Június első hetében megjelent az idei első  Isadora Moon kötet, mely úgy hiányzott már a repertoárból mint egy falat kenyér, amikor az embert mardossa az éhség. :3 Harriet Muncaster Vámpírtündér sorozatának kilencedik kötete Holdas ​Hanna és a lámpaláz címmel látott napvilágot a Móra Kiadó jóvoltából és én természetesen azonnal le is csaptam rá. :3
A kötet egy picikét komplexebb, mint a sorozat előző tagjai, s noha mindegyik történet hordoz magában pozitív, követendő és elsajátítandó gondolatokat, a Holdas Hanna és a lámpaláz cselekménye teljes egészében az önbizalom megerősítésére épül... 

Hanna apukája rendkívül izgatott, ugyanis közeledik a nagyszabású, grandiózus vámpírbál, mely idén, a vérholdnak köszönhetően igazán különleges lesz. A vámpírbál egy jelentős esemény a vámpírok életében, hiszen itt mutatkozhatnak be fajtájuk előtt a parányi vámpírok, azaz a gyerekek, akik különféle produkciókkal lépnek fel a szüleik és barátaik előtt, hírnevet szerezve ezzel maguknak és a családjuknak, akiket büszkévé szeretnének tenni. Hanna először megijed a fellépés gondolatától, mivel azonban bármit választhat, amivel fellép, a kislány szívszerelme, a balett mellett dönt. Hanna izgatottan veti bele magát az otthoni próbákba, ám társai az iskolában egy picit elbizonytalanítják. Mi lesz, ha elvéti a lépéseket és szégyent hoz a szüleire? A balett elvégre egyáltalán nem vámpírokhoz illő, így Hanna megkéri az apukáját, hogy találjanak ki valami mást. A választás a hajápolásra esik, ám amikor elérkezik a bál estéje, Hanna úgy dönt, mégsem lép fel...  

A Holdas Hanna és a lámpaláz felépítésében is más, mint az előző kötetek. Harriet Muncaster egy rövid bevezetőben szól olvasóihoz, melyben pár mondatban leírja azt, ami tulajdonképpen a történet tanulsága is egyben: Merjünk önmagunk lenni! Csináljuk azt, amit szeretünk, és ne féljünk attól, hogy különbözőek vagyunk! Ne érdekeljen, mit gondolnak rólunk mások, érezzük jól magunkat a bőrünkben és ne hagyjuk befolyásolni magunkat külső tényezők által. 


Hanna ebben a kötetben bájos és erős jellemfejlődésen megy keresztül. Ebben segítségére van a vámpírbálon megismert Araminta, a hozzá hasonlóan félvámpír kislány, akinek az apukája ember. Araminta Hannához hasonlóan imád balettozni és a két kislány barátságot kötvén, legmélyebb gondolataik megosztását követően legyőzik a félelmüket és megmutatják felmenőiknek és a jövő nemzedékének, hogy a balett különleges és ők maguk is azok... 

Vérbeli Holdas Hanna-rajongóként ez a kötet is mélyen megérintett és a második kedvenc kötetemmé vált a sorozatból. Örülök, hogy a kötet ennyire az önbizalomra és önmagunk elfogadására épült fel, melyből számos pozitív gondolatot elsajátíthatunk s így talán magabiztosabbá válunk az élet tengerében.
A kisgyermekek számára különösen fontosak ezek a pozitív gondolatok, valamint az, hogy lássák, nem csupán ők küzdenek ezekkel a félelmekkel, hanem mások mindennapjainak részét is képezik.

Szeretnék pár szót ejteni az illusztrációról is, ami az előző kötetekhez hasonlóan fenomenális, ám a jelmezeknek és a fennkölt vámpírbálnak köszönhetően talán még lenyűgözőbb, mint az eddigiek. A csillogó tütük, a táncmozdulatok, a haláli denevérek és a legapróbb részletekig megálmodott díszlet mind-mind magával ragadja az embert olvasás közben, és elveszve a képi világban úgy érezhetjük, hogy mi magunk is részt veszünk a vámpírbálon... :3

Értékelés: 5/5 tütü
Kedvenc kötet

Idézetek

"– Egyre rövidülnek a nappalok – pillantott ki Apa az alkonyodó égre. – Lassan itt az éves vámpírbál."

"– Dehogy rontod! – válaszolta Zoé. – De ha elrontanád, még az sem baj. Ne aggódj, Hanna! És ne törődj vele, mint mondanak a többiek!"

"– Kár, hogy nem rózsaszín – sóhajtotta. – A rózsaszín olyan vidám szín.

– Annyira nem, mint a fekete – állította boldogan Apa."

"– Pompásan festünk! – közölte Apa. – Kísértetiesen elegánsak vagyunk."

"– Mutassuk meg ezeknek a vámpíroknak, hogy a balett igenis lehet elegáns és kísérteties!"

"– Kéz- és lábtörést! – súgta oda nekem, mielőtt felmentünk a színpadra.

– Mit? – kérdeztem megdöbbenve.

– A színészek és a táncosok ezt mondják egymásnak, mielőtt színpadra lépnek – magyarázta új barátnőm, miközben felfelé lépdeltünk a lépcsőn. – Igazából azt jelenti, hogy sok szerencsét.

– Akkor jó – nyugodtam meg. – Akkor én is lábtörést kívánok neked!"