Ha Momó ezt a varázsigét a plüsskutyusa fülébe súgja, Max igazi tacskóvá válik, és indulhat a kaland!

Momó és Max kis vitorlás hajójukon elindulnak, összeismerkednek egy delfinnel, és az összes kérdésükre választ kapnak.

Főhősünk, Momó éppen homokvárat szeretne építeni a tengerparton, ám egy hullám elmossa az építményét. Momó igen megharagszik a hullámokra, s plüsstacskóját - varázsigéjével - életre keltve, hőseink a tenger titkainak nyomába erednek.

Kalauzukul egy delfin szegődik, aki elmondja, miként van hatással a szél a vízre; hogy hol is lehet a tengernek vége (már ha van neki); hogy miért sós a tengervíz, de tengeralattjáróba pattanva a mélység titkai is megelevenednek a szemünk előtt.

A nyúlfarknyi, ámde információban gazdag, gyönyörű látványvilággal megalkotott mese szórakoztató módon folytatja tovább Momó és apró célközönsége tanítását. Éppen annyit mond, amennyit még képesek befogadni, de a kíváncsiságot is felkelti a további tények után.

Az első kötethez hasonlóan az illusztrációk pazar minőségűek, az én szívemet most a mosolygós dombok és hegyek ragadták magukkal, de zabálnivalóan édes lett a szelet fújó felhőcske is.

A tartalommal ellenben picit szőrösebb szívű leszek; míg az univerzum titkait hibátlannak, teljesen kerek mesének tartom, addig a szaladgáló hullámok és a tenger további érdekes titkai homályba burkolózva maradtak, s nem éreztem azt a teljességet, mint a Hold útmutatása során.

De ez csak egy aprócska észrevétel, egy, a két rész összehasonlítása közben érzett és felötlött gondolat, hisz e melett egy szórakoztató, bűbájos, tanulságos mesét rejtenek a lapok, amit öröm volt kézbe venni és alámerülni a tenger varázslatos világába.