Május végén látott  napvilágot  a Manó Könyvek kiadó gondozásában a második Twisted Tale-kötet magyar nyelven, melynek középpontjában a Jégvarázs szereplői állnak. Jen Calonita Ne érezz, ne kérdezz! c. regényében Arandelle bájos és szerethető hercegnőinek sorsáért izgulhatunk. A kötet mottója: Mi lett volna, ha Anna és Elza nem ismerik egymást? már önmagában rendkívül figyelemfelkeltő, s noha tudtam, hogy Jen Calonita egy istennő - kinek több írásához is volt már szerencsém -, arra egyáltalán nem számítottam, hogy az írónő olyan átírást készít Disney remekművéből, ami nemhogy vetekszik az eredetivel, de számomra jóval túl is szárnyalta azt... ❤


Ahogy a Fénytörések c. kötetről szóló értékelésemben is írtam, nagyon örülök, hogy a kiadó azokat a köteteket választotta az első körben való kiadásra, melyek eredetije még nem pihent a polcomon és társaikkal ellentétben még nem is olvastam őket. A Twisted Tale kiadói sorozat minden tagjának ott a helye egy vérbeli Disney-rajongó polcán!
A magyar kiadás második darabja - hasonlóan a Fénytörésekhez - szintén élfestéssel készült, és a kötet jégkék színe remekül harmonizál a polcon Mulan regényével, arról nem is beszélve, mennyire illik Elza személyiségéhez. :3



A cselekmény Elza tizennyolcadik születésnapja után veszi kezdetét. Agnarr király és Iduna királynő békében uralkodik gyönyörű országuk Arandelle fölött, míg lányuk, Elza tanulással és az uralkodásra való felkészüléssel tölti mindennapjait, ám a nép előtt ritkán mutatkozik. A történet kezdetén azonban a királyság jeles napot ünnepel, így Elza megjelenik szülei oldalán a hatalmas ünnepségen, melynek keretén belül felavatják a királyi családot ábrázoló, Axel Ludenburg által készített szoborcsoportot...

A Ne érezz, ne kérdezz! - a Fénytörésekkel ellentétben - már a Jen Calonita által elképzelt valóságban veszi kezdetét, ám magára a módosításra, amely létrehozta az írónő fantáziájából született cselekményt, csupán a kötet közepe táján derül fény...
Elza egyedül növekedik a palotában és a lány rendkívül magányos. Szülei, valamint a személyzet jelentik az egyetlen biztos pontot az életében ám barátok és testvérek nélkül csupán fél életet él. Elza mit sem sejt varázserejéről és a hercegnők mindennapi életét éli, ám szüleit megmagyarázhatatlan szomorúság lengi körül és néha olyan emlékeket idéznek fel a hercegnő előtt, melyek soha meg sem történtek... Vagy mégis?

Eközben a hegyekben, Harmon gyönyörű, parányi falvacskájában nevelkedik a tizenöt éves Anna. A lányt örökbefogadó szülei, Tomally és Johan nevelik, akik a Tomally Pékség tulajdonosai. Anna imád sütni és a falusiak rajonganak a lány által készített finomságokért. Anna hóember sütiket készít és repesve várja szeretett "nagynénje", édesanyja legjobb barátnője, Freya érkezését, aki valójában az álruhát öltött Iduna királynő...

Noha a két lány mit sem sejt egymás létezéséről, a kötelék köztük rendkívül erős, melyet egyetlen átok sem képes teljes mértékben megszakítani... Elza a lelke mélyén érzi, hogy valami nincs rendben, míg Annát különös álmok gyötrik és megmagyarázhatatlan módon vonzza őt Arandelle, ahol egy nap saját pékséget szeretne nyitni... 

A két lány feje fölött azonban a "békés, nyugodt napok" után viharfelhők gyülekeznek, és amikor Agnarr király és Iduna királynő hajója a tengerbe vész, Elza varázsereje felszínre tör... 


Elza szobája magányában megépíti Olaf-ot, aki három éven át hűséges társa lesz a magányos órákban. Amikor Elza betölti 21. életévét és elérkezik királynővé koronázásának napja, a királyságra örök tél borul... 
Jen Calonita egy tökéletes, véleményem szerint az eredeti mese cselekményénél is jóval izgalmasabb és szerethetőbb történetet írt a Jégvarázs hercegnőinek életéről, ami nem kis szó, főleg annak fényében, hogy mindig is hatalmas Jégvarázs-rajongó voltam... 
A cselekmény gördülékenyen épül fel és gyönyörűen bontakozik ki az olvasó szeme láttára, míg a meséből oly jól ismert képkockák teljesen más megvilágításba kerülnek... ❤

A kötet Elza és Anna szemszögén túl bepillantást enged Hans és Kristoff gondolataiba is, közelebb hozva ezzel a karaktereket az olvasóhoz. Elza karakterének rendkívül jót tett a regénybe öntés, bepillantást nyerhetünk ugyanis a hercegnő legmélyebb gondolataiba, melynek köszönhetően sokkal közelebb érezzük őt magunkhoz. Elza korántsem olyan rideg, mint a mesében, és láthatjuk a szüleivel töltött, tulajdonképpen felszabadult perceit és a bezárkózással töltött mindennapjait is, ahol egy törékeny, szeretetre vágyó nő képe tárul elénk.

Míg a mesében minden kétséget kizáróan Elza volt a kedvencem a két testvér közül, hiszen őt éreztem közelebb magamhoz a személyiségünk miatt, addig a regényben Anna vált az első számú kedvencemmé a testvérpár tagjai közül. 

A mesében Anna egy szeleburdi, naiv kislány, aki a palota kapuinak bezárása és a külvilág kinn tartása miatt semmit sem tud az életről... Jen Calonita pedig fogta és kilökte a hercegnőt az életbe, és egy olyan erős főhőst alkotott belőle, akivel a visszafogott, magányos és zárkózottabb lányok is könnyen azonosulni tudnak, hiszen elvakult rajongása és naivsága mondatni a múlté... Anna karaktere a mesében is rendkívül szerethető, ám személyisége ebben az átiratban válik igazán kiforrottá. Az átok, mely az egész könyv cselekményén átvonul, teszi azzá a fiatalabb hercegnőt, ami. Személyisége és viselkedése sokkalta szerethetőbb, mint az eredeti történetben, pedig ott is egy imádnivaló, aranyos lányt ismerhettünk meg, aki a legszomorúbb pillanatainkban is képes mosolyt csalni az arcunkra bohóságával.


Mivel Anna Harmon-ban nő fel, Hans teljes mértékben kimarad az életéből, így a lány életében és szívében az első és egyetlen helyet Kristoff foglalja el. ❤
El sem tudom mondani, mennyire örültem ennek a változtatásnak. Anna és Kristoff első találkozása igazi, mesébe illő, gyönyörű pillanat, mely megmelengette a szívemet, és titkon reménykedtem, hogy a kedvenc szereplőmből, a nagybetűs srácból is többet kapok majd, mint a mesében - és Calonita ebben a tekintetben sem okozott csalódást. Egész végig szorítottam olvasás közben, hogy legyen Kristoff szemszögéből írt fejezet is, mikor eljutottam a 26. fejezethez és felsikkantottam a boldogságtól. :3
Kristoff személyisége a kötetben mondatni semmit sem változott, ám múltjáról és életéről sokkal több információt kapunk, mint a mesében. A fiú sokkal több jelenetet és szerepet kapott, ez által jobban megismerjük őt, és még jobban beleszeretünk, már ha ez lehetséges... Velem mindenesetre így történt... ❤

Ahogy Kristoff, úgy Hans is nagyobb szerepet kapott a történetben, így a két férfi szerencsére sokkal inkább előtérbe kerül és nem csupán Anna és Elza testvéri kötelékéről olvashatunk, de a szerelem édes érzése is fontosabb szerepet kap. 
Mivel Anna kikerült a képből, Hans Elza életében játszik központi szerepet és a herceg a trónörökösnek udvarol. A kapcsolat, amit Calonita felépített közöttük az én tetszésem maradéktalanul elnyerte és nagyon szerettem olvasni a közös jeleneteiket, melyekben Hans sokkal szerethetőbb, mint a mesében... Természetesen a herceg igazi személyiségére itt is fény derül, s onnantól kezdve ismét el tudtam kezdeni gyűlölni őt. ^^ Kíváncsian vártam, vajon Hans sorsa miként alakul a regényben és meglep-e minket az írónő egy alternatív befejezéssel, ám az úttal, amit a herceg ebben a kötetben bejár, teljes mértékben elégedett vagyok.

Természetesen nem felejtem el megemlíteni mindenki kedvenc hóemberét sem... Olaf a történet egyik legnagyobb gyöngyszeme, aki a rengeteg plusz jelentének hála jobban brillírozik, mint a mesében, ami szintén nagy szó. A hóember a cselekmény számos pontján oldja a hangulatot humoros beszólásaival, amik tökéletesen passzolnak a már eredetiben is elhangzott mondatok mellé. Calonita nagy hangsúlyt fektetett Elza és Olaf kapcsolatára, mely sokkalta szorosabb, mint azt eddig láthattuk és a hóembernek köszönhető az, hogy szülei halála után Elza nem marad teljesen egyedül a palotában... 

A kötetben sokkal többet kapunk Iduna királynőből és Agnarr királyból is, ami engem hatalmas örömmel töltött el, hiszen nagyon szeretem a párosukat. ❤

Jen Calonita remekül ötvözte a már mesében látott jeleneteket a saját fantáziájával, s bár minden képkocka megelevenedik a szemünk előtt, a párbeszédek teljesen más jelentéssel bírnak, hiszen a szereplők kapcsolata egymáshoz is drasztikusan megváltozott... 
A történet felépítésében egyetlen logikai buktató sem található. A mozaikdarabkák a megfelelő helyen kerültek elejtésre és mindig a megfelelő pillanatban válnak teljessé. Magára az átokra vonatkozó információ pedig, melynek ismeretében hatalmas sóhaj kíséretében döbbenünk meg, tökéletes helyet kapott a cselekményben. Az írónő a kellő pillanatig bizonytalanságban tartja az olvasót és csak akkor enged fellélegezni, mikor már valóban fogytán a levegőnk... 

A trollok szerepe, Troll Papa bölcsességei, a palotában és a pékségben töltött idő mind-mind annyi pluszt ad a meséhez, hogy az ember szeretne még tovább kalandozni ebben a kifordított világban. A leírások egészen gyönyörűek, a hóval fedett hegycsúcsok és a trollok rejtett völgye is olyan tisztán elevenedik meg a szemünk előtt, mintha mi magunk is a történet részesei lennénk.

Mint az értékelésből is látszik, a Ne érezz, ne kérdezz! hatalmas kedvencemmé vált, mely az eredeti történetet is magasan kenterbe vágta nálam. Kristoff és Anna szála, a rénszarvasfiúból kapott plusz jelenetek és érzések, a Troll Papa által mondott hatalmas igazságok mind-mind rabul ejtették a szívemet, és biztos vagyok benne, hogy nemsokára újra fogom olvasni a könyvet, melynek eredetije már úton van felém, hogy az életemből eddig hiányzó darabkát is bepótolhassam. ❤

A magyar kötetet Herman Alexandra fordította, aki véleményem szerint remek munkát végzett. A meséből oly jól ismert idézetek ugyanazon szavakkal szólnak hozzánk, míg a hölgy stílusa igazán olvasmányos és szerethető, melyet öröm volt olvasni. A kötet minőségére szintén nem lehet panaszunk, ugyanis mindössze két hibát fedeztem fel a szövegben, ami egy ilyen hosszúságú regény esetében teljesen elfogadható.

Értékelés: 5/5 hópehely
Kedvenc kötet

Idézetek

"– Köszöntsétek Elzát, Arandelle hercegnőjét!"

"…egy hercegnőnek meg kell tanulnia, hogy meghallgassa az embereket, de csak akkor beszéljen, ha fontos mondanivalója van."

"Valamiféle megmagyarázhatatlan szomorúság lengte körül."

"A sáfrány volt Arandelle hivatalos virága."

"Kényelmes, meleg ágyban feküdt. A folytonos kopogás távolinak tűnt. Anna letörölte a nyálat a szája széléről, majd megpróbált tovább aludni, de valaki állandóan megzavarta."

"– A vagyon jön és megy – de a tudást sosem veheti el tőled senki."

"„Akkor ennek így kellett lennie. A sors nem akarta, hogy találkozzunk.”"

"A képzeletében élő hóember egy nagy alsó, és egy kisebb középső hólabdából állt, két karja gally, a feje pedig ovális volt. Az orra répából készült, és három, cukormázzal kikent szénfekete gombja volt. Mindig vidámnak és barátságosnak látszott.

– Gyakran álmodom róla."

"– …Egy jó királynő kívül-belül ismeri önmagát, te pedig túlságosan magadba zárkózol. Csak úgy tudod jól szolgálni a népedet, ha megismered a tagjait. Tölts velük egy kis időt! Hallgasd meg a történeteiket!"

"– Elza, kedvesem, Agnarr király és Iduna királynő nincs többé."

"Egyedül. Egyedül. Egyedül.

Halottak. Halottak. Halottak.

Nincs többé. Nincs többé. Nincs többé."

"Becsukta a szemét. Érezte, hogy egy sikoly készül feltörni belőle. Egy hatalmas erejű sikoly, ami a kastély összes falát megremegteti. De Elza ezzel nem törődött. Érezte, ahogy a sikoly a torkához ér, és készül eluralkodni rajta. Végül nem tudott tovább ellenállni, és olyan sokáig sikított, hogy azt hitte, sosem lesz vége. Forró kezei hirtelen jéghideggé változtak, és érezte, ahogy megállíthatatlanul előrelökődnek. Valami megnyílt benne, mint egy szakadék, amit többé nem lehet lezárni. Ahogy kinyitotta a szemét, valami felfoghatatlant látott az ujjai előtt formálódni a levegőben.

Jég."

"– Anya, apa, kérlek, ne hagyjatok itt egyedül!"

"Anna még szorosabban kapaszkodott szüleibe. Mindennél jobban remélte, hogy Elza nincs egyedül ezekben a nehéz órákban."

"Újra maga elé képzelte, ahogy ő és a másik lány nevetve hóembert építenek. Amikor kinyitotta a szemét, a hó forgószélként áramlott előtte. Tölcsérként emelkedett a magasba, majd hólabdákat formázott. A hólabdák hóemberré álltak össze a levegőben. Az alsó része nagy volt, két zömök hólábbal, a közepe kisebb, a feje pedig ovális formájú, méretes szájjal és feltűnő fogakkal. Elza a teremtményét látva hátrahőkölt. Hihetetlen látvány volt! Valóban sikerült uralnia az erejét, és létrehoznia egy hóembert? Szinte nevetnie kellett, annyira furcsa volt az egész. A lány ismét előrelépett, és a hóemberre koncentrált. Az előtte megjelenő tűzből gyújtófát húzott ki, hogy megformázza a karjait és a haját, szenet emelt ki a hamuból a gombjainak, az előző esti vacsorából megmaradt répából pedig elkészítette az orrát.

Amikor hátralépett, hogy megcsodálja a munkája eredményét, valami különöset vett észre. A hóember ugyanazzal a kék ragyogással fénylett, mint a jég, amit korábban létrehozott.

Amint a fény halványulni kezdett, a hóember kinyitotta a szemét. Elza meglepetésében hátraugrott.

– Szia! Olaf vagyok, és szeretem, ha megölelnek!"

"– Az én személyes hófelhőm – mondta Olaf, majd átölelte saját magát."

"– Mi a baj?

– Még mindig azt próbálom megérteni, miként lehetséges, hogy itt vagy, és hogy létrehoztalak – válaszolta Elza.

– Hát nem emlékszel? – kérdezte Olaf. – Annának csináltál.

Elza úgy érezte, egy pillanatra kihagy a szíve.

…

– Ki az az Anna?

Olaf lelkes mosolya halványulni kezdett.

– Nem tudom. Ki az az Anna?"

"– Köszönöm, hogy fogadsz, Elza, Arandelle hercegnője! – mondta, majd karját nyújtotta felé. – Lenne kedved sétálni egyet?

Elza a herceg karjára tette a kezét, és így szólt:

– Ezer örömmel, Hans, Déli Szigetek hercege!"

"A gond csak az volt, hogy Hans tudta, a Déli Szigeteken sohasem uralkodhat.

Arandelle-ben azonban megvolt erre az esélye."

"Elza egy őzre emlékeztette Hanst. Félénk volt, és könnyen megrémült, nagy kék szemeiben pedig tengernyi szomorúság lakozott."

"Anna már tudta is, mit fog sütni nekik: répatortát.

Egyszer már készített édesapjának ilyen süteményt, és annyira ízlett neki, hogy egy héten keresztül mindennap evett belőle. Édesanyjának nem tetszett, hogy férje túl sok cukrot eszik, amire apja így válaszolt:

– Van egy pékségem! Hát persze, hogy túl sok cukrot eszem!"

"Elza megérintette a festményt, majd könnyekben tört ki.

– Ő Anna! – kiáltott fel.

Most már biztos volt benne.

Olyan gyorsan elöntötték az emlékek, hogy úgy érezte, megfullad.

– Emlékszem! – mondta meglepetten, majd ájultan zuhant a padlóra."

"…Anna fékezhetetlen volt. Ki nem állhatta a szabályokat."

"– …néha nem tudom megállítani a jeget – ismerte be Elza. – Ha ideges, dühös vagy szomorú leszek, rosszabba a helyzet. Tudom, hogy apa azt mondja, rejtsem el a képességeimet, és próbáljam elnyomni az érzést. De néha, amikor elöntenek az érzelmek, nem tudom megállítani a havat."

"– Ígérem, ki fogjuk deríteni, hogyan irányítsd ezt az adottságot, hogy ne az irányítson téged!"

"– Anna, menj aludni!

Érezte, ahogy Anna felmászik az ágyára, drámaian elengedi magát, és ráesik.

– Sajna nem megy! Felébresztett az ég! És most ébren vagyok! Úgyhogy játszani kell!"

"– Építünk egy hóembert?"

"A hercegnő szívverése felgyorsult. Anna volt a legerősebb szövetségese. A sütőpajtása. A kishúga. Nem lehettek titkaik egymás előtt!"

"– Meg kell tanulnod uralni! – fordult felé Pabbie. – A félelem örök ellenséged lesz."

"„Nem vagyok szörnyeteg! – gondolta Elza. – Senkit sem akarok bántani!”"

"Anna észre sem vette, hogy Kristoff és ő már egy ideje egymásba kapaszkodva állnak. Csak várt, hogy továbbálljon ez a furcsa vihar, de ahelyett, hogy csillapodott volna, havazni kezdett. Mindez nyár közepén. Anna szíve zakatolt. „Vajon mi történik Arandelle-ben?” – töprengett."

"– Arandelle-t elátkozták?"

"Anna Arandelle-be tartott. Eredetileg nem így tervezte ezt az utazást, de legalább úton volt az álmai felé. Ismét a fagyos kastélyra és a hercegnőre gondolt. Az ösztönei azt súgták, hogy valakinek odalent szüksége van rá. A zsigereiben érezte."

"Olaf tudja, hogy sosem hagyná őt magára."

"Nem érezte fáradtnak magát. A hideg pedig sosem zavarta."

"Elza lenézett a kezeire. Már csak az egyik kesztyűje volt rajta. Túl sokáig hordott kesztyűt, az ereje elleni „védelemként”. Ideje volt megszabadulni tőle. Lehúzta a kezéről a megmaradt kesztyűjét, és engedte, hogy a szél messzire fújja. Végre szabad volt."

"„Habár – gondolkodott tovább – valószínűleg nem lesznek boldogok, amikor megtudják, hogy elhagytam Harmont a jégszállító fiúval, akit tulajdonképpen egyáltalán nem is ismerek. Mégis hogy tehettem ezt? Hogyan is menthetne meg egy egész királyságot egy fura nyári hóvihartól egy lány, aki most hagyja el életében először a faluját?”

Végül arra jutott, hogy csak a szívét követte. Anna nem tudta, hogy a megérzés vagy az ösztön a megfelelő szó arra, ami alapján cselekedett, de érezte, hogy valaki odakint őt keresi."

"– A jövőbeni királynő megátkozta ezt a földet!"

"– A hercegnő senkit sem akar bántani. Megrémült, és elment, de visszatér. Sosem hagyná cserben a népét!"

"„De hiszen ő a hóember az álmaimból!” – hasított belé a felismerés. „Róla mintáztam a sütiket. Hogy lehetséges ez, ha most találkozunk először?”"

"– Attól tartok, megátkozták őket – suttogta."

"– Akkor történt, amikor Elza varázslata és az enyém keresztezték egymást – magyarázta Pebbie. – Két különböző dolgot akartunk egyszerre elérni varázslat segítségével. Én el akartam távolítani Anna varázslattal kapcsolatos emlékeit, Elza pedig meg akarta tartani őket. Ez a kombináció valami mást is okozott: egy átkot keltett életre."

"– …az erejét elrejti előle a húga iránt érzett aggodalma – mondta a troll vezér. – Addig nem fog emlékezni rá, amíg ez a furcsa varázslat meg nem szűnik.

– És az mikor lesz? – szólt közbe a király.

Nagy Pabbie komoly arccal így válaszolt:

– Amikor nagyobb szüksége lesz a húgára, mint valaha."

"– …Ha Anna Elza közelében tartózkodik, aj ég fokozatosan beborítja a testét, egészen addig, amíg el nem éri a szívét."

"– De van remény! – folytatta a troll. – Az érzelmekbe zárt varázslat hatása idővel elhalványul. Ez az átok sem tart majd örökké. Amikor a lányoknak mindennél nagyobb szükségük lesz egymásra, az átok megtörik."

"– Semmi sem túl nagy kérés, ha a szeretet vezérel minket – emlékeztette a trollok vezére."

"– …Még mindig csak én tudom, ki volt Anna. Na meg persze Olaf, de ő nem nevezhető éppen megbízható forrásnak."…"

"Oly sok idő után újra csak a magány maradt neki."

"„Nem szenvedtünk már mindketten eleget? Mikor törik meg az átok?”"

"„A népnek erős vezetőre van szüksége, nem egy olyan királynőre, akit felemészt a bánat. Jobb lenne nekik nélkülem!”"

"Hans lenyűgözve nézett körül.

– Ezt te építetted? – kérdezte.

– Igen – nézett körül Elza, újra ráeszmélve alkotása szépségére.

Az biztos, hogy nem egy egyszerű kis iglut álmodott magának!"

"– Mindig is egyedül voltam."

"– Hogy szerezted meg? – kérdezte.

– Elejtetted, amikor futottál a kastélyból kifelé – válaszolta Hans, miközben újra átolvasta a levelet. – Gondolom, a koronázásod napján találtad meg. Mi másért jött volna rád ez a jeges kiborulás?"

"Valójában Hans volt a szörnyeteg.

„Hogy lehettem ennyire vak?” – vádolta magát Elza."

"– Elza hercegnő! Ne legyen olyan, akitől félnek az emberek!"

"„Farkasok!” – gondolta rémülten Anna.

…

– Ó! Nézzétek! Kutyuskák! Hát nem cukik? – szólalt meg Olaf."

"– Ez igaz – kotyogott közbe Olaf. – Elza nem volt megelégedve a hajával. Azt akarták, hogy feltűzve hordja. Azt kérdezte tőlem: „Olaf, szerinted feltűzzem?” Én meg azt mondtam: „Nem tudom, nekem nincs hajam”."

"– Megpróbált bántani? – kérdezte Anna megrökönyödve.

„A hercegnő képes lett volna bántani a férfit, akit szeret?” – tette hozzá gondolatban.

– A jég veszélyes tud lenni – szólt közbe Kristoff. – Én már csak tudom. Jégszállító vagyok. Csodálatos dolog, de nagyon erős is, és nehéz irányítani a benne rejlő varázslatot."

"– Anna, gondolkodj józanul! Nincs felszerelésünk, a szán darabokban van, és mindenki kicsit megőrül ebben az időben – mondta Kristoff, egyre idegesebb hangon. – Nem mehetsz tovább. Azt sem tudjuk biztosan, hogy hol van Elza. Egy hóember megérzéseit követjük!"

"Ahogy számított rá, senki sem válaszolt a fohászára."

"– Tudom, hogy megtalálod. Te mindig ott voltál, amikor szükségem volt rád."

"– Az apád lánya vagy – mondta Lord Peterssen határozottan."

"– Nagyon szeretném megállítani a telet, de egyedül nem vagyok rá képes. Meg kell találnom valakit, aki segíthet nekem."

"– Elza sosem bántaná Annát – szólt közbe Olaf. – Mindennél jobban szereti őt."

"– Hé! Légyszi, emeld fel a fenekemet! – mondta Olaf feje Hansnak."

"Anna nem értette, hogyan, de ő és a hercegnő valamilyen módon össze voltak kötve. Meg kell találni őt, és kideríteni, miért."

"– Ez már hivatalos, Sven! Döntésre jutottam – mondta Kristoff a barátjának, miközben a szakadék alja felé vánszorogtak, hogy megnézzék mi maradt a szánból. – Minek vesződnék az emberekkel, mikor van egy rénszarvasom?"

"„Akármennyire is szerettek az emberek viccet csinálni a varázslatból, én tudom, hogy létezik” – fűzte tovább a gondolatait.

Egész életében varázslat vette körül."

"„Miért is mondanám el neki, amikor egyszerűen megőrjít? Egyfolytában csak beszél, és beszél, nemcsak hozzám és Svenhez, de mindenkihez, aki szembejön” – gondolta."

"– Na jó, tényleg idióta voltam."

"Kristoff az egész völgybe vezető őt alatt bűntudattal küzdött. Nagyon rosszul érezte magát, amikor arra gondolt, hogy Anna odakint van ebben az időben egy idegennel. Úgy érezte, cserben hagyta őt, amikor szüksége lett volna rá. Nem csoda, hogy Bulda azt mondta, sosem lesz barátnője."

"Kisgyermek kora óta a trollok jelentették számára a családot Egy olyan szabad lélek, mint ő, nem tudott megmaradni az árvaházban."

"– Mondd csak meg annak a lánynak, hogy sosem talál még egy olyan érzékeny és cukorfalat pasit, mint az én Kristoffom!"

"– …A szeretet képes megtörni bármilyen átkot – mondta Pebbie –, de amíg Anna emlékei is visszatérnek, ő és Elza nem lehetnek egymás közelében. Ez nagyon fontos! Emlékeznie kell Elzára, mielőtt szemtől szemben állnak egymással."

"Abban a pillanatban csak egy dolog volt fontos számára: megmenteni Annát mindenáron."

"– A nyomába sem érhetsz Elzának! – sziszegte Anna összeszorított fogakkal…"

"Semmi sem számított, csak hogy elérjék Annát.

Annát, a ragyogó mosolyával, pezsgő lelkesedésével, nagy szemeivel, és állandó csacsogásával.

Annát, a bátor természetével, és erős akaratával, amik megmentették Kristoffot a farkasoktól… és a szánja elvesztését okozták.

Annát, aki életét kockáztatva próbálta megmenteni a faluját, és a hercegnőt, akiről azt hitte, nem ismeri.

Kristoff csak most ébredt rá, hogy beleszeretett Annába.

És lehet, hogy már túl késő."

"Sosem volt még ennyire rémült és magányos."

"„Jöjjenek csak értem! – gondolta. – Anna nélkül úgysincs miért harcolnom.”"

"Anna utolsó lélegzete elpárolgott a ritka levegőben."

"– Nagy Pebbie-nek igaza volt – szólalt meg Kristoff. – A szeretet képes megtörni bármilyen átkot!"

"– Itt csakis egy fagyos szív van, az pedig a tiéd! – mondta Anna ellentmondást nem tűrő hangon. Megfordult, hogy elsétáljon, de aztán meggondolta magát, és egy jól irányzott jobbegyenest mért Hans állkapcsára."

B"iztos vagyok benne, hogy ti ketten megtaláljátok az egymáshoz vezető utat. A fényt jelentitek egymásnak a sötétségben. Ez mindig is így volt, és így is lesz.

Anya és Apa"

"Kristoff nem tétovázott. Magához húzta a lányt, és úgy csókolta meg, ahogy Anna mindig is elképzelte. A fiú nyaka köré fonta a karjait, hogy viszonozhassa a csókot."

"Vihar után mindig kisüt a nap.

Végre Arandelle-re is új nap virradt."

"– Elza, Arandelle királynője! – jelentette be a püspök Elzát, miközben bemutatta az új királynőt népének."

"Az összegyűlteknek az volt az érzése, mintha a kastély maga is megkönnyebbülten sóhajtott volna fel."

"A varázslat már nem tűnt béklyónak Elza számára. Valóban ajándék volt, ahogy édesanyja fogalmazott, és végre képes volt örömmel, félelem nélkül használni."

"Elza mosolygott. Szíve megtelt boldogsággal, és tudta, hogy minden a helyére került. A népe elégedett volt, csakúgy, mint ő maga. Érezte, hogy a húga, akit végre visszakapott, nagyon-nagyon szereti őt. Minden pontosan úgy volt, ahogyan lennie kell."