Amint megláttam ezt a könyvet, teljesen odáig voltam érte, s szégyenletes, hogy addig a pillanatig a létezérésről sem tudtam, holott külföldön négy kötetet megélt az Agatha Christie és Hercule Poirot barátságáról és ifjonti nyomozásaikról szóló sorozat.

Marthe Jocelyn maga is nagy Agatha Christie-rajongó, aki zseniális képzeletével megalkotta a tizenkét éves, Sherlock Holmes történeteiért rajongó Miss Aggie Mortont, aki Agatha Christie gyermekkori megtestesülése, melyet valódi információk és saját képzeletének keverékéből hívott életre.

Az írónő lassan, ráérősen építette fel regényét. Nem sietett sehova, s ez a komótos történetvezetés és részletesség a cselekmény egészére jellemző.

A történet nehezen indult be, ám mikor már igazán a közepébe pottyanunk, megállíthatatlanul visz előre és nem ereszt.

Miss Aggie Morton élete megegyezik AC-jével, míg természetesen a történet csupán az írónő képzeletének szüleménye. A fiatal lány gyászol, és az etikett útvesztőjében próbál meg görcsösen "úri" szerepben maradni.

1902-t írunk, Aggie tizenkét éves és szüksége van egy barátra, akit egy véletlennek köszönhetően szerez, Hector Perot személyében.

Mellettük az írónő egy sor érdekes karaktert teremtett meg, akik között találhatunk tipikus angol személyeket: nagymama, nevelőnő, arrogáns rendőrfőnök; s egyedi, a sorból kilógó figurákat is.

Az elkövető személyére egyébként egészen konkrétan csupán az utolsó oldalakon derül fény, számomra itt megerősítést nyert, hogy a gyanúsítottam személyét eltaláltam.

Aggie sokszor "idegesítő" volt a rossz következtetéseivel és makacsságával, melynek köszönhetően sokszor bajba is került, ám hibaként semmiképp sem rónám ezt fel a jellemének, hisz egy szárnyait próbálgató, tizenkét éves lányként tökéletes karakterívet kapott. Élveztem belső gondolatait, szárnyaló fantáziáját és írói vénájának első lüktetéseit. 

A regény fölöttébb részletes, sokszor ecsetel "csúfságokat', s bár a mai fiataloknak ez talán meg se kottyan, jómagam 5. osztályos kor alatt nem ajánlom; hivatalos korosztályi besorolása 10+. Mindazonáltal kifolyt agyvelőről és társairól adott részletes bekezdésekhez véleményem szerint kell a gyomor...

A fordítás gördülékeny lett, talán egy-két szó helyett választhattak volna jobban korba illőt, ami engem kizökkentett, s csak egy helyesírási hibába ütköztem bele, ami látványos volt. 

A Pagony kiadó és az Erste Bank közös mesekönyve 2024-ben készült, ám a nagyközönség, avagy mondhatom az olvasóközösség számára csupán 2025 őszén vált elérhetővé. A mesekönyv azért készült, hogy a 3-6 éves célközönsége számára érthetően beszéljen a pénzügyekről.

Egy kisgyerek számára nehezen magyarázhatók el ezek a fogalmak, noha ők már idejekorán érdeklődnek, s mindent tudni akarnak. 

Ezzel a lendülettel vetettem bele magam az olvasásba, ám egy picit mást kaptam, mint amit vártam. 

Számomra az első két mese szólt igazán a kölcsönről, a hitelről, a csereberéről, noha a későbbiek során megjelenik a veszélyre való felhívás, a meggondolatlan befektetés, letét témája is. Engem mindazonáltal magával ragadt az erdei történet, s jobban érdekelt az állatok élete, természetrajzi bemutatása, mint maga a "pénzkezelés".

Nem vitatom, remekül szemléltei a banki ügyeket az írónő, aki valós és okos példákon keresztül ábrázolja a felnőttek világát, de néha túl titokzatosak ezek a példák, amik még magyarázatot, beszélgetést igényelnek. No, de a pénzügyek mindig is kicsit rejtélyesen és titkosak is, nem? 

A mesekönyv és történet legnagyobb erőssége számomra az erdőlakók életének bemutatása volt. A kötetben számtalan állat teszi tiszteletét: őzgida, szajkó, vaddisznó, sün, mókus - amikről rengeteg érdekességet megtudhatunk. Láthatjuk az évszakok változását és annak hatását az élővilágra, ami sokkal érdekesebb volt, mint maga a "cserebere".

Kedvencem Vince, a vaddisznó és Szigfrid, a szajkó voltak, akik igazán kivették a részüket a történetben. Vince igazi vadkan: mogorva, erős, de helyén van a szíve és tesz a közösségért, hovatovább vigyáz rájuk; míg Szigfrid rendkívül okos, védi a barátait és élteti a természetet...

Az idei adventi naptáram Nóri legújabb mesekönyve volt, melynek kialakítása lehetővé tette, hogy ebben a funkcióban használja az olvasó. A kötet 24 mesét rejt magában, melyek mindegyike Kétfélegyháza lakóiról, s történelméről szólnak.

December 1-jén rendkívüli idegállapotba kerültem az első mese olvasását követően. El nem tudtam képzelni, mi módon fogom majd vissza magam, hogy tartatni tudjam az egy nap/egy mese olvasást, s ne habzsoljam be az egészet egy ültő helyemben. 

Nóri varázslatos fantáziája, mint mindig most is pillanatok alatt beszippantott, s erővel kellett félretennem a könyvet másodikára. ^^ Ezt követően azonban bár néha volt még némi megingás, sikerült lelassulnom, s igazi adventi várakozás töltött el, melynek minden napi koronája az esti fejezet olvasása volt. 

Kétfélegyháza varázslatos egy világ, ahol jó lehet élni. Varázslatos, de nem csupán azért, mert itt emberek és állatok élnek együtt, ló és macska vezeti a patikát, élő kakukk szól a toronyórában, boszorkány segít a bajbajutottakon, de azért is, mert egy igazi összetartó, szerető közösség éli mindennapi életét, akik segítenek a másikon, ha baj van. 

Nóri pazarul szőtte meséjét, szálak forrtak össze, elképesztő kapcsolati rendszerek elevenedtek meg, s egy mesebeli kisváros kezdetét, múltját és jelenét építette fel. Nem győztem kapkodni a fejem, s mikor egy-egy kedvencemmé vált szereplő újra felbukkant - még ha csak pár sor erejéig is - nagyon örültem. 

A kétfélegyházi toronyóra - szívmelengető, gyönyörű történet egy aprócska kakukkról, akire - kíváncsisága miatt - egy teljesen új, boldogabb élet köszön.

Cincinella, a parányi "Hamupipőke-kisegér" meséje, ami egy az egyben a hercegnő történetét juttatta eszembe, s mégis tudott egyedi lenni. Az egérlány szerelme Elemérrel a szívem csücske lett, s nagyon öröltem, hogy megjelentek még a történet folyamán.

A kőtorony titka - Huhonkár varázsló megkapó története, kinek Málinkóhoz fűződő kapcsolata szinte könnyekre fakasztott.

Szeretném kiemelni még A félénk hópehely meséjét, ami nem kedvenc mese lett, ellenben a legszomorúbb történetet rejtette magában, s ennek rendje és módja szerint keserédes érzelmeket váltott ki belőlem. A hópihék rövid élete, kívánságaik be - vagy épp be nem - teljesülése szép és fájdalmas is volt egyben, s nem számítottam egy ennyire melankolikus mesére december 22-én. Ki kellett beszélnem magamból, hogy feldolgozzam, szerencsére a férjem mindig meghallgatja végtelen meséimet... ^^

Kétfélegyháza decemberét Orosz Annabella gyönyörű illusztrációi keltették életre, kinek stílusában sosem csalódok. Több kedvenc képet is avattam a gazdag képi világból, s természetesen még további életképek megelevenedésést is szívesen fogadtam volna. :P Határ a csillagos ég!

Megérkeztem a 2025-ös évzáró posztommal, amiben rengeteg statisztikát és érdekességet olvashattok. A posztban elhelyezett fotókon láthatóak a kedvenc olvasmányaim műfaj szerinti bontásban is, a képekre kattintva mindegyik megnyitható nagyban. Azok értékelését bátran keressétek a blogon, a legtöbb olvasható, használjátok hozzá a keresőmezőt, ha valamelyik felkeltette az érdeklődésetek. 

Az éven minden nap olvastam valamennyit, hol pár sort, hol sok-sok órát, azonban az utóbbi évekhez képest vérszegény volt az olvasottság, az elolvasott könyvek és oldalak száma. Sajnos sok negatívum volt jelen az évben, az egészségügyi állapotom sem látszik javulni, így nem is erőltettem, annyit olvastam, amennyit szerettem volna. Ezáltal vannak lemaradások, ezeket mindenképpen pótolni fogom, illetve hoztam egy nagy döntést, erről már írtam nektek a bookhaul posztban. 

December folyamán nagyon el voltam tűnve, ám ez most tervezett eltűnés volt. Sokat gondolkodtam, s mikor végre mindent tisztáztam magamban, megnyugodtam. Éppen ezért nem kapkodtam most az év végi lezárással, összegző posztok megírásával sem. A napokban szépen minden megosztásra kerül.

A blog vezetése sok időt felemészt. Ha az ember teljesen, szívvel-lélekkel csinálja, s nem csak öt mondatot dobál össze egy könyvről, hanem valódi, részletes értékelést ír, az bizony nem öt perc. Ahogy annak formába öntése sem az. Egy recenzióért mindig szeretek megdolgozni, részletesen, körültekintően bemutatni, elmélyülni benne, foglalkozni vele. Az, hogy nem csupán a recenziókról, de majdnem minden olvasmányomról bejegyzést készítek, rengeteg időt vesz el az olvasástól, s egyéb hobbijaimtól. Ezért úgy döntöttem, hogy jövőre a blogon a recenziós könyveken kívül más olvasnivaló sajnos nem lesz. Ez még mindig kb. száz címet jelent évente, nem kell aggódni, nem maradtok friss olvasnivaló nélkül. 

Én pedig visszatérek a gyökerekhez, a gyermek- és ifikoromban hőn szeretett kézi vezetésű értékelésekhez, amiket ezentúl magamnak vezetek. 

Ez egy nagy döntés, ami már egy ideje érett bennem, s ezt a kompromisszumot megfelelőnek találom. Sajnos az egészségem sem volt túl jó az elmúlt évben és 2026 első két napja is borzalmasan telik számomra, ki kell lábalnom valahogy ebből az egész negatív cunamiból, amit az élettől kapok.