüles - és főhőseink életéért, valamint történeteiért rajongó - olvasó már az első pillanatban leránthatja a leplet... :3

A szálak Bécsben futnak össze, az Órás műhelyében, ahol a legendás trió újra összeáll, hogy versenyt futva az idővel segítsék Mila küldetését és megmentsék az utolsó Romanov-ot, Anasztáziát...

"Sajnos a külvilág olykor nem tiszteli a lelkünkben táplált, apró illúziókat."


"Arsène Lupin nélkül Sherlock Holmes és Irene Adler sem lenne az, akinek ma ismerjük."

Az Anasztázia nyomában hozta A cilinderes férfi rejtélye c. kötetben már átélt kalanddal, izgalommal és feszültséggel teli színvonalat. A folytatás és a történet lezárásának teljes tudatában kíváncsian vártam az előzményszál rejtelmeit és a kibontakozást, és azt kell mondjam, hogy egyáltalán nem csalódtam a történetben annak ellenére sem, hogy ennél a kötetnél érződik, hogy egy új felvonás első színéről van szó, mely arra hivatott, hogy felvegye főhőseink életének fonalát és bevezessen minket a jelenlegi tényállapotba...

Ebben a kötetben kapunk némi információt Irene amerikai életéről, valamint arról, miként is alakult Holmes és Lupin sorsa, miután a trió 1873-ban elszakadt egymástól... A regény elején a feszültség szinte fizikailag tapintható, és főhőseink még az utolsó oldalakon sem bocsájtanak meg teljesen egymásnak... Negyvenhat év - az végtelenül hosszú idő és nem csupán a regény olvasása közben, de most, e sorok írásakor is elfog a végtelen szomorúság - miért kellett így alakulnia? Miért nem maradhattak örökre együtt? Miért szól mindig közbe az élet, miért kell búskomor, végtelenül magányos és szomorú pillanatoknak, perceknek, óráknak, napoknak, hónapoknak, éveknek beárnyékolnia a boldog, önfeledt perceket? Miért kell sokkalta több nyomorúságot és bánatot átélnünk, mikor a a boldog perceink végesek? 


A Sherlock, Lupin és én könyvsorozatot ez a szomorú, magányos légkör lengi át, mikor olvasás közben tudod a végkimenetelt, s bár boldog vagy azokban a pillanatokban, mikor főhőseink arcát is ragyogó, boldog mosoly futja át, tudod, hogy a következő percekben könnyezni fogsz... 

"„A jövőt akarom ajándékba adni neked, nem a múlthoz akarlak láncolni”..."


A Sherlock, Lupin és én egy remekül megírt ifjúsági kalandregény-sorozat, mely hű Doyle eredetijéhez és a történelmi korokhoz és nem a modern világ nyelvével és eszközeivel próbálja meg megtalálni és elérni a célközönségét, hanem olvasmányosságával, egyediségével, humorával és főhőseink történelmi idejének érdekességeivel és izgalmaival, melyet megfelelően kell tálalni ahhoz, hogy egy modern gyerek számára is érdekes legyen... 

+
Billy Gutsby felbukkanása, jelleme és rövid szereplése oltári, remélem, hogy a későbbiek során többet kapunk még ebből a talpraesett fiatal srácból... 

"– Hát, ami azt illeti, pár dolgot még el kellene rendeznem Franciaországban… – tétovázott.
– De a huszadik században vagyunk, és bármit el lehet intézni levélben, táviratban vagy telefonon – feleltem."

 Szívből ajánlom a sorozatot minden Sherlock Holmes-rajongónak, és azoknak a gyerekeknek, akiket érdekelnek a történelmi korok teljes valójukban, a maguk szépségével - a modern szavak, szleng, humor és eszközök szerepeltetése nélkül, mégis olvasmányosan és érthetően!

Értékelés: 5/5 medalion














Idézetek

"1940. június 25. Vihar készülődik. A világ újabb változás előtt áll.  Nem tudom, mi lett itt, de attól tartok, hogy nehéz és veszedelmes évek várnak ránk."

"Egyedül én maradtam itt azok közül, akik életem legvadabb, legizgalmasabb, legkeservesebb éveiben lakták a házat. Ami hozzájuk köt, az úgyis örökre velem marad. Például annak a neve, akit a legjobban szerettem: a nevelőanyámé, Irene Adleré. Ezért jegyzem ezt a visszaemlékezést is Irene Mila Adler néven."

"Minél bonyolultabb a valóság, annál fontosabb, hogy életben tartsuk mindazt, ami szép és hihetetlen volt, hogy ne halványítsa el az idő múlása." 

"Sherlock Holmesszal és Arsène Lupinnel való ismeretségem a lehető legrosszabbul kezdődött, amikor Irene társaságában Londonba érkeztem, hogy meggyőzzem őket, tegyék félre ötven éve táplált haragjukat és sértődésüket, és legyenek segítségünkre egy már-már reménytelennek tűnő vállalkozásban."

"1919-et írtunk, az első világháborút az új lehetőségek hajnala követte – és a többé-kevésbé rejtett konfliktusok kora, amelyet jóindulatúan továbbra is a béke névvel illettünk."

"Egy férfi állt előttem, akit nem kellett bemutatni. Hórihorgasabb volt, mint gondoltam, soványsága még feltűnőbbé tette rendkívüli magasságát. Tökéletesen kikeményített, hófehér inggallérja éles ellentétben állt öltönyének, felöltőjének és cilinderének feketeségével. Kesztyűs kezében sétabotot szorongatott, de egyenes tartását látva rögtön tudtam, hogy ez csak afféle kellék. Vagy talán védekezésre alkalmas fegyver. Az idő az ő arcán is nyomot hagyott, akárcsak a nevelőanyámén, de átható tekintete és hegyes orra pont olyan volt, amilyennek doktor Watson leírta. Meg persze Irene."

"Sherlock tudomást sem vett kinyújtott kezemről, mintha csak a nevelőanyám létezne számára.
– Mit keresel itt? – kérdezte mogorván."

"De azért mégis ő volt az a detektív, aki megoldotta a Sátán kutyájának esetét, meg a kék karbunkulusét – egy olyan ember, akinél a zsenialitás és a szertelenség mindig is párban járt."

"Sherlock Holmes, mielőtt világszerte ismert, híres detektív lett volna, élénk eszű, kíváncsi fiú volt. Irene, ő meg Arsène Lupin elválaszthatatlan barátok voltak. Első kalandjuk során ünnepélyesen felvették „a Fekete dáma triója” nevet, örök barátságot fogadtak, és attól kezdve számos bonyolult ügyet oldottak meg. De amikor Irene elszökött Amerikába, megszegte a fogadalmat."

"Csak remélni tudtam, hogy nem szúrják le egymást a vajazókéssel."

"...Még mindig nem kaptam választ a kérdésemre: miért kellene csatlakoznom hozzátok ebben a képtelen kalandban?
– Mert te szereted a képtelen kalandokat! Nem unatkozol nyugdíjasként, egyedül, Sussexben? Mindig is az unalom volt a legnagyobb ellenséged! – felelte Irene lángoló arccal.
– A méheim épp elég munkát adnak nekem..."

"– Nem itt, hanem a Hotel Albionban, ami nagyjából két mérföldre van, abban az irányban – mutatott kelet felé.
– Ott csókoltátok meg egymást Arsène-nel… – tettem hozzá, és a nevelőanyámra sandítottam.
Irene felháborodást színlelve így válaszolt:
– Szavamra mondom, nem tudom, hol hibáztam… de annyi bizonyos, hogy a lányom kezd elszemtelenedni!"

"– Egy időben csakugyan arról ábrándoztam, hogy Arsène lesz a vőlegényem.
– És Sherlock?
– Ő mindig úgy viselkedett, mintha nem érdekelné a szerelem.
– De te érdekelted.
– Pont ez volt a baj! Azt hiszem, éppen emiatt lett minden olyan bonyolult, amikor… De mit művelek? Nem volna szabad ilyen dolgokról beszélgetnem veled, te még túlságosan…
– Túlságosan fiatal vagyok?
– Igen, túlságosan fiatal!
– De hát te is ennyi idős voltál, amikor megcsókoltad Arsène-t!
– Ő csókolt meg engem!
– Nem látom be, ennek mi köze az életkorhoz.
Irene fújt egyet, és tréfásan összevonta a szemöldökét, mintha haragudna.
– Időnként pont úgy beszélsz, mint Sherlock! Ti ketten jól kijönnétek egymással, ha sikerülne rávennünk, hogy álljon mellénk."

"„A jövőt akarom ajándékba adni neked, nem a múlthoz akarlak láncolni”..."

"– Akkor hát vegyük birtokba ezt a jövőt! – súgtam a fülébe."

"– Az a kibírhatatlan ember, meg az ő mizogíniája! – kiáltott fel Irene, és öklével rácsapott a fedélzet korlátjára. 
A komp lassan távolodott a parttól, Sherlock Holmesnak azonban nyoma se volt."

"– Sok év telt el azóta, Irene. Számítanod kellett erre.
– Ne mondj ilyet.
– Milyet?
– Ne mondd, hogy sok év telt el – kérte Irene mosolyogva.
– Én még mindig fiatal lánynak érzem magam.
– És meg kell, hogy mondjam… az alapján, ahogy nézett téged… valószínűleg ő is így gondolja – mondtam erre, és kissé pimasz pillantást vetettem rá.
– Kicsoda? Sherlock? Dehogy nézett engem – felelte Irene. – Gyűlöli a nőket, mondtam már, teljesen hatalmába kerítette a mizogínia. Valószínűleg csak az öltözékemet tanulmányozta, hogy abból állapítsa meg, mi történt velem abban az ötven évben, amíg nem találkoztunk!"

"– Egy automobilt szeretnék – közölte Irene tökéletes franciasággal a kikötői kölcsönzőben, ahol a legmodernebb motoros járművek sorakoztak.
– Hogyne, máris hívom a sofőrt.
– Nem, köszönöm, nem kell sofőr. Inkább én vezetnék.
Néma élvezettel figyeltem a jelenetet, már előre tudtam, mi következik. Amint sejtettem, a kölcsönző alkalmazottja döbbenten, tágra nyílt szemmel bámult a nevelőanyámra, majd azt motyogta:
– De hát… de hát… kegyed nő!
– Na és?
– Hát, a nők nem… nem…
– Vigyázzon, hogy mit mond, kedves uram – figyelmeztette Irene ellentmondást nem tűrően, mire a férfi elnémult."

"Monsieur Lupin azonban, noha legalább annyira híresnek számított, kétségkívül „tünékenyebb” személyiség volt, ezért nehezebben tudtuk felvenni vele a kapcsolatot."

"...valami mást akarok mutatni neked: a világ legmagasabb építményét. Az Eiffel-tornyot! Meg a körülötte elterülő Mars-mezőt.
A torony! Hogyhogy ez nem jutott eszembe? Akkoriban a felhőkarcolók még csak néhány merész tervező fantáziájában léteztek, így hát New York épületei sem vetélkedhettek az Eiffel-torony hihetetlen magasságával.
– Felmegyünk a tetejére? – kérdeztem."

"– Ön is a Keleti nyíllal utazik?
– Hogyne. Már ha fel tudok szállni, mert ez a koffer olyan nehéz, mintha pokolbéli kárhozott lelkekkel volna tele… – fújtatott a férfi."

"– Sajnálatos módon nem az Orient expresszen vagyunk, de azért reméljük, hogy ehető ételt adnak – mondta a professzor, gömbölyű pocakjára csapva. – Ahogy nálunk, Elzászban mondják: a szívünk francia, de a gyomrunk német!"

"– Talán azért, mert ahhoz, hogy jósoljunk, hinni kell a sorsban, és a sors nem létezik – vetette fel Irene."

"- ...Különben is olyan egyformák vagytok, mint két tojás, csak a te hajad szőke."

"– Sherlock Holmes, aki mindig egy lépéssel mások előtt jár – füstölgött Irene.
– Ennek köszönhetem, hogy valamennyi ügyemet megoldottam."

"A férfi, aki ott állt előttünk, veszedelmes, kecses eleganciával töltötte be az ajtónyílást, mint egy nagymacska. Levette aranykeretes csíptetőjét, és azonnal láthatóvá vált a szemében csillogó, eleven fény.
– Te vagy az? – csattant fel Sherlock félig bosszúsan, félig hitetlenkedve.
Irene arcán egyszerre jelent meg csodálkozás, sértettség és elégedettség.
– Arsène Lupin! – kiáltottam fel.
Az állítólagos professzor ekkor letépte álszakállát és nagy műorrát, és egy fehér zsebkendővel letörölte az arcáról a beteges sápadtságot.
– Személyesen, szolgálatára – fordult felém, egy pillanat alatt áttérve a bájolgó, kifinomult párizsi kiejtésre, majd kezet csókolt. Most, hogy először láttam a valódi arcát, megállapítottam, hogy napbarnított a bőre, és büszke arcélével, magas homlokával, dús, deres hajával még mindig jóképű férfinak nevezhető."

"– Szólíts csak Arsène-nek, és tegezz nyugodtan, Mila. Különben még a végén öregnek érezném magam… – kacsintott rám, mire Sherlock Holmes dühösen fújt egyet.
– Ugyanolyan bohóc vagy, mint régen. Mikor veszel már komolyan valamit? – rótta meg.
– A mostani, fegyverbe hívó szót nagyon is komolyan vettem! – felelte Lupin, és széttárta a karját."

"– Ugyan már… nem egyszerű betörő vagyok, hanem úri betörő! – pontosított Arsène kis nevetés kíséretében.
– Inkább afféle modern Robin Hoodnak tartom magam, csak elegánsabb változatban.
– Ha magad is elhiszed a hazugságokat, amiket az újságoknak adsz elő, hogy hősként fesd le magad, lelked rajta – zárta le a vitát Sherlock."

"– Férfiak. Folyton az izmaikat mutogatják, még hatvan fölött is – jegyezte meg Irene metsző gúnnyal.

"– ...Egy nemzetközi kém, egy nagy nyomozó és egy… egy…
– Egy úriember, aki meglopja a gazdagokat, hogy adhasson a szegényeknek… és valamicskét saját magának is – sietett a segítségemre Arsène."

"– Gátlástalan emberek az ellenségeitek, kedveseim – jelentette ki Lupin felénk fordulva. A szavai hallatán szinte megfagyott a vér az ereimben."

"– Hát nekem nem jut egy kis hízelgés? – szólalt meg Lupin gúnyos mosollyal.
– Te egyelőre akkor segítesz a legtöbbet, ha megkímélsz minket a bohóckodásodtól – jegyezte meg szárazon Holmes.
Arsène megadóan a magasba emelte a kezét, majd a fülembe súgta:
– Az öregség tényleg elviselhetetlenné tette!"

"– „Paródosz a német kém csókjának helyén”?!"

"– Nos, igen, azt hiszem, egy kis kaland a régi barátok társaságában megtörné a hétköznapok unalmát – felelte ő gúnyos vigyorral. – De elárulnád végre, mi a következő állomás? Ennyi feszültség nem tesz jót egy öregember szívének… Például Sherlockénak!"

"Ha valaki ránk bízott egy titkot, azt már nem lehet visszaadni."

"Akkor azonban, abban a bécsi lakásban, minden bátorságomat összeszedve, ökölbe szorított kézzel csak annyit mondtam:
– Ljudmila Romanova vagyok, az utolsó orosz cár eltitkolt lánya."

"– Kindzsal marsall. Ezt a nevet választotta magának az ellenségünk. A bolsevikok embere, de elképzelhető, hogy személyes okok miatt foglalkozik ezzel az üggyel. Minden erejével belevetette magát Anasztázia keresésébe, és ez felkeltette néhány kapcsolatom figyelmét. Nem tudjuk, mit akar tenni a lánnyal, de annyi bizonyos, hogy rendkívül veszedelmes ember."

"Kindzsal. Oroszul azt jelenti: kés."

"Lupin sóhajtva húzta fel az ingét.
– Irene, ha azért csinálod, hogy megcsodálhasd szoborszépségű testem, nem bánom, de tényleg semmiség."

"– Igen. A háború végén aláírt versailles-i békeszerződés értelmében csak néhány független hely maradt ezen a környéken, és Danzig ezek egyike – magyarázta Karl.
– Egy zsebkendőnyi földdarab az Oroszország által ostromolt zóna kellős közepén! Bizonyára csak úgy hemzseg a kémektől! – fakadt ki Holmes.
A férfi angyali nyugalommal elmosolyodott, és annyit felelt:
– Ezért nem tudtuk mostanáig kijuttatni onnan a szökevényt. De ez most már szerencsére az önök gondja!"

"...olyan életkedv buzgott benne, amilyennel ritkán találkozhatunk egy ilyen korú emberben. Mintha minden porcikája mosolygott volna."

"Egyébként Sherlockot se ölelgettem, pedig tudom, hogy még mindig kedvel a vén morgolódó… máskülönben már rég rács mögött lennék!"

"Akkoriban azt hittem, hogy a felnőttek – főleg azok, akik kitűntek valamiben – sosem változnak, mindig is olyan tökéletesen értették a dolgukat, mint most. Sohasem fordult meg a fejemben a gondolat, hogy létezett egy másik kor, egy olyan időszak, amikor még fiatalok, tapasztalatlanok, éretlenek és tökéletlenek voltak."

"– Egyáltalán nem akarok olyan lenni, mint az a zsémbes, emberkerülő Sherlock Holmes!
– Dehogynem! Hiszen a világ legokosabb emberének tartják… gondolj bele! Az viszont biztos, hogy nem akarsz olyan lenni, mint én.
– Hát, tudod…
– Tolvaj, gazember, tenyérbe mászó alak, aki ficsúrnak álcázza magát – pördült egyet, mintha divatbemutatón lennénk."

"Arsène Lupin nélkül Sherlock Holmes és Irene Adler sem lenne az, akinek ma ismerjük."

"Naplemente után értünk Danzigba. A város, amelyet Lengyelország magának követelt, hogy legyen tengeri kijárata, ám a lakossága szinte kizárólag német anyanyelvűekből állt, az első világháború után függetlenné vált, és egyetlen konfliktusból sem maradhatott ki – olyan lett, mint a puskaporos hordó tetején fekvő játékszer. "

"– Ne nézz így rám – vetette oda, miután sokadszor pillantottam rá.
– Hogyan?
– Úgy, mintha egyik pillanatról a másikra darabokra törhetnék.
– A higany nem törik – feleltem biztató mosollyal.
– De mérgező lehet – suttogta komoran. – A megmentésemért a saját életeteket kockáztatjátok. Hiba volt, hogy megkerestelek!"

"Ugyanakkor az életemben mégiscsak Irene volt a biztos pont. Nem Ászja, bár az életemet is kész voltam kockára tenni érte. Nem a nem létező oroszországi családom. Nem az előkelő származásom és az ereimben csordogáló, sok évszázadnyi történelem. Irene úgy fogadott be, hogy semmit sem kért cserébe."

"Minden idők legnagyobb nyomozója ekkor éppen a testőr szerepét töltötte be féltestvérem, a hercegnő mellett."

"– És ha feltűnik a Mar… – kezdtem, de gyorsan elhallgattam és az ajkamba haraptam.
– Nehogy azt hidd, hogy ha kimondod a nevét, azzal megidézed, mint valami démont – gúnyolódott velem Lupin, aki egy pillanatra visszavette Schellinger professzor akcentusát.
– Akkor se mondjuk ki! – vágtam vissza."

"Lupin felsóhajtott:
– Pont olyan vagy, mint Irene!"

"– Arsène-nek igaza van. Ha Danzigban maradunk, a marsall úgy fog játszadozni velünk, mint macska az egérrel. A menekülés kockázatos, de meg kell próbálnunk."

"Együtt vagyunk.
Folytatódik a menekülésünk.
Rendkívüli szövetségesek vannak mellettünk, és hála nekik, új tervünk van, új reményünk."

"Sajnos a külvilág olykor nem tiszteli a lelkünkben táplált, apró illúziókat."

"„Vér”, fogtam fel végre. Kindzsal marsall pisztolygolyója éppen a szíve alatt találta el. És ekkor úgy éreztem, én sem lélegzem többé."

"Rá akartam tapasztani a tenyerem a sebre, de féltem, hogy ha hozzáérek ahhoz a gyenge testhez, összetörik, mint az üveg."

"Tényleg csak egy másodpercig tartott, de ennél a pillantásnál értékesebb ajándékot nem kaptam soha életemben. És miután Ászja így megajándékozott, lehunyta a szemét, és kilehelte a lelkét Holmes karjában."

"Anasztázia Romanovát, az orosz cárok utolsó leszármazottját Ászja Adler néven temették el pár nappal később egy kis danzigi temetőben."

"– Ászja már nincs velünk.
– De Irene igen. És egyvalamiben biztos vagyok: bármit megtenne érted."

"– Sherlock mindig is túlságosan… kíméletlen volt. Másokkal is, de elsősorban saját magával. Ezt ne felejtsd el.
– Miért mondod el ezt nekem?
– Azért, hogy ne végezd úgy, mint ő – felelte Arsène.
– Mit gondolsz, mit rejt az a kemény tekintet, azok a gúnyos megjegyzések, azok a vállvonogatások?
– Mit?
– A megbánás tengerét, Mila, amelybe minden áldott nap kis híján belefullad.
Megdöbbentettek a szavai."

"Kíváncsian követtem, és egy nálam alig idősebb fiúval találtam szembe magam, akinek gondosan homlokba fésült, sötét haja volt, és olyan elegánsan pimasz tekintete, amilyet még soha életemben nem láttam. Rendes körülmények között azonnal megkedveltem volna, de a mostani, gyászos hangulatomban idegesítőnek és oda nem illőnek találtam."

"– Hát, ami azt illeti, pár dolgot még el kellene rendeznem Franciaországban… – tétovázott.
– De a huszadik században vagyunk, és bármit el lehet intézni levélben, táviratban vagy telefonon – feleltem."

"– Öreg vagyok, Mila.
– Nem igaz.
– Fáradt vagyok. Az én helyem Sussexben van, a méheim mellett.
– Nem a te hibád, hogy Ászja meghalt."

"– ...Mila, túl veszélyes játék ez nekünk, három öregnek meg egy kislánynak.
– Ne mondd ezt.
– Csatlakoztam hozzátok, és bohócot csináltam magamból."

"Életemben először éreztem úgy, hogy igazi családom van. Kissé fura család, amely egy nem szokásos korú anyából és két különc nagybácsiból áll, és mindannyian egy nagy házban lakunk, amely még felfedezésre vár."

"– Talán egy széf – mondta Holmes. – De nem tudjuk, hol van… Bárhol lehet Európában.
– Meg kell fejtenünk a rejtélyt – jelentettem ki, és sorban rájuk néztem, azután Holmeson állapodott meg a tekintetem. – Tegyük meg Ászjáért.
Holmes egy pillanatig habozott, azután bólintott.
– Mindenki benne van? – kérdezte Irene.
Elmosolyodtam, és rájuk pillantva így feleltem:
– Ki lenne alkalmasabb egy ilyen vállalkozásra, mint Sherlock, Lupin és… mi ketten?"

„A szívet azért rejtette el az Isten, hogy senki se lássa.” /Gárdonyi Géza/

Ha tetszett, olvasd el ezeket is...

0 comments

Flickr Images