értékelés
helikonzsebkönyvek
vers
François Villon - Faludy György: François Villon balladái Faludy György átköltésében - Értékelés
A François Villon balladái c. kötetre a Helikon kiadó "borítótipp" posztjában figyeltem fel. Noha a cím nélkül felfedett borítóról még akkor nem tudtam, melyik könyvet is rejti magában, már akkor a polcomon akartam tudni, bármi is legyen az. ^^
Legnagyobb szerencsémre a borító egy olyan művet takart, amit szívesen el is olvastam volna, így előrendeltem a kötetet.
A François Villon balladái Faludy György átköltésében a Helikon Zsebkönyvek 111. kötete.
Villon munkásságát már a középiskolában megszerettem, mivel azonban onnan kirepülve, nem sok verset olvastam, s tértem vissza a régi kedvenceimhez, most, a kötet olvasásakor üdítő volt visszatérnem az igazi, rímelő költemények bűvkörébe. ❤
Villon pajzán, erotikus és humorral átitatott versei kendőzetlenek, s a szemérmes olvasó talán jobb, ha elkerüli őket...
"s most, hogy még hozzá kínpadra ítéltek,
ha hegyes szögekkel húsomba tépnek,
ha olajba főznek, ha négyrétre vágnak:
most is, most is fogjam be a pofámat?"
A kötet Villon 19 versét tartalmazza, melyet Faludy György remek és páratlan fordításában olvashatunk. Mindezeken túl a fordító két utószava is helyet kapott a kötetben, melyből számtalan információt megtudhatunk magáról a költőről, a fordításról és a kötetek háborús életéről is...
"Egyébként François Villon a nevem,
ezt senki ne bocsássa meg nekem."
Aki nem ismeri Villon életét, talán kezdheti azzal az ismerkedést, hogy utánanéz, milyen életet is élt ez a férfi, kinek verseiben - nem meglepő módon - a halál és a halálra ítélt fogoly nyomora és fájdalma, valamint a szerelem és az erotika gyönyöre követi felváltva egymást.
Villon maga is többször halálra ítélt, gaz csábító, aki sokszor tért rossz útra és képtelen volt ellenállni a nők bájainak. Költeményeihez saját életéből merített ihletet - ami talán szintén nem meglepő -, s viharos élete páratlan forrásként szolgált - melyért az utókor lehet igazán hálás...
"Magához vett és nékem adta lelkét
és címerpajzsa minden csillagát,
és papszívének vénülő szerelmét,
és vén könyvtára ódon illatát,
amelyben annyi titkot magyarázott
kamaszfülemnek ő, a mesterem,
míg kinn a fákon nyári zápor ázott,
vagy tar gallyak hintáztak meztelen."
"S menjetek, hátat fordítva a sírnak,
oda, hol szebben szaglik a virág;
s talán, ha majdan kettőezret írnak
Krisztus után, még tudja a világ,
hogy csókolt egykor Villon, a csavargó,
s mély serlegekből hogy itta a bút,
s hogy indult végül álmos és kanyargó
vizekre, honnan nincsen visszaút."
A François Villon balladái Faludy György átköltésében egy remek, kimagasló verseskötet! A gyönyörű borító, a pazarul megválogatott versek, a páratlan, nem mindennapi magyar fordítás, a tartalmas és informatív utószavak maradéktalanul kielégítik az olvasót.
Villon-rajongóknak a kötet egyenesen kötelező, ám amondó vagyok, hogy aki eddig a percig nem ismerte a 15. században élt francia költő munkásságát, az ennek a kötetnek a hatására bele fog szeretni! ❤
"Francia vagyok Párizs városából,
mely lábam alatt a piszkos mélybe vész,
s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról,
és nyakamon érzem, hogy seggem míly nehéz."
A 15. század nyomora és ahogy Faludy is írja, az "ébredő szabadság korának szelleme" mind-mind gyönyörűen átsüt Villon verseiből, s az olvasó tökéletesen érzi Franciaország nyomornegyedeinek és börtöneinek bűzét, valamint a szerelem mindent felszabadító, mámoros illatát... ❤
Villon páratlan bravúrokat használ a verseiben, mer bátor és szókimondó lenni, nem tussolja el az élet valós dolgait, egyaránt szabadszájú és szabad szellemű, s nem féli kigúnyolni saját magát és a nemességet sem.
Lírai, ezernyi érzelemmel átitatott írásai ahol kell, megrendítőek, s mikor már túlontúl belesüppednénk a komor hangulatba, őrületes humorral rázza fel az embert a szomorúságából.
Utolsó kötetbéli verse, A testamentum utolsó strófái különösen a szívemhez nőttek, ám, ha e mellett ki kellene emelnem kedvenc verseimet, akkor a Ballada a múlt idők dámáiról, a Chanson a párizsi szépasszonyokról, a Ballada a parlamenthez, a Ballada hűtlen barátnőmről, Cileáról és a Könyörgő ballada szegény borissza Jehan Cotart lelkéért c. költeményeket említeném, amiket bátran ajánlok olvasóim figyelmébe is.
A testamentum, melyben Villon megemlékszik élete legfontosabb eseményeiről, melyben gyönyörű, mély szavakkal illeti a férfit, aki felnevelte, s melyben előrevetíti halálát és leírja temetése részleteit - különösen a szívembe lopta magát, olyannyira őszinte és ezernyi érzelemmel átitatott írás ez...
Tájleírásainak megkapó szépsége, tehetsége ahhoz, hogy úgy ír, hogy minden leírt kép megelevenedik az ember szeme előtt teszi őt igazán naggyá mindamellett, hogy mer őszinte, romantikus, gúnyos és humoros lenni egyszerre... ❤
"a szénában háltunk és százezer csók
kevésnek tűnt vonagló szájamon:
olyan pucérok voltunk, mint a hernyók,
s a holdnarancs lógott az ágakon."
Villont olvasni kell!
Nincs mese, nincs kifogás - a francia költő munkásságát meg kell ismerni és verseit el kell olvasni az életben egyszer legalább!
A gyönyörűen és élethűen megelevenedő képek, amiket még most is a szemem előtt látok és hőn szeretett strófáim emlékezetembe való égése teszi Villont az egyik kedvencemmé, aki páratlan remekműveket hagyott hátra az utókor számára!
Értékelés: 5/5 románc és bitó
Kedvenc kötet
Idézetek
Ballada a Senki fiáról
...
utam mellett a rózsák elpusztultak
s lehelletemtől megfakult a nyár,
...
S bár nincs hazám, borom, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül:
(...)
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, François Villon, fekve,
megáldva és leköpve mindenütt.
Ballada a múlt idők dámáiról
Hova lettek a csókok és a vágyak,
az alkonyattól piros szénaágyak,
a pásztorórák, a szerelmi szó?
De hova lett a tavalyi hó?
Hol van Heloise, kiért a szarkofágban
Abelard szíve még most is dobog,
s hol van a szűz, akit Rouen várában
égettek meg nemrég az angolok?
Odaadnám érte fél életem:
ha a kezét kezembe tudnám venni,
s csak egyszer tudnék vele végigmenni
az alkonyattól lila réteken...
De nyomukat hiába kutatom,
mert hol van a fekete ugaron
a pásztoróra, a szerelmi szó?
De hova lett a tavalyi hó?
A Haláltánc-ballada
...
Az útkereszten vasdoronggal
hét ördög várta s a Halál;
s mikor kardot rántott, a csontváz
fülébe súgta: "Mondd, szamár,
szamár, mit véded még a pénzed?
Meghalsz s a kincset elviszem,
s a kincs helyett eláslak téged,
akit nem ás ki senki sem."
- Kufárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Chanson a párizsi szépasszonyokról
Szeress brit dámát, régi lordok
utódját, szeplőst, kékruhást:
vagy norvég lánnyal lesd a fjordok
fölött az őszi szélzúgást:
szeress szír asszonyt, lassú tánctól
vonagló, lomha kéju^ nőt,
sápadt, görög szajhát Bizáncból,
arany-termekben vénülőt:
szeress nagy mellu^, lágy flamandot,
ki úntan s lagymatag mozog:
nem csókol asszony úgy a földön,
mint a párizsi asszonyok.
Keresd szláv hitvesed szemében
alkony táján a nagy talányt:
ölelj cigánylotyót a réten:
szeress arab nőt, perzsa lányt,
borulj sudár s fehér hasára,
mely hu^s, akár a gyík hasa:
hágj fel Madonnád ablakára
lajtorján május éjszaka:
hajolj mór rabnőd íriszére,
hol zöldessárga fény lobog:
nem csókol asszony úgy a földön,
mint a párizsi asszonyok.
Utazz, s hajózd be mind a tengert,
kutass fel messze népeket,
imádj kígyójárású berbert,
kívánj nagy lábú németet:
várd hölgyedet brokát ruhában
Toledó őszi lombja közt,
vagy kurtizán a Szuburában
forgasson tejszín combjai közt:
szeress zsidólányt, búst és édest,
mint május éji óborok:
nem csókol asszony úgy a földön,
mint a párizsi asszonyok.
Jegyzet:
Tudom, hogy vannak még ezerszám,
örmények, lappok, négerek,
sárgák, oly aprók, mint az öklöm,
s mindig csak csókra éhesek,
hinduk, litvánok, svédek, írek,
bretónok, szerbek, angolok:
de egy sem csókol úgy a földön,
mint a párizsi asszonyok.
Négysoros vers, melyet Villon halálítélete szélére írt
Francia vagyok Párizs városából,
mely lábam alatt a piszkos mélybe vész,
s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról,
és nyakamon érzem, hogy seggem míly nehéz.
Ballada, melyben Villon mester embertársai bocsánatát kéri
...a hájas püspök, ki a kolostorban
a szűzapácát kergeti,
(...)
Egyébként François Villon a nevem,
ezt senki ne bocsássa meg nekem.
Szerelmes ballada D'Aussigny Yssabeau-nak
...
Öledre vágyom sírva itt e holt
avarban, hol szerelmünk fészke volt,
s vonagló, izzadt testedért üvöltök.
...Vérembe folyt a vörös telihold.
...
s nem hallott ember még olyan sikolyt,
mint mellyel izzadt testünk összeforrt.
...Vérembe folyt a vörös telihold.
...
ez lett lakománk s az ég nászi fáklyánk,
hol a csillagok örök árja folyt.
...
Aztán hűs ajkad búcsúzón hajolt
fölém s a fákon túl az égi bolt
szélén pirosan megrepedt a hajnal.
...Vérembe folyt a vörös telihold.
És így bolyongok most a téli erdőn,
és várok rá, hogy izzadt tested eljön;
ágyunk füvét felverte rég a fagy,
s az orkánban vonagló fák alatt
űzöm fehér, mezitlen árnyadat,
s a fellegektől kérdem, merre vagy;
hol melled, mely ruhádon átdagadt,
s csípőd, amelyre gyöngyvirág tapadt,
a dús bozót s az eprek a bozótban?
Mért nem jössz? Várlak még a fák alatt.
Ballada a brabanti borbélyról
...
zsebében lágy kenyér helyett a bolha
kísérte hosszú vándorútjait,
...
Ballada a Parlamenthez
Most, hogy a bitó árnyékában állok,
a parlament eszéhez apellálok.
Mert jogában áll minden féregnek, dögnek
védekezni, ha életére törnek,
a kutya vonít, a kígyó sziszeg,
a farkas üvölt, s ebben a hideg,
tetves ketrecben, ahová bezártak:
csak én, csak én fogjam be a pofámat?
...
s most, hogy még hozzá kínpadra ítéltek,
ha hegyes szögekkel húsomba tépnek,
ha olajba főznek, ha négyrétre vágnak:
most is, most is fogjam be a pofámat?
Ballada hűtlen barátnőmről, Cileáról
...
Cilea volt a legszebb asszonyállat,
és a szívére itt találtam én.
...
Egy folt felhő sem volt a buja égen
és François Villon már nagyon régen
nem hegedült két asszonyláb között.
...
...
Úgy bőgött, mint egy újszülött, az édes,
pedig nem volt egész tizennégy éves,
s nem tudta még, ilyenkor mit teszünk.
Természetes, hogy kézből kontrázok
rohadt pofátokból minden morált -
a hóhér négyrét még senkit sem vágott
azért, mert egy kisasszonyt felcsinált.
...
s nem gondolok már a múlt évi hóra,
és minden csókra, mely ma elmaradt.
...
Így úszom még sok éjjel hosszú körben,
míg minden emlék vén lesz és sötét,
s a rőt holdasszony lenn a víztükörben
nyakamba fonja táncoló ölét.
Ballada a szép fegyvermesterné vénségéről
...
Felállok most s a rossz tűzön melegszem,
testem dülöng, mint egy lyukas ladik,
pedig, hidd meg szűz voltam én is egyszer,
úgy, mint Catherine a múlt vasárnapig.
...
a szénában háltunk és százezer csók
kevésnek tűnt vonagló szájamon:
olyan pucérok voltunk, mint a hernyók,
s a holdnarancs lógott az ágakon.
Könyörgő ballada szegény borissza Jehan Cotart lelkéért
...
Nem élt a földön még jobb cimbora,
hegyek meg várak dőlhettek halomra,
de Jehan Cotart nem ingott meg soha.
...
Midőn utólszor láttam szombat este,
ott ment a Place de Notre Dame-on át,
árnyéka az egész teret befedte,
s kezében fogta drága Plátonát;
ki tudja melyik csapszékhez kanyargott:
deres fején ezüstöt vert a hold,
s mikor megint kerestük estharangkor,
már senki sem sejtette, merre volt.
És akkor jött a pestis Cölln várából:
vagy harmincan látták sötét lovát,
amint egy rőt lovaggal éjféltájon
vágtatva jött a Rue Saint Jacques-en át.
Lólába átlátszott a csizmaszáron,
és két veres sarkantyút pengetett:
szegény borissza Jehan Cotart barátom,
ölelje át az Úr a lelkedet!
A testamentum
II.
Pedig: hogy féltem egykor a haláltól,
emlékszem, mint kamasz vagy kisdiák,
mikor félig fejemre szállt az álom,
s elmorzsoltam már rég az estimát:
hirtelen belémnyilalt a sötétben
a rémület, hogy egyszer meghalok,
s azt sem tudom már akkor majd, hogy éltem,
s hogy fákat láttam, holdat és napot,
V.
Azóta a pimasz nők, a rideg
barátok, a polgárok közönye,
a hosszú vándorutak a hideg
erdőkben és a hóhér kötele
másra tanított; s mert kiürítettem
a mély pincék minden lőre-borát:
nem félek többé s a halállal ketten
régen vagyunk már pertucimborák.
VII.
Úgy volt tehát, hogy épp karácsony esten,
harmincegyben ezernégyszáz után
szalmán hevert, borjak között a testem,
melyek szemembe leheltek puhán,
apám némán állt, mint cölöp a tóban,
s anyám fáradtan súgta: "Jézus, Jézus",
mert én is egy vén, korhadt istállóban
születtem egykor, mint a Nazarénus.
XII.
De akkor még minderről mit sem tudva,
üvegből ittam, ha volt, a levest,
és lágy porával megcsókolt az utca,
és rőt borával meglocsolt az est.
Oly szimpla volt minden: a nap, a rétek,
a játékok, az ég és a folyó,
s az út sarából úgy gurult az élet
cipőm elé, mint egy üveggolyó.
XIV.
Magához vett és nékem adta lelkét
és címerpajzsa minden csillagát,
és papszívének vénülő szerelmét,
és vén könyvtára ódon illatát,
amelyben annyi titkot magyarázott
kamaszfülemnek ő, a mesterem,
míg kinn a fákon nyári zápor ázott,
vagy tar gallyak hintáztak meztelen.
XVI.
Mert ő tudta a századok múlását,
s régholt bölcsészek minden bánatát,
ő mondta el nekem Róma bukását,
Pláton álmát s a husziták tanát,
hogy Gil de Rais-t, a Kékszakállt, mért húzták
bitóra és a britek a szegény
Johannára miért gyújtottak máglyát
Rouen várának sárga főterén?
XX.
És bár a nőknél sok babért arattam,
s a vágy bőrömbe csontig harapott:
a vén könyvekhez is csak hű maradtam
és elnyertem a doktorkalapot:
és akkor a magam lábára álltam,
s úgy éltem már, hol vízen, hol boron,
akárcsak most és nyelvem a vitában
minden tanárt megvert a Sorbonne-on.
XXI.
És akkortájt rímeim már bejárták
az országot meg Párizs városát,
és a barátok régen bennem látták
az új költőt, a héroszt, a csodát,
mert előd nélkül jöttem, mint Homérosz,
s ha versem átszállna jövő korokba,
úgy megsúgom: hogy azért lettem hérosz,
mert fütyülni tudtam a héroszokra.
XXII.
De megvallom, bár száz rímet faragtam:
koldustarisznya jutott énnekem,
gazdag versek közt is szegény maradtam,
s fanyar gondok közt folyt az életem,
s csak titkon csókolództam az örömmel,
míg a züllés mocskos kocsmákba vitt,
és asszonyok közé, kik száz körömmel
fogták kabátom foltos szárnyait.
XXVIII.
Köszönöm Néki, hogy dús álom-mákot
hintett, ha fáradt voltam, el nekem,
és köszönöm a bágyadt holdvilágot,
mely ott kísért a téli kerteken,
amíg magánosan és számkivetve
a Saint Avayl-i kis faluba értem,
hol egy gyönyörű parasztlány nevetve
rég várt a réten a tavaszi szélben.
XXIX.
Fehér csípője ringott, mint a bölcső,
fáradt testemnek drága Ararát,
s mikor megtudta, hogy Villon, a költő
csókolja haja sápadt aranyát:
mint széttépett, langyos barack, úgy ömlött
szájamba szája s teste lángra gyúlt,
s mellbimbója az éjben úgy vöröslött,
mint málna, mely márványra hullt.
XXX.
Mint harapófogó, ölelt a karja,
asszony még így sohasem szeretett,
fázó testemet testével takarta,
tenyerén vitt, szájából etetett,
s éppen ezért volt, hogy egy éjjel, lopva
elszöktem, mint a tolvaj, nesztelen:
szegény gyermek, hogy is sejthette volna,
hogy sok lesz nékem ennyi szerelem...
XXXV.
S ezért dicsérje néktek most e rímem
hetedik Károlyt, francia királyt,
ragyogjon trónján a liljomos címer,
s övezzen az Úr homlokán gloárt;
a sors útjában csak rózsát fakasszon,
és még hírből se ismerje a bút,
és szüljön néki a királyi asszony
húsz gyermeket. És persze: mind fiút.
XXXVIII.
Az egyik szolga lett, lovász vagy béres,
vagy az utcán túrja a szemetet;
a másik zöld esernyővel kezében
sétáltat vasárnap nyolc gyereket;
a harmadik nagy úr és hét lovon jár,
s fülébe három prímás hegedül;
de én nem lettem szolga, úr, se polgár,
s így maradtam magamnak egyedül.
Utóirat, mely temetésemet illeti:
XLII.
Ha visszatérek majd a barna földbe,
amelyből gyomnak nőttem egykoron:
azt kérem, hogy a Saint Avayl-i völgyben
pihenjen egykor elfeledt porom.
E temető már régen drága nékem:
oly csendes, mint egy álmos, zöld öböl,
s két összehajló, selymes domb tövében
puhábban vár rám, mint az anyaöl.
XLVI.
Ültessetek fejem fölé egy árva
kis szilvafát s mellemre pázsitot,
de a kék ég szerelméért ne drága
márványtömböt vagy gőgös gránitot:
rendjeleket s díszsírhelyt sohse kértem,
s bár hóhérkézben lengett életem:
az úgynevezett úri tisztességhez
mégis túl tiszta volt az én nevem.
XLVIII.
S menjetek, hátat fordítva a sírnak,
oda, hol szebben szaglik a virág;
s talán, ha majdan kettőezret írnak
Krisztus után, még tudja a világ,
hogy csókolt egykor Villon, a csavargó,
s mély serlegekből hogy itta a bút,
s hogy indult végül álmos és kanyargó
vizekre, honnan nincsen visszaút.
"Nagy gazember volt ez a francia. Ha élne, a Gestapo rég lefogta volna. De nem él. Adja ki, egye fene."
0 comments