Pedro Mañas Éjféli ​buli c. meseregénye az Anna Kadabra könyvsorozat negyedik kötete. Anna és barátai kalandjai engem az első pillanatban elvarázsoltak, s a Telihold klub tavaly az egyik kedvenc meseregényem lett. Azóta izgatottan vártam és vártam az új részek megjelenését, s most már négy kaland részesei lehettek ti is, ha kezetekbe veszitek ezeket a boszorkányosan jó történeteket!

Az Éjféli buli - ahogy a korábbi részek is - tulajdonképpen önállóan is megállja a helyét, hisz egy különálló kalandot mesél el, ami Moonville parányi falucskájában játszódik, s a főszereplők kapcsolatára az író mindig kitér pár mondatban minden kötetben. Vétek volna azonban kihagyni egyetlen történetet is ebből a könyvsorozatból, szóval én mindenképpen azt tanácsolom neked, hogy ugorj fejest már rögtön az elejébe és habzsold be szépen az összes részt! 

A bulit Annának a saját zsebpénzéből kell finanszíroznia, s minden osztálytársát meg kell, hogy hívja - kivétel nincs! Anna tehát nem lehet nyolcszemközt boszorkány barátaival és hűséges varázsállatkáikkal, s még ősi ellenségét, a boszorkányvadász család legifjabb tagját, Olivert is be kell engednie a házba...

Csakhogy Oliver megneszeli Anna visszafogott költségvetésű bulijának hírét és rögtön egy grandiózus parti szervezésébe kezd, ami a pénznek köszönhetően messze túlszárnyalja Anna "ócska kis kellékeit"...

Anna nem hagyja annyiban a dolgot, s mivel tanáruk, Madame Prune is elutazik, betör a kastélyba és magához vesz egy bájitalt, minek segítségével minden dekort feljavíthat. A baj akkor kezdődik, mikor a bájital hatására a tárgyak életre kelnek... s maguk apró főhőseink is átalakuláson mennek át, aminek többek között egy születőben lévő vámpír, egy beszélő koponya és egy emberből-cica lesz a végeredménye...

Úgy tűnik, Pedro Mañas alapötlete továbbra is újult erővel bír, nem laposodott el, s képes továbbá arra is, hogy kötetről-kötetre fokozza az olvasóban az érzést, miszerint többet és többet szeretne kapni ebből a Moonville-i varázsvilágból. Rengeteg rejtély és varázslény, bájital vár még arra, hogy megmutathassa magát, s valóban úgy érzem, hogy van még ebben a történetben ezernyi lehetőség, hisz az eddigi négy kaland mindegyike tudott újat adni, egyre közelebb hozni a szereplőket, kiszélesíteni a boszorkányok és boszorkányvadászok világát, ám ennél sokkalta több minden rejtőzködik még a homályban.

Sajnos nem látom, hogy további kötetek előkészületben lennének a kiadónál, s bevallom, aggódom, hogy ezzel a kalanddal ez itt véget ért, s mivel a meseregénysorozat angol nyelven nem érhető el, így sajnos folytatni sem tudom az olvasást. Bízom azonban még az esetleges folytatásban, hisz utánanézve a sorozatnak rendkívül izgalmas kalandok várnak még Annára és barátaira.

Petőfi Sándor, hőn szeretett költőnk születésének 200. évfordulóját ünnepeljük idén, amit a Petőfi 200 "brand" köt össze, melyhez városok, múzeumok, kiadók, s mindenki, aki emlékezni szeretne csatlakozhat, s csatlakozott is már eddig is szép számmal.

A rövid írások nem is lehetnének ennél különbözőek egymástól... Volt, aki a múltba utazott, s magát Petőfit tette meg főhősévé, egy-egy, általa elképzelt szeletkét bemutatva az író életéből, míg más ebben az időutazásban más korba és helyszínre tette a költőt. Volt, aki tovább játszott az idővel, s a jövőbe utazott, melynek eredménye egy-egy disztópia lett, de mondhatnék utópiát is, ha valakinek pozitívat jelent majd egy-egy olvasott jövőkép. (Számomra egyik sem volt üdvözítő...) Volt, aki a halálból támasztotta fel a költőt, vagy megkísérelte bemutatni, mi történt vele az eltűnése/halála után, míg más a Petőfi által követett eszmékről és azok mai, lehetséges megnyilvánulásairól vetett sorokat a papírra.

Férfiak és nők vegyesen, akik mind-mind eltérően gondolkodnak Petőfiről, vagy arról, mi történhetett vele, miben hitt, hová tűnt és mit csinált, amiről mi már nem tudunk. Érdekes víziók, feminista élharcos írások váltják egymást, melynek eredménye egy hullámzó minőségű kötet, amiben biztos, hogy mindenki megtalálja a maga kedvencét és azt is, amit a legszívesebben majd elfelejtene...

Aki rendszeresen olvassa a blogomat, tudja, hogy az antológiákhoz félve nyúlok és egészen érdekes kapcsolatot ápolok velük. Nem tudom, van-e olyan ember, aki nem ért egyet azzal, hogy az antológia bizony tényleg egy veszélyes táptalaj és műfaj, amihez óvatosan kell nyúlni, hisz rengeteg karakter (író, költő) és eltérő látásmód találkozik benne, amik óhatatlanul is erősen vegyes minőséget produkálnak a kész műben. De tegye fel a kezét, aki nem ért ebben egyet, s minden antológiában szereplő írás elnyerte a tetszését.

Én magam azt vallom, hogy mivel az írók lelke is eltérő, úgy az olvasóknak is más tetszik, s lehetetlen, hogy egy antológia minden egyes darabja lenyűgözzön valakit, s azt mondja, hogy ez bizony egytől-egyig jó volt. A kivételek természetesen erősítik a szabályt, hisz én is tudnék olyan antológiát mondani, amit szintén mostanában olvastam és úgy éreztem, kiemelkedik a többiek sorából, de azt hiszem, ennek okát egyszerűen meg tudom magyarázni. Jól kell összeválogatni az írókat/költőket, de biztos vagyok abban, hogy még ebben az esetben is lesz olyan, akinek az írása valamilyen oknál fogva nem talál majd meg.

A Költővel nem járnék szintén egy ilyen vegyes minőségű antológia lett, amit izgatottan vártam, hisz Petőfi az egyik legkedvesebb költőm általános iskolás korom óta. Az értékelésemben szeretném kiemelni a kedvenc írásaimat a kötetből, ahogy bemutatom azokat is, amikben bár láttam a kreativitást és a jó alapanyagot, mégis bicskanyitogató lett számomra a végeredmény...

Az írónő több írásával megnyert már magának a tavalyi év folyamán, s most sem okozott csalódást. Ebben a történetében Petőfi a modern korba kerül, s eltökélt szándéka, hogy megtudja, mi maradt ékes magyar anyanyelvéből, s hogy mondják manapság azt, hogy: "Édes kis gerlicém, Júliám, hogyan és miként vagy?".

A modern gépezet az alábbi választ adja a költőnek: "Mizu, Juli? Szitu?", aki nem győz csodálkozni ezen a leegyszerűsített, jellegtelen formán. Ennyi? Ennyi maradt volna költői szépségű nyelvünkből?

Cserna-Szabó András fiatal nászutas meséje szintén egy kedves darabja a kötetnek, amiben a régi ételek és egy kis cseléd adják a humor forrását, míg Petőfi és Júlia inkább ködbe burkolózó alak marad, ami megteremti a romantikát.  

Nem volt rossz Nényei története sem, ám a szívemnek következő legkedvesebb történet Baráth Katalin Sherlock&Sándor c. írása volt, ami Angliába és a nagy detektív otthonába repített, s egy olyan rendkívül kreatív és hatalmas csattanóval záruló történetet adott, ami Gévai története mellett messze kiemelkedik a többi írás közül. Bár a történetben van olyan elem, amire az olvasó rájön (legalábbis rájöhet, mint én), van olyan arculcsapós jelenet és végkifejlet is, amire az ember nem számítana. Eszméletlen kreatív alapötlet és remek megvalósítás, igazság szerint szívesen olvasnám bővebben kifejtve is a történetet!

A következő történet Bánki Éva tollából már egy picit csalódás volt számomra (jól indult, de a vége nem talált meg), s ettől a ponttól éreztem, hogy eljött számomra a tetszési ráta zuhanása - s Wéber Anikó írásán kívül, akinek a története szintén a kedvencem lett -, már nem tudott olyan történetet adni a kötet, ami annyira megfogott volna. De ne szaladjunk ennyire előre, hisz rejt még a kötet magában remek történeteket, még ha kedvenceim nem is lettek...

Az írónő itt egy Sarolta nevű lányt tesz meg főszereplőjévé, s Szendrey Júliát választja Petőfi helyett, mint történelmi személyt, kinek alakja által az iskolás lány is ráeszmél valami nagyon fontosra. Ezen kívül rendkívül tetszett az irodalmi személyek bőrébe való bújás is, amit a diákoknak kell végrehajtania egy iskolai óra keretén belül. 

A Költővel nem járnék valóban az ifjúságnak íródott, de azért akadnak benne olyan írások, amik a picit idősebb korosztály számára is kedvezni szeretnének a régies szóhasználattal, ékes, ízes magyar anyanyelvünk csodálatos használatával, a korabeli korok helyszínül választásával, s ezeken bizony érződik a tisztelet Petőfi és kora előtt. Ez a tisztelet a túlságosan is modern és elrugaszkodott írásokból hiányzik, amit nem néztem jó szemmel, hisz lehet bemutatni Petőfit a "lökött, bohókás ifjúságnak" úgy is, hogy közben tiszteljük a nagy költőt és a világot, melyben élt. 

A túlontúl feminista írásokkal is ugyanez a helyzet, Szabó Borbála meghunyászkodó, erőtlen Petőfije a feminista és családfenntartó Júlia mellett számomra végtelen tiszteletlenség a költő előtt, annak ellenére, hogy maga az alapötlet rendkívül kreatív, s egy finomabb tálalásban talán szerettem is volna, de így... á.

Szeretnék még pár szót ejteni a kötet illusztrátoráról, Herbszt Lászlóról is, akinek a gyönyörű, kifejező borítót és a hangulatos, helyenként humoros belső illusztrációkat köszönhetjük. Ez a kék-fehér képi világ tökéletesen passzol az írásokhoz és érdemes elidőzni az apróbb, mozaikszerű képeknél is az elrejtett, apró részletek megtalálása végett.

Mindent összevetve három nagyszerű írást emelnék ki tehát a kötetből (Gévai Csilla, Baráth Katalin és Wéber Anikó), de lapul még ebben a repertoárban más, ízléses és jól felépített történet is, amik bár kedvencek nem lettek, de elgondolkodtatak és kikapcsoltak a hétköznapok borújából. Bátran vedd tehát kézbe az antológiát, s találd meg a számodra legkedvesebbet, s ha Petőfi-rajongó vagy, nem is érdemes kihagyni ezt a válogatást! Az is lehet, hogy ami engem ennyire kiakasztott, az nálad betalál, s kedvenccé válik, mint ahogy többekről tudom, hogy a szívének legkedvesebb írás pont a Szabó Borbála által megírt volt. Egyéni ízlések, vélemények és pofonok tehát, egy a lényeg, olvass Petőfit, olvass Petőfiről, s találd meg a magad kedvencét a Költővel nem járnék lapjai között is!

A Vigaszkönyv /Mesék és versek a megnyugtatásról/ c. antológia a Manó Könyvek gondozásában látott napvilágot. A kötet mintegy előzményei, a Tesókönyv és az Ölelőskönyv után most a komorabb, borúsabb hangvételű, sokszor szomorú, lehangoló és szívbe markoló meséken a hangsúly, amik mégis arra hivatottak, hogy segítsenek a gyerekeknek feldolgozni egy-egy olyan komolyabb érzést/témát, amivel most találkoznak először, vagy épp nem tudják, mit is kellene kezdeniük azzal a furcsa érzéssel, amit éreznek ott legbelül...

Mint ahogy a bevezetőmben már említettem, több történet is felemel, megmosolyogtat és jóleső érzést vált ki, de van, ami felnőttként is a szívedbe mar, s sebet ejt...

A Vigaszkönyv maximális csillagot érdemel, annak ellenére, hogy mint minden antológia, vegyes minőségű írásokat tartalmaz. Ám ezt jelen esetben inkább úgy mondanám, hogy mindenki eldönti majd, mi fér bele neki, s mi nem. Én magam biztos, hogy nem olvasnék fel minden történetet a célközönségnek, de ez annyira erősen egyéni ízlés és lelki világ kérdése, hogy ezen kár is volna vitatkozni. Mindemellett pedig úgy érzem, hogy ez az antológia is képes volt megugrani a szintet, s nem is igazán tartalmaz gyengébb írást, maximum olyat, ami valami miatt nem talált meg magának. 

Maximális csillag, egy-egy a téma súlyosságát/fontosságát tekintve is, noha megfordult a fejemben, miként is értékeljek egy ennyire szívet markoló érzéseket egybegyűjtött kötetet, ami kétségtelenül rendkívül erős, hatásos, s elgondolkodtató - s mégis: lehet maximális csillagra értékelni valamit, vagy ha úgy jobban tetszik, az érzést/érzéseket, ami(k) nem egyszer a mélybe taszítanak és felnőttként is meg kell küzdenünk velük, nemhogy gyermekként, aki még semmit nem tud ezekről?

Izgalmas, összetett kérdés, ám filozofálgatásba most nem mennék bele! ^^ Maradjunk annyiban, hogy ezekről a témákról is beszélni kell... a negatív érzésekről, a minket feszítő rossz dolgokról és történtekről úgyszintén, már az egészen picikkel is. 

A történetek közül az én szívemet rögtön elrabolta Erdős Virág panaszkodós vigasztalós c. verse, ami rendkívül erős kezdés a kötetben. A hatást csak fokozta a Hartl Bernadett által megteremtett képi világ, ami Rippl Renáta munkái mellett végigkíséri az egész kötetet, s már most ki kell emelnem, hogy új kedvenc illusztrátort avattam Bernadett személyében, aki egészen elvarázsolt a munkáival! (Rókákkal amúgy is le lehet venni a lábamról egy szempillantás alatt... ^^)

Formabontó tálalás, kék és piros szín okozta vizuális erősítés, ritmikusság, játékosság, mindezek mellett erős, mély tartalom. ❤

Hatalmas kedvencem Farkas Nóri, aki jelen esetben jól földhöz vágott a meséjével... A Van, ami soha nem változik engem egy szempillantás alatt összetört. Brutálisan erős történet, páratlan kivitelben, ahogy azt már Nóritól megszokhattam, s ki kell emelnem, mint a kötet egyik legmeghatározóbb, legerősebb tagját, s el kell ismernem elemi erejét. Ennek ellenére fogalmam sincs, mikor merem majd újra elolvasni a mesét, ami egy felbomlott családról szól, ahol az apuka már nem él a kislánnyal és az anyukával, s a kislányban olyan érzések fogalmazódnak meg, amiket csak az anyukája tud megmagyarázni, s a félelmeit eloszlatni. Olvassátok el, s főleg, ha ilyen helyzetben vagytok, ne féljetek ehhez a meséhez nyúlni! Biztosan segít majd!

További kedvenceim közül elsőként Kertész Edina Muki c. "elengedés meséje" következzen, ami a világ második legokosabb papagájáról szól, aki egyszer kirepül kalitkájából, felfedezi a világot, s nem tér vissza "börtönébe"... Apró gazdija egy ideig még hallja a hangját, ám kénytelen elengedni a madarat, ami szabadságra született. 

A sort Mechler Anna Egéritatójával folytatnám, amiben összetörik egy váza... A "nyugtatós mesében" az írónő apró baleseteken keresztül, játékosan és tündérien mutatja be, hogy ez bizony előfordul, nincs semmi baj, nem kell sírni. Bárkivel, bármikor előfordulhat, hogy ügyetlenkedik és eltörik valamit, mivel azonban ez nem direkt rontás-bontás, nem kell annyira megijedni a felnőttek haragjától és a dorgálástól, ami az esetek 90%-ban valószínűleg nem is következik be...

S végezetül kiemelném még Finy Petra Tigris ma nem ugrál c. meséjét is, aki egy eleven, életvidám és csintalan fiút mutat be nekünk, az óvoda bohócát, a mindenkori humorfelelőst, aki néha társai kedélyét is felborzolja, ám egy nap hirtelen megváltozik, érthetetlen módon csendes és visszahúzódó lesz, s aki életében először társai figyelmére, szeretetére, s legfőképp vigasztalásra szorul. Nagyon szép, aranyos mese, csodálatos mondanivalóval.

Személyes kedvenceimen túl azonban mindegyik mesében felleltem valami szívemnek kedveset. Balázsy Panna meséjében a kreativitást, mikor a szülők a nagyiékra hagyják a kislányt, míg elutaznak, s a nagyszülők minden napra kitalálnak valami programot, amit aztán az ujjacskákon tartanak számon, azokat segítségül hívva a visszaszámláláshoz, ami a nagy viszontlátásig még hátra van. Kiss Judit Ágnes meséjében a szívet melengető mondanivalót és tálalást emelném ki, amit akár "sírásbiztató mesének" is nevezhetnék, hisz néha nagyon jót tesz, ha kisírjuk magunkból a fájdalmainkat.

Tóth Krisztina meséje egy elpusztult hörcsögről és a gyászfeldolgozásról szól, míg Kádár Annamária folytatja a már Ölelőskönyvben megismert Levendula királylány történetét, aki immár Levendula királyné, s egyben anyuka, kinek édesapja halála letörli arcáról a mosolyt, s csupán gyermekei segítségével talál újra önmagára. Farkasházi Réka vigasztalós meséje is rettentő cuki az apró kislánnyal a főszerepben, aki azt hiszi, magára marad és az édesapját elviszik a rendőrök. Félreértést és kétségbeesést követ a boldog feloldozás. Egressy Zoltán meséjében a megszemélyesített bútorok próbálják jobb kedvre deríteni a mesehőst, akinek éppen olyan napja van, mikor semmi sem jó... 

Morcsányi Júlia meséje a "gyógyszeres mesék" táborát erősíti, mikor be kell vennünk azt a fránya, rosszízű köptetőt, s még egy kedves, ártatlan tett nem várt következménye is bonyolítja a helyzetet, mikor anya nem úgy reagál az első pillanatban, ahogy kellene, s gyermeknek és szülőnek egyaránt meg kell bocsájtania egymásnak.

Színes repertoár, bőséges választék. S ezeket a kedves, szeretetteljes meséket díszíti két tehetséges illusztrátor, gyönyörű képi világot adva ezzel az olvasónak. Hartl Bernadett rókái és állatkái elvarázsoltak, s külön öröm, hogy a Könyvhéten tetkót is kaptam belőle (köszi még egyszer ez úton is Kinga!). Új, nagyon tehetséges magyar illusztrátort köszönthetünk a sorban!