A kötetre Agócs Írisz személye miatt vetettem szemet, akinek imádom a munkásságát. Már a borító, s a kiadó által megosztott, a medve vitézt ábrázoló illusztráció belopta magát a szívembe, látnom kellett ezt a kötetet. Kijelentem kerek-perec, ennek a kötetnek a legnagyobb erőssége Agócs Írisz illusztrációja! 

Történetünk főhőse a macskagrófkiasasszony, aki rajong a citromos fruppért, igazi hercegnői jellemvonásokkal bír, s egy segítségre szoruló, bajba jutott hölgy, kinek hűtőjében kialudt az égő. Ó, jaj, minő borzalom!

A mesét az árnyékban meghúzódva követi nyomon harmadik szereplőnk, a kisegér, aki Ámorként jegyzi az eseményeket...

Varró Dániel sosem volt a szívem csücske. Vannak nagyon jó történetei, amiket imádok, rímei, amikért odavagyok, ellenben írói stílusa nem tetszik. Szépen farigcsált, gondos rímeit sorra követik a rímtelen sorok, amik teljesen megakasztják az olvasást és elrontják a varázst, s képtelen vagyok szeretni egy ennyire vegyes stílust, amit verses meseként kezdek el, de közben arcul csapnak az oda nem illő, versszakokba szedett sorok.

Sajnos a Világszépbajszú macskagrófkiasasszony is ilyen ebből a szempontból. Vannak eszméletlenül frappáns sorai, amik azonnal belopják magukat az ember szívébe, s vannak élvezhetetlen, rímtelen mondatai. 

Ezt illusztrálta és teremtette meg pazarul Agócs Írisz, kinek egérkéjébe és medvevitézébe azonnal beleszeretettem, de nem csupán a stílusa és ábrázolásmódja vett le a lábamról, mint már oly sokszor, de a használt színvilág is. Mindegyik színösszeállítás remekül passzol az aktuális jelenethez és érzelmekhez, amik még erősebbé és hangsúlyosabbá válnak. A szavakhoz erőteljes képi világ társul, ami szöveg nélkül, önmagában is megállná a helyét, s amiből egy kristálytisztán érthető történet felépül.

A rímek hiánya miatt - ami ugyebár erősen egyéni ízlés kérdése - nem is vontam le csupán egy fél csillagot, s biztos vagyok abban is, hogy aki szereti az író stílusát, azoknak fel sem fog tűnni, miről is beszélek.