értékelés
ireneadler
manókönyvek
sherlockholmes
Irene Adler: A nagy végjáték (Sherlock, Lupin és én 13.) - Értékelés
Elérkezett hát a nagy végjáték! A fiatal Sherlock Holmes, Arsène Lupin és Irene Adler utoljára nyomoz együtt és a búcsú félelmetes erővel üti szíven az olvasót...
Irene Adler Sherlock, Lupin és én c. könyvsorozatának 13. kötete, A nagy végjáték főhőseink legutolsó kalandját meséli el nekünk, ám ez a kaland más, mint az eddigiek... Irene megszökött, immár New York-ban él és a három jóbarát útjai elváltak. Ebben a kötetben azonban bepillantást nyerhetünk kedves főhőseink múltbéli, londoni életébe és egy felettébb izgalmas nyomozás szemtanúi lehetünk, melyek még a glasgow-i események előtt történtek...
A kötet kézbe vételekor és az első oldalak olvasása közben bevallom, elfutották a szemem a könnyek és elszorult a torkom... A trió vége, Irene szavai és a sors kegyetlensége végett esélyem sem volt nem meghatódni és bizony jó pár pislogásnyi pillanat eltelt, mire egy nagy levegővétel után igazán belevethettem magam az utolsó történetbe...
"Hát ezért nem meséltem el eddig ezt a nyomozást.
Mert megéreztem, hogy valahol itt volt a vég kezdete."
New York
1872
Irene és édesanyja Agnès és Pauline de Givencourt álnéven kezdtek új életet New York városában, ahol Leopold Adlernek köszönhetően viszonylag jómódban élhetnek a von Hartzenberg családhoz hűséges lázadók által gyűjtött pénzből, melyet bizarr módon a menekülésük után felhasználtak az új életük elkezdéséhez... ^^ Anya és lánya - bár kezdenek picit megnyugodni -, sosem érezhetik magukat teljes biztonságban, ám a szökést követő elmúlt hónapok nyugalma arra enged következtetni, hogy az Irene trónra lépésén fáradozó király ellen lázadók feladták a hercegnő keresését...
Ebben a - mondhatni - már nyugodt helyzetben találkozik nagy titokban Irene szeretett édesapjával és Horatio Nelson-nal, akik Amerikába utaztak, hogy láthassák a lányt. Nelson úr egy ajándékkal érkezett, ami zseniális triónk boldog emlékképeit idézi fel a lányban, aki még csak nem is érdeklődött a fiúk hogyléte felől...
Nelson úr egy dobozt nyújt át a lánynak, aki döbbenten fedezi fel, hogy a doboz mélyén található apró jegyzetfüzet a titkos pince és a London alatt húzódó alagútrendszer izgalmas nyomozásának történetét rejti magában...
Irene-ban feltörnek a régi emlékek és a lány belekezd a trió legutolsó őrült kalandjának meséjébe...
"– Tehát amikor betettem a lábam abba az átkozott pincébe, egy holttestbe botlottam.
Így, ahogy mondom. Ott feküdt egy halott!"
1872
A bűnözők ismét szabadságra mentek!
Londonban a nyomozások feszült és izgalmas kalandját átvette a nyomorúságos unalom és Sherlock Holmes újfent elunja az életét. A három jó barát a Shackleton kávéházban próbálja elütni az időt és nem is sejtik, hogy nemsokára belép valaki az ajtón, aki elűzi a fejük fölött gomolygó unalomfelhőket... ^^
A kávéházba egy ezidáig sohasem látott idegen lép be, aki szeretne leöntenie egy pohárkával, ám a férfinak nincs szerencséje, ugyanis a kávéházban nem szolgálnak fel alkoholt. A zavarodott, szószátyár férfi így végül kamillateát rendel, hogy megnyugtassa az idegeit és ez nem csupán a pincér, de főszereplőink figyelmét is felkelti, akik beszélgetésbe elegyednek a kissé alkoholtól bűzlő férfival...
A beszélgetés során kiderül, hogy John Grinsted úr miért is ilyen zaklatott és megtudjuk, hogy a férfi könyvkötő, aki a pincéjében egy holttestet talált! A férfit már maga a halott látványa is éppen eléggé felzaklatta, ám amikor elment, hogy értesítse a rendőrséget és a Scotland Yard nyomozóival az oldalán visszatért a pincébe, a holttest nyomtalanul eltűnt! A férfit körüllengő alkoholszag alapján a rendőrök arra következtettek, hogy a férfi berúgott és már ő maga is kételkedni kezd saját épelméjűségében, mikor Sherlock megkéri a férfit, hogy engedje be őket a pincébe!
Grinsted egy roppant zavaros történettel áll elő az őt felkereső Vízügyi Társaság egy tagjáról, aki két héten keresztül úgy végzett méréseket a pincéjében, hogy neki nem volt szabadott lemenni...
Sherlock a beszámolót követően már tudja, hogy igazi nyomra bukkantak, ugyanis a Vízügyi Társaság nem létezik és a fiú egy olajfestékcseppet talál a pincében, ahol ráadásul egy titkos rejtekajtót is felfedez... Grinsted ezen a ponton azonban kizavarja a gyerekeket a pincéből...
"Az ismeretlen arcon széles koboldmosoly terült szét,
aztán egy kéz nyúlt felém. Mielőtt bármit tehettem volna,
megragadta a lámpást, és kitépte ijedségtől elgyengült kezemből."
Miután Grinstead elhagyja a műhelyét, főhőseink szimatolni kezdenek, míg végül vasárnap - mikor senki sem dolgozik... - betörnek a férfi üzletébe, hogy titkos nyomozásuk végre valóban kezdetét vegye... A rejtekajtón leereszkedve Sherlock, Lupin és Irene a London alatt elterülő, óriási labirintusban találják magukat, melyből csak Ariadné fonalának segítségével tudnak kijutni... Noha főhőseink felfedezik, hogy az alagutak három pincét is összekötnek, amik valamilyen módon minden bizonnyal kapcsolódnak a gyilkossághoz, majdnem odalenn ragadnak, mikor találkoznak a csatornarendszerben élő, gyerekekből álló bűnbandával, akiket Fishbone vezet...
"Még nem jött el az ideje, hogy mindent magam mögött hagyjak. Sejtettem, hogy nehéz lesz, de nem tudtam, hogy ez a folytonos hiányérzet mindig ott lebeg majd körülöttem, mint amikor távoli mennydörgés hallatszik, de a vihar csak nem akar kitörni. Úgy éreztem, ebben a pillanatban csupán az hozhat enyhülést, ha belevetem magam a múltba."
"...én a törvényemhez tartom magam.
– A… törvényedhez? – kérdeztem vissza csípőre tett kézzel. Kezdett az idegeimre menni ez az erőltetett fölényeskedés.
– Fütyülj rá, míg kést nem szegeznek rád! – szavalta Fishbone, és megint csak gúnyos vigyor terült szét az arcán."
A nagy végjáték valóban egy lenyűgöző, rendkívül érdekes és feszültséggel teli végjáték és nyomozás, mely már az első oldalakon magába szippant és nem ereszt el... A regényt keretbe foglalják azok az emlékképek és gondolatok, melyek megríkatják az igazi rajongót, s melyek papírra vetésével csakugyan véget ér minden...
"– Én észreveszem, ha hazudik valaki – jelentette ki Sherlock, és még ma is összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy csupán egyszer tévedett életében, és éppen én vezettem félre. Sherlock mindig nagyon biztos volt a képességeiben, de ugyanakkor szigorú is volt önmagával. El tudom képzelni, mennyire megkeményítette a lelkét az, hogy olyan ember árulta el, akiben megbízott. De akkor még egy zseniális és lelkes fiú ült velem szemben a Shackleton kávéházban. Már megvolt benne a nagy nyomozó minden tulajdonsága, de még hiányzott belőle az a keserűség, ami felnőttkorában jellemezte."
Véget ért Sherlock, Lupin és Irene fiatalsága, lezárult egy korszak s én, mindamellett, hogy kisírtam a szemem és a lelkem szomorúság járta át, egy gyönyörű, Doyle eredeti regényeihez hű könyvsorozattal, számos lenyűgöző kalanddal, izgalmas hajszával, humoros momentummal, ezernyi rejtéllyel lettem gazdagabb!
Mint ahogy Irene is írja, ebben a kalandban már érezhető főhőseink jellemének megváltozása és a búcsú szele, mely három különböző, ellentétes irányba löki főhőseinket. Noha a kaland a 11. kötet cselekménye előtt játszódik, egy, még nyugodt időszakban, a változás szele már érezhető... Az alagútban élő bűnbanda felbukkanása taszít egyet a már korántsem makulátlan Lupin lelkén, míg Sherlock már ekkor szemet huny barátja kétes ügyletei felett...
A kötet elején bepillanthatunk Irene new york-i életébe, ami bár kezd megfelelni a nyugalmas szó definíciójának, mégis ezernyi szomorúságot és bánatot rejt magában... Leopold Adler és Horatio Nelson felbukkanására egyáltalán nem számítottam, ám az, hogy a két fiú mostani életéről egyetlen szó sem esik mélyen húsba vágó, mellyel az írók is megpróbálták érzékeltetni, hogy innen valóban nincs visszaút...
A fiatal Irene new york-i élete és az idős, az oldalán egy fiatal lánnyal Európa felé utazó Irene gondolatai gyönyörű keretbe foglalják a trió londoni nyomozásának történetét és pompásan összeköti őt a következő történettel, melyben már Anasztázia húga a főszereplő...
A nagy végjáték méltó befejezése a könyvsorozat első ívének, mely ugyanúgy rabul ejtett, mint minden eddigi kötet... Nehéz a búcsú, ám itt tartom a kezemben a karácsonyi különkiadást, minek megjelenését izgatottan vártam, így egy darabig még biztosan nem maradok Sherlock Holmes-történet nélkül... Mondjuk még úgy egy-két napig (a szemfájásomtól függővé téve)... ^^
"Hónapokon át úgy gondoltam, az én hibám, hogy szétesett a triónk, mert becsaptam a barátaimat, és önző döntéseket hoztam. De amikor gondolatban visszatértem azokba az időkbe, rájöttem: lekicsinylő, ha Sherlockot és Lupint csupán két sakkfigurának tartom, amelyeket az én mesterkedéseim mozgatnak. Biztos, hogy a tetteim hatással voltak az életükre, de ilyen terhet nem csak nekem kell hordoznom. Mindannyian hatással vagyunk azokra az emberekre, akiket szeretünk."
A Sherlock, Lupin és én számomra 2020 egyik legnagyobb felfedezettje, mely számtalan humorral átitatott percet, a nyomozás feszült pillanataiban heves szívdobogást, rengeteg könnycseppet és szívfájdalmat valamint határtalanul nagy boldogságot adott ebben a borzalmas évben, mikor az örömmorzsákat nagyítóval kell keresni... ❤
Rendkívül örülök, hogy esélyt adtam az olasz írótriónak, akik nem okoztak csalódást és végre egy olyan Sherlock Holmes történetfolyamot olvashattam, ami ennyire hű Doyle-hoz és a műveihez, visszautal, illetve előre utal az eredeti regényekre, nem használ modern nyelvezetet, nem heréli ki az eredeti karaktereket és szem előtt tartja a régi rajongók tudását, az atmoszférát és a csodás karaktereket, akik miatt gyermekkoromban beleszerettem ebbe az "univerzumba"...
Köszönöm a Manó kiadónak a gyönyörű magyar nyelvre való átültetést, valamint a recenziós példányokat és azt, hogy kiadták ezt a sorozatot, mely olasz nyelvtudás nélkül bajosan került volna a kezeim közé... ^^
Köszönöm mindenkinek, aki velem tartott ezen a 15 köteten átívelő kalandon, köszönöm a visszajelzéseket és azt, hogy valaki az értékelésemnek (is) köszönhetően szerezte be a sorozat összes kötetét az elmúlt hetek során és bízom benne, hogy velem tartotok a karácsonyi különkiadás értékelésénél és a további kötetek megjelenése esetén is!
Olvassatok Sherlock Holmes-t Sir Arthur Conan Doyle valamint Irene (M.) Adler tollából! Garantáltan nem fognak csalódást okozni!
Értékelés: 5/5 gombolyag
Idézetek
"Furcsák az emlékek. Néha úgy kacskaringóznak, úgy fonódnak egymásba, mint az utcák a céltalan kóborlás során, melynek végén azon vesszük észre magunkat, hogy kezdettől fogva egyik kedvenc helyünkre tartottunk. Most, amikor már biztosan tudom, hogy több napot hagytam magam mögött, mint amennyi még előttem áll, egyszerű, nyilvánvaló igazság tárul elém, ha visszatekintek.
Kevés embert, de sok helyet szerettem életemben.
Helyeket megszeretni nem könnyű. Már csak azért sem, mert ez sokszor azzal jár, hogy a korábban megkedvelt helyeket el kell hagynunk, és ettől olykor megszakad a szívünk. De egy új hely mindig megfejtésre váró rejtély is egyben, lehetőségek tárháza, emberektől és történetektől hemzsegő univerzum. Sok ember van, aki nap mint nap ugyanazokon a helyeken fordul meg, vagy épp ellenkezőleg, beutazza a világot, de leszegett fejjel jár, nem lát semmit, nem néz körbe, nem hagyja, hogy átjárja a lelkét mindaz, ami körülveszi. Nem is él igazán. Én nem vagyok ilyen.
Én elmondhatom, hogy sok mindent megéltem, és mindenhol, ahol csak megfordultam, otthagytam az árnyékomat. Ha van valami, amire büszke lehetek, az az, hogy mindig igyekeztem jelet hagyni, belekeveredni a dolgok sűrűjébe. Bár ezt olykor megsínylették azok, akiket az utamba sodort az élet.
Mert ami az embereket illeti, őket még nehezebb megszeretni, és amint már mondtam, kevés embert szerettem. Kevesen mondhatják el magukról, hogy jól ismertek, és a jel, amit magam után hagytam, sokszor inkább billog vagy sebhely volt. A legfontosabb embereket, azokat, akik a leginkább meghatározták az egyéniségemet, már ismeritek, hiszen mostanra legendás figurák lettek. Azok után, ami történt köztünk, mindig is beleborsódzik a hátam, ha papírra vetem a nevüket. Sherlock Holmes és Arsène Lupin. Némelyek talán azt mondanák, a sors akarta, hogy összetalálkozzunk.
Én azonban nem hiszek a sorsban.
Az igazság az, hogy mindig van választásunk, még ha fájdalmas, nehéz, képtelen vagy kétségbeesett választás is. A gyökereket el lehet metszeni, a neveket beledobhatjuk a tengerbe, a jövő megváltoztatható. Csak akarni kell – és azután szembenézni a következményekkel.
Én aztán jól tudom, elhihetitek. Hercegnőnek születtem, és lázadó lett belőlem. Három nevem volt, továbbá ezernyi álnevem, amelyeket egyetlen szempillantás alatt ötlöttem ki. Elárultam a barátaimat, Sherlockot és Arsène-t, magukra hagytam őket, mert tudtam, hogy valamiképpen elboldogulnak majd nélkülem is. Két kontinensen éltem, és mindig egyetlen iránytű vezetett, az én saját sarkcsillagom: a szabadságvágy."
"– Drága leánykám, ugye, nem valami fiatalemberrel van találkája? – mondta erre, mivel szilárd meggyőződése volt, hogy tizenhét éves kor alatt semmiféle szerelmi ügyről nem lehet szó."
"Különösen sok volt a sötét arc, olyan, mint kedves barátomé, Horatio Nelsoné. Eleinte összerezzentem, ha megláttam őket, és az ajkamba kellett harapnom, hogy ne szóljak a kocsisnak, álljon meg, és ne törjek utat magamnak a tömegben abban a hitben, hogy a rövid, fekete haj, amit az imént láttam egy pillanatra, csakis Horatióé lehet.
Aztán ott voltak a modern kor csodái, amelyek mintha csak Jules Verne agyából pattantak volna ki, mint például a magasvasút, amelynek pályáját magasba nyúló oszlopok tartották, és így a könnyű szerelvények egyenesen a fejünk fölött száguldottak el."
"Ha lehunyom a szemem, még ma is jól el tudom képzelni, mit csinálnak, amikor az Atlantic kifut a kikötőből, és aprócska ponttá zsugorodik a kék tengeren. Arsène szájából nyomdafestéket nem tűrő szitkok özönlenek, és úgy vezeti le a dühét, hogy valami értelmetlen ostobaságot művel. Sherlock viszont inkább elkomorul, közönyt tettet, csupán egy-két rövid, csípős mondatban foglalja össze a véleményét, hegyes orra szinte remeg a megvetéstől.
Ők voltak az én legjobb barátaim. Azon kevesek közé tartoztak, akiket szívből szerettem, és bármilyen hihetetlen is, soha sehol nem találtam hozzájuk hasonló barátokat. Ez volt az ára szabadságomnak. Súlyos ár. És bár pontosan tudtam, hogy ha visszafordíthatnám az időt, mindent ugyanígy csinálnék, képtelen voltam betölteni az űrt, amelyet a hiányuk okozott. Vagyis hát sok évvel később talán túltettem magam a dolgon, de azon a napon, amikor a hőn várt találkozóra igyekeztem, még nem.
„Arra gondolj, ki van melletted, ne arra, hogy kit vesztettél el…”, mondogattam magamnak ökölbe szorított kézzel."
"Teleszívtam a tüdőmet New York levegőjével, amelyet a tenger és a lótrágya, a főtt étel és a pocsolyák, az égő szén és a mosdatlan testek szaga járt át."
"– Csak úgy ragyogsz, kedvesem – szólalt meg egy ismerős hang.
Kipirult arccal vetettem magam szeretett nevelőapám, Leopold Adler karjába.
– Papa! Azért még szólíthatlak így?
– Irene! Vagy inkább Agnèsnek hívjalak?
– Ó, ahogy akarod, egyik név olyan, mint a másik.
– „Mit rózsának hívunk, bárhogy nevezzük, éppoly illatos.”*
– Jaj, papa, tudod, hogy nem szeretem Shakespeare-t! – tiltakoztam tréfásan.
– Nem, te csak az operáért vagy oda, meg azokért a nyomozásokkal és gyilkosságokkal teli ponyvaregényekért, amiket titokban kértél kölcsön Nelson úrtól. Nehogy azt hidd, hogy nem tudom! – felelte Leopold nevetve, és széles mozdulattal jobbra mutatott.
Hatalmasat dobbant a szívem. Hogyhogy eddig nem vettem észre? Annyira boldoggá tett, hogy újra átölelhetem apámat, hogy meg sem láttam a sötét bőrű óriást, aki peckesen állt a sarokban, és széles mosolyra húzódó szájában csak úgy villogtak hófehér fogai.
– Horatio! – kiáltottam fel, és máris odaugrottam volna hozzá, de hirtelen megtorpantam. – Megölelhetlek? – kérdeztem, de nem vártam meg a választ."
"– Papa, kérdezhetek valamit? Mondd csak, megérem valaha, hogy biztonságban érezhetem magam? Mikor lesz vége ennek a csehországi államcsínyőrületnek?"
"– Irene kisasszony…
Azonnal hátrafordultam, amint meghallottam régi nevemet, és láttam, hogy Horatio egy intarziás fadobozt tart a kezében, a fedelén rózsával. Mielőtt megkérdezhettem volna, mi ez, hozzátette: – Nem is érdeklődött felőlük.
Ismét úgy éreztem, hogy magába ránt az üresség."
"A meghatottságtól kis híján kiejtettem a kezemből a dobozt. Horatio készségesen elvette, hogy a jegyzetfüzetre összpontosíthassam a figyelmemet. Már-már tiszteletteljesen lapoztam bele, mintha attól tartanék, hogy szétporlad az ujjaim között. Úgy éreztem, egy másik világból, egy másik korból érkezett – és bizonyos értelemben így is volt. A lapokat én magam írtam tele, jóval kapkodóbb, rendetlenebb írással, mint amilyenre emlékeztem."
"– Nem olvastuk el – nyugtatott meg Horatio.
– De tudjuk, hogy amikor ilyen buzgón róttad a sorokat, többnyire valami gyanús ügybe keveredtetek…
– tette hozzá Leopold jóindulatúan.
Elvörösödtem. Csakugyan ilyen nyitott könyv voltam számukra? És én még azt hittem, hogy titkos életet élek, amely a felnőtteknek tökéletesen láthatatlan!
– Ez a rejtélyes pince esete! – kiáltottam fel akaratlanul is. Visszavettem a dobozt, és betettem a füzetet a többi kincs mellé. Azután gunyoros mosollyal hozzátettem: – De nem mesélem el nektek! – És miután ismét elköszöntem tőlük, már szaladtam is."
"A kocsiban ülve tovább lapozgattam a füzetet, és ezernyi, rég szunnyadó emlék éledt fel bennem.
Ott volt körülöttem New York a maga lármájával, modernségével, divatos kávéházaival, nagyhírű szállodáival, a kikötővel, ahol még nem állították fel a hatalmas szobrot, de már ekkor is a szabadság és az új kezdet jelképe volt. Csakhogy én már semmit sem láttam a városból, mert azzal voltam elfoglalva, hogy újraéltem mindazt, amit pár hónapja lejegyeztem a füzetbe. Eljutottam a kocsival a házunkig, felszaladtam a lépcsőn, aztán be a szobámba, de mindeközben egészen máshol jártam: Londonban voltam Sherlockkal és Arsène-nel, pár hónappal a Port Glasgow-i események előtt – vagyis azelőtt, hogy királyi származásom kis híján végleg tönkretette az életemet. Akkor még boldog voltam, bizakodva tekintettem a jövőbe, és biztos voltam benne, hogy két barátom örökre velem marad."
"Még nem jött el az ideje, hogy mindent magam mögött hagyjak. Sejtettem, hogy nehéz lesz, de nem tudtam, hogy ez a folytonos hiányérzet mindig ott lebeg majd körülöttem, mint amikor távoli mennydörgés hallatszik, de a vihar csak nem akar kitörni. Úgy éreztem, ebben a pillanatban csupán az hozhat enyhülést, ha belevetem magam a múltba."
"– Vetőmagok és trágyák a jó termés érekében… Ez biztosan valami kódolt üzenetváltás két kém között!
– Vagy egy gazdabolt hirdetése – felelte Sherlock, és még jobban belesüppedt kedvenc karosszékébe. Csak félig itta meg a kakaóját, ami rossz jelnek számított."
"– A világ tele van banális emberekkel, akik banális dolgokat csinálnak – jelentette ki Sherlock szűkszavúan.
Ezekben a pillanatokban olyan volt, mint egy baljós holló, amelyik csak ül az ágon órákon vagy akár napokon keresztül idegesen, de távolságtartóan és közömbösen."
"– Tehát amikor betettem a lábam abba az átkozott pincébe, egy holttestbe botlottam. Így, ahogy mondom. Ott feküdt egy halott!"
"– Azt mondtam, hogy… várjanak, előbb tudniuk kell, hogy tényleg csak egy kortyot ittam, egyetlen korty gint, hogy magamhoz térjek a nagy ijedség után… nem voltam részeg, és most sem vagyok… és bizonyosan nem vagyok őrült. Vagy legalábbis nem voltam az, de lehet, hogy most már kezd elmenni az eszem…"
"-...mire visszamentem a pincébe a rendőrökkel, a holttest… eltűnt!"
"Sherlock szeme csak úgy szikrázott a Shackleton kávéház csendes félhomályában. Lehet, hogy találtunk végre valamit, ami elűzi az unalmunkat!"
"– Honnan tud ez ennyi mindent? – súgta a fülembe Arsène.
Sherlock tréfásan fennhéjázó fintorral fordult felé..."
"– Grinsted úr… – szólítottam meg, hogy felrázzam dermedtségéből, de hiába.
– Grinsted úr! – kiáltott rá ekkor Sherlock sztentori hangon. A férfi úgy megijedt, hogy kis híján lezuhant a székről, még szerencse, hogy Arsène időben elkapta."
"– Mit szólna, Grinsted úr, ha megnéznénk ezt a roppant különleges pincét? – kérdezte Sherlock halvány mosollyal, amely azt jelezte, hogy végre megszabadult az unalomtól."
"Sherlock türelmetlenül felszisszent. Én mosolyogva néztem őt a szemem sarkából. Amikor a barátom kiszimatolt valami érdekeset, olyan lett, mint egy lerázhatatlan kopó: ha nyomot fog, többé nem adja fel."
"– Ugye, nem csak én gondolom azt, hogy titkol előlünk valamit? – szólalt meg Arsène csodálkozó mosollyal."
"– Aki nem elég gondos megfigyelő, gyakran az ok-okozati összefüggéseket is véletlennek ítéli – jegyezte meg szárazon Sherlock."
"Ha most visszatérhetnék a múltba, megpróbálnám kiélvezni ezeket a meghitt családi körben eltöltött pillanatokat. Beszélgetnék Leopolddal, bocsánatot kérnék tőle, amiért néha nem voltam jó gyereke, mert ő egészen biztosan kiváló apa volt."
"Mindig is nehezen tudtam egy helyben maradni, állandóan mozognom kellett ahhoz, hogy elevennek érezzem magam. De most, annyi mámorító izgalommal teli év után kezdek rájönni, hogy az egykor szűknek érzett helyek a béke szigeteiként őrződtek meg az emlékezetemben, biztonságos kikötőkként, ahová kétségbeesetten szeretnék visszatérni."
"Sherlockkal és Lupinnel valami olyasmin osztoztunk, amit a környezetünk még csak elképzelni sem tudott volna. Ha valaki aznap reggel belépett a Shackleton kávéházba, csupán egy fiatal lányt látott, aki szokatlan módon egymagában ült egy asztalnál, és teát kortyolgatott."
De ez csupán a felszín volt.
"– Valóságos labirintus – jegyeztem meg. – Hogyan fogunk itt tájékozódni? Ide Ariadné fonala kellene!
– Nem fonal, de arra gondoltam, hasznát vehetjük – szólalt meg Sherlock, és egy krétadarabot vett ki a zsebéből, majd egy nyilat rajzolt vele a mellette lévő falra.
Elmosolyodtam. Hogyan is képzelhettem, hogy Holmes nem szerelkezik fel tökéletesen erre a felfedezőútra?"
"Az ismeretlen arcon széles koboldmosoly terült szét, aztán egy kéz nyúlt felém. Mielőtt bármit tehettem volna, megragadta a lámpást, és kitépte ijedségtől elgyengült kezemből."
"Milyen ostoba vagyok, szidalmaztam magamat. Hogyan hagyhattam, hogy így kijátsszon egy kisfiú? Mert a gonosz kobold, a kis tolvaj, aki rettenetes és veszedelmes tréfát űzött velünk, valójában gyerek volt."
"– Lukas, a fene essen beléd, minek hoztad a nyakunkra ezeket? – kiáltott fel az egyik marcona kinézetű gyerek, akinek gyógyulóban lévő seb volt az ajkán.
Lukast, a kis tolvajt felbátorította, hogy az övéi között van, és ismét fenyegetően kezdte lóbálni a kést a jobb kezével, míg a baljával a lámpást fogta.
– Te hoztad ide őket, te is küldöd el. Megértetted? – mondta a legidősebbnek tűnő fiú, aki a viselkedéséből ítélve a bandavezér lehetett. Világos, nagyon rövidre vágott haja volt, és hihetetlenül sápadt bőre.
Arra a megállapításra jutottam, hogy valószínűleg sosem hagyja el ezt a föld alatti birodalmat, és ettől a gondolattól végigfutott a hátamon a hideg. A fiú egy régi, rozoga ottománon terpeszkedett, amelyet valahogy lecipeltek erre a rablótanyára. Most trónszékként használta, és olyan nyájasan nézett minket, mint egy király.
– Hogyne, Fishbone, elintézem! – felelte Lukas kidüllesztett mellel. De közben idegesen forgatta a kést a kezében."
"– Ejnye, Lukas – szólalt meg Fishbone gunyorosan –, tönkretetted a kedvenc képemet.
– Bocsáss meg, főnök! – felelte Lukas, és behúzta a nyakát.
– És ti mit akartok? – fordult felénk Fishbone, levegőnek nézve a fiút.
– A lámpásunkat – mondta erre Sherlock.
– Az most már a miénk – felelte szűkszavúan Fishbone.
– Ki mit talál, övé.
– Nem találta, ellopta! – csattantam fel.
A bandatagok erre morgolódni, hangoskodni kezdtek.
– Mert olyan idióták voltatok, hogy hagytátok magatokat átverni. És még jól is jártatok, mert Lukas nem túl értelmes ugyan, de általában ügyesen bánik a késsel – jelentette ki Fishbone, és az állatidomár homlokába fúródott pengére mutatott."
"– Az ördögbe! – kiáltott fel valaki.
Én viszont Sherlock nyakába ugrottam, ő pedig meglepetésében és zavarában mozdulatlanná dermedt.
A kés pontosan a kőr király fejébe fúródott."
"– Ha Fishbone fogadást köt, akkor azt tiszteletben is tartja – jelentette ki. – Az idegennek szerencséje volt… Visszakapja a lámpását, és kísérőt is adunk mellé.
– Jaj, ne! – hadonászott Lukas.
– Hát jó, akkor mehetünk – szólalt meg Sherlock, aki már alig várta, hogy folytathassa a nyomozást.
– Igen… de ne olyan sietősen – vágott vissza Fishbone."
"...én a törvényemhez tartom magam.
– A… törvényedhez? – kérdeztem vissza csípőre tett kézzel. Kezdett az idegeimre menni ez az erőltetett fölényeskedés.
– Fütyülj rá, míg kést nem szegeznek rád! – szavalta Fishbone, és megint csak gúnyos vigyor terült szét az arcán."
"– Tessék, itt a lámpásotok, hogy ne kelljen ijedeznie a kisasszonynak – nevetgélt.
Összefontam a karom, és így válaszoltam:
– Nem félek a sötétben. Az pedig talán megbocsátható, hogy nem szeretem, ha egy emberi alakot öltött kis patkány hátulról lecsap rám, és kirabol!"
"Ilyen kurtán-furcsán vettünk búcsút London föld alatti járatainak fejedelmétől, aki a Fishbone névre hallgatott."
"– Mi ez a nagy udvariaskodás? – kérdezte gunyorosan Sherlock.
– Barátom, tanuld meg, hogy ellenséges területen járva mindenkivel szövetséget kell kötni, akivel csak lehet – felelte vigyorogva Arsène."
"– Ne játszd a nagyokost, mi nem esünk úgy hasra előtted, mint az új barátod, Lukas – gúnyolódott Sherlock."
"Azt láttam… – kezdte Arsène a szemét meresztgetve, majd szokása szerint hatásszünetet tartott.
– Jaj, a csudába, kibírhatatlan vagy! – csattantam fel.
– És amellett igazi ripacs! – vigyorgott Sherlock.
Arsène csak nevetgélt, de végül színt vallott.
– Jól van, jól van! Az az igazság, hogy nem láttam semmi különöset. Csak gondoltam, egy kicsit felcsigázlak titeket. Ha tudnátok, milyen képet vágtatok, amikor lementem!"
"– Sokszor a rejtett dolgok a legérdekesebbek – jelentette ki Sherlock."
"– A feleségem kizárólag a Times hirdetési rovatát olvassa – szólt közbe a férj, és az asszonyra kacsintott. – A komornyikunknak mindennap ki kell vágnia az újságból. Különösen az esküvők érdeklik, az eltűnt emberek, meg azok a fura, kódolt üzenetek, amik mögött ki tudja, miféle sötét ügyletek rejlenek.
Kissé gúnyos pillantást vetettem Holmesra. Nyilvánvaló volt, hogy bár tekintélyes korkülönbség van közte és Mrs. Hastings között, ugyanaz a szenvedélyük."
"A fal mellett, arcán zavart kifejezéssel, ott állt Arsène. Amikor észrevettem, milyen ábrándosan nézegeti a szolgálót, ezt a ragyogó szőke szépséget, a legszívesebben a lábára léptem volna. Hogy képes az epekedő szerelmest játszani egy ilyen helyzetben?"
"– Tudjátok, verseket írok. Mert csakis ily módon tudom kifejezni a maga teljességében a lelkemben dúló vihart.
Lupinnel vigyorogva néztünk össze. Ez az ember azt képzeli magáról, hogy ő az új Lord Byron!"
"Megmutattam Sherlocknak, aki gunyoros vigyorral válaszolt. Ő már idefelé jövet észrevette, ezért találta ki azt a zavaros históriát Rufus kutyáról. Megint csak elképesztett, milyen könnyedén képes rögtönözni."
"– Igazad van, Horatio, de attól tartok, hogy valami másról van szó. Mintha… – Elhallgattam, kerestem a szavakat. – Mintha nem bírnék nyugton maradni. Mintha szűknek találnám a házat. Úgy érzem magam, mint Alice, Lewis Carroll regényhőse, amikor óriásira nő.
– Az édesapja mindig azt mondja: „Attól félek, hogy Irene-nak túl kicsi a világ.”"
"Egészen addig gyors egymásutánban zajlottak az események. Teljesen lekötött minket a nyomozás, úgy éreztük, egyetlen lépésre vagyunk a megoldástól, vagy legalábbis a következő fordulattól. De mint a kalandos hajóutakon, itt is elérkezett a szélcsend ideje."
"Megint csak elcsodálkoztam, mennyire képtelen a családja elismerni az érdemeit. Neki is részt kellett volna vennie a sakkversenyen Mycrofttal együtt, sőt talán még le is győzte volna a bátyját! De a két Holmes testvér között örökös ellentét volt, és Sherlockban az a téves meggyőződés élt, hogy kevesebbet ér az elsőszülöttnél. Természetesen túl büszke volt ahhoz, hogy ezt bevallja a barátainak, de én már többször ott tartottam, hogy megmondom neki: tíz Mycroftra sem cserélném el! És nem csak azért, mert tudtam, hogy a Holmes család elsőszülött fia valóban ritka öntelt és lusta fickó."
"...Ne haragudj, de engem sem vonz különösebben az ötlet, hogy egy tál pacalt egyek – mondtam erre.
– Ellenséges nőkkel vagyok körülvéve – tréfálkozott apám. – Pedig a Saure Kutteln királyi étel! Felmelegíti a szívet és a lelket."
"Nem tudom, megéreztem-e, hogy minden a vége felé közeledik, vagy egyszerűen a kamaszkor azon pillanatainak egyikét éltem át, amikor az ember már tudatában van, hogy az önállóság felé száguld, de néha még jólesik elidőzni a családi fészek melegében."
"Leopold odaadta a zsebkendőjét, és intett, hogy álljak félre.
– Hagyd, majd én. Nem gondoltam, hogy ilyen kényes vagy.
Kisvártatva már az ő szeme is dagadt és vörös volt, ráadásul megvágta az ujját a borotvaéles késsel. Kuncogva adtam vissza neki a zsebkendőt.
– Szóval, ki itt a kényes? – kérdeztem ártatlan képpel.
– Juttasd eszembe, hogy fizetésemelést adjak Fowler kisasszonynak. Nem is sejtettem, hogy ilyen veszedelmes munkát végez."
"Most mintha eloszlottak volna a viharfelhők, előbukkant volna a kék ég, és besütött volna a nap."
"Mindig fontosabb volt számára az én boldogságom, mint a saját nyugalma. Ha akadt valaha rendkívüli személyiség a családunkban, az valószínűleg ő volt."
"– De hát mit művel ez? – kérdeztem.
– Merészen megszegi az anyja tilalmát – magyarázta Arsène halvány mosollyal, mialatt Sherlock az ereszcsatornába kapaszkodva, óvatosan leereszkedett."
"– Csak nem… tévedtél? És még el is ismered? – nevetgélt Arsène. – Irene, vedd elő a jegyzetfüzeted, és jegyezd fel ezt az eseményt, mert ilyesmi nem történik mindennap!"
"– Az ilyen sötét alakokat sötét helyeken kell keresni – helyeselt Sherlock, aki rögtön felfogta, miről van szó.
– És hála nekem, van egy barátunk egy ilyen sötét helyen – felelte Arsène."
"– A tolvajok nem ismerik a becsületet – idézett egy ismert mondást Sherlock, akit szintén bosszantott a hosszas várakozás.
– Pedig a bűnözőknek megvan a maguk sajátos becsületkódexe – felelte Arsène titokzatos mosollyal."
"– A bandád jól berendezkedett itt a föld alatt – magyarázta Arsène –, és biztos vagyok benne, hogy ez azért van, mert te odafönt is elboldogulsz. Jól mondom, Fishbone?
– Nem kell a duma, idegen, kár a gőzért, hízelgéssel nem mész semmire – szólt vissza durván a bandavezér."
"Napvilágnál a tolvajbanda vezérének sápadt bőre még átlátszóbbnak és természetellenesebbnek tűnt. Mintha egy mélytengeri lény bukkant volna felszínre, puszta kíváncsiságból. Bár titkolni próbálta, hevesen kellett pislognia, hogy obszidiánszínű szemét ne bántsa a fény. Mégis úgy mozgott a sikátorban, mintha az is az ő birodalma volna, és bár messzire került természetes közegétől, továbbra is uralkodói távolságtartással fürkészett minket, mintha kihallgatást kérő idegenekként érkeztünk volna az udvarába."
"Mind úgy viselkedtek, mint az óvodások, azon versengtek, melyikük a keményebb és bátrabb. Férfiak! Időnként olyanok voltak, mint a pávák, amelyek színes farktollaikat mutogatják. De nem nyűgöztek le senkit. Engem legalábbis biztosan nem."
"Sherlock úgy hajtotta le a kakaót, hogy még az ízét sem érezhette, azután olyan vadul villogó szemmel nézett ránk, mintha maláriás láz tört volna rá."
"– Én észreveszem, ha hazudik valaki – jelentette ki Sherlock, és még ma is összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy csupán egyszer tévedett életében, és éppen én vezettem félre. Sherlock mindig nagyon biztos volt a képességeiben, de ugyanakkor szigorú is volt önmagával. El tudom képzelni, mennyire megkeményítette a lelkét az, hogy olyan ember árulta el, akiben megbízott. De akkor még egy zseniális és lelkes fiú ült velem szemben a Shackleton kávéházban.
Már megvolt benne a nagy nyomozó minden tulajdonsága, de még hiányzott belőle az a keserűség, ami felnőttkorában jellemezte."
"– Festmények! – ismételte meg Sherlcok, és összecsapta a kezét, amitől összerezzentek a pultnál gubbasztó vendégek. Azután szikrázó szemmel, széles mosollyal, de a hangját halkabbra fogva hozzátette: – Monsieur Lupin, azt hiszem, hogy ezzel az odavetett szóval akaratlanul is megoldotta az ügyet!"
"Mint már annyiszor, ezúttal is tanúi lehettünk annak a sajátos hangulatváltozásnak, amelyet mindig megfigyelhettünk Holmeson, ha valami igazán érdekesnek tűnő dolgot fedezett fel. Nyugodt szívvel merném egzaltált elragadtatásnak nevezni ezt az állapotot, amelyben megszűnt számára a világ, ő pedig minden agysejtjével, minden porcikájával egy bizonyos cél felé tört. Arsène-nel már megtanultuk, hogy ilyenkor támogatnunk kell, és ami a legfontosabb: nem szabad válaszokat várnunk tőle. Sherlock ugyanis úgy vélte, hogy ami az ő ragyogó, módszeresen működő eszének világos, az nyilvánvalóan másoknak is az. Ha pedig mégsem, akkor nem érdemes az értékes energiát magyarázgatásra pazarolni."
"Néha a legszívesebben megragadtam volna Sherlock vállát, és addig ráztam volna, míg ki nem böki, milyen gondolatok töltik meg zseniális agyát. De inkább csak sóhajtottam egyet, és igyekeztem kivárni a pillanatot, amikor méltóztatik felvilágosítani minket."
"Úgy képzeltem az elméjét, mint egy bonyolult archívumot, amely tele van mások számára hozzáférhetetlen fiókokkal és páncélszekrényekkel. Sok év elteltével tudtam meg, hogy ő maga is hasonló metaforákat használt agyműködésének leírására. Meg is fordult a fejemben, hogy talán tőlem vette az ötletet valamelyik kávéházi beszélgetésünk során… De közben annyi idő telt el, hogy már nem emlékeztem, volt-e szó köztünk ilyesmiről. Abban viszont biztos vagyok, hogy az a pár év, amit mi hárman együtt töltöttünk, kitörölhetetlen nyomot hagyott mindegyikünk személyiségén, és döntő hatással volt arra, hogy mi lett belőlünk."
"– Susant bízd csak rám! – kiáltott fel Arsène, számomra már-már túlzottnak tűnő lelkesedéssel. Akaratlanul is ellenséges pillantást vetettem rá. Hirtelen megint az az érzésem támadt, hogy jó lenne a lábára lépni, de visszafogtam magam. „Úgyis túl öreg hozzád az a nő”, gondoltam gonoszkodó mosollyal."
"– Arra gondoltam, beugrom Susanhez, hogy jobban megismerjük egymást – felelte erre arcátlan vigyorral.
– Meg kéne zabolázni a barátotokat, a korához képest túlságosan merész! – jegyezte meg kacéran a lány.
Igyekeztem nem elpirulni, hogy ne lássák rajtam, mennyire zavarba jöttem."
"– Na, elmondod végre, mit találtál? – kérdezte Arsène, amikor végre eléggé távol kerültünk a kíváncsi fülektől.
Sherlock ragyogó mosollyal fordult felénk, és a következő bejelentést tette:
– Egy Rembrandt-képet, ami olyan hamis, mint a fából vert pénz!"
"-... Biztos vagyok benne, hogy ha elmennénk az ügyvédjükhöz, megtalálnánk nála azt az iratot, amely a mi háziköntösbe bújt Byronunk festményének eredetiségét igazolja. És különben is, az olajfestékcsepp, amit a nyomozásunk során találtunk, pont olyan színű, mint a képen látható égbolt.
– Van benne valami – ismerte el Arsène. – Végül is ha ebben az ügyben van egy hamisítónk, akkor a hamis képpel végre… összeáll a kép!
Lupin szerencséjére annyira lefoglaltak minket a fejlemények, hogy nem is foglalkoztunk ezzel a hajmeresztő szójátékkal."
"– Esetleg átadhatunk a Scotland Yardnak egy olyan információt, ami elvezeti őket a föld alá. Ha a rendőrök elég értelmesek, a többire már maguktól is rájönnek. Ha nem, akkor nem segíthetünk rajtuk –jelentette ki Sherlock.
– Le akarod küldeni őket a föld alatti járatokba? Elment az eszed? – csattant fel Arsène.
– Maguktól is el fognak jutni oda, miután kihallgatták Susant. Az a lány képtelen titkot tartani.
– Igen, de egy dolog megkockáztatni, hogy rájönnek a járatok létezésére, és egészen más dolog, hogy mi magunk küldjük oda őket!
– Mi miatt aggódsz? – sandított rá Sherlock.
– Fishbone, Lukas és a banda többi tagja miatt – feleltem Lupin helyett, mert kitaláltam, mi jár a fejében.
És meg is tudtam érteni. Fishbone csapata csak egy tolvajbanda, de a nekünk tett ígéretünket nem szegték meg. Ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy nem tőlünk függ, mi lesz ennek az ügynek a vége.
– Arsène, a rendőrség így is, úgy is megtalálja a járatokat, Sherlocknak igaza van – szólaltam meg. – Talán az lenne a legjobb, ha adnánk egy fülest Fishbone-nak, hogy nem ártana nekik egy kis levegőváltozás.
– No, nézd már, micsoda alvilági szóhasználat – viccelődött Arsène, és egy pillanatra eltűntek a haragos ráncok a homlokáról. – Ha nem vigyázunk, még átállsz hozzájuk. Elég jól ismerlek, tudom, hogy akár még Fishbone-t is letaszíthatnád a trónjáról…
– Bár a fényhiány miatti sápadtság nagyon is jól áll egy úri hölgynek, attól tartok, nem szeretnék ablakok nélkül élni – jegyeztem meg elfintorodva."
"Tudtam, hogy Sherlockot nem érdekli különösebben, mit eszik, mert az ételt csak az emberi test működtetéséhez szükséges fűtőanyagnak tartja, ezért most értetlenül néztem rá."
"– Tudod, néha nem egészen úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnénk – felelte Sherlock, de egy pillanatra úgy éreztem, nem is nekem mondja, hanem Lupinnek.
A két fiú mosolyogva nézett össze, és valami különös megérzés folytán az a benyomásom támadt, hogy egyszerre vannak közel és nagyon távol. Abban a pillanatban valahogy beleláttam a jövőbe, megsejtettem, hogy akkor már nem fognak tudni kompromisszumokat kötni, nem úgy, mint ebben a kellemesen enyhe londoni tavaszban. Akaratlanul is megéreztem, hogy valamiféle néma harc folyik köztük, de csak akkor vált világosabbá a kép, amikor a sarok mögül előbukkant valaki.
– Gyere, Arsène! – kiáltotta Lukas.
Lupin ránk nézett, elmosolyodott, és azt mondta:
– Ne haragudjatok, mennem kell!
Sherlock felé fordultam, aki vállat vont, miközben Arsène eltűnt a szemünk elől a kis tolvajjal, az én fejemben pedig ezernyi feltételezés kezdett kavarogni."
"Hát ezért nem meséltem el eddig ezt a nyomozást. Mert megéreztem, hogy valahol itt volt a vég kezdete."
"Mert abban a ládikában, amit Leopoldtól és Horatiótól kaptam, több volt, mint néhány, hármunkhoz kötődő emlék. Benne volt az igazság, amit annak idején nem akartam tudomásul venni: hogy Sherlockot, Lupint és engem három különböző irányba taszítottak a nálunk hatalmasabb erők. Az a rövid időszak, amit fiatalkorunkban együtt töltöttünk, lehetővé tette, hogy rokonszenvvel forduljunk egymás felé, hogy azt higgyük, hasonlók vagyunk, és az a sorsunk, hogy örökre együtt maradjunk. De már akkor is nagyon különbözően láttuk az életet, és a lelkünk mélyén tudtuk, hogy rendkívüli dolgok várnak ránk. Arra születtünk, hogy nagy dolgokat vigyünk végbe. Csak éppen külön-külön. Az évek múlásával nagyon eltávolodtunk egymástól, de nem egyszerűen a sors akarta így: mindegyikünk a maga akaratát követve tette meg lépéseit a jövő felé. Még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy elszakadunk, sőt akár el is idegenedünk egymástól. Netán ellenségek leszünk.
Amikor Arsène ott hagyott minket, és elment Lukasszal, tisztán láttam, milyen úton indul el. Sosem volt bizonyítékom arra, amit akkor megéreztem, de a következtetéseken alapuló módszerrel, amit egy olyan kivételes mestertől tanultam, mint Sherlock, szinte bizonyosan megállapítottam, hogy a furcsa találkozónak csakis egy célja lehet: az eltűnt Rembrandt."
"Mindenesetre Arsène bebizonyította, hogy téved a mondás: a tolvajok is ismerik a becsületet. És utóbb ez lett az ő iránytűje. Mert nagyon nehezemre esik leírni, de Arsène-ből csakugyan tolvaj lett. Úri tolvaj, az igaz, olyan, aki elbűvölte a hölgyeket vonzerejével, és megrémítette ellenfeleit merészségével. De végül is mégiscsak tolvaj lett."
"És mit szólt ehhez Holmes? Azt hiszem, rájött a dologra, de úgy döntött, hogy szabad utat enged Lupinnek. Sosem sikerült igazán megértenem, miért. Azért-e, mert nem akart elveszíteni egy barátot, vagy akkor még játéknak tartotta az egészet, rejtvénynek, amelyet megfejthet káprázatos eszével.
Amikor sok évvel később egyetlen alkalommal újra keresztezték egymást az útjaink, úgy vettem észre,
hogy ebben semmit sem változott: gazdag gyárosok, koronás fők vették igénybe nyomozói szolgálatait, sőt olykor maga a Scotland Yard is segítséget kért tőle, de számára alapjában véve minden nyomozás csupán menekülés volt az unalom fojtogató szorításából – ugyanúgy, mint a Shackleton kávéházban töltött, felejthetetlen napokban.
Felejthetetlen volt az a rövid, de viharos találkozásunk is, amelynek nem kisebb tétje volt, mint a cseh királyság sorsa. Ellenfélként kerültünk össze Sherlockkal, de végül barátként búcsúztunk el egymástól.
Merthogy azok is voltunk: régi barátok.
Ez után az eset után már csak távolról követtem két jó barátom életének alakulását. Kapóra jöttek életrajzíróik, akik megosztották a nagyközönséggel kalandjaik történetét, persze a saját elgondolásaik szerint. Elbeszélőként nekem is meg kellett hoznom bizonyos döntéseket, de mostanra elérkezett az az idő, amikor az őszinteség fontosabb annál, mint hogy milyen képet akarunk mutatni magunkról, vagy hogy milyen titkokat őrizgetünk. Ezért határoztam úgy, hogy papírra vetem ezt a tizenharmadik kalandot. Egyesek szerint ez szerencsétlen szám. De többnyire azok gondolják így, akik hisznek a sorsban, márpedig, amint többször is elmondtam, én nem tartozom közéjük."
"Hónapokon át úgy gondoltam, az én hibám, hogy szétesett a triónk, mert becsaptam a barátaimat, és önző döntéseket hoztam. De amikor gondolatban visszatértem azokba az időkbe, rájöttem: lekicsinylő, ha Sherlockot és Lupint csupán két sakkfigurának tartom, amelyeket az én mesterkedéseim mozgatnak. Biztos, hogy a tetteim hatással voltak az életükre, de ilyen terhet nem csak nekem kell hordoznom. Mindannyian hatással vagyunk azokra az emberekre, akiket szeretünk."
"Megértettem, hogy most már ez az én világom. Bármennyit gondolok is a múltra, nem tudom visszahozni. És nem vállalhatok magamra minden hibát. New York az új lehetőségek városa, és hirtelen világosan láttam, hogy én bizony ki fogom használni ezeket a lehetőségeket. Biztos voltam benne, hogy Sherlock és Arsène is így tesz majd, és a történelem bebizonyította, hogy igazam volt.
Ez persze nem jelentette azt, hogy nem vagyok felelős semmiért. Így hát a bűneimet bezártam a lelkem egyik fiókjába, és azt reméltem, hogy egy napon majd újra találkozhatok a barátaimmal – és nem szökésben lévő kalandornőként, ahogy abban a régi csehországi ügyben találkoztam össze Sherlockkal. Nem, én hármunkra gondoltam. A fekete dáma triójára, amely gyerekkorunkban jött létre egy elhagyatott villában, Saint-Malóban. Azt mondtam magamnak: ahogy elmentem, úgy egy szép napon vissza is térhetek. Csak döntés kérdése – mint ahogy nekik is el kell dönteniük, megbocsátanak-e nekem. És most, hogy a sós szél belekap a hajamba, amely már nem vörös, még inkább eltölt a reménység, ami nem hagyott el soha. Ez volt az, ami arra sarkallt, hogy mindig új fonalat szőjek életem szövetébe, ezernyi kalandot keresve. De egyetlen kaland sem volt olyan izgalmas, mint az, amelyikre most készülök, amikor egy modern óceánjáró fedélzetén ismét átkelek az Atlanti-óceánon.
– Mit írsz, Irene? – kérdezi a fiatal lány, aki elkísér.
– Ó, semmit, csak a régi emlékeket jegyzem fel, mielőtt elúsznának, mint a felhők a horizonton – felelem, és megpróbálok rámosolyogni.
Ellentétes érzelmek harcolnak a lelkemben, miközben a hajó az óceán habjait szeli, és napról napra közelebb kerülünk szeretett Európámhoz.
Vajon most, hogy már jócskán elhagytuk az ifjúkort, és annyi mindent átéltünk az évek során, egymásra
találhatunk-e újra, akár csak egyetlen napra vagy egy órára, mint három jó barát?
Sherlock, Lupin és én."
0 comments