értékelés
ireneadler
irenemadler
manókönyvek
Irene Adler: A fekete dáma (Sherlock, Lupin és én 1.) - Értékelés
A Mila által írt, Irene M. Adler néven jegyzett Sherlock, Lupin és én könyvsorozat második felvonásának két magyar nyelven megjelent kötete után azonnal nekiálltam a sorozat első felvonásának behabzsolásához. ❤
A könyvsorozat első tizenhárom kötetének mesélője maga Irene Adler, aki a sorozat első kötetében elmeséli nekünk első találkozását életre szóló, igaz barátaival, valamint láthatjuk Sherlock Holmes, Arsène Lupin és Irene Adler első nyomozásának kalandos és izgalmas mozzanatait is. A fekete dáma a legendás trió első nyomozásának pillanataiba enged bepillantást, mely kötet tökéletes első felvonásként szolgál és egy őrült nagy kaland ígéretét rejti magában...
1870. július 6.
Saint-Malo
A könyvsorozat első tizenhárom kötetének mesélője maga Irene Adler, aki a sorozat első kötetében elmeséli nekünk első találkozását életre szóló, igaz barátaival, valamint láthatjuk Sherlock Holmes, Arsène Lupin és Irene Adler első nyomozásának kalandos és izgalmas mozzanatait is. A fekete dáma a legendás trió első nyomozásának pillanataiba enged bepillantást, mely kötet tökéletes első felvonásként szolgál és egy őrült nagy kaland ígéretét rejti magában...
"Vidámak voltunk, izgatottak és merészek. A lehető legóvatlanabbul játszadoztunk a körülöttünk lévő emberek életével.
Talán mert az élet még nem kezdett el játszadozni velünk."
Saint-Malo
1870 nyarán Irene Adler Saint-Malo tengerparti városába érkezik édesanyjával. A lány nyaralni indul, ám az élete száznyolcvan fokos fordulatot vesz, mikor megismerkedik és összebarátkozik Sherlock Holmes-szal és Arsène Lupinnel, kiknek különleges képességei már a felszínre törtek, ám az oly sok év múlva megszerzett hírnévtől még igen távol állnak...
Irene különleges körülmények között ismerkedik meg Sherlockkal, akivel szinte az első pillanatban elkezdődik köztük egy különös szellemi játszma, mellyel Sherlock Irene jellemére szeretne fényt deríteni. Mikor Nelson úr, az Adler család fekete komornyikja a lány keresésére indul - aki tulajdonképpen azonnal megszökött otthonról, amint megérkeztek - Sherlock a kikötőbe viszi a lányt, ahol Irene megismerkedik Lupinnel - Sherlock legjobb barátjával - és a három fiatal kievez a nyílt tengerre...
Sherlock és Lupin az elhagyatott, romos Ashcroft-házhoz viszi a lányt, akivel barátságuk napról-napra mélyül. A három tizenéves fiatal minden nap együtt tölti az időt, játszanak, színészkednek és remekül szórakoznak, ám egy nap egy férfi holttestét mossa ki a tenger, melyet ők egymagukban találnak meg a parton... Sherlock egy ázott, rongyos cetlit talál az idegen férfi zsebében „A tenger majd elmossa bűneimet” felirattal, ám a gyerekek eszén nem könnyű túljárni... Sherlock, Lupin és Irene éles logikával összerakja, hogy a férfi gyilkosság áldozata és nem egy tengerbe fúlt öngyilkossal van dolguk... Főhőseink úgy döntenek, megpróbálják kinyomozni - a rendőrség és a felnőttek tudta nélkül -, mi történhetett a férfival és önálló, szigorúan titkos nyomozásba kezdenek - ám a parton egy sötét köpenybe burkolt alak figyeli őket...
Irene különleges körülmények között ismerkedik meg Sherlockkal, akivel szinte az első pillanatban elkezdődik köztük egy különös szellemi játszma, mellyel Sherlock Irene jellemére szeretne fényt deríteni. Mikor Nelson úr, az Adler család fekete komornyikja a lány keresésére indul - aki tulajdonképpen azonnal megszökött otthonról, amint megérkeztek - Sherlock a kikötőbe viszi a lányt, ahol Irene megismerkedik Lupinnel - Sherlock legjobb barátjával - és a három fiatal kievez a nyílt tengerre...
Sherlock és Lupin az elhagyatott, romos Ashcroft-házhoz viszi a lányt, akivel barátságuk napról-napra mélyül. A három tizenéves fiatal minden nap együtt tölti az időt, játszanak, színészkednek és remekül szórakoznak, ám egy nap egy férfi holttestét mossa ki a tenger, melyet ők egymagukban találnak meg a parton... Sherlock egy ázott, rongyos cetlit talál az idegen férfi zsebében „A tenger majd elmossa bűneimet” felirattal, ám a gyerekek eszén nem könnyű túljárni... Sherlock, Lupin és Irene éles logikával összerakja, hogy a férfi gyilkosság áldozata és nem egy tengerbe fúlt öngyilkossal van dolguk... Főhőseink úgy döntenek, megpróbálják kinyomozni - a rendőrség és a felnőttek tudta nélkül -, mi történhetett a férfival és önálló, szigorúan titkos nyomozásba kezdenek - ám a parton egy sötét köpenybe burkolt alak figyeli őket...
"...1870 nyara teljesen megváltoztatta az életemet."
Arsène és Sherlock már másnap kideríti, hogy a férfi több személyiséggel rendelkezett, ugyanis a halott François Poussin néven szállt meg a Béke Szállóban, és Jacques Lambert néven a Művész Szállóban... A férfi tehát "több életet élt", ami azt bizonyítja, hogy valaki(k) elől menekült... Könyvének lapjai között Sherlcok egy pikk dáma kártyalapra bukkan, mely összefüggésbe hozható a szerencsejátékkal... Mikor főhőseink teljes szívvel és lélekkel belemerülnek a nyomozásba, utcagyerekek támadnak rájuk és fenyegetik meg őket, hogy hagyjanak fel tevékenységükkel... A szálak a saint-malói alvilág titkos helyére vezetnek, ahol a gyerekek egy olyan bűnbarlang és bűnszövetkezet létezésére derítenek fényt, ami alapjaiban rengeti meg Saint-Malo városát...
"– Nos, hogy telik a nyaralás?
– Gondolom, már úgyis tudod, papa. Nyaralás a hullával! – suttogtam vidáman."
"Tehát a bridzs lényegében olyan kártyajáték, amelynek van egy „halott” szereplője. Ezt a tényt pedig kétségkívül kezdettől fogva szem előtt kellett volna tartanunk."
A fekete dáma egy ízig-vérig izgalmas, kellően torokszorító ifjúsági kalandregény! Tökéletes sorozatindító kötet, melyben szemtanúi lehetünk kedvenc hőseink gyermekkorának és láthatjuk, miként is indult az életük azon fejezete, ami azzá a felnőtté tette őket, akikként már megismertük őket...
A kötet nyelvezete mondhatni magával ragadó és korhű, ami számomra rendkívül fontos. A torokszorító, üldözős, verekedős jelenetek kellő feszültségben tartják az olvasót, a leírások részletgazdagok, amikben megelevenedik a szemünk előtt Saint-Malo világa...
Főhőseink bátorsága, kitartása, erős jelleme példaértékű, az olvasók rengeteget tanulhatnak tőlük és elképesztő mértékben sodornak minket magukkal a cselekményen, amiből olvasás közben szépen következik egy szomorú, mondhatni magányos érzés, ami rátelepedik az emberre, miszerint mi is szeretnénk a bandába tartozni és őrült kalandokat átélni, tetőkön ugrálni és leereszkedni Saint-Malo bűnbarlangjába a rosszfiúk közé... ❤
"– WILLIAM SHERLOCK HOLMES! – süvöltöttem, és egy tapodtat sem mozdultam.
Az, hogy a teljes nevét hallotta, méghozzá ilyen hang nemben, pontosan úgy hatott rá, ahogy reméltem: egyszerre megtorpant, és mozdulatlanná dermedt.
– AZONNAL KÉRJ TŐLEM BOCSÁNATOT! – folytattam."
Olvasóim számára nem is lehet kétség, hogy a Sherlock, Lupin és én könyvsorozat teljesen magába szippantott és levett a lábamról - és ezt egy pillanatig sem áll szándékomban tagadni! :3
Tizenkét kötetem van még hátra a sorozatból, melyek elébe izgatott várakozással tekintek és annyi bizonyos, hogy mindegyikről kellően megemlékezem majd blogom virtuális oldalain!
Következő értékelés: Utolsó felvonás az Operában - izgalmas lesz, tartsatok velem akkor is! ;)
Értékelés: 5/5 dáma
Idézetek
"Úgy hiszem, senki sem cáfolhatna meg, ha azt állítanám, hogy én voltam a híres nyomozó, Sherlock Holmes első és egyetlen barátnője. Bár amikor megismerkedtünk, még nem volt nyomozó, híres pedig különösen nem. Én tizenkét éves voltam, ő pedig egy kicsivel idősebb.
Nyár volt.
Egészen pontosan július hatodika.
Még ma is tökéletesen emlékszem arra a pillanatra, amikor először láttam őt. A bástyák kőfalai határolta sarokban ült a magasban, hátát a borostyánnal benőtt falnak vetve. Mögötte nem volt más, csak a messzeségbe nyúló, sötétkék, hullámzó tenger."
"...1870 nyara teljesen megváltoztatta az életemet."
"Amint távozott a szobámból, kezében a tekergőző „vendéggel”, váratlanul kinyílt a szekrényajtó, és egy sovány arcú fi ú bukkant elő. A másik kedves barát, akivel azon a nyáron ismerkedtem meg.
Arsène Lupinnek hívták, mint a híres úri betörőt. Csakhogy azokban az időkben még nem kezdődött meg nemzetközi tolvajkarrierje. És úriembernek sem nevezhette volna senki, tekintve, hogy alig volt idősebb nálam, és alig volt fiatalabb Sherlock Holmesnál. Most, hogy már tisztában vagytok vele, kik voltak a barátaim, nyilván nagyon is el tudjátok képzelni, hogy azon a nyáron tömérdek olyan dolog történt, ami említést érdemel. Jobb lesz hát, ha újrakezdem, méghozzá az elejéről."
"Sherlock szemében őszinte csodálkozás tükröződött. Ekkor még nem a jéghideg zsenialitás áradt a tekintetéből, mint néhány évvel később, amikor a világ legnagyszerűbb nyomozójaként lett közismert."
"Sherlock magas volt, nagyon sovány, és pamutzakója kiálló bordáit verdeste.
– És mivel foglalkozik a barátod?
– Van egy kis bárkája. Nem az övé, az apjáé, de… többnyire elvihetjük.
– Egy bárkája?
– Nagyon kicsi.
– És ki akarsz menni vele… a tengerre?
– A bárkákat már csak erre szokta használni az ember."
"Így vitt el Sherlock Holmes a kis kikötőbe, hogy megismerkedjek az ő titokzatos barátjával. Ha pontosan meg kellene mondanom, mikor is kezdődött minden bajunk, hát azt hiszem, ezt a pillanatot
választanám."
"Sherlock barátja izmos, szikár alkatú fiú volt, a szeme és a haja sötét."
"– De nehogy azt higgye valaki, hogy elraboltunk… – figyelmeztetett többször is Lupin. Úgy láttam, kettejük közül ő a lelkiismeretesebb és aggodalmasabb.
– Saját akaratodból szöktél meg..."
"Úgy éreztem magam, mint egy betörő, aki ott áll a kincseskamra ajtaja előtt, de meggyűlik a baja a különösen bonyolult zárral."
"– Hát, először is rengeteg felfedezésre váró helyiség van a házban – mondta Lupin. – Ashcroft régi dolgozószobája, a pince… a padlás…
– Persze, rengeteg helyiség… És mind üres! – pontosított gúnyosan Sherlock, amivel kiérdemelt egy
újabb oldalba bökést.
– De hát akkor miért szeretsz oda jár ni?
– Mert ott nyugodtan olvashatok – jelentette ki.
Elnéztem hosszú, vézna karját, amint az evezőt mozgatta, és gondolatban összehasonlítottam a kisportolt, izmos Lupinnel. A két fiú nem is lehetett volna különbözőbb: Sherlock bőre tejfehér volt, Lupiné napbarnított, mint a halászoké. Sherlock mereven mozgott, mintha kőből lennének a tagjai, Lupin viszont azokra a fürge fekete-afrikai macskafélékre emlékeztetett, amelyek a felfedezők könyveinek rajzain szerepelnek."
"Rengeteget beszélgettünk aznap délután. Így szokott ez lenni, amikor megismerkedünk egy érdekes emberrel, és egyszerre úgy érezzük, meg kell ragadnunk a figyelmét, magunkhoz kell láncolnunk valami jó kis történettel. Nem akarunk még elválni egymástól, és mindent elmesélünk egymásnak, ami csak eszünkbe jut, mintha attól félnénk, nem találkozunk többé."
"– Idegenek – hajtogatta a mama Nelson úrnak. Pedig téved, gondoltam, miközben odakint kigyúltak a csillagok az indigókék égen. Sherlock és Lupin egyáltalán nem idegenek. Olyan, mintha ezer éve barátok lennénk. Régi barátok, akik most hosszú idő után végre ismét összetalálkoznak."
"Sherlockról kiderült, hogy született színész: pár ecsetvonás és egy bajusz elég volt hozzá, hogy teljesen elváltoztassa az arcát, amitől azután a hangja is egészen más lett. Egyformán remekül alakította Lear királyt és V. Henriket, Shylockot, a zsidót vagy egy szicíliai katonát. Lupin mozdulatai elegánsabbak voltak, és furcsa módon ettől még hatásosabbnak bizonyult a vadember-szerepekben. Lendületesen mozgott, drámai, mégis harmonikus hatást keltett. A megfelelő parókával és a szeme körül némi fehér festékkel olyan volt, mint egy majom, ha pedig kendőt kötött kerek fejére, máris egy kalóz állt előttünk. Egy álszakáll segítségével hajótörött lett belőle. Némi agyagpor az arcára, egy kis olaj a hajára, hogy szépen csillogjon, és egy szempillantás alatt sivatagi herceggé változott."
"– Ezer ördög és pokol… – dünnyögte Sherlock, és mozdulatlanná dermedt.
– Úristen! – kiáltott fel Lupin, majd futásnak eredt.
A csomag egy hajótörött volt."
"A fiú, akiből felnőtt korában minden idők legnagyobb nyomozója lett, ott térdelt a hajótörött élettelen teste mellett, és gondosan vizsgálgatta egy kis bot segítségével, amelyet a tenger sodort oda."
"– „A tenger majd elmossa bűneimet” –"
"– Lupinnek igaza van. Ha a titokzatos alak elmegy a rendőrségre… pár óra múlva mindenki tudni fogja a hírt a városban.
– És ha nem megy el?
– Az azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel a gyilkost láttad, Irene.
Egy pillanatra elállt a lélegzetem. Sherlock szeme árnyék volt az árnyékban.
– Ő pedig látott minket – tette hozzá komoran."
"– Hát ez az, Adler kisasszony. Hát ez az. Összevissza beszélnek, mindenki mondja a magáét. És amikor túl sokféle változat kering, akkor egyik sem felel meg a valóságnak."
"Úgy emlékeztem, még sosem fordult elő, hogy egy fiú betette volna a lábát a hálószobámba, pedig apai részről számtalan fi ú unokatestvérem volt. Arra pedig egészen biztosan nem volt példa, hogy egy fiú betegye a lábát a szekrényembe."
"– Csillog a szemed, amikor izgatott vagy – jegyezte meg Lupin, és ezzel teljesen összezavart."
"– A halál talán életünk legtermészetesebb eseménye."
"– Ugyan! – fújt egyet megvetően Lupin. – Flebourg felügyelő! Apám szerint sötét, mint az éjszaka. A nap egyik felét evéssel tölti, a másik felét alvással. Olyan, mintha nem is lenne."
"– Én benne vagyok – mondtam. – De hová megyünk?
...
– Oda, ahol a történetek többsége kezdődik és végződik ebben a városban… – felelte, aztán felpattant.
– A kikötőbe!"
"Most, hogy visszagondolok, úgy látom, volt valami sorsszerű a történtekben. Más különben hogyan magyaráznánk, hogy három gyerek, akik még csak pár napja ismerik egymást, egy Isten háta mögötti tengerparti kisvárosban rögtön ilyen furcsa és rejtélyes esetbe botlik? Egyetlen lehetséges választ ismerek erre a kérdésre: a sors úgy akarta, hogy a szóban forgó három gyerek valami igazán felejthetetlen kalandot éljen át, és ezzel legyen egy olyan becses emlékük, amely egész életükre összeköti őket. Kitalálni sem lehetne ennél hihetetlenebb történetet. A tengerparton egy halott férfi fekszik, akinek életében két neve volt, és két szállodai szobában lakott, egyazon városban!"
"– Nos, hogy telik a nyaralás?
– Gondolom, már úgyis tudod, papa. Nyaralás a hullával! – suttogtam vidáman."
"Most, hogy tudtam, a papa is velünk van, egyszeriben elmúlt minden félelmem, megfeledkeztem a kék köpenyes emberről, a borostyán között rejtőző kígyókról, meg azokról a félelmetes alakokról, akik talán az óváros sikátoraiból figyelik a házunkat. De lehetséges, hogy hibát követtem el. Ők ugyanis korántsem feledkeztek meg rólam."
"– WILLIAM SHERLOCK HOLMES! – süvöltöttem, és egy tapodtat sem mozdultam.
Az, hogy a teljes nevét hallotta, méghozzá ilyen hang nemben, pontosan úgy hatott rá, ahogy reméltem: egyszerre megtorpant, és mozdulatlanná dermedt.
– AZONNAL KÉRJ TŐLEM BOCSÁNATOT! – folytattam."
"– Azért, mert mi hárman egyezséget kötöttünk, bájos hölgyem!"
"Akkoriban egyikünk sem sejtette – még maga Lupin sem –, mi is az apja valódi foglalkozása. Azt hittük, kiváló akrobata, a harci művészetek szakértője, cirkuszi artista.
Ám nem sokkal ezután rájöttünk, hogy nem csak ezzel foglalkozik. És barátunk, Lupin nem csupán rájött erre, de követte is a példáját, sőt, idővel túl is szárnyalta az apját.
Ő lett minden idők legnagyobb betörője."
"Vidámak voltunk, izgatottak és merészek. A lehető legóvatlanabbul játszadoztunk a körülöttünk lévő emberek életével.
Talán mert az élet még nem kezdett el játszadozni velünk."
"– Úgy látszik, ma jó napom van. Használjátok ki! – felelte, és hátravetett fejjel nevetett.
Csodálattal néztem. Aznap különösen elragadó volt: a vonásai szabályosak, a szeme úgy csillogott, mint két drágakő, bőre ragyogó barnasága pedig még szebbnek mutatta izmos testét."
"– Nem illendő, hogy egy úrilány a te korodban ilyen későn keljen fel – mondta a mama, aki szokása szerint kifogástalanul festett.
Ha tudná, mit művelt előző nap ez az illedelmes úrilány, és hogyan szabadult szorult helyzetéből!"
"A városban még mindig kaszárnyának hívták az épületet, pedig katonák már hosszú évek óta nem laktak benne. A falak állapotából és a toronynak látszó épületrész romjaiból ítélve azt követően üríthették ki, hogy lezajlottak az utolsó összecsapások Napóleon seregei és Lord Wellington között."
"– Ez azért van, mert csak a dolog felszínét látja, kisasszony – suttogta Théophraste olyan hangon, mint aki valami életbevágóan fontos dolgot közöl. – Pedig a test minden egyes mozdulatában kecsességnek, erőnek, egyensúlynak kell lenni. Harmonikusan kell használnunk a testet, amelybe beleszülettünk.
– Ép testben ép lélek – motyogtam.
– Pontosan – felelte. – Márpedig az alapján, amit a fiamtól hallottam, biztos vagyok benne, hogy a maga lelke igencsak figyelemreméltó, Irene kisasszony. Bájosabb arcot pedig ritkán láttam..."
"– Soha életemben nem húztam még be senkinek… – mosolyodtam el. – Talán ideje, hogy megtanuljam, nem gondolod?"
"Mi hárman: Sherlock, Lupin és Irene."
"– Ne gyerekeskedj! – szólt rám éles hangon Sherlock.
– Úgy állítod be a dolgokat, mintha mi volnánk a kerekasztal lovagjai.
– Lehetséges – feleltem dacosan. – De az, hogy mi hárman… nem jelent semmit?"
"Lupin kezére tette a magáét. Akkora mancsa volt, hogy az ujjai az én kezemet érték.
– Nektek elment az eszetek – jelentette ki.
– Mondd ki, Sherlock! – szűrtem a szót a fogam között. – Vagy együtt, vagy sehogy.
Hosszan ingatta a fejét, mielőtt rászánta magát.
– Vagy együtt, vagy sehogy.
És nem zárom ki, hogy Sherlocknak igaza volt.
Csakugyan elment az eszünk!"
"Megértettük, miért fenyegettek meg minket a huligánbanda tagjai, akik a bűnszervezet „kis halainak” számítottak, és miért vezette olyan ügyetlenül Flebourg felügyelő a nyomozást – nem rossz nyomozó ő, csupán olyan emberek veszik körül, akiket lefizettek, hogy akadályozzák az igazságszolgáltatás működését."
"Persze, azóta sok mindent láttam, és ha most belegondolok, szinte irigylem akkori ártatlanságomat, noha mélyen gyökerező, szilárd erkölcsi elveim mellett – a látszat ellenére – mind a mai napig kitartottam. Mint ahogy ragaszkodtam a barátsághoz is, amely azon a nyáron mindörökre összekötött minden idők legnagyobb betörőjével és legnagyobb nyomozójával."
"Lupin úgy mozgott, mint egy macska. Az apjától jól megtanulta, hogyan közlekedjen a magasban anélkül, hogy elvesztené az egyensúlyát. Láthatólag szemernyi félelem se volt benne."
"– Mi történt? Mi történt Juliennel?"
"– Hát, ami azt illeti… – szólt közbe Lupin. – A nők nem tudják, mit jelent az összefogás.
Vasvillatekintettel meredtem rá.
– Nos… Tisztelet a kivételnek! – tette hozzá kis kuncogás kíséretében."
"– François Poussint vagy Jacques Lambert-t valójában Julien Lascot-nak hívták – vágtam bele a közepébe. A barátaim döbbenten hallgattak. – És ezt biztosan tudom, mivel módomban állt beszélni az édesanyjával.
Mindketten leültek.
És némán bámultak rám.
Most végre beszélhettem."
"Sherlock olyan sápadt lett, mint egy kísértet. Némán meredt a kártyákra. Egészen megijedtem, amikor ránéztem.
– Sherlock! – próbáltam kizökkenteni révedezéséből.
– Sherlock! Mi a baj?
– Ez lehetetlen… – dadogta. – Ez egyszerűen lehetetlen…
– Mi lehetetlen? – kérdeztem. Előbb barátomra pillantottam, aki tágra nyílt szemmel bámult maga elé, majd a kártyákra. – Kié ez a pakli? – kérdeztem Lupintől.
– Anyámé – felelte Sherlock alig hallhatóan."
"Tehát a bridzs lényegében olyan kártyajáték, amelynek van egy „halott” szereplője. Ezt a tényt pedig kétségkívül kezdettől fogva szem előtt kellett volna tartanunk."
"– Úgy áll a helyzet, kedves gyermekeim, hogy nem kevesebb, mint három gyilkos van ebben a szalonban!"
"A kérdés sokáig ott lebegett a virágillatú levegőben. A három naiv lelkű, szelíd asszony ügyetlenségből megölt egy embert, azután megpróbálták elrejteni a holttestét, méghozzá csakis azért, hogy megőrizzék a jó hírüket.
Ennek pedig az lett a következménye – részben a mi közbeavatkozásunknak köszönhetően –, hogy Flebourg felügyelő szétverte a városban működő bűnbandát. Azt a bandát, amelynek a városi rendőrség soraiban is megvoltak a kapcsolatai, a fizetett emberei. A három hölgy tehát akaratlanul is olyan váratlan rendőri akciót indított el (bár ebben nekünk is megvolt a szerepünk), amely bűnözők megbüntetéséhez, elfogásához vezetett. Ám Lascot haláláért nem ezek a bűnözők voltak felelősek."
"Sherlock arcán az a csúfondáros vigyor ült, amelyet idővel úgy megutáltam. Mindig így vigyorgott, ha a másik fél kész volt elismerni, hogy ő jött rá elsőként valamire."
"Úgy véltük, végül is mindent kiderítettünk a titokzatos eseményekről, melyeknek tanúi voltunk. Ugyanakkor egymást voltaképpen alig ismertük meg.
De erre még bőven volt időnk."
Vasvillatekintettel meredtem rá.
– Nos… Tisztelet a kivételnek! – tette hozzá kis kuncogás kíséretében."
"– François Poussint vagy Jacques Lambert-t valójában Julien Lascot-nak hívták – vágtam bele a közepébe. A barátaim döbbenten hallgattak. – És ezt biztosan tudom, mivel módomban állt beszélni az édesanyjával.
Mindketten leültek.
És némán bámultak rám.
Most végre beszélhettem."
"Sherlock olyan sápadt lett, mint egy kísértet. Némán meredt a kártyákra. Egészen megijedtem, amikor ránéztem.
– Sherlock! – próbáltam kizökkenteni révedezéséből.
– Sherlock! Mi a baj?
– Ez lehetetlen… – dadogta. – Ez egyszerűen lehetetlen…
– Mi lehetetlen? – kérdeztem. Előbb barátomra pillantottam, aki tágra nyílt szemmel bámult maga elé, majd a kártyákra. – Kié ez a pakli? – kérdeztem Lupintől.
– Anyámé – felelte Sherlock alig hallhatóan."
"Tehát a bridzs lényegében olyan kártyajáték, amelynek van egy „halott” szereplője. Ezt a tényt pedig kétségkívül kezdettől fogva szem előtt kellett volna tartanunk."
"– Úgy áll a helyzet, kedves gyermekeim, hogy nem kevesebb, mint három gyilkos van ebben a szalonban!"
"A kérdés sokáig ott lebegett a virágillatú levegőben. A három naiv lelkű, szelíd asszony ügyetlenségből megölt egy embert, azután megpróbálták elrejteni a holttestét, méghozzá csakis azért, hogy megőrizzék a jó hírüket.
Ennek pedig az lett a következménye – részben a mi közbeavatkozásunknak köszönhetően –, hogy Flebourg felügyelő szétverte a városban működő bűnbandát. Azt a bandát, amelynek a városi rendőrség soraiban is megvoltak a kapcsolatai, a fizetett emberei. A három hölgy tehát akaratlanul is olyan váratlan rendőri akciót indított el (bár ebben nekünk is megvolt a szerepünk), amely bűnözők megbüntetéséhez, elfogásához vezetett. Ám Lascot haláláért nem ezek a bűnözők voltak felelősek."
"Sherlock arcán az a csúfondáros vigyor ült, amelyet idővel úgy megutáltam. Mindig így vigyorgott, ha a másik fél kész volt elismerni, hogy ő jött rá elsőként valamire."
"Úgy véltük, végül is mindent kiderítettünk a titokzatos eseményekről, melyeknek tanúi voltunk. Ugyanakkor egymást voltaképpen alig ismertük meg.
De erre még bőven volt időnk."
0 comments