Lucien történetének újraolvasását követően visszatértem a De Montforte testvérek világába, és folytattam a sort a második kedvenc testvérem, Lord Andrew Mark de Montforte történetével, mely A Veszedelmeshez hasonlóan immár tizenöt hosszú éve a szívem egy piciny csücskében lakozik mélyen beágyazódva... ❤
Danelle Harmon A Dacos c. regénye a De Montforte testvérek címet viselő sorozat harmadik kötete, mely a legfiatalabb fiútestvér történetét meséli el nekünk. 

1777. Berkshire, Anglia

Történetünk főszereplője Lord Andrew de Montforte, Őarroganciája Blackheat hercegének legfiatalabb öccse. Andrew feltaláló, a magányt, a csendet és önmaga társaságát sokkalta többre becsülő férfiú, aki a zajt, a bálokat, és az embereket mondhatni a pokolra kívánja... A férfi a tudománynak él, ám mióta repülő szerkezete kudarcot vallott a király és az arisztokrácia tagjai jelenlétében, Andrew nem önmaga... Lucien imádja testvéreit, és öccsének is a legjobbat akarja, ám nem látja be, hogy az orvosdoktorok és kuruzslók ráerőltetésére a testvérére pontosan az ellenkező hatást váltja ki öccséből... Amikor Andrew elveszti önuralmát a bátyja tettei miatt, és a laborban minden keze ügyébe akadó "vegyületet" összeönt, a férfi teljesen véletlenül egy vágyserkentőt talál fel, melynek hatékonyságáról a de Montforte család kutyái pillanatok alatt meggyőzik az elképedt testvéreket... 

Lucien mindent megtesz annak érdekében, hogy Andrew ne zárja ki teljes mértékben önmagát a társasági életből, ezért elcipeli öccsét Lady Celsiana Blake jótékonysági estjére...

Celsie egy fiatalon megárvult, gazdag örökösnő, Rosebriar úrnője, akit féltestvére, Gerald újra és újra megpróbál férjhez adni. Noha Celsie a maga ura és nem kíván megházasodni, Gerald óriási kártyaadósságot halmozott fel, melyet csak húga vagyonából tudna visszafizetni. Celsie azonban megelégelte, hogy a testvére elherdálja a tőle kapott tetemes pénzösszegeket, így megtagadja segítségét a bajba jutott bátyjától, aki gyűlölettel viseltetik a lány iránt...

Celsie maga is magányos, az állatok társaságát sokkalta többre tartó független, fiatal nő, akit az arisztokrácia férfitagjai csupán őrülten nagy hozománya miatt "kedvelnek"... A lány kissé bogaras, bolondos örökösnő hírében áll, hiszen jótékonysági esteket ad a kutyák tiszteletére és elszántan harcol az állatok ellen elkövetett fizikai bántalmazásokért... Lucien pontosan ezt használja fel a nő ellen és elferdíti az igazságot az Andrew által feltalált vágyserkentőről... Lucien azt állítja, hogy testvére állatokon kísérletezik, amivel felszítja Celsie haragját, aki a teljesen ártatlan Andrew ellen fordul...


Lord Andrew halálosan unja a bált és a körülötte hemzsegő butuska libákat, ám amikor Celsie harcias amazonként ront rá, a férfi tudja, hogy ismét Lucien álnok mesterkedése áll a háttérben... Mivel az est nem hozza a várva várt eredményeket, Celsie másnap felkeresi a de Montforte fivéreket, ahol Lucien ismét akcióba lép, hogy egyetlen, még agglegény öccsét is kelepcébe csalja és az oltár elé csábítsa... 
Lucien a komornyikkal öccse hálószobájába vezetteti Lady Celsie-t, ahol Andrew még csupán meztelenül ébredezik... A lány felháborítónak tartja a de Montforte-ok viselkedését, és elrohan, ám Andrew utánamegy, és megkéri, hogy kövesse őt a laborba, ahol bebizonyíthatja, hogy semmiféle állatkísérleteket sem folytat...
Celsie élénken érdeklődik a férfi találmányai iránt, amivel őszintén megdöbbenti Andrew-t, majd egy szerencsétlen útra terelődött beszélgetés hatására Celsie saját magán próbálja ki a vágyserkentőt, ami teljesen az eszét veszi... A lány letámadja Lord Andrew-t, aki úriemberhez méltón megpróbálja megvédeni Celsie-t saját magától és a visszavonhatatlan következményektől, ám a lány tulajdonképpen "megerőszakolja" a férfit... 

Lucien megvárja a szerelmi légyott végét, majd számtalan szemtanút felvonultatva megjelenik a laboratórium ajtajában... 




A Dacos a második kedvenc de Montforte-történetem. A történetet nem csupán a humor és az összeesküvés itatja át, hanem a magány, a szomorúság és az egyedüllét fájdalma is...

Lord Andrew személyisége és magányossága rendkívül közel áll hozzám, ezért tudok pillanat alatt azonosulni a karakterével. ❤ A férfi a balesete óta nem önmaga, s bár igyekszik eltaszítani a külvilágot, igazából arra vágyik, hogy szerettei mellette álljanak és ne hagyják őt cserben és magára a bajban. Andrew fél attól, hogy megőrül és a Bedlam intézetbe kerül, mely elmegyógyintézet a korszakhoz illően megfelelően rideg és kegyetlen... Andrew a szó szoros értelmében vett különc, egy zseni, kinek gondolatai és elképzelései megelőzik a korát, ami elmondható tökéletes párjáról, Celsie-ről is...

Celsie az állatok jólétét szem előtt tartó fiatal lány, akit - mondhatni - ugyanúgy kitaszít a társadalom, mint a különcöket, őrülteket és mindenkit, aki egy kicsit is másabb, egy kicsit is különlegesebb, mint ők... Ahogy Harmon fogalmaz, Celsie nem egy "tyúkeszű tollpamacs", ám a férfiak uralta világban, mikor az arisztokraták csak önnön életükkel és boldogulásukkal vannak elfoglalva, nem csoda, hogy az állatok érzéseivel nem törődnek, hiszen az alsóbb rétegek jóléte sem érdekli őket... Az emberek kegyetlenek, közönyösek, és ez így van, mióta világ a világ - még ma, a 21. században is...


Andrew és Celsie két magányos, rendkívüli lélekkel és hatalmas szívvel megáldott ember, akik tökéletesen illenek egymáshoz. Andrew igazi úriember, gyengéd és képes arra, hogy meghallgassa a társát és ne nevesse ki őt, míg Celsie nem csupán a lányos, nőies elfoglaltságokhoz ragaszkodik, nyitott új dolgokra, a szívén viseli az állatok sorsát és mindenben a szeretett férfi mellett áll. 
A regény rendkívül izgalmas és érdekfeszítő, sokszor rejtelmes, míg a cselekmény egyetlen pillanatra sem válik unalmassá. A történetnek egyetlen negatívuma van, mellyel sajnos a többszöri újraolvasás során sem sikerült megbarátkoznom... Noha Andrew és Celsie az első alkalommal a vágyserkentő hatására kerül egymás ölelő karjaiba, az írónő minduntalan beleszövi a szerelmi légyottokba a szert és végigviszi a regény ívén az oldaton való kísérletezések egész sorát, melynek következtében nincs olyan alkalom, hogy szerelmeseink ne használnák egyesülésük során a vágyserkentőt, ami számomra csalódást okozott... A bájitalból nem készült sok, mondhatni a fele kárba is ment, és a folyamatos használat során bizony fenn áll a veszélye annak, hogy az oldat használata nélkül Andrew és Celsie szeretkezése nem fogja ugyanazt az örömöt adni, mint románcuk elején...

Ahogy A Veszedelmesről szóló értékelésemben is írtam, a borító itt is tökéletesen illik a szereplőkhöz és a történethez, mely életkép olyan, mintha a regényből lépett volna elő, hogy a rajongók arcára mosolyt varázsoljon.  ❤



Értékelés: 5/5 vágyserkentő
Kedvenc kötet










Idézetek

"Lord Andrew de Montforte nem holmi potencianövelők feltalálásán fáradozott. 

Feltaláló volt, a tudomány embere."

"Az egész akkor kezdődött, amikor Andrew és az idősebbik testvére, Lucien őméltósága, Blackheat ötödik hercege - aki szerette mindenbe beleütni az orrát -, heves vitába keveredtek Andrew megkérdőjelezhető egészségi állapotával kapcsolatban."

"Az előző négy néhai herceg gyermekei mind kaptak becenevet a falubeliektől, de közülük talán Andrew-é volt a legtalálóbb: A Dacos. Tüzes temperamentum, erős akarat jellemezte, de leginkább testvérének hercegi óhajával való szembeszállása formálta egyéniségét. Egyedüli vágya csak az volt, hogy mindenki hagyja békén."

"- ...Talán már halálosan unom, hogy úgy bánsz velem, mintha nem lennének érzéseim, saját gondolataim, büszkeségem, és talán épp itt lenne az ideje, hogy végre a saját dolgaiddal foglalkozz." 

"- Elegem van azokból, akik azt akarják, hogy nekem jobb legyen!"

"- Több volt az arcán a szeplő, mint egy strucctojáson.
- És mellei sem voltak.
- Csak nézz rá, most sincsenek!
- Igaz, de fél Dél-Anglia az övé! A pokolba a külsőségekkel!"

"...Celsiana tudta, hogy nem az a kimondott angol rózsaszál. Nem elég magas és túl sovány is. Arca éles sarkok gyűjteménye, az orra vékony, kiáll az arccsontja, tekintete pedig hűvös, mint a mentalevél. Azt mondják, az ember olyan, mint a kutyája. Nos, ő leginkább egy vézna agárra emlékeztetett.
De legalább gazdag.
És ez a tény, gondolta szomorúan, sokkal kívánatosabbá tesz egy nőt, mint a telt keblek, a rózsás pofika, vagy egy ívelt törékeny kis test, melyet a férfiak oly előszeretettel részesítenek előnyben."

"Bárcsak lenne egy olyan férfi, aki feltétel nélkül szeret, mint a kutyák!"

"...nem akarta elrontani az estét azzal, hogy arra gondol, valójában milyen kegyetlenek és alattomosak az emberek."

"Akkor még csak tizenhat éves volt, félénk és nagyon szeplős. Előkelő társadalmi helyzetének pusztán a tudata is komoly terheket rótt rá. Andrew-t pedig, a magas, jóképű, társasági fiút dacos, lusta pimaszság lengte körül, ami még elérhetetlenebbé tette."

"...sokatmondó de Montforte-ábrázatáról lerítt az unalom.
Nemcsak unalom, hanem konok dac is."

"Lord Andrew ismét körüljáratta szemét a termen, és meg is találta, akit keresett. Celsie meg volt győződve arról, hogy ha pillantással ölni lehetne, Blackheat hercegét koporsóban vitték volna ki a teremből."

"Istenem, segíts meg! Annyira egyedül vagyok!"

"- Ha már annál a kis harcias boszorkánynál tartunk, talán elmondhatnád, miért szabadítottad rám!"

"- A bátyám adta nekem a születésnapomra három évvel ezelőtt. Úgy gondolta, elvihetném fácánra vadászni, de nem szeretek lövöldözni.
- Úgy érti, puskával?
- Úgy értem, madarakra."

"- Igen, hát, én más vagyok. Vagy ahogy ön mondta, asszonyom - és végre a nő felé fordult - különc."

"- Bárki láthatja, hogy ez a levegő összetételéről szóló tanulmány.
- Bárki, aki hímnemű, ennél fogva jóban van az oktatással.
- Ezt meg hogy értsem? - kérdezte Andrew meglepődve.
- Pontosan úgy, ahogy mondom! Maguk, férfiak azt hiszik, hogy a nők csak buta, értelmetlen teremtmények. Önök járhatnak Etonba, Cabridge-be, vagy Oxfordba..."

"- ...Sok mindent mondhatnak rólam, Asszonyom, de bolond nem vagyok."

"Mosolya szemtelen, incselkedő, a szűzi ártatlanság és a tiszta nőies megérzések keveréke volt."

"- Nem az öccsével van a baj, csak a házasság nem az, amire vágyom."

"- ...Meglehet, hogy TE, az időjáráson kívül, képes vagy mindent irányítani, de arra képtelen vagy, hogy megvédj, ha az emberek gyanút fognak."

"Az jelentette a gyerekkorának végét, mikor némán nézte végig, ahogy a szülei koporsóját egymás mellett teszik örök nyugalomra, az ősi de Montforte kriptában."

"- Esküszöm, hogy a vegyi anyagok véletlenszerű kevergetése fogja tönkre tenni az életem."

"- Én tudós vagyok! Majd akkor fogom abbahagyni a kísérletezést, ha az utolsó lehelet is elhagyta a számat."

"Ott volt Ő, a Dacos, és egyetlen vágya az volt, hogy sarkon fordulhasson, visszamehessen a kastélyba, magára zárhassa a laboratórium ajtaját, és ott maradjon a végítélet napjáig."

"- Hagyja abba, Blackheat! Hagyja meg a testvérem életét, és esküszöm, hogy hozzámegyek az öccséhez!"

- Ne vegye sértésnek asszonyom, de nem kell sem ön, sem a pénze.
...
- Ezért nem tudom hibáztatni - mondta könnyedén Celsie, hangjában olyan iróniával, amit képtelenség volt palástolni. - Elég csábító lehetőségnek tűnhet elvenni egy gazdag örökösnőt, de még az a hatalmas vagyon sem ellentételezheti a tényt, hogy a feleségének nincsenek mellei.
Erre Andrew felkapta a fejét.
- Bocsánat, hogy mondta?"

"- A szavai, asszonyom, meglehetősen sok kívánnivalót hagynak maguk utn. 
- A férfiak szerint a melleim is. 
Andrew arca vöröslött a dühtől. 
- Egyáltalán nem törődöm a többi férfi véleményével, de ha érdekli, szerintem önnek megvan mindene."

"- Óh, tehát bizonyára attól fél, hogy megfulladna a borsótól.
- Nem, attól sem félek. Nem is szeretem a borsót. Amit viszont szeretek, az a teljes szabadság- Hogy úgy élhessem meg az életem, ahogy akarom. Mindenféle szerető, vagy ne adj' Isten, feleség nélkül. Inkább a munkát választom!"

"- Akár el is hagyhatnánk az országot, hogy elkerüljük  ezt az átkozott esküvőt. Franciaország... Amerika... bár nem jó, mert egyik sincs elég messze Lucientől. Istenemre mondom, az Északi-sark kezd egyre vonzóbbá válni."

"- Ah, Andrew, mit csinálsz?
- Csókolgatom a melleidet.
- De azt hittem, a csók a szájnak való?
- A csók oda való, ahová adod őket. Én pedig ide adok... meg ide... meg ide."

"- Azóta le akarlak vetkőztetni, és legyűrni a padlóra, amióta beszálltunk ebbe a kocsiba - szólt Andrew durván. - Semmit sem mondhatsz vagy tehetsz, hogy meggátold az irántad érzett vágyaimat. Akarlak! Szükségem van rád! és az enyém leszel!"

"- Mi a baj, Celsiana? Tegnap tigris voltál, ma pedig kiscica. Én lennék az egyetlen, akit felemészt a vágy?
- Nem, de te vagy az, aki megittad az egész üveg istenverte brandyt."

"- Olyan gyengéden fogok veled bánni, ahogy egy szűzzel illik."

"- Talán nem emlékszel, hogy mi történt velünk tegnap - lihegte Andrew, miközben nyelvével a nagyajkakat becézgette -, de garantálom, hogy ami most fog történni, azt soha nem felejted el."

"Megfordult, arcán rideg mosoly ült, szeme olyan barátságos volt, mint egy kobráé."

"Andrew egy magányos álmodozó."

"- Akarod tudni az igazat? Remélem, hogy egy szép napon, amikor mindannyiunk életét kedvedre alakítottad, majd a saját csapdádba esel! Remélem, hogy egy nő majd téged is térdre kényszerít ! Ha ez megtörténik, én leszek az első a sorban, aki megünnepli a már régóta esedékes bukásodat."

"- És utána jön az az abszurd dolog, amit úgy hívnak, hogy szerelem? - kérdezett vissza Andrew."

"- Talán a kedvelés még menne, de a szerelem meghaladja a képességeimet."

"- Ebben az esetben remélem, hogy az ágya elég nagy ahhoz, hogy elférjen benne élete két legfontosabb hímje."

"A bűntudata csak a dühét táplálta, dühe pedig az állapotával kapcsolatos félelmét. A félelmet attól, hogy valaki rájön, mennyire beteg."

"- A bókot mindig könnyebb elfogadni, mint a sértést..."

"- Biztosíthatom hölgyem, hogy miután gyűlölöm a borsót, az egyetlen lehetséges mód, hogy megfulladjak tőle, ha erőszakkal legyömöszöli a torkomon."

"Kérem, maradjon még! Nem akarok egyedül maradni a gondolataimmal, és a félelmeimmel. Szükségem van magára, kérem, maradjon!"

"Férfiak! Vajon mindegyik ennyire lehetetlen?"

"A testvérei szörnyetegnek tartották. Ez az érzés nem volt idegen számára."

"- ...Rendkívül zavarónak találom, mikor arra ébredek, hogy egy férfi bámul rám.
- Nem bírnám ki, ha nem bámulhatnám. Ön... Ön gyönyörű!"

"Senki sem mondta még ezt neki. Zavarban volt, és sebezhetőnek érezte magát."

"- ...Csak a sorsomra haragszom, ami azzá tett, ami vagyok."

"...a Föld tele van kegyetlen, érzéketlen emberrel, és ez így is marad, amíg világ a világ."

"- ...Az emberek előtt túl sok a kihívás, ellentétben az állatokkal. Ha valami megfelel a célnak, hasznosítjuk. Ha valami útban van, azt elpusztítjuk. Az sem számít, ha az a valami egy élő, lélegző teremtmény, aminek szíve van, és ugyanúgy képes érezni a fájdalmat, a magányt és a szomorúságot, mint mi. Csak az emberiség igényei számítanak! Vagy nem? Az emberiség igényei nyomán pedig eltaposunk és tönkreteszünk mindent. Hogy én ezt mennyire gyűlölöm!"

"- Tisztelem a bátorságáért, és amiért ki mer állni amellett, amiben ilyen erősen hisz. Hogy volt bátorsága beavatni engem valami olyanba, ami ennyire közel áll a szívéhez."

"- Ismerem ezt az érzést.
- Milyen érzést?
- Hogy milyen az, kívülállónak lenni."

"- Adva van két félresikerült ember, akik azt gondolják, hogy meg tudják változtatni a világot... Talán sokkal jobban illünk egymáshoz, mint azt valaha gondoltuk volna."

"Celsie felsóhajtott, oldalára fordult, és ösztönösen átölelte a férfit.
A férfi ugyanolyan ösztönösen ölelte át. Nehéz, meleg, védelmező karjába zárta."

"Celsie sok férfival találkozott már. Volt köztük jóképű is, de a két füle között mindegyiknek üresség honolt."

"- Már a bál óta mást sem művel! - üvöltötte Celsie, amint ledobta magáról a takarót.
- Ó, hát ott van, kedvesem! Tudtam, hogy ott lesz valahol... alul."

"Karba tett kézzel bevonult a szobába, mint egy hadvezér, aki leigázta az utolsó, útjában álló országot is."

"- Figyelmeztetnem kell a jövendőbeli férje miatt, kedvesem - mondta vigyorogva. - A vörös hajúak mind ilyen heves természetűek."

"- ...A dögvész vigye el, most már biztos, hogy nincs kiút!..."

"Olyan szomorúnak tűnt, hogy Celsie-nek belefájdult a szíve. Szegénynek milyen borzasztó élete lehetett, ha ilyen szörnyeteg, mint Lucien, volt a bátyja."

"- Freckles-t szeretné látni - magyarázta Andrew, és teát töltött magának.
- Ki a fene az a Freckles? - kérdezte Charles és Gareth szinte egyszerre.
- A legjobb barátja - mondta Andrew védelmezőn megkerülve az igazságot.
Gareth a homlokát ráncolta.
- Micsoda furcsa név!
- Ez a fickónak a rendes neve, vagy a beceneve? - kérdezte Charles.
- Miből gondolod, hogy Freckles férfi? - szólt közbe Gareth. - Nekem inkább női névnek tűnik.
Lucien kényelmesen ült székében a kandalló mellett, keresztbe tette lábát, és hanyag mozdulattal az esti újság után nyújt.
- Freckles a hölgy kutyája.
- A kutyája? - tört ki Charles és Gareth ismét egyszerre.
- Nektek inkább kórusban kellene énekelnetek valami színpadon! - csapott le Andrew érzékenyen mindenféle kritikára, ami Celsie-t érintette...
- Sajnálom! - mondta Gareth, és megpróbálta álcázni vigyort az arcán. - Ne vedd sértésnek!
- Tényleg ne vedd sértésnek! - tette hozzá Charles egy lány mosollyal."

"Gondoskodó, kedves ember volt, aki tiszteletben tartja mások érzéseit. Beceneve, az Imádott, nagyon találó volt."

"Vajon mit fognak gondolni a testvérei? Hogy csúnya vagyok? Istenem, ne hagyd, hogy Andrew-nak szégyenkeznie kelljen miattam! Ne hagyd, hogy sajnálják a csúnya menyasszonya miatt."

"- Olyan szép vagy, mint egy látomás - mondta rekedten, hangjából büszkeség áradt."

"Még ha a lelkész furcsállotta is, hogy a Dacos végre megnősül, gondolatát nem osztotta meg másokkal."

"Soha nem fogom megérteni az arisztokráciát, még ha száz évig élek is!"

"- De Montforte őrnagy lesz eskütételünk tanúja - mondta szűkszavúan.
- Nem akarná inkább, hogy Őlordsága legyen a tanú?
- Arra mérget vehet! - vágta rá Andrew."

"Az atya úgy gondolta, hogy nem szerelem-házasságról van szó, de mikor Lord Andrew felemelte mély, arisztokratikus hangját, hogy mindenki - még a szunyókáló kutya is - hallja, akkor kezdett igazán belegondolni abba, hogy a dolgok mögött más is lehet, mint ami a felszínen mutatkozik..."

"Nem jelenthet problémát, hogy el kell bánni egy nyavalyás angol herceggel."

"- ...minden másnál többet ér a földön, ha egy de Montforte szeret téged. Andrew jó férjed lesz, az ő szerelmére megéri várni."

"- Olyan elragadóan jóképű, mint a de Montforte fiúk?
- Nos, azt gondolom, hogy a mi férjeinket nehéz felülmúlni jóképűségben."

"- A francba, ne kezdd már te is! Van nekem feleségem, hogy pátyolgasson, semmi szükségem rá, hogy a lovam is ezt tegye."

"- ...Ó, de mégis... el tudod képzelni? Blackheat hercege Eva de la Mouriére ellen. Azt a csatát szívesen végignézném... megfelelő védőfal mögül természetesen.
- A nőnek semmi esélye nem lenne ellene, bármennyire is szeretné.
- Hát, nem tudom... én inkább Evára fogadnék."

"- Ez most úgy hangzott, mintha fontos lennék neked.
- Miért gondoltad, hogy nem vagy az?
- Mert nem akarod, hogy elraboljam az idődet, nem akarsz engem az életedben, és egyáltalán...
- Na, itt hagyd abba! Én akarlak téged!"

"- Mondd csak, Celsie, a nászéjszakánk hátralévő része előtt vagy után szeretnéd megkapni a nászajándékot?
- Hmmm... az attól függ, hogy a nászéjszakánk hátralévő része mit tud nyújtani - válaszolta halkan, kissé pironkodva.
- Mit szeretnél, mit nyújtson?
- Téged - arca még pirosabb lett, s mélyen a férfi szemébe nézett."

"- A feleségedként akarok ágyba bújni veled! Tökéletessé akarom tenni a házasságunkat. Úgy akarlak megismerni, ahogy egy asszony ismeri a férjét..."

"- Látom, hogy ideges vagy. Nem kell, hogy mindjárt ma teljessé tegyük a házasságot. De még holnap sem fontos. Előttünk áll az egész élet, hogy megismerjük egymást."

"- Hagyj békén, Celsiana! Csak hagyj, amíg megtalálom a módját, hogy elmondjam, miféle szörnyeteghez mentél hozzá!"

"Andrew hátrafordult. Arcán rideg és kegyetlen kifejezés ült. Celsie-nek úgy rémlett, hogy ezt az arcot már látta valahol. Egy pillanat is elég volt a felismeréshez, hogy rájöjjön, Lucien tekintetét vélte felismerni újdonsült párja szemében. A nő megrémült a látványtól."

"Olyan elveszettnek érezte magát, mint egy vitorlájától megfosztott hajó, és olyan üldözöttnek, mint egy róka, vadul csaholó kutyákkal a nyomában."

"...még kevésbé volt hozzászokva ahhoz, hogy megbízzon másokban. Már a gondolattól is borsódzott a háta."

"Karddal a szívében halt meg.
Minden alkalommal."

"Csak nyugodtan, csak lassan, s talán elnyerheted a bizalmát, és akkor majd sokkal többet is tehetsz, minthogy megérintsd a haját..."

"- Eszem ágában sincs megszabadulni tőled! - mondta mereven, és szemében haragos fény csillant meg. - A férjem vagy. A szívemen viselem a sorsodat.
- Nem viselheted a szíveden a sorsát valaki olyannak, akit nem is ismersz. És te nem ismersz, nem is tudod, mennyire nem ismersz engem.
- Ez azért van, mert nem hagyod, hogy megismerjelek."

"És én vagyok az a nő, aki szerelmes beléd."

"Szörnyű dolog egyedül maradni a félelmekkel. Főleg akkor, ha lelkileg is egyedül van az ember."

"Drága Andrew... megszakad érted a szívem."

"Ekkor a nő szíve megtalálta a saját félelmét, és az ő szemei is megteltek könnyel.
- Nem mindig tudjuk átvenni a szenvedést azoktól, akiket szeretünk - mondta Celsie csendesen. - Mindössze annyit tehetünk, hogy megnyugtatjuk őket, és nem hagyjuk, hogy egyedül szenvedjenek."

"- Meg fogok őrülni, Celsie - mondta. - Az agyam haldoklik, és nagyon félek. Félek, hogy elhagy a tudatom, hogy elvesztem a tudományt, s nem marad majd belőlem más, mint egy nyálcsorgató idióta a Bedlamben."

"Te jó Isten az égben... tényleg megáldottál, mégsem fog elfordulni tőlem? Igazából mellettem marad, át fog segíteni ezen, és minden rossz jóra fordul majd? Megrázta a fejét, és úgy érezte, hogy a viharfelhők, melyek ott lógtak a feje fölött az elmúlt néhány évben, végre eltűnni látszanak. És ez első fényes napsugarak megérinthették arcát.
Celsie volt a napsugár."

"Szerelmes vagyok belé.
...
Úristen, szerelmes vagyok! Már nem volt a saját félelmének rabja, mert ő kiszabadította."

"- Örülök, hogy az eszed miatt mentem hozzád, és nem a testi erőd miatt."

"- Tudod, Celsiana Blake de Montforte, veszélyesen közel állok ahhoz, hogy beismerjem, bármelyik percben fülig szerelmes lehetek beléd. Jobban mondva, veszélyesen közel állok ahhoz, hogy beismerjem, hogy már félig beléd is szerettem.
- Nos hát, ha te félig belém szerettél, és én is félig beléd szerettem, ez egésszé tesz minket?
- Hogy?
- Ettől mi teljesen szeretjük egymást?
Andrew felnevetett.
- Ez egészen érdekes megközelítse a dolgoknak. Még nem mélyedtem el a témában ebből a szemszögből, de úgy gondolom, igazad lehet."

"- Ördög és pokol! Utálom ezeket az izéket - motyogta Andrew. - Muszáj a szépséget ilyen átkozott ketrecbe zárni?"

"- Ez az az érzés, mikor megbecstelenítik az embert? - kérdezte Celsie lihegve, és közben imádott minden pillanatot."

"- A pokolba is! - káromkodott nevetve.
- Mi baj van?
- Hogy a fenébe lesz időm, és mikor találom meg azt az ösztönző erőt, hogy folytassam a kísérletezést, mikor mindig itt vagy körülöttem, és olyan csábítóan nézel rám.
- Talán egy kis önmegtartóztatást kellene gyakorolnod - mosolygott a nő -, bár őszintén remélem, hogy nem fogsz!
- Biztos lehetsz benne! Esküszöm, hogy te vagy a végzetem!"

"- Verjen meg az Isten azért, amit velem tettél, de Montforte! - üvöltötte Gerald..."

"Ugyanabban a pillanatban lövés dördült. Gerald teste hátrazuhant, a tégla a földre esett élettelen kezéből.
Celsie sikoltva megfordult, egy villám fénye világította meg a tájat körülöttük. Megvilágította a romokat és a fákat...
És megvilágította Blackheat hercegének mosolyát, aki mintegy tíz méterre állt tőlük a fák között, hatalmas, fekete csődörén, füstölgő pisztollyal a kezében."

"Nem kellett hallani a szavakat, bár szerette volna. Nem kellett hallani a szavakat, mert ott voltak, fényesen ragyogva az élénk de Montforte-szempárban."

"- Ó, igen, szeretlek, Celsie, szeretlek több mint félig, szeretlek az egésznél is jobban...
- Szeretlek mindenemmel!"

"Lucien mosolygott, és gratulált magának a jól végzett munkához.
Csodás napnak ígérkezett ez a mai."