Történetünk főhőse az ötödik osztályos Leó, aki élete egyik legnehezebb időszakát éli. Apukája a kórházban vár életmentő szívműtétjére, ami bár az orvosoknak "rutinoperáció", az operált személy családtagjainak maga a pokol...

Ezen a szomorú, vészterhes napon Leó osztálya, osztályfőnökük, a kedves, sokat csicsergő Viola néni és maga Leó vezetésével úton van a fiú nagybátyjához, Szegedi Balázshoz, aki éppen a Lánchíd négy oroszlánjának restaurációs munkálatait végzi... Miközben a férfi érdekes információkat igyekszik megosztani az osztállyal a kőoroszlánokról, addig ki nem mondott-szép vonzalom ébred közte és Viola néni közt, míg Leó alig bírja már szó nélkül régi barátja, a mára teljesen megváltozott, lökött gyerekként viselkedő Roland örökös gúnyolódását...

Miközben Balázs kikíséri az osztályt, Leó a műhelyben marad - s várja a híreket édesapjáról -, ám ebben az egyedüllétben hamarost különös dolog történik... A kőoroszlánok megszólalnak!

Tamás Zsuzsa történetében életre kel a múlt, melynek szomorú-melankolikus eseményei a jelenben is zajló, tépelődő és búskomor hangulathoz tökéletesen passzolnak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egy mélyen depressziós történetet rejtenének a lapok, mielőtt bárkit is elrettentenék ezzel a véleményemmel...

Leó éppen olyan, mint bármelyik ötödik osztályos tanuló, azzal a különbséggel - bár gyanítom, hogy sokan még ezzel is azonosulni tudnak vele -, hogy édesapja kórházban van, s a fiú feje felett olyannyira megsűrűsödtek azok a bizonyos fekete felhők, amiket már egy ilyen korú gyermek egymaga képtelen eloszlatni...

Segítségre van szüksége, melyet - természetesen - egyrészt a fantáziája, másrészt szeretett rokonai adnak meg számára. A fiú felső tagozatra egyedül maradt az osztályban, abban a korban, mikor minden nyálas, ami romantikus és pőre; s mikor volt legjobb barátját már mások verbális - és akár fizikai - bántalmazása elégíti ki... No, természetesen lehet, hogy annak a fiúnak sincs minden rendben az életében, s ezért viselkedik úgy, ahogy, ám Leó és Roland különböző fejlődéstörténetéből szépen levonható a következtetés, kire miként hathatnak különféle negatív élettapasztalatok és történések...

Szerencsére a két fiú remek osztályfőnököt kap Viola néni személyében, aki bár elsőre úgy tűnik, sokat beszél, de édes-bájos, szerethető személyisége és remek útmutatásai vonzó és követendő példaképpé tehetik őt, aki tudja, miként gyakoroljon hatást tanítványaira. Ám Viola néni kedves személyisége nem csupán a "gyerekeire", de Leó nagybátyjára is rendkívül erős hatást gyakorol...

Szegedi Balázs restaurátor ideje nagy részét a kőoroszlánok társaságában tölti, s szoros kapcsolatot ápol unokaöccsével is. Leó így maga is közel kerül az oroszlánokhoz, akik igazi színfoltjai a regénynek.

Leó negyedik, hallgatag oroszlánjának története a regény egyik központi, mély szála, mely elválaszthatatlanul összefonódik a jelen eseményeivel. Ez a II. világháborús történet mélyen megindító, szépen felépített, szívet melengető szál, ami meghatja az olvasót. Értelemszerűen erről nem árulok el többet, fedezzétek fel ti magatok!

Egyetlen negatívum számomra a kötet képi világa, melyet Radnóti Blanka készített. Sajnos az illusztrátor munkásságát sosem szerettem, s bár a montázsban látható néhány olyan jelenet, ami kifejezetten elnyerte a tetszésemet és külön kiemelem Viola néni bájos megjelenítését, egyszerűen számomra félelmetesek és csúnyák ezek az emberalakok, akikre nem esik jól ránéznem. :( 

Külön öröm volt számomra Dalma igazgató néni megjelenése - sajnos nagyon ritkán találkozom a nevemmel könyvben, váratlanul ért és nagy mosolyt is csalt az arcomra! 

"A Lánchíd éktelenül hosszú. Próbálja meg egyszer, Uram, és nem bánja meg. Sétáljon át egy hölggyel Budára és azután jöjjön vissza, lehetőleg ugyanazzal a hölggyel. Meglátja, szerelmet fog vallani, mert a híd olyan hosszú. Budapest az igaz és mélységes szerelmek városa."